Lelkek lényei, 5. fejezet

 A fák és bokrok levelei sárgás, vagy éppen vöröses fényt öltöttek magukra, s hullani kezdtek. Boramar még gyönyörűbb lett, s ahogy a betakarítás megkezdődött az amúgy is élettel teli város egy felbolydult hangyabolyhoz kezdett hasonlítani.

 A piac még jobban megéledt, hiszen közeledett a tél, be kellett vásárolni, el kellett raktározni ruhákat, élelmet, pokrócot.

 Rydomer kiabálásoktól hangos kerületben – igen, Boramar egy kerületre elég területtel rendelkezett csak a piac számára -, érdeklődve nézegette minek vehetné hasznát. Mint az Úrnő katonája, sőt egyik elitje, még ha nem is népszerű mindent élelmet megkap, amire csak szüksége van vagy lehet, így inkább másfelé kutakodott.

 Alkudott köpenyre, csuklyás felsőre, és egyéb holmikra, majd egy kisebb zsákkal a hátán hazafelé indult. Bár az emberek már megszokták, és nem féltek tőle, nem vetették meg annyira, még mindig utat nyitottak neki ha köztük járt.

 Bent elkezdte felmérni készleteit, így fél év itthonlét után takarítani, és rendet rakni is idejét látta már. Rájött, hogy a bútorokat is fel kell majd újítania, s nem árt új ajtókeretet és ajtót is csinálni, mert legutóbb eléggé durván nyithattak be: egyetlen átlós lécre volt felszegezve az ajtaja, és a keret is kilógott eredetileg elrendelt helyéről.

 A falon egy régi vértezet lógott. Még akkor küldték neki, mikor meghívást kapott a főváros falkájába, eléggé előkelő pozícióba. Elég könnyen felküzdhette volna magát a csúcsig, mégsem nem fogadta el a felkérést – hű maradt úrnőjéhez. A páncélt azért megtartotta. Hasznos darab volt, mert elég erős volt, mégis könnyű, és tökéletesen illeszkedett a viselője testéhez, ha gazdát cserélt is gyorsan idomult, s a legjobb az volt, hogy lélekalakban, azaz amikor farkas képében volt is rajta volt, testéhez idomulva. Ilyet csak a királyi gárda elitjei kaptak.

 Kopogtak, s révedéséből felébredve beinvitálta az érkezőt. Jackal Fried vidáman, mosolyogva üdvözölte, s Kellen viszonozta a gesztust.

 - Látom az újítgatáson gondolkozol – kezdte Fried. – Rá is fér a házra. Senki nem mert a közelébe jönni. – Jóízűen nevetett, majd hirtelen komolyra fordította arcát és mondandóját: - De más miatt vagyok itt.

 - Gondoltam, hogy nem azért jöttél, hogy felajánld a segítséged – jött az egykedvű válasz. Ha Fried hozott neki üzenetet, az általában valami olyasmit jelentett, hogy bajban van, vagy ölnie kell menni. Egyiket sem kedvelte. – Miért vagy itt?

 - Az Úrnő látni akar, és kéri a teljes csapatot. Eddig te, én mint szélsas, és Bailey a tűzróka. Kikre gondoltál még?

 - Nos, a gépészmérnök Orwen Darkshorera, a földmedvére. A tudása és az ereje jól jöhet.

 - Logikus – vakargatta az állát Jackal. – Mit szólnál Elmar Kobbhoz, a vízkígyóhoz utolsóként?

 - Nem. Én inkább Steven Frainere, a vízhiénára gondoltam.

 - Rydo! – kiáltott fel hirtelen Fried. – Az egy elmebeteg állat! Nem elég, hogy nem tudod mi jár a fejében, még beszámíthatatlan és megbízhatatlan is.

 - Lehet – jött az egyszerű válasz. – Még meggondolom Elmart. Van még valami?

 - Nincs. Viszlát – búcsúzott Jackal.

 Rydomer még utána köszönt, de már csak a zárt ajtó hallotta szavait.

 Jól ismerte az említett iereneket. Orwent régről ismerte, és eléggé megbízott benne, és gépészi tudását régen is sokszor kamatoztatta már egy-egy küldetés folyamán. Elmart már annyira nem, és mivel Jackal ajánlotta, nem is igazán bízott benne, s tisztában volt azzal is, hogy Fried csak a saját befolyását akarja növelni a csapatban. Steven azonban már a Végső Bukást megelőző napokban is mellette állt, és ki tudja miért, segíteni akart neki. Ő maga nem engedte hogy segítsen, elég volt az, hogy egy ierent száműztek hőn szeretett hazájából. Mikor kimondta, hogy meggondolja, már tudta, hogy kit fog választani, és hogy nem Kobb lesz az. Bailey már csak amolyan töltelék, és így a négy elem is képviselteti magát mind földön, mind légben a csapatban: mindenhol, mindenki ellen előnyben maradnak. És a lány megszállott kíváncsisága is ki lesz elégítve Rydomer illetve Jackal tevékenysége iránt.

 Az ierenek lelke. Minden lélek hordoz egy állatot. Az olyan ieren, akié nem, az ritka. Kié erősebbet, kié gyengébbet. Kié ilyet, kié olyat, de mindenkinek megvan a maga feladata, s idővel át is tud alakulni azzá a lénnyé. Egy lélekhez tartozik a négy alap elem közül az egyik is – a tűz, a víz, a föld, és a szél közül valamelyik. Az elemtelenség már gyakoribb, de száma továbbra is elenyésző. A vérszomjasabb léleklényeket harcra nevelik, a gyengébbeket egyéb dolgokra. Az ügyesebbek közül kerülnek ki az íjászok, lövészek mint a majmok például. Felderítők és légi csapásmérők, támogatók kerülnek ki a madarak közül, míg a vérszomjasak, a húsevők mint mondjuk egy oroszlán vagy Rydo esetében farkas közelharcossá nevelődik. Ha egy ierent megölnek lélek vagy emberi formában, halott. Ellentétben az arkhanokkal.

 Az arkhanok az ierenekhez hasonlóan rendelkeznek egy léleklénnyel, ám ők nem átalakulnak azzá, hanem megidézik azt, hogy segítsék őket a harcban. Az arkhannak ha megölik a léleklényét, az arkhan maga tovább él, míg ha az arkhant ölik meg, a léleklény is elpusztul lélek nélkül. Erősebb lelkek és lények esetében – mint mondjuk egy elefánt vagy rinocérosz -, azonban előfordulhat, hogy a lény nem hal meg, hanem megvadul, és hatalmas pusztítást visz végbe a sorokban legyen az baráti, vagy ellenséges. Nem egyszer látott még régen, a Végső Bukás előtt ilyet Rydo, és nem kellemes élmények voltak ezek.

 Ezeket átgondolva Rydo rájött, hogy hol lesz jó helyen a régi vértje, amit a Végső Bukás előtti napon végleg megutált, és mely eszméi ellentettjének jelképévé vált.

 Az úrnő hívatta. Ez előtt csak egyszer történt ilyesmi, miután Kellen szétbontotta a kristályokat. Akkor is azért, mert meg kellett erősíteni a falakat, és az Ő, a személyes tanácsát és terveit, útmutatását kérték hozzá.

 Felöltötte hatalmas páncélját, s helyére, hátára tette kétkezes, egy élű pallosát, amely súlya vetekedett Rydomer egyik fejszéjének súlyával. Büszke volt rá, hogy akár egy kézzel is könnyűszerrel lóbálta.

 Kipréselte magát ajtaján, s emlékeztette magát, hogy át kell majd építenie, hogy könnyebben kiférjen rajta. Felesége integetett neki a kertből, s ő visszaintegetett.

 Mint gépész folyton újabb és újabb dolgokkal kísérletezett, köztük a bal csuklóján karkötőként fityegő órán. A mechanizmus hajszálpontos, aprólékos munka volt, s még azt is sikerült megoldania, hogy az iránytű, amit beleépített ne magnetizálja és ezáltal tehesse tönkre a precíz szerkezetet.

 Idejét látta kicsit sietősre venni. Előtte is út nyílt, akárcsak Kellen előtt, bár előtte hatalmas alakja és ijesztő megjelenése miatt. Nem volt egy izomkolosszus, de mégis termetes volt. Karja és egyéb részei inkább acélosak voltak, mint hatalmasok, mégis kényelmesen érezte magát, és nem kellett aggódnia semmi miatt.

 Igen. Orwen Darkshore, a földmedve ha úgy akarta nem kellett aggódnia, képes volt majd’ minden helyzetet megoldani ha nagyon akarta.

 Viccesnek találta, hogy Rydo szólt neki, hogy meg kellene jelennie ma a palotában. Nem tudta miért, de viccesnek találta. Steven Fraine a vízhiéna elgondolkodott azon, hogy néha tök jelentéktelen dolgokon is szakadni tud a röhögéstől, de nem múlatta tovább gondolatait. Még be akart fejezni egy kísérletet, amihez oda kellett figyelnie a megfelelő arányára a keverésnek.

 Hirtelen eszébe jutott a Végső Bukás napja, s ahogy azon kacagott, ahogy Rydo szétveri a fél őrséget. Ezen újra kacagni kezdett, így a kémcső megszaladt a kezében. Halkan pukkant az anyag, s arca csupa korom lett, majd a „valami” elkezdett kifutni az üvegcséből. Hirtelen nem tudta mit csináljon, de Stevent nem is igazán érdekelték az ilyen apró „balesetek.” Legalább színessé tették az életét, és nem mellékesen a házát is.

 Eszébe jutott, hogy most nem ezen kellene nevetnie, hanem el kéne indulnia. Az övére tett pár folyadékos gömböcskét, ívelt pengéjű, fehéres árnyalatú katanáját az oldalára csatolta. Nem szerette sokáig húzni a harcokat, ha tehette egy rántással véget vetett nekik, s aztán tovább derült az élet apróságain.

 Igen, ő olyan volt, aki minden apróságnak örülni tudott, szinte mindenen tudott nevetni. Legutóbb akkor komorult el mikor látta, hogyan győzik le barátját, aki határozottan – és nem mellékesen igen durván – megtiltotta neki hogy segítsen terve kivitelezésében, bármi legyen is az.

 Ezek az emlékek mindig elszomorították picit, de gyorsan túltette magát rajtuk. Nem szeretett szomorú lenni.

 Ezek a gondolatok már a frissen zöldesre festett bőrű és ruhájú Steven Fraine agyán futottak át, aki az emberek szörnyülködő, vagy mosolygó pillantásaitól kísérve sétált Boramar utcáin.

 Mivel még soha nem hívatta az Úrnő, úgy gondolta, hogy biztos valami vicces dolgot kell majd csinálnia, netalán Rydoval küldik el valamerre ahol újra csak nevethet. Jó reményeket táplált a látogatást illetően.

 - Mókásnak ígérkezik – jegyezte meg maga elé, mire a közelben lévők ijedten, néhányan halkan sikkantva kapták rá a fejük. A nép már rég megtanulta: ha Steven Fraine mókázik, abból nem biztos hogy jó sül ki.

 Az utóbbi időben, mióta Rydoval és Jackallal hajt végre feladatokat elég gyakran járul oda. Szinte minden héten megfordul a csarnokban, s más boramari ierennel ellentétben meglehetősen gyakran láthatja is Őt.

 Bailey kint volt a szántókon, az emberekre vigyázott esetleges vadállatok, vagy roszabb dolgok támadása esetén. Apja kétkezes kalapácsa irreálisan nagynak hatott kezeiben, de minden további gond nélkül forgatta a nem éppen pehelykönnyű fegyvert.

 Jött a váltás, s idejét látta az Úrnő színe elé indulni. Azt mondták, fontos, szóval mindenképpen időben akart odaérni, így szedte egy kicsit a lábát. Nem értette miért kellett megjelennie, de ment, mert kevesek kiváltsága volt, hogy elé járulhassanak, s így annyit próbált élni ezzel a joggal, amennyit csak tudott. Intettek neki, utána köszöntek, s ő jókedvűen viszonozta ezt.

 Nem tudta miért húzódik így vissza az Úrnő, régen megjelent a nép előtt is. A Végső Bukás napja óta azonban nem mozog a palota védő falain kívülre. Ez kiütött világos árnyalatú bőrén is, de ennek ellenére – vagy talán pont ezért? – gyönyörű volt. Szeretett volna felérni a gyönyörűségéhez, de nem tudta, hogyan tehetné. Szeretett volna minél több időt tölteni a csarnokban, hogy minél többet láthassa, s ezt azáltal érhette el, ha Rydoval és Jackallal mozog, akik munkássága nem mellékesen érdekelte is.

 Szeretett a két férfival is lógni. Jackal logikussága éppen úgy megfogta, mint Rydo kiszámíthatatlansága. A palota hosszú folyosóján lépdelt, s az őrök a váróba terelték. Meglepte, hogy Orwen Darkshore, valamint Steven Fraine már ott van, és szintén várnak, ugyanakkor a trónterem vastag ajtói és falai mögül Jackal dühödt ordibálása és nyüszítése hallatszott kisebb nagyobb megszakításokkal, amiből arra lehetett következtetni, hogy valakivel veszekszik.

 - DE MI A FRANCNAK KELLETT AZT A BARMOT VÁLASZTANIA?

 Jackal ideges volt, és nem tudta, hogy kint mindenki hallja amit mond. Nem volt tisztában vele, hogy Steven is tudja, hogy róla van szó, és hogy egyre inkább ellenszenves lesz vele.

 - Nyugodj meg Jackal Fried – szólt kedvesen az Úrnő. – Rydo biztosan tudja miémrt őt választotta, és nem Elmar Kobbot.

 - NEM? ERRE NINCS ÉRTELMES MAGYARÁZAT! – tajtékzott tovább. – FRAINE BÁRMIKOR FELGYÚJTHAT, ELOLVASZTHAT, FELROBBANTHAT VALAMIT ÉS ANNAK NEM AKAROK A TANÚJA LENNI, PLÁNE NEM AZ ALANYA!

 - Jackal. Kussolj. – Rydo hangja hűvös és magabiztos volt. Nem akart fegyverhez nyúlni, mégúgyse verekedni.

 - Mert te aztán idevaló vagy te rohadék. Legszívesebben kivégeztelek volna ott helyben, mikor találkoztunk – szűrte a fogai között a hangokat Fried.

 Hirtelen dörrenés, és egy berepülő test szakította félbe a vitát. A kitárt ajtók túloldalán Orwen állt, Steven pedig repült Jackal felé. Vigyorgó képpel jött, katanája érdekes tartásban volt kezében.

 Nem kellett sok, a támadott is fegyvert rántott, kétélű, egykezes kardot könnyített pengével, s készült az ellencsapásra.

 Ám nem került sor a két penge találkozására. Rydo egy szemvillanás alatt köztük termett, s megakasztotta egyik fejszéje nyelével a felülről jövő csapást, míg a másik súlyával a földre szorította Jackal pengéjét. Gyorsan villogott a szeme a két fél között, várta a reakciókat. Tudatában volt annak, hogy ezzel nincs lezárva a vita, de nem volt biztos benne, hogy pusztán a jelenléte elég ahhoz hogy leálljanak egyelőre, vagy péppé is kell vernie őket hozzá.

 Steven szeme villogott, nem lehetett kimenni belőle, míg Friedé higgadt semmiséget tükrözött.

 - Nem szép dolgokat mondtál rólam az imént, Jack fiú. – Eszelős hanghordozása a szavaknak hatalmas erősítést adott, még beszámíthatatlanabbnak hatott a férfi. – Pláne nem a háta mögött.

 - Nem érdekelnek egy elmebeteg hiéna hülyeségei – mondta az fagyos higgadtsággal. – Bármikor beállok az elé a kard elé, úgy hogy senki se avatkozik közbe.

 Jackal nem, de Rydo észrevette a lefelé mozgó jobb kart – Steven sajátossága volt, hogy balos, ami ritkábbnak számított annál, ha egy ieren mindkét kezét egyformán jól tudja használni. Megingatta fejét, s felhúzta bal térdét a férfi bordái közé, majd a felélénkülő másik felé fordulva teljes erőből lefejelte azt. A harc azonban nem ért véget, az egyik törött bordákkal, a másik beszakadt fejjel ugrott egymásnak szinte azonnal.

 A két kard egymásnak feszült, az őrök nem mertek beavatkozni, tudták azzal csak rosszul járnának, valamint elsődleges feladatuk az Úrnő védelmezése volt, így a köré fontak védelmi félkört két sorban, mindenre készen.

 A pengék csattogtak: Rydo a kettő között forgott mint valami tornádó, s nem engedte, hogy egymáshoz érjen a két küzdőfél. Ezek közben még arra is volt ideje, hogy hol itt, hol ott megrúgja, üsse vagy fejelje az egyik testrészét a két ierennek.

 Jackal nem várt tovább, lélekformába alakult. Hatalmas, könnyed sas libbent fel az óriási csarnokban. Egy pillanattal később egy ázottnak tűnő hiéna vetette magát utána.

 - Jó műsor – mondta Bailey Orwen mellett állva. Jobbnak látta a kibontakozott helyzetben a medve termetű ember mellett állni, hátha olyasmi jön, amit magában nem állíthat meg.

 - Még nem láttad őket harcolni ugye? – kérdett a robosztus ieren, mire egy gyenge fejrázás volt a válasz. – Rydo mindkettejüknél erősebb jóval. Tudom, mert én voltam az, aki az egyik karjának bilincseit fogta, s egyike voltam a négy ierennek aki megállította tombolását. Azért próbálja leállítani őket, mert ha ez a kettő elszabadul, itt kő kövön nem marad.

 Kellen eldobta fejszéit, s puszta kézzel indult a hiénának, akinek akire lecsapni készült a sas. Belelépett a négylábú képébe, bár annak feje akkor volt, mint az ő felsőteste. Mégis lenyomta a földig, ahol a padló betört. Rydomer nem állt meg, felfelé rugaszkodott eszméletlen gyorsasággal, s elkapta a lecsapó sas nyakát, lerántva azt, átfordítva úgy, hogy az is a padlóra kenődjön.

 A két állat feje most a két vállánál volt, s ő mindkettőnek behúzott egy-egy orbitálisat, amennyire erejéből telt. Hiába voltak hatalmasak a testek, beleremegtek és arrébb csúsztak egészen a falakig.

 Rydo felállt.

 - Remélem eleget kaptatok – mondta higgadtan, enyhén lihegve. – Holnap mindenki megjelenik itt reggel nyolckor, és elmondjuk mi a francért is gyűltünk össze. Most takarodjatok a szemem elől.

 A másik kettő már emberi alakban állt a két szélen. Szemükben enyhe félelem pislákolt egy pillanatra, majd gyorsan elhagyták a színteret. Orwen és Bailey követte őket.

 - Elnézést Úrnőm. Nem akartam, hogy ez legyen.

 - Nincs baj Rydomer Kellen. Nem láthattad előre, hogy ilyen helyzet lesz – mondta a sorfalak mögül az. – Jackal Fried túl hirtelenvérű, Steven Fraine pedig… Noshát ő Steven Fraine.

 - Engedelmével Úrnőm, ezt holnap folytatnánk.

 - Leléphetsz Rydo – engedte útjára a farkast, s az el is viharzott.

 Amint Rydomer biztonságos távolságba ért, Constance szólalt meg:

 - Az ereje elképesztő. Könnyűszerrel győzött le normál alakban két lélekalakban lévő elit szintű ierent. Ha még egyszer megvadul, nem tudjuk majd megfékezni. Biztos hogy folytatja a tervet Úrnőm?

 - Igen Constance. Ezt kell tennünk – mondta az, majd útjára engedett mindenkit.

 Valamivel távolabb a palotától egy személy mászott fel a tetőkre. Szemével megkereste a két sérültet, és a harmadik küzdőfelet, aki megverte őket. A sas lelkű mozgása nehézkes volt, légzése egyenlőtlen, a hiénáé szintúgy. Egyik a fejét, másik az oldalát fájlalta.

 A harmadik fél azonban kicsit fáradtan lépdelt. bal alkarján és jobb felkarján egy másik heget áthúzva egy-egy vékony vágás keletkezett. Vajon mikor? Hiszen végignézte a tusát, és Kellen nem mutatta jelét sérülésnek vagy ilyesminek. Ő maga nem él ilyesféle hitekben vagy technikákkal. Akkor csak nem vette volna észre? Nem az lehetetlen.

 Közelebb ugrált, hogy jobban szemügyre vehesse, ám le kellett buknia, mert az ráfordult, s pontosan odanézett, ahol pár pillanattal az előtt leledzett – látta immár egy jobb fedezékből.

 „Elképesztően élesek az érzékei és a reflexei, az ereje pedig mindent felülmúló. Jól összetett és kidolgozott csapda kell, ha el akarják kapni.” gondolta magában, de mélyen belül ő nem akarta, hogy így történjen. Jobban szerette a szabad farkasokat, mint akik ketrecbe vannak zárva.