Tolvajok társasága 17. rész

Rideg valóság

 Egymással szemben álltunk. Vártuk egymás első mozdulatát. Én legalábbis. Barak nem kezdő harcosnak tűnt, jobbnak láttam tartani tőle. Nem mintha nem vettem volna amúgy is komolyan, de tényleg úgy éreztem, hogy ezen múlik most minden.

 Hideg lángjaim vígan lobogtak. Fejemben lehetséges módokat kerestem támadásom megkezdésére. Megfordult néhány eléggé érdekes gondolat is a fejemben, mint ahogy az is, hogy a levegőbe emelkedve talán több esélyem lenne ellene, révén lomhább dög. Ezt gyorsan elvetettem, mivel valószínűleg tapasztaltabb volt azon téren is. Valószínűleg minden téren, és nyers erőben is felülmúlt.

 Mindent átgondolva esélyeim nem voltak túl kecsegtetők, csak a gyorsaságomra és reflexeimre alapozhattam, amik eddig nem hagytak cserben. Reméltem nem most kezdenek egy új szokás bevezetéséhez.

 Lassan oldalra léptem, a démonoid követte mozgásom, végig velem szemben maradt. Farkasszemet néztünk miközben egymást kerülgettük. Több percig csináltuk ezt. Több kört tettünk. Óráknak tűnt a várakozás a másikra, míg végül…

 Harcunk mozgalmas volt, tele erővel és indulatokkal. Mindketten ki akartuk készíteni a másikat teljes szívünkből, de még egymáshoz se értünk. Éreztük egymás lángjainak hatalmát. Éreztük a pusztító erőt, ami a másikból árad.

 Mikor távolabb kerültünk egymástól perifériából láttam több démon is gyülekezni kezdett, lassan szorító alakult ki körülöttünk. A magasban is kerengtek a dögevők. Érezték a halál terjengő szagát a levegőben.

 Újra egymásnak estünk. Továbbra sem érintettük meg egymást, de felületi sérülések már keletkeztek. Égett ruha, szőr és hús szag terjengett körülöttünk. Kívülről mégse lehetett látni szinte semmit belőlünk, csak négy sárga, illetve négy kék lángcsóvát táncolni egymás körül. A hatalmas forgatagban nem is tudtam már másra koncentrálni, mint hogy be kell vinnem egy ütést. Mindketten tudtuk, hogy az fog nyerni, aki hamarabb megteszi.

 Ismét messzebb kerültünk egymástól, s rögtön vissza is vetettük magunkat. Ő jobbját, én balom emeltem ütésre. Jóval magasabb volt nálam, így ő lefelé ütött, míg én felfelé. Ökleink összetalálkoztak, s mindketten megroggyantunk kicsit.

 - FORRÓ!!!

 - HIDEG!!!

 Egyszerre kiáltottunk fel és ugrottunk hátra ökleinket szorongatva és dörzsölgetve. Erejét és tapasztalatát egyelőre jól kompenzálta a gyorsaságom és egyensúly illetve ütem érzékem. Ez viszont újabb kérdést vetett fel: vajon ki fog hamarabb elfáradni?

 Újra lángra lobbantottam balom, s ezúttal én lendültem hamarabb támadásba. A még meglepett Barak nem reagált elég gyorsan, s több gyomorütést elszenvedett, de én se voltam elég óvatos, s egy újabb gyomorrúgást kaptam. Ezúttal sokkal erősebbet, aminek lendületét a vasajtó feletti homlokzat állította meg. Kábán hullottam majdnem egy ott bambuló démonoidra.

 Megcsörrent zsebtelefonom is, amit fel sikerült venni, de annyira bizonytalan volt a kezem, hogy ki is hangosítottam.

 - Chain – hallatszott egy ismerős hang. – Ne most merj meghalni. Vannak akik várnak rád.

 - Carmi? Honnan tudod ezt a számot. És honnan tudod, hogy verekszek?

 - Kelj fel és küzdj te rohadék! – Jött a csipkelődés ellenfelemtől. Döngő hangját most hallottam először. – Nincs idő telefonálgatni holmi emberekkel.

 - Kussolj! – vágtam oda miközben tápászkodtam, s lehalkítottam a telefont. – Honnan is tudod akkor, hogy verekszek?

 - Lényegtelen. Inkább oda figyelj. – Ezzel ki is kapcsolta.

 Figyelmeztetése még éppen időben érkezett, így el tudtam gurulni az érkező test elől, ami nagy valószínűséggel péppé zúzott volna, ha nem kapom fel a fejem időben. Ebből ismét elindult a tánc, amit az elejétől fogva jártunk, ám már követtünk el hibákat, és égett foltokkal, fájdalmas kiáltásokkal kísértük ezúttal a mozdulatokat. Esélyeink még mindig ki voltak egyenlítve, bár úgy tűnt én jobban bírom, így kezdtem fölénybe kerülni.

 Hirtelen hátulról egy speciális lánc csapódott a jobb felkaromra, s ahogy azt elengedték feltekeredett alkaromon is. Kínos fájdalom hasított a kezembe. Talán másfél méternyi lóghatott le a kezemről szabadon.

 - Ennek rohadtul nem örülök… - mondtam halkan.

 - Mit dünnyögsz? Egy kutya vagy. Láncot érdemelsz. – Barathustra is ellenem volt immár. Hiába bizonygatta, hogy ő semleges.

 - Ezért halálnak halálával halolsz. – Nem a legjobb beszólás, de nagyon szépen alliterált.

 - Csak nem félelmet hallok ki a hangodból Al? Vagy a Chaint jobban szereti a féreg fajtád? – Élcelődött továbbra is a nagyúr.

 - A félelem azoknak való, akiknek van mit veszteni – vetettem oda. – Veled később foglalkozok. Először ezzel itt – böktem fejemmel Barakra.

 Csaptam párat a lánccal magam körül. Marokra fogtam. Mélyen húsomba vágott, húzta a kezem még több fájdalomhoz vezetve.

 - Azt ne mondd, hogy az a kettő aki elmenekült, vagy aki felhívott, semmit sem jelent számodra.

 Nem válaszoltam. Nem tartoztam válasszal. Nem akartam, hogy esetleg Lina után menjenek. Ekkor belém hasított, hogy számomra ő a legfontosabb. Miatta nem szabad veszítenem. Látnom kell még őt nem egyszer, nem kétszer, hanem a lehető legtöbbször.

 Kardom és pisztolyom a kocsiban volt. Azokkal talán gyorsabban véget vethettem volna a harcnak. De nem. Ennek így kellett lennie.

 Nem tudom, honnan volt hozzá érzékem, de a lánc mintha hozzám nőtt volna, mintha mindig is részem lett volna, úgy mozgott ahogy én akartam. Úgy tűnt nem foglalkozik a különös fém azzal, hogy mit vág, csak vágjon, marjon, tépjen. Alkaromból vér szivárgott folyamatosan, de az ellenfelem testéből is több helyről.

 A felmart bőr helyére ütéseket vittem be, majd ismét felmartam a megégett sebet. Nem tudtam mi ütött belém, teljesen átadtam magam a harcnak. Baraknak esélye sem volt arra, hogy visszavágjon. Egészen így ment ez addig, míg a nyakára nem tekeredett láncom, s egy erőteljes rántással elválasztottam a fejét a testétől. Rögtön elfordultam. Nem voltam még hozzászokva a vérontáshoz, még ha ilyen lények vérét is kellett ontanom. Valahol emberiek voltak ezek is.

 Csend volt. A lélegzetek is elfojtódtak. Várták a következő lépést. A szél se fútt. Csak a csendesen csepegő vér hangját lehetett hallani ami kezemből csordogált. Kezdtem megérezni a veszteséget, de még nem voltam kész dolgaimmal. Még volt valaki, akit el kellett intéznem.

 Lassan, de biztosan Barathustra felé fordultam, bal kezem mutató ujját ráemeltem.

 - Te. – Nem sok, de többet mondott minden szónál. A démonoidok elhúzódtak mellőlle. – Miért? Azt mondtad nem akarsz megölni. Átadtam a Fekete Vizet is. Mégis miért akarsz akkor megölni?

 - Mert teher lettél a megbízóm számára. És számomra is most már. Megölted Barakot. Veszélyes vagy. Túl erős ahhoz, hogy élj. Ez a rideg valóság Altemor.

 - De mit ártottam én, hogy meg kell ölnöd? Nem te tettél ilyen erőssé? – Fejem sajogni kezdett. Éreztem, határaim kezdem feszegetni. A regeneráló képességem tartott csak életben eddig is, különben már rég elvéreztem volna. De a lángokat túl sokáig használtam ahhoz, hogy megússzam büntetlenül. – Mit? – néztem mélyen a szemébe.

 Félrenézett.

 - Nem vagy ember. Se démonoid. Se angeloid. Semmi se vagy. Csak egy korcs. Egy féreg. Ki kell írtani.

 - Vagy úgy. Tégy próbát.

 Újra küzdőállásba helyezkedtem, ám ő csak hátat fordított. Intett. Csatlósai követték, s mire észbe kaptam egyedül álltam egy hullával mögöttem a semmi közepén vérző jobbal.

 Esteledett már. A láncot nem sikerült kiszedni a kezemből, de hála a regenerációnak körülötte egészen szépen begyógyult és összeforrt minden ahol felsebzett. A felesleges hosszt visszatekertem kezemen ügyelve arra, hogy ne kapjon belém ismét, ugyanakkor alkalom adtán, ha szükségem lenne rá véletlenül használatba tudjam venni. Egy butikból lopott farmerdzsekivel takartam el a sérülést. Tekintettel arra, hogy még tavasz ellenére hűvösek voltak az éjszakák nem is volt túl feltűnő.

 Elővettem lopott telefonom, s csak remélni tudtam, hogy a sajátom még Lisánál vagy Linánál van. Mázli volt. Lina aggódó hangja szólalt ismét bele.

 - Hol vagy? Jól vagy? Üldöznek még?

 - Nyugi nyugi – csitítottam enyhe mosollyal az arcomon. – Minden rendben. Hol vagytok most?

 - A tetőtől kétsaroknyira egy albérletben Lisánál. Biztonságos. A rendőrök is elcsitultak.

 - Rendben. Nem sokára ott leszek, és mindent elmondok.

 - Vigyázz magadra.

 - Vigyázzon akinek… - elharaptam mondatom.

 - Akinek mi? Alen?

 - Mindegy. Szia.

 Inkább lecsaptam. Gondolataim megváltoztak. Személyiségeim és szófordulataim még a régiek voltak, így inkább nem mondtam ki amit akartam. Nem akartam megbántani a lányt.

 Nem repültem túl magasan, mert megvártam míg besötétedik. Szárnyaim halkan suhogtak, s én szinte úsztam a levegőben, ahogy a gondolatok is a fejemben.

 Egy egyszerű tolvaj voltam. Már több rendbeli gyilkos. Igaz nem szándékosan. Magamon kívül voltam mindkét alkalommal, nem voltam ura testemnek. Gondolataimnak se nagyon.

 A zene segített ébren maradni, mivel meglehetősen fáradtnak éreztem magam, s fejem is sajgott már. A repülés volt az utolsó csepp a pohárban.

 Mikor leszálltam a sikátorba, már a falat támasztva kellett felkászálódnom a panelba. Bekopogtam az ajtón amin a Lisanna Clearsky név állt, s mikor kinyitották éppen betámolyogtam.

 Innen nem sok mindenre emlékszek. Lina elkapott, s megtámasztott mikor előrefelé kezdtem dőlni, s segített ágyba is kászálódni. Ruháim nem engedtem hogy levegyék, magamnál akartam lenni ha bármit is csináltak velem.

 Még a dzsekit se vettem le, így nem is takartak be, de még éreztem ahogy valaki mellém ül abban a hitben hogy már eszméletlen vagyok, s lassan cirógatni kezdte arcom.

 - Mit tehettek veled? – hallottam Elaine tűnődő hangját.

 Éreztem, ahogy megpróbálja lehámozni rólam a felsőm, de makacsul átöleltem a párnát, s nem engedtem a mozgatási kísérleteknek. Nem akartam, hogy aggódjon értem míg eszméletlen vagyok. Nem akartam, hogy miattam hullasson könnyeket. Csak mosolyogni és nevetni akartam látni. Így nyomott el az álom is.