Szóval. Nem nagy cucc tényleg. Civil ruhás zsaru vagyok,
és egy ideje már dolgozok ebben a szakmában. Stukkerozok, nindzsázok, kendózok,
hadzsimázok, meg minden egyéb hülyeség, amire állam bácsi úgy gondolja, hogy
szórhatja a pénzt kiképzés címszó alatt. Meg kell mondjam, nem szeretem a
munkám. De nem is utálom. Nem is ez a lényeg, hanem hogy a sok buzeráns
szarházi a rács mögött legyen. Még ha csak egy mókuskereket is pörgetek, mert
másnap javarészt kijönnek jó ügyvéd, bizonyítékok hiánya, vagy amnéziás tanúk
miatt.
Vegyük a mostani esetem. Egy kazal suhanc egy emeletes
istenverte házba bevette magát néhány innen-onnan összeszedett fegyverrel – naná
hogy legnagyobb örömünkre. Kint voltak az egyenruhások, kordont szépen kihúzva,
erősítésre várva. Mint helyben kiderült, kommandós terrorelhárítókra is.
Én meg bementem. Nem mintha bármi bajon lenne a terroros
barátokkal, de ennyire minek hívják ki őket? Na mindegy, bementem és csendben szétkaptam
a – megjegyzem nem túl agresszív, csak átvert – fiatalokat, szám szerint
négyet. Mikor lejöttem és felküldtem a szmokingos kollégákat megjöttek a
terrorosok is. Biccentettem nekik, majd a kocsiba dobtam magam.
Kedvenc diszpécsernőm – a poklok ura vigyázzon szivárványos
jólelkére – egyből közölte, hogy a főnök hívat be. Kérdésemre nem felelt,
bontotta a vonalat. Szóval AK látni akar.
Szegény főnök. Magunk közt és néha előtte is AK-nak
hívtuk. Félreértés ne essék, nem a ruszki fegyverről van szó – melyjel a srácok
volt parádéztak -, hanem egy egyszerű rövidítés. Az análkurváé. Természetesen ő
az előbbit hitte szentül, nekünk pedig nem volt szívünk felvilágosítani a
becenév valódi miben voltáról.
Unottan fékeztem a tragacs szolgálati kocsival a
parkolóban, majd kéz a kézben a Sterlingemmel felfelé indultunk a lépcsőkön, a
másodikra. Már félúton hallottam, hogy nagy a perpatvar nálunk. Jason, Cole és
Bry az én nevem kiabálták, meg minden mást, míg AK is. Szög egyenest ellentétes
okokat és kifejezéseket sorolva. Ellépdeltem egy szőke hajú, fagyottkék szemű
lány mellett, s megálltam az ajtó előtt. Más körülmények között talán megnéztem
volna a lányt jobban is, de nem akartam az amúgy is zabosnak tűnő főnököm
tovább húzni késlekedéssel.
Egy sóhajtással keresztet vetettem kéz a kézben kedvesem
csövével, majd emígyen felkészülve a lecseszésre benyitottam. Talppal, ahogy
okították.
Síri csend. Zsebre vágtam a rám vetülő tekintetekből
áradó érzelmeket, s megnyugodva konstatáltam, hogy még mindig hatásos vagyok.
AK riadt fel a leggyorsabban a megdöbbenésből.
- Levonom a fizetésedből! – ordította.
Százhatvan körüli, ványadt kis teste volt. Feje leginkább
egy golyós deóra hasonlított: haj nem volt a koponyája tetején, ám az vígan
gömbölyödött. Szemei kicsinyek voltak, ám kerekek, vizenyősek, szürkék.
Pupillája hatalmasra tágult, jelezvén fokozódó dühét. Nem mellékesen egész feje
vörös volt, szintén az előbbi okból kifolyólag. Orra kampóként horgasodott,
felfelé. Felső ajka irreálisan vastag volt az alsóhoz képest, azt már szinte
teljesen el is lepte. Arc-, illetve állcsontja hegyesen tündökölt ki képén,
mely sokakból kiváltotta már az átformázás indulatát. Sajnos azonban egyikük se
tette meg. Egy jól irányzott gúnárhoz hasonlíthattam volna képét. Vagy
gácsérhoz. Kinek mi tetszik.
- Esküszöm nem volt még egy olyan retardált rohadék emberem,
mint te! – tajtékzott tovább. – Ki a fasz mondta, hogy menj be és szereld le a
kölyköket?! Potyára kiküldtem a terrorosokat! Tudod te mennyiben volt ez?
- Találkoztam velük – húztam félmosolyra a számat. Aztán
lassan, magabiztosan a főnök felé léptem. Pisztolyom haladtomban letettem egy
asztalra magam mellett. Fölé hajoltam, hogy nyomatékosítsam mondandóm, és
tovább idegesítsem. – Elsimítottam a dolgot nem?
Farkasszemeztünk. Jobban esett volna egy fehércseléddel,
tény és való, de most a tekintélyem forgott kockán.
- Nézd el neki – törte meg Cole a beállt csendet. –
Altemor megint kicsúszott a markunkból, azért zabos. A szarházi kis tolvaj
átvágta és ki is ütötte őt tegnap. Fényes nappal.
- Igaz ez? – nézett rám AK gyanakvóan.
Cole felé tekintettem. Barátom és társam volt mióta ide
száműztek engem. Megismertetett a várossal, jobb-rosszabb helyekkel és
arcokkal. Fekete, vállig érő haját karakteres arccsont követte. Orra eltört már
egy-két verekedés miatt, de normális alakja és mérete volt. Szeme aranybarnán
mutatkozott, bőrszíne inkább a gálya utáni kertimunkától volt barna, semmint
szoláriumtól. Úgymond felkarolt elesett ismeretlenségemben, ismertette a helyi helyzeteket,
nagyágyúkat, egyebeket. Mindkét oldalról. Mindennek már két éve, azóta már akár
bekötött szemmel, tolatva is eligazodok a városon, és tudom kinek a tökeim kell
megpörgetni a kerekeket hogy szebb legyen az élet.
- Igen. Miatta. – Altemor, az istenverte tolvaj. Semmit
nem tudunk róla, soha nem hagy nyomot – leszámítva „névjegyét”, a feketével
felfestett nevet. És a minap fényes nappal vert át. Még az arcát se láttam. –
Sly házához küldött Iren, hogy valaki ismeretlen szaladgál a kertben, a szomszédoknak
meg nem tetszik. Besurrantunk mi is Emettel, erre a kis mocsok ránk nyomta a
riasztót, és a gorillákat is. Jó időbe beletelt mire észt vertünk a fejükbe. A
kis mocsok meg a kerítés tetejéről nézte az egészet szotyizgatva. Mikor megláttam
ő átlendült, én meg utána. Onnan rövid képszakadás, és Emett aggódó arcára
keltem. A szemétláda meglógott.
AK elgondolkodott. Látszott rajta, hogy erőlködik, hogy
feldolgozás alatt van mind az én lelki problémám, mind Altemor ismételt
feltűnése a városban, mind a lecseszésem okozta örömök, és most nem tudja mit
tegyen. Végül úgy döntött, tovább ordít:
- És ez miért nem állt a jelentésedben?
- Mikor írtunk mi jelentést? – kelt védelmemre ismét
Cole.
Halk krákogás jött a hátam mögül. A többiek vetődtek, a
főnök megpördített és úgy bújt mögém. A nő a folyosóról. Stukkerral a kezében.
Kék szeme most még hidegebb volt, szőke haja továbbra is lapockáig ért. Keskeny
szemöldöke, finom ívű orra volt. Mindezt megfejelte azzal, hogy ajkai
keletiesen keskenyek voltak, bőre természetes színű.
Egészen biztosan jól nevelt volt, arcáról sugárzott, hogy
nem egy sarki kurva. Fekete edzőcipőt viselt, felette lila harisnyával, melyet
térdig érő szoknya követett. I love sleep
feliratú pólója fehér volt, rajta farmerdzseki, mely alatt kilátszott
testtartásából adódóan a hónaljtok. És a rám szegezett pisztoly. Igen, talán az
irritált, nem a lesajnáló, szánakozó tekintete. A pisztoly, amit rám szegezett.
- Csak nyugalom – mondtam higgadtan. – Ebből jó nem
sülhet ki egy rendőrségen, ugye tudja?
„Naná, hogy tudom” sugárzott
arcáról. Meglendültem életem párja – a pisztolyom – felé, ám ő észrevette ezen
szándékom, talán még mielőtt eszembe jutott volna. Gyorsabb volt. Csak miután
segített lefejelni az asztalt, azután vettem észre a hátamról rajtoló AK-t
magam előtt zuhanni.
- Üdv – köszöntött könnyeden, mosolyogva. Végigmért,
amolyan üvegvágós tekintettel. – Rebecha Anderson vagyok. És szerintem
eltévedtem, mert itt úgy nézem kisebbségi komplexusosokat kezelnek.
- Mert hová indult kegyed? – morogtam gyanakodva.
- A rendőrségre.
Páran felmerészkedtek állni, mikor a nő felém nyújtotta
stukkerem, s eltette övét. Nem bírtam tovább, cigit húztam elő zsebemből és
rágyújtottam fejem fájlalva, leülve egy asztal sarkára. Közben azon
gondolkodtam, hogy honnan ismerős a név.
Nem kellett sokáig törni a fejem – melyben olyan
előzékenyen segített Rebecha is -, mert AK örömujjongásban tört ki az asztal
másik oldalán.
- Hát persze maga az, kedves, akit áthelyeztek. –Áhá. Innen
ismerős. Valószínűleg hallottam a nevet, de nem tulajdonítottam neki
jelentőséget. - Két napja szóltak hogy jön, és már nagyon vártuk magát. Igaz
fiúk? – vont szigorú pillantást ránk. Helyeslő bólogatást kapott válaszul.
Többnyire. – Ne ijessze meg a helyzet, általában nem ilyen. Csak ha Jericho
parádézik.
- Parádézni a cirkuszban szoktak a hozzád hasonló törpék
– válaszoltam mogorván.
- Szóval maga a helyi macsó? – vonta fel a szemöldökét a
nő, aki velem szemben foglalt helyet egy széken. AK mögé settenkedett, onnan
acsargott.
- Tán nem tetszik?
- Hát, kocsiba csak úgy ülnék vele, ha elválaszt minket a
rács – vontam vállat ártatlanul. Hibámra ekkor döbbentem rá: AK gonoszan
elvigyorodott. – Na nem. Kérem vissza Colet.
- Én is ezt javaslom – szólt az érintett férfi. – Tudod
hogy Jericho mellettem higgadtabb és nem kavar bajt. Annyit. – Kiújuló
szakállát piszkálgatta, közben méregette Andersont.
- Dede, Jericho.
- Elmagyarázná valaki mi folyik itt? – kérdett közbe a
nő.
- Ön lesz Jericho új társa – felelte szélesedő vigyorral
AK, látván, hogy arcomból kifut a vér. – Meghatározatlan ideig.
Kész, megadta a kegyelemdöfést. Majdnem leájultam a
székről. Férfiúi tartásom követelte csak, hogy maradjak. Engedtem neki.
Mindazonáltal újból sötét gondolatok fogantak meg bennem főnökömmel
kapcsolatban. Imádta, ha idegesíthet valakit, és ezt úgy általában az egész
csoportunkkal művelte, de többnyire velem. Karrierista köcsög lévén azonban nem
nagyon baszott ki velünk, nem kaptunk felfüggesztettet vagy megrovást, mert
szerette learatni utánunk a babérokat.
- A francokat – tört ki a nő.
- Ebben egyet értünk – dühöngtem én is.
- Nincs vita – csattant AK. – Miss Rebecha és Jericho
társak meghatározatlan ideig.
- De nem baszhatsz ki így Colelal. Mi van ha valami baja
esik?
- Felőlem buzulhattok nyugodtan tovább, de hogy én egy
kocsiba nem szállok ezzel, az biztos. Csak rád kell nézni. Biztos hogy a
pisztoly és a rácsok jó oldalán vagy? Vagy legalább egy szájkosár járna melléd
grátisz.
- Így marad – csattant újra AK. Hangja emlékeztetett egy
héliumot nyelt elefántéra. Bár még nem hallottam olyat, egész biztos voltam
benne, hogy olyan. – Tanulhatsz tőle egy kis illemet és modort.
- Oké. Belemegyek. – Ez a két szó enyhítette a főnök
ráncait a homlokán, mely tarkójánál végződött. Ugyanakkor döbbenetet váltott ki
a többiekből. – Három feltétellel. – Felemeltem a nővel szemben középső ujjam:
- Egy, hogy ő kap szájkosarat. – Aztán a gyűrűst. – Kettő, hogy fegyvert nem
viselhet. – Aztán felemeltem kisujjam is. – A harmadik, hogy csakis a számára
készített kennelben ülhet be a kocsiba.
Bezsebeltem a többiek vigyorát, s kisiettem az irodából.
Nagyon idegesített a minapi, a kölykökre kihívott
terrorosok, és még most AK is keresztbe tesz nekem. Lent újra rágyújtottam. A
cigi három slukkból ment el, míg öles léptekkel a kocsihoz értem.
A vezető oldalán az autónak vetettem a hátam, s
felsóhajtottam az égre. Lépteket hallottam hátulról. A cipő egyértelműen nem
AK-é volt, ő mindig kopogós topánban sereglett, hogy azzal is felhívja magára a
figyelmet. Meg aztán neki a legutolsó dolga hogy az én lelkületem miatt
aggódjon. Puhább, edzőcipő hang volt ami közelített. Nyílt az ajtó a másik
oldalon, aztán kicsit megbillent a kocsi. Kevésbé mint mikor Cole ül be, vagyis
a rémálom valós: a nyakamba varrták a skizoid beütésű tyúkot, és ez nem csak
egy rossz álom.
Egykedvűen huppantam be. Karórám még kétórányi gályázást
jövendölt számomra. Finoman hajtottam ki a forgalomba, az utcán kerengeni,
javarészt csak bámultam ki az ablakon. Vezetés közben mindig lehiggadtam
valamelyest, mert terelte a figyelmem az odafigyelés szükségessége. Míg egy
pirosnál rostokoltunk, átnyálaztam a körözött személyek fotóit.
Tovább gurultunk, s azon kaptam magam, hogy a kettőnk
közti –nem túl bensőséges – viszonyt ecsetelem Rebechának.
- Nem szállsz ki a kocsiból, ha nem mondom. Nem
vezethetsz, mert még élni akarok. A módszereim tabuk, szóba se hozhatod sem
őket, sem a véleményedet róluk. A stukkeredhez sem nyúlhatsz amíg a közelben
vagyok, mert még a végén engem lőnél le.
- Levegőt vehetek? – kérdezte epésen.
- Csak ha már nagyon muszáj. Egyébként elmegyünk
felcsípünk egy régi barátot. – Elé löktem egy képet. – Az ipse többrendbeli
gyilkosságért van karikázgatva, szám szerint nyolc, melyből kettő kékruhás.
Padlógázzal startoltam, amint ismét zöldet kaptunk az
éppen aktuális lámpa után. Anderson lefejelte a kesztyűtartót, minek
következtében jóleső, édes elégtételt éreztem a korábbi, jómagam ért
konfrontációban való szerves részvétele miatt. Aztán fellöktem kézifékkel a
járgányt a járdára a Mályispotályhoz
címzett krimó előtt.
A másik oldalon egy fekete Supra ácsorgott. Hanyag maradj
ittet intéztem társam felé, majd ki és bevágtam az ajtót a kiszállás előtt és
után. Benyitottam a kocsmába, természetesen talppal. Imádott kedvesem,
Sterlingem otthagytam a kocsiban, ide nem volt rá szükség. Hallottam, amint
csapódik az autó ajtaja. Nem foglalkoztam vele.
Ismerős arcok, szitkok, és tekintetek fogadtak. Átemeltem
a csapost a pult felett, megérdeklődtem, amit tudni akartam, majd visszatettem
őt a helyére. Kifelé rohantomban az ajtóban találkoztam Rebechával.
- Engem itt szeretnek - vigyorogtam rá.
- Azt látom – felelte fanyarul a krimóba belesve, majd a
nyomomban beszállt az autóba. A biztonsági övvel vacakolt, mikor megest
nulláról gyorsultam kilóhúszra, ezúttal a szélvédővel hozván közelebbi
kapcsolatba a nőt. – Te nem tudsz normálisan vezetni? – tajtékozta homlokát
tapogatva.
- Sietek.
- A temetésedre esetleg, ilyen tempóban. Komolyan, mint
egy frissjogsis kamasz. Neked ezt jelenti a zsaruság? Hogy száguldozol fel-alá
és a társad orrát tördeled?
- Cole nem panaszkodott – morrantam háborgására. – Nem is
voltak ilyen jellegű problémái. Se Emettnek, se Brynak, se Jasonnek.
- Felőlem nyugodtan melegkedhettek, megmondtam, de
kikérem magamnak ezt a viselkedést és vezetési stílust. És ha nem vetted volna
észre, én nem a macsó férfiak táborát erősítem…
Lassan mértem végig.
- Naná. Félig nő, félig férfi vagy. Vagy egyik se. –
Hápogott egy sort, majd levezettem neki észjárásom. – Alul úgy nézel ki mint
egy nő. Felül meg mint én tizenhat éves koromban. Mit vársz? Tapsoljak
örömömben, hogy téged tettek mellém? Tapsolnék, ha nem épp a kibaszott tolvajt
hajkurásznám. Jövő héten érkezik csak az ügyeletes vadászebe, én meg addig
hajkolhatom őt is végig-hosszig a városon.
- Szóval még a kisebbségi komplexusod is a munkára vetíted
ki. Gratulálok. Jártál már az agykurkásznál?
- Igen. Kellemes személy.
- És enged téged dolgozni? – döbbenet sütött ki
hangjából. Arcáról is. Mélyen szociopatának, pszichopatának, értelmi és
szellemi fogyatékosnak, és ki tudja még minek könyvelt el.
- Kedves nő – vontam vállat. – Amúgy van a hátsó ülésen
egy termosz. Ideadnád?
- Vedd el te.
- Nem lehet. Vezetek.
Akart még valamit mondani, de teljesítette kérésem.
Hátrahajolt, s elkezdett kutatni a mi, illetve a másik műszakbeli kollégák
cuccai között.
A fékre léptem, s kellemetlenségekből úgy gondolván
egyelőre eleget kapott, fenekére tettem a kezem, hogy nehogy kirepüljön a
szélvédőn.
A termosszal vágott fejbe, minek okán felment az agyvizem
is. Nem azért, mert fejbe csapott. Természetesen félreérthető volt a
megmozdulásom, az oké. De miért törte el a drága kávémmal teli termoszom? A
forró barna lé rám fröccsent, minek következtében összerándultam. Homlokom is
kicsattant. Kikaptam kezéből az italmelegentartót, s a lyukon keresztül
csordogáló lé alá tartottam szám. Még csak Rebecha felé se pillantottam.
- Köszönöm. Ilyenkor ezt szokás mondani.
- Ha még egyszer ilyet csinálsz, harmadjára hagylak
kirepülni a kocsiból.
- Ki mondta hogy fékezz le mint egy vadbarom?! – Tessék.
Megint tajtékzik.
- De ha egyszer megérkeztünk! – ordítottam rá vissza,
mire egy halk azért köszönömfélét hallottam, de nem figyeltem. Azt már
lekötötte a valaha vörös, mostanra inkább fakó rózsaszínre hajazó, rozzant
épület.
Alacsony, talán köldökig érő kerítés, egyetlen ajtó. És
itt lapul a kiszemeltem.
Kézen fogtam párom. Mármint a Sterlingem. Megeresztettem
egy mosolyt Becha felé, aki szintén keze ügyébe vette fegyverét. Kiszálltunk.
Cseppet sem lovagian én mentem elől, de kit érdekel?
Átlendültem az alacsony kerítésen, az ajtó előtt álltam. Fegyveremmel keresztet
vetettem, majd fogpiszkálót csináltam a zárból egy hatásos rúgással s beléptem
az apartmanba.
- Elmész a kurva életbe Jericho! – jött az úrnő
rikácsolása. Aki nem mellesleg bikiniben volt, igen keveset takaróban. – A
kilincsről nem hallottál te gyengeelméjű? Vagy szerződésed van a lakatosokkal?
Vagy mi a rák?
Tíz körömmel esett volna nekem, de finoman hátraengedtem
lendületével együtt Andersonnak. Immár kórusban kiabálták utánam a kedvesebbnél
kedvesebb jelzőket, amint az imént demonstrált módon tovább haladtam a ház –
sajnos – zárt ajtajú szobáin. Végül visszaérkeztem a nappaliba.
- Na mi van? Nem lelted meg amit kerestél? Szexuálisan
kiéhezett retek vagy Jericho és fel foglak jelenteni a pozdorjázás miatt.
Csúnyán ráfázol te szemétláda. Különben is hol a házkutatásid?
- Csótányt irtani jöttem – dörrentem mélybaritonban.
Hatása sem maradt el, ám nem gyönyörködhettem a lefagyott nőszemélyben, mivel a
falon lévő, egész alakos tükör lőni kezdett rám összetörtében.
Automatice vágódtam a kanapé mögé. A rikácsolás újból
megkezdődött, de hála az égnek Rebecha kellett foglalkozzon vele, nem én. Még a
végén AK egy szexuális zaklatást is a nyakamba varr minden baromságért.
Figyelmem eddig engedtem kallódni, mert az uzizó tükör
kifogyott, s tárcserélés hangjait hallatta. Felpattantam, lőttem, kiáltott az
üveg, majd rám repült és fojtogatni kezdett. Itt jutott el a tudatomig, hogy
nem is a tükör lőtt rám, hanem aki a mögötte lévő ruhásszekrényfélében bujkált.
Két ütéssel sikerült meggyőznöm a fojtogatóm, hogy
eressze el a torkom, s lelöktem magamról, csak hogy mindketten
felpattanhassunk. Lassan köröztünk, végig szemkontaktust tartva. Előkerültek
továbbá felmenőim és foglalkozásuk, amikre természetesen méltó választ adtam.
Aztán a leginkább búgócsigára hasonlító fejű ember nekem rontott.
Ütése elől elhajoltam, balommal könyöknél, jobbommal
hónaljnál kaptam el, lábam kitettem, s a kombinációból egy hatalmas repítés
lett, melyet a fal fogott meg. Eddig tartott a pankráció. Bilincset
kattintottam a körözött személy kezére, s rágyújtottam, miközben azon
gondolkodtam, leszedjem-e a nappaliban strandoló nőt társamról.
Végül inkább mélyeket szippantva nézegettem őket.
Szirénák hangzottak fel, jelezvén a lovasságot, a
zakósokat, illetve valószínűleg zabos főnököm. Ekkor döntöttem úgy, hogy ha női
verekedést akarok látni, keresek valami retardált csatornát, amin naphosszat az
megy. Leválasztottam a kapálózó nőt Andersonról, a hasánál fogva, s az érkező
nyomzsaruk ölébe löktem.
- Megint a saját szakállára tevékenykedett, de ő már csak
ilyen. Soha nem várja meg az erősítést, mindig hősködik – hallottam AK
szabadkozását az elég ritkás és száraz fűvel rendelkező udvar felől. Újfent
sóhajtottam.
Karon ragadtam Rebechát, s fel, illetve magam elé
rántottam. A beérkező személyek őt látták meg elsőnek, nem kis meglepetésükre.
Aztán sajnos mivel mögötte nem tűnhettem el – mint máskor Cole mögött -, engem. A pillanatnyi rökönyödést vörösödő fejek helye vette át.
Nem kételkedtem egy percig se az újabb, armageddon szintű
letolást illetően.
- Ki a frász mondta, hogy gyere ide és verj pozdorjává
mindent?! – tört ki főnököm. – A szövetségiek figyelték Johnsont te nyomorult!
- Akkor a francnak köröztetik? – vágtam vissza, lassan
magam előtt tolva Rebechát, afféle pajzsként végig köztem és a feljebbvalók
között tartva. – Legközelebb ne köröztessék ha nem akarják hogy lekapcsolja
valaki.
- Jericho ezért megnyúzatlak – szólt a szövetségi ügynök.
Kaleb Hillishez volt már szerencsém. Opálos szemei, erős csontú arca és busa,
egybenőtt szemöldöke tette emlékezetessé arcát. Andersonra mosolygott. –
Sajnálom hogy ezzel a tuskóval kell dolgoznia.
- Ugyan – legyintett a nő, mikor már mindketten kint
voltunk. – Szerintem klimaxol és az minden baja.
Megszorítottam karját, s a további méltató szavakat meg
nem várva a kocsi felé rángattam.
Beültünk, s újfent rakétaként lőttem magunkat a
forgalomba. Társam úgy tűnt kifejleszti saját védelmét az ilyetén helyzetekre:
lábát kitámasztotta, a majrérudat görcsösen markolta. Aztán megijedt a
szélvédőn szétkenődő bogártól. Elmélyülten vezetgettem, órámra pillantva még
mindig volt hátra a műszakból.
- Már tudom. Önfényező akciók ezek, hogy lejárasd a
magasabb szerveket.
- Miről hadoválsz?
- Ez az egész arról szól, hogy te, Jericho, a ki tudja
honnan szalajtott civilrendőr jobb vagy mindenkinél, hogy felettük álló vagy.
Ledöbbentem. Mit magyaráz ez itt össze-vissza? Érzéseim
rögtön szavakba is öntöttem:
- Miről hablatyolsz? – Közben a fékre taposva, megest
vákuumot idéztem elő a járgányban. – Az a hapi nyolc embert ölt meg
hidegvérrel, ezek meg csak megfigyelni akarták. Holnap valószínűleg újra ölt
volna, s ki tudja, lehet, hogy a te kis szőke buksid szedte volna ki az arctalan
tömegből. Ezek azt hitték hogy elvezeti őket valami alvilági bérgyilkosképzőhöz
az a retardált őket, de megmondom neked a tutit.
- MONDD!!! – ordított a képembe. Ez meglepett, kicsit meg
is hökkentem. – A faszikám egy piti gyilkos mi? Elmeroggyant vagy ilyesmi.
Kéjgyilkos, vagy akármi. Nem kell részletezned, az elmegyógyos rendészettől
jövök, külön ilyesmikre voltam szakosodva. De árulj el nekem valamit, ha erről
már így lerántottam a leplet. Látom az arcodon – mondta lesajnálóan a
kimondatlan kérdésemre válaszolva. – Van neked igazi neved is, vagy mindenki
Jerichonak szólít? Különben is honnan ez a név? Az unokaöccseim játszanak
horrorjátékot ami ezen a néven fut. Vagy vallásos vagy?
- Igen, csúfnév amin mindenki szólít, nem és nem. Sorban
válaszolva a kérdéseire. Bár a horroros dologhoz köthető.
- Miszerint?
- Miszerint előző életemben hentes voltam.
- És mi az igazi neved?
- Róbert Gida – vágtam rá csuklóból. Annyira a
csúfnevemen szólított mindenki, hogy az anyakönyvire már alig emlékeztem, ha
azon hívtak, nem is mindig reagáltam.
Társalgásunk ennyiben maradt. Csendesen téptem tovább az
úton, időnként kortyolva kávémból, míg Rebecha az ablakon bámult kifelé.
Iren hála az égnek nem zaklatott minket a maradék egy
óránkban, így csak egy utcai verekedéshez kellett kiszállni a kocsiból. Négy
fiatal csépelte egymást, néha magukat is. Állításuk szerint kettő a kettő ellen
akartak megküzdeni, bár a végére már mindenki mindenki ellen lett a balhéból. A
vita azon ment, hogy kiknek szebbek a csajai. Lehülyéztem őket, helyreraktam az
újfent fellobbanó harci kedvüket, majd Rebecha – kérésemre – hívta a
ropogósokat, akik örömest vitték őket tovább.
Visszafelé haladtunk a délutáni csúcsforgalomban.
Megálltam egy könyvesbolt előtt, s bementem. Ezúttal a kilincset használva. Tíz
perccel később egy érdekesnek ígérkező világ történetének kötetével a hónom
alatt jöttem ki.
Behuppantam a kocsiba, hátra löktem a könyvet és
visszatotyakoltam az akadozva haladó forgalomba. Anderson elhűlten nézett rám,
majd előkapta hátulról a könyvet.
- El se hiszem. Mégse vagy vadember – hüledezett, s a
nyitott könyvvel legyezte magát. Nem akarván bántódása essék kincsemnek
kivettem azt kezéből, s újfent a hátsó ülésre dobtam. – Ráadásul a könyvből
ítélve úgy veszem ki olvasni is tudsz.
- Képzeld el Rebecha igen. Sőt, tudod mit csinálok ha
hazaértem? Leülök a fotelba, ölbe veszem Nérót, és néhány sör meg pár szál cigi
mellett belevetem magam az olvasás örömeibe.
- Ki az a Néró?
- A macskám.
- Macskád van?
- Miért mit mondtam?
- Hagyjuk.
Végszóra megérkeztünk a yard elé. Hála az égnek.
Felmartam a könyvet, s szinte kimenekültem a kocsiból, az idegtépő nő mellől.
Átültem saját, szedán típusú Astrámba, s hazahajtottam. Aztán úgy tettem, ahogy
korábban a szőkének említettem volt.
