Tolvajok társasága 23. rész

Apokalipszis ma

 Teljes volt a káosz. Az égen és földön angyalok és démonok küzdöttek a teremtményekkel, akiknek úgy tűnt számuk nemhogy csökkenne, sokkal inkább nő. Arkangyalok, és főördögök kiabáltak parancsokat, s vették ki derekasan részüket a harcból, miközben én farkasszemet néztem a teremtőjével a szörnyeknek.

 - Fekete Vizet ittál, semmi kétség. A kérdés már csak az, hogy neked honnan volt, és hogy eddig miért nem ittad meg?

 - Mikor elmentem a te adagodért, hoztam még egy plusz kulaccsal pontosan az ilyen eseményekre való tekintettel.

 - Az őrző engedte? Ahogy emlékszek eddig csak egyszer sikerült nazekannak elhozni belőle, azt is Lisa feltámasztására pocsékolta, és fél karját vesztette érte.

 - Említette, hogy járt már előttem ott valaki. De engedte nekem. Mert másnak látott, mint titeket, hataloméhes dögöket.

 - Ne mondd, hogy te nem vágysz a nagyobb erőre. Akkor miért ittad meg a folyadékot?

 - Más okokból mint te. Míg te el akarod pusztítani mindazt ami élő, és meg akarod teremteni a saját világod, én csak meg akarom védeni azokat akik fontosak számomra, vagy nem tudják megvédeni magukat.

 - Gyenge emberek… Nem érdemlik meg az életet. Nem érdemlik meg, hogy részesei legyenek egy tökéletes világnak. Ez a város, csak az első a számtalanból, amit elfoglalok. Ez még csak nem is erőm demonstrálása. Miután végeztem veled megmutatom milyen ereje van lényemnek, ki hatalmasabb minden entitásnál, legyen az a mennyek, vagy a pokol ura. Széttépem ezeket a gyenge lényeket, és a földdel teszem egyenlővé a környékét is ennek a helynek.

 Szokásomtól eltérően nem volt zenelejátszóm beizzítva. Kivételesen mindenről tudni akartam, ami a környezetemben folyik, folyamatosan tisztában akartam lenni a helyzettel.

 Vargol nekem ugrott. Kézitusában nem múlhatott felül, jóval gyorsabb és lendületesebb voltam nála, pár ütés, rúgás és falra kenődés után rájött, hogy más eszközökhöz kell nyúlni. Elővette a párbajtőröket, amiket mesteri szinten forgatott, s mivel nem látta a láncokat, csak a kardom, előnyben érezhette magát, ha azokkal jön egyetlen másfélkezes ellen.

 Időt se hagyott, hogy elővegyem saját fegyverem, rögtön támadásba lendült, így jobb híján csak kerülgettem a csapásait. Nem adott lehetőséget a visszatámadásra, vagy kardrántásra, így muszáj voltam újra lángokat idézni, s azzal visszalökni.

 Előhúztam én is fegyverem. Vártam, ugyanazt az érdektelenséget látva szemében mint korábban, ám most már nem vett félvállról. Ha egyenlő félként nem is, de már veszélyforrásként kezelt, s fekete lángjait fellobbantotta.

 Nem történt semmi, mégis éreztem, ahogy egy seb nyílik mellkasomon, majd egy löket hihetetlen erővel hátravet. Tehát a levegőt is manipulálja, nem is kicsit veszélyes módon. Jó lesz odafigyelni.

 Leoldottam a kötéseket, szabaddá téve a láncot. Újra ott tartottunk, hogy farkasszemet néztünk egymással. Kürtök harsantak, de nem az arkangyalokéi, vagy a démonoké. Mélyebb, erősebb hangú kürtök baljós hanggal.

 - Ne, ne, NEE!!! – törtem ki. – Nem jöhetnek el.

 - Kik? – nézett rám Vargol, ezúttal valóban félelem csillant szemében.

 - Nincs rád időm – morogtam, s nekilendültem.

 Mire ellenfelem észbe kapott, már nyakán volt a láncom, s jobbjától megszabadítottam kardommal, ám nem adta fel, s hatalmas erejű villámokat vetett belém közvetlen közelről ujjainak végéből. Ez mégsem volt elég, hogy megállítson, mert ahogy felrántottam kardom, a lendületből körbesuhintottam fejem felett, s nyakmagasságban elhúztam.

 Vargol feje nem sokkal arrébb landolt a törmeléken. Nem volt időm ezzel játszadozni, feltartottam tenyerem, minek következtében a különvált tag elhamvadt.

 Leoldottam a láncot a csonkról, s megindultam Gábriel és Belzebub felé.

 Félúton járhattam Gábriel felé, mikor megcsörrent zsebfonom. Egy biztonságos részre húzódtam, felvettem.

 - Lina biztonságban a villában. Itt mindenki izgatott és a várost nézik. Mi folyik ott Alen?

 - Baj van. Vidd őket minél messzebbre.

 - Miért?

 - A négy lovas közeledik. Nem tudom mennyi közülük, de közelednek. És az soha nem jó – hadartam.

 - Értve. – Azzal bontotta is a vonalat, én pedig újra a két vezér felé vettem az irányt.

 Nem voltak benne a forgatagban, így nem volt nehéz őket megtalálni. Kicsit messzebbről figyelték az eseményeket, és osztottak parancsokat. Csatlakoztam hozzájuk.

 - Hogy állunk Alen?

 - Vargol halott. A lények? – kérdeztem vissza Gábrielnek.

 - Nem is tudom. A számuk mintha nem csökkenne. Sőt… - felelt Belzebub. – Folyamatosan jönnek és jönnek. Ez így nem lesz jó. Vargol halott, akkor miért teremtődnek még mindig újra?

 - Elégettem a levágott fejét. Az nem létezhet, hogy még mindig ő teremtené őket.

 - Csak a fejét? – emelte fel szemöldökét az angyal. – Hiba volt. Pedig azt hittem van annyi eszed hogy az egész testet elégesd.

 - Valami megzavart…

 - Mi? – kérdezték kórusban.

 - AZ APOKALIPSZIS NÉGY LOVASÁNAK KÖZELEDTE!!! – ordítottam torkom szakadtából a képükbe. – Mi a francnak kellett őket idehívni?! – tajtékoztam. – Úgy volt, hogy megtisztítjuk a várost Vargol és a teremtményei elpusztításával, nem?! Akkor a francnak kell azokat is hívni?

 - Csak kettő jön – vetett éles pillantást rám Gábriel. Belzebub is meglepődve tekintett rá, mintha ő se tudott volna az egészről. – A háború, és a halál lovasa.

 - Pont a két legjobb – dohogott Belze. – De mi a francnak kell nekik jönni?

 Gábriel nem szólt, csak egy hatalmas, lángoló pallost húzott elő, s ketté vágta a démon testét. Arcára ráégett a meglepődés, ahogy az enyémen is az volt. Mire észbe kaptam volna, már az én torkomnál volt a fegyver hegye.

 - Célunk megtisztítani a világot a démonoidoktól és a te fajtádtól. Mocskos fajzatok vagytok ti is.

 Nem éreztem fenyegetettséget, de féltem. Nem önnön vesztemtől, mindenki másétól. Nanáétól, aki szintén nazekan, Dantéétől, aki rövid idő alatt legerősebb társammá, legközelebbi barátommá lett, annak ellenére, amik korábban történtek, és Lináétól. Mindig ott volt mellettem, mindig segített, ha kellett megmentett, megvédett. Carmilláétól, aki mindig segített mikor szükségem volt rá. Lisáétól, akit már egyszer elvesztettem. Nem akartam, hogy bajuk essen.

 - Felettük még neked sincs hatalmad Alen.

 - Meglátjuk… - feleltem, s bár torkomnál volt pengéje, nem számíthatott lángjaimra, amik elemésztették az arkangyalt.

 Tudtam, kevés időm van, és ha nem is mind a négy, de két lovas ellen kell megküzdenem. Olyan ellenfelekkel, akikből egy is halált hozhat az egész világra, nemhogy kettő.

 Nem számítottam többre az angeloid és démonoid támogatástól, de arra sem, hogy ilyen csúnyán elárul egyikük. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha itt lenne Dante, és segíteni tudna.

 - Hé Al – hallottam a zsaru hangját.

 - Igen. Jó lenne ha itt lenne. Még be is képzelem magamnak… - gondolkodtam hangosan.

 - Hülye. Tényleg itt vagyok. – Megfogta a vállam. – Hogy állunk.

 Meglepett, és jól esett, ugyanakkor dühvel töltött el, hogy nem teljesítette kérésem, és önnön magát is veszélybe sodorja. Mégse volt időnk ezen vitázni, mivel a lovasok érkezését jelző kürtök egyre hangosabban, egyre sűrűbben harsantak fel.

 - Ezek ők? – kérdett.

 - Igen. Kevés időnk maradt.

 - Hogy akarsz megküzdeni a lovasokkal, mikor Vargollal alig bírtál?

 - Először is. A négyből, csak kettő jön. A háború és a halál lovasa. Másodszor egy az egy ellen kell felmérnem az erejüket.

 - A biblia szerint a halál lovasának elég egy érintés, és halott vagy. A háború lovasa pedig emberfeletti képességekkel rendelkezik minden téren.

 - Mi nem ember felettiek vagyunk? – vontam fel szemöldököm.

 - Mi a terved?

 - Hát, el kell őket csalni a város közeléből. Aztán a felosztás. Egy az egy ellen kell megküzdeni velük. Nem örülök, hogy ezt kell mondanom, de szükségem lesz a segítségedre. Most ne sértődj meg.

 Ölében összefonta karjait, s most ő húzta fel a szemöldökét. A vörös égbolt igen kísérteties megvilágítást adott neki.

 - Mivel gyengébb vagy nálam, a háború lovasával kell megküzdened – kezdtem hadarva, mert a kürtökből ítélve már csak perceink maradhattak. – A védelmed és a képességed elég időt adhat, míg én a halál lovasával szórakozok.

 - Miért nem én küzdök meg a halál lovasával?

 - Mert lassabb vagy, és a képességed szart se ér vele szemben.

 Megremegett mind a föld, mind a levegő. Mindketten tudtuk mit jelent ez. Meghasadt az ég, és megnyílt a föld. Előbbiből egy csontsovány, fekete kabátos, mégis tekintélyt sugárzó öregember ereszkedett alá, utóbbiból egy vörös szemű fiatal férfi emelkedett fel lángokkal körülölelve.

 Dante ereszkedni, én emelkedni kezdtem. Mindketten készen álltunk, hogy szembe nézzünk ellenfeleinkkel, az életünket is feláldozva azokért, akik fontosak nekünk.

 Nem nagyon láttam esélyt, mert bár hatalmasabb lettem a Fekete Víz által mindkét fajnál, az apokalipszis négy lovasa mindenek felett állt, ráadásul azt rebesgetik az én ellenfelem öregebb magánál a Teremtőnél is.

 A kaszás, aki parancsol minden kaszásnak, a nazekan ellen, aki ivott a fekete vízből, és a harcos, aki még nem talált méltó ellenfélre, a nazekan ellen, akinek közel tökéletes a védelme. A harc immár nem egy kisközösség, vagy egy faj túléléséért folyt, hanem magának a világnak a túléléséért. Tudtuk, ha ezt a két lovast legyőzzük, akkor a többit már játszi könnyedséggel küldjük vissza oda, ahonnan jöttek.

 Megálltunk ellenfeleinkkel szemben, és vártunk. Nem ronthattunk neki fejjel a falnak. Az maga lett volna az öngyilkosság, tudatában annak, hogy jóval hatalmasabbak nálunk. Kicsit az az érzés kerített hatalmába, mikor másodszorra küzdöttem Vargol ellen: nincs esélyem, de akkor is mindent meg kell tennem, és győznöm kell.