Tolvajok társasága 20. rész

A csapda

 Most:

 Padlóig nyomtam a gázt, és váltottam újra, felfelé. Több rendőrautó is a nyomomban volt, de tekintettel arra, hogy régi csotrogányok voltak, nyomába se érhettek Suprámnak.

 Mókás volt újra a szirénák által kísérve száguldozni. Nosztalgikus érzéseket keltett, mikor hátulról meglöktek, vagy megpróbáltak leszorítani. Amolyan dodgemezés alakult ki, csak sokkal nagyobb sebességgel, és téttel.

 Megcsörrent a telefonom, s kijelzője Dante számát írta ki.

 - Ugye tudod hogy egy vacak Pontiac nem elég ahhoz hogy elkapj? – szóltam bele.

 - Ugye tudod, hogy én nem egy pontiac-ot hajtok? – kérdett vissza.

 Ekkor hirtelen egy BMW villant be oldalról, ami oldalba is csapta autóm. Lefejeltem a kormányt, kipördültem, aztán mikor megálltam felfújódott a légzsák, ami mivel előrehajoltam újabb pofont adott hátravágva a fejem, így tarkóm is bevertem. Gyönyörű kombót vertem magamra ilyen módon, amin normális esetben nevettem volna, de jelen helyzetben nem örültem neki.

 Kioldottam övem, s kifordultam az ajtón a flaszterra. Fejem hasogatott. Már nem is fej, hanem inkább fúj volt.

 Lépteket hallottam, majd valaki hasra fordított, kezeimre bilincset lökött, és a következő szónoklatot szavalta:

 - Jogodban áll kussolni. Ha mondasz valamit, úgyis leszarják. Jogod van vérszívókat fogadni hogy ne dugjunk a buzik börtönébe, de ugyan mindegy mert végül oda kerülsz. Ha nincs rá pénzed akkor rábasztál. – Dante jogismeretei kicsit eltértek az enyémektől, de volt valami komikus abban ahogy előadta. – Kérdés, óhaj, sóhaj, bánat, panasz?

 - Kapd be rohadék – szűrtem fogaim közt.

 - Naaa. Ne légy bunkó. Még a végén ellenállást tanúsítasz. – Önelégült vigyora arra utalt, hogy örült, hogy végre elkapott.

 Belöktek egy rendőrautó hátsó ülésére, saját kocsim egy trailerrel húzták el közben. Egy időre valószínűleg neutralizáltam a forgalmat az üldözéssel illetve karambollal, valószínűleg a környéken hatalmas dugók lesznek. Ez ismét enyhe megelégedettséggel töltött el, valamint az is, hogy tervünk első lépése sikerrel járt.

 Tizenkét órával korábban:

 Mindenki jelen volt, akinek kellett. Carmilla hozta a kardom, Lina és Lisa is ott voltak, és Dante is megérkezett. Rajtuk kívül még Scarra is megjelent, bár őt nem igazán értettem miért, indokot nem mondott.

 - Akkor a terv első része: Danténak el kell kapnia engem. Nyilvánosan ha lehet, minél nagyobb felhajtással, hogy felfigyeljen rá az egész város, sőt még más városok is.

 - És hogy akarod ezt kivitelezni Al? – kérdett a kérdéses szereplő.

 - Nos. A médiának vannak helikopterei. Ha elkezdek rodeózni a városban arra biztos vevőel lesznek. Ha mindenki szeme láttára csuksz le, arra meg még jobban vevő lesz a tömeg. Te leszel a nap hőse.

 - És ez hogyan segít? – jött egy kézenfekvő kérdés Lisától.

 - A tömeget érdekelni fogja a sorsom. Kíváncsiak lesznek arra hogy éppen mi van velem, hogy haladnak a tárgyalásaim és hogy mennyit kapok a börtönbe.

 - És ez mire jó? – kérdett most Lina.

 - Én értem már. De gondolod hogy működik is?

 - Szerintem igen.

 - Elmagyarázná egyikőtök? – vetette közbe Scarra.

 - A lényeg, hogy ha elég nagy felhajtást csapunk Alennek, Vargol figyelmét felkelti. Ha Alen él, az neki nem jó, így saját kezűleg akarja majd megölni. Becsalhatjuk egy zárt helyre, és ott elrendezhetjük – adott magyarázatot Dan.

 Néma csend borult a szobára. Mindenki tudta miért hallgatnak a többiek, de senki nem merte megkérdezni, hogy mi lesz az én kulacsom tartalmával.

 - Akkor én végeztem is – állt fel a nyomozó, s mielőtt bármit mondhattam volna bármit is elviharzott nyomában Scarraval és Carmival.

 Néztem az asztal közepére rakott flaskát. Csak bámultam, és semmit nem tudtam mondani. Végül felálltam, és lendületesen elviharoztam a bérház tetejére. Sötét volt, csak a csillagokat bámultam a tiszta égen.

 - Al. – Lina meglepett. Talán túl zavarodott, túl feldúlt voltam. – Vigyázz magadra…

 Egy legyintéssel jeleztem, hogy hallottam amit mondott.

 Most:

 Nem először voltam ilyen helyen, talán nem is utoljára. Vagy mégis. Senki se tudhatja. Mégis újra gyenge félelemmel töltött el, hogy ez lehet az utolsó hely, amit látok.

 Rácsok voltak körülöttem. Hideg tapintású, hideg fényű, baljóslatú rácsok, amik nem engedtek könnyen. Másik oldalukról többek figyelték láncos jobbom, vagy engem. Alen Chain, azaz Altemor, a tolvajok egyik hercege, a mesterrabló az ő rácsaik mögött. Valaki hát végül mégis sikerrel járt, s elfogott, talán végleg ezúttal.

 Ezek a rácsok eddig nem jelentettek gondot. Mindig könnyedén kijutottam, de immár két napja dekkoltam mögöttük és kezdett frusztrálónak tűnni, hogy talán mégse jön be amit terveztünk.

 Dante jött be a cellákhoz, megállt velem szemben, s köpött egyet a hatás kedvéért a padlóra.

 - Pár óra múlva kutya világod lesz rohadék. Remélem megittad a gumibogyó szörpöd mert nem lesz semmi ami jönni fog.

 - Ügyvédet akarok – vágtam vissza. – És ha lehet hozza magával a gitárom is tokostól.

 - Viccelődj még balfasz. Elkaptalak és az a lényeg.

 Még megütötte a rácsaim, amik kondultak és zajt csaptak. A többi rendőr arcán vigyorokat láttam eltűnni. Láthatóan élvezték a műsort. Nem is sejtették hogy valójában arról beszéltünk, hogy pár óra múlva itt óriási verekedés lesz, s én megittam-e a Fekete Vizet, hogy Lina hozza a kardom.

 Aznap mégse történt semmi, Scarra jött be egy gitártokkal, amiben reményeim szerint az volt, amire én is gondoltam.

 Éjjel Dante vigyázott rám egyedül, sikerült meggyőznie feletteseit, hogy őrizni kell engem, és hogy erre ő a legalkalmasabb, aki elfogott.

 A rácsok másik oldalán ült, a tokkal játszadozott amiben kardom volt. Kihúzta, visszazárta a cipzárt, majd újra és újra.

 Lejátszóm már korábban bedobta, amin most Skillet szólt félhangon, hogy halljam ha hozzám szól, ugyanis az ablakon kifelé bámultam. A csillagokat néztem. Volt valami ami megnyugtatott bennük.

 Gondolataim még véletlenül sem azon jártak, amin kellett volna. Lina volt a központjukban. Körötte forogtak. Mosolyát nem tudtam kitörölni fejemből, az érzést sem, amit akkor éreztem mikor megölelt. Bár csupán pillanatképek voltak, de számomra mégis ezek jelentették a legtöbbet.

 - Alen. – Dante hangjára összerezzentem. – Kezdődik. - Ide dobta a kardom. – Újrakovácsolták ismét. Mostmár valószínűleg képes megsebezni Vargolt mert be lett ötvözve valami anyaggal ami átveszi a képességed. A háttérben leszek, ha netalán ismét szükséged lenne rám.

 Bólintottam.

 Kinyitotta a cella ajtaját, s ideadta fegyverem. Sokat mondó kézrázás volt az, ami akkor volt.

 - Maiga vanain Dante.

 - Maiga vanain Alen.

 - Üdv Altemor. – Vargol hangja érzelemmentes volt. Mintha ott se lettem volna. – Hallottam életben vagy még. Nem tudom hogy hogy sikerült a másik nazekannak, de most nincs itt. De még ha itt is lenne, akkor se követném el ugyanazt a hibát még egyszer.

 Balomba vettem kardom, s leengedtem a láncot jobbomon.

 - Ezúttal én is komolyan veszem.

 - Legutóbb is az életedért küzdöttél. Most küzdeni se lenne értelme.

 A lángok felcsaptak kezeiből, s tekintettel a rövid távra kettőnk között nem volt időm védekezni, csak félreugrani de még így is megpörkölődtek lábaim, talpra állva majdnem elcsúsztam a cipőm megolvadt talpán, aztán mikor úrrá lettem magamon, picit leragadtam. Idegesítő volt ez a pár másodperc, de nem volt időm ezzel foglalkozni, mert Vargol újból nekem esett.

 Tervem azon része, hogy zárt területen küzdök meg vele itt meg is halt, mivel áttörte velem a falat, s két emelet magasról a földhöz csapott. Éreztem, ahogy a bordáim eltörnek, s rezegni kezdett zsebemben a szintén becsempészett telefon is.

 - Nem ittad meg a gumibogyó szörpöt mi? – szólt bele Dante.

 Nem révén időm rá, futásnak eredtem falhoz csapva a készüléket. Igen, igaza volt, és nem ittam a Fekete Vízből. Nem akartam azzá válni ami ellenfelemből is lett. Ha egyáltalán rám is ugyanazt a hatást fejtette volna ki, mint rá.

 Befordultam egy sikátorba, s egy kerítésen átlendítettem magam szárnyaimmal. Az ipartelep felé próbáltam csalni tekintettel a hatalmas, üres terekre, és hogy nem igazán vannak arrafelé emberek az éjjeli órákban. Azzal nem számoltam csak, hogy ő a futás helyett a repülést választja, így könnyedén követhet, sőt támadhat is.

 Lánggolyók csapódtak be körülöttem, egy-kettő ha nem váltok időben irányt, el is talál.

 Végül valahogy apróbb pörkölődésekkel csak sikerült elérni a célom, az ipartelepnek majdnem a kellős közepén voltunk.

 - Most mihez akarsz kezdeni? – kérdett továbbra is érzelem nélkül. – Azt hiszed itt talán több esélyed van ellenem?

 - Itt nem kell visszafognia magát egyikünknek sem – jegyeztem meg magam elé nézve, inkább magamnak, mint neki.

 Csaptam kettőt a lánccal, megforgattam balomban a kardot. Lángjaim felcsaptak abban a szent pillanatban, s éreztem, erőm elérte a maximális fokát. Soha jobb pillanat a támadásra.

 Vargol is felszabadította erőit. Testét fekete lángok borították be, szemei vörösen izzottak, valamint ő is fegyvert fogott. Két vivótőrt. Pengéjük nem lehetett hosszabb negyven-ötven centinél, ám ahogy saját kardom, azok átvették gazdájuk jellemvonásait, fekete lángokban lobogtak.

 Éreztem az igazi harc most kezdődik el, éreztem, hogy ezt talán nem élem túl. Éreztem: győznöm kell, különben minden oda.