Baltar - 4. fejezet

Kissé régen írtam már Baltart, de nem felejtettem el. Hát ím itt a folytatása a fiatal kószajelöltünk kalandjainak.

 - Két hét telt el a kószák érkezése óta, de még semmit se csináltak azon kívül, hogy a fiatal megölte a harcosunk.

 - Szerintem nem is akarnak segíteni.

 - Valószínűleg csak röhögni jöttek ide.

 Ezekhez hasonló pletykák terjengtek Karazardról és a kicsiny csapatról, ami vele érkezett. A helyiek nem voltak túl jó véleménnyel róluk, és arról sem, hogy egy közülük a kószákkal volt.

 Katarina viszont élvezte a gyakorlást, a tanulást a többiektől, ahogy azok is szerettek a vidám és kedves lánnyal lenni, a sivatagról és az ottani életformákról, megélhetésről tanulni.

 Egy ízben Baltar – ki más? – nézeteltérésbe keveredett egy egész őrjárattal, amint a várossal ismerkedett, rövid úton helyben hagyva őket. A balgák nem tudták, hogy megegyezett a nagyúrral, s nem is hittek neki.

 Nem nézték jó szemmel a fiatalok szabadságát, hiszen ők kívülállók, jogaik se lehetnének Gileádban, mégis bármit megtehetnek, amit akarnak. Ezért kezdtek a pletykák terjengeni.

 Valójában azonban amint támadást jelentettek valahonnan, a kószák egyből odasiettek. Be nem avatkoztak a harcokba a kerülőkkel, még nem akarták felfedni magukat, csak távolról figyelték őket, jegyzeteltek, figyelték a mennyiségeiket, tanultak a mozgásukból. Az egyetlen tapasztalt ellenük ugyani Karazard volt.

 Távolról szemlélték őket. Némelyik nagy, több lábon és több „karral” felszerelkezve, némelyik köpködött, némelyik a puha homokban fúrva magának az utat alulról támadott. Utóbbiak ritka példányok volt, a harszenek, de megjelenésük mindig halállal végződött, és nagy zűrzavart keltett.

 - Elég. Bemegyek – jelentette ki Slade.

 - Nem lovag. Még nem – szólta le nemes egyszerűséggel Krohn. – Ha most bemész közéjük a zűrzavarban téged is széttépnek, vagy a gileádiak szúrnak le. Még mindig keveset tudunk róluk ahhoz, hogy kiálljunk velük.

 - De ha nem állunk ki velük sohase, akkor nem is tudunk meg többet! – dohogott Sladenar.

 Mély csend következett. Karazard okkal nem szólt bele a beszélgetésbe. Tudta, hogy Baltar még ugyan nem kósza, de már a csapata készen áll. A csapata a jelenlévő tagokból áll, a sivatagi lánnyal együtt.

 - Katarina – szólította Stein a lányt. – A könyvtáratok meglehetősen kevés információt tartalmaz a kerülőkről. Miért van ez?

 - Nos, mi nem vagyunk hívei a hullák boncolásának.

 - De attól még a harcmodorukról, a kinézetükről, a veszélyeikről, a gyengéikről vagy akármiről ami velük kapcsolatos. Ez így nem teljesen kóser – gondolkodott a spártai.

 - Nos a nagyurunk úgy gondolja, hogy a fiataloknak újra és újra fel kell fedezni a dolgokat, hogy azokra ne unhassanak rá a generációk. Igazából nem sok értelmét láttam ennek, de mint hű gileádi nem tehettem mást mint elfogadtam.

 Nézték még ahogy az őrök viaskodnak a szörnyekkel, egyesekben elfojtott indulatok, másokon harci kedv tükröződött, azonban a spártai és a farkaskölyök csak üres tekintettel bámult le, minden egyes apró mozzanatot észrevéve, megjegyezve.

 Katarina szemei kicsit karikásak voltak attól függetlenül, hogy viszonylag sokat aludt. Sokat, de nem túl jól. A mai nap úgy emlékezett, hogy Karazard – aki szintén tegezésre parancsolta akár a fiatalabb -, valamint Baltar edzenek a nap folyamán valami félreeső helyen.

 Kis keresgetés után meg is találta a két félmeztelent az üvegházak legnagyobbikában. Akarata ellenére Baltart vette szemügyre. Valóban kevésbé izmos mint a mestere, de szálkás, izmai bár nem túl vastagok, de acélosan kemények voltak, s a fiú az utolsó ujjpercéig tudta mit akar velük. Hasa nem túl kockás, mellizmai se túl nagyok, de jól elkülöníthetőek egymástól: alakulófélben voltak még.

 Javában valami tánchoz hasonló mozdulatsort hajtott végre páros, Kata neki dőlt az ajtófélfának, és kedvtelve nézegette őket, akik két hét alatt nagyon a szívéhez nőttek. Mozdulataik lassúak voltak, de erővel voltak telve. Testük izzadtságban fürdött, Krohn hosszú haja csöpögött a verítéktől, egész érdekes alakot adott neki, ugyanekkor Stein mintha meg se erőltette volna még magát, rajta alig észrevehetően látszottak csak a fáradtság jelei.

 Úgy egy óráig végezhették a gyakorlatokat, mikor egymással szemben állva minden további fegyver nélkül tusázni kezdtek. Mindketten erősek voltak, fegyvert ezúttal nem használtak. Megdöbbentő látványt nyújtottak a lány számára, aki nem sok ilyenben részesült edzése ellenére, és ha mégis, messze elmaradtak a két kósza mögött a küzdő felek.

 Hallotta, hogy Baltar apja a fegyvertelen harcmodorra specializálódott, de nem tudta elképzelni, hogy a nagy Kairen milyen lehetett, mikor ezek ketten ilyen szinten álltak.

 A fiú észrevette a közönséget, és megeresztett egy mosolyt kifelé, ám ez a fél másodpercnyi kihagyás is elég volt ahhoz, hogy Karazard orbitális jobb egyenest vigyen be neki. Egy nagy cserépen landolt, ami ha nem is a fiú súlyától, de a lendületétől hangos csörömpöléssel tört ripityára.

 - Azt hiszem ennyi mára elég lesz – a spártai lassan, kimérten szólt. – Úgyse tudnál már ide figyelni.

 - Elnézést. – Kata hangja kicsit ijedt volt. – Nem akartam zavarni.

 - Mindegy. Amúgy is a végén voltunk már. Kar bácsi apám stílusát tanítgatja. Igaz ő közel sem olyan jó mint Kairen lehetett…

 Baltaron érződött, hogy egyszerre örül ennek, és szomorú is. Megérthető volt. Apja nélkül nehéz lehetett neki, de szeretett mindent megtanulni, mindent megtudni az egyik legerősebb kószáról.

 - Menjünk – adta ki az utasítást Kar.

 - Jut eszembe – szólalt meg hirtelen Katarina. – A nagyúr látni akar titeket.

 A két hím összenézett, és elvigyorodott.

 - Így? – somolygott Balti, mire a válasz egy határozott bólintás volt. – Akkor menjünk is.

 - Így nem állíthattok be hozzá – mondta meglepődve Kata.

 - Ha jól emlékszem mi a fennhatóságán kívül állunk, és azt teszünk amit akarunk minden további nélkül hála a kölyöknek – emlékeztette Stein. – Vagyis úgy állítunk be hozzá, ahogy akarunk, ha úgy tetszik akár meztelenül is.

 - Na azért odáig ne fajuljunk bácsi – nevetett a fiú.

 Sötét volt mint legutóbb mikor itt jártak. Az őrök most mintha kicsit többen lettek volna, bár a két kószát ez nem igazán zavarta. Amíg nem pattognak nem lesznek leütve – gondolták.

 - Nemes harcosok! – szólt a fennkölt hang valahonnan a sötétből ismét. – Üdvözöllek tróntermemben titeket.

 - Jójó nem kell a szövegelés. Azt mondd, mit akarsz tőlünk.

 - Nyers vagy gyermek. De legyen, hiszen megadtam nektek a jogot mindenhez itt Gileádban. Kérdésem lenne felétek, mégpedig…

 - Amint elég információt gyűjtöttünk megoldjuk a problémátokat. Egy olyan démon, ami kerülőket küld ellened nem gyerekjáték, mert portált nyitni ezeknek a lényeknek a világába elég sok erőt és körülményes munkát igényel. Apám akkor halt meg, mikor ezeknek a dögöknek a legutóbbi idézője, Kaidan ellen küzdött. Ha rám hallgat kussban marad és hagyja, hogy úgy végezzük a dolgunkat ahogy akarjuk. Nem tűröm az ellenvetést.

 - Felvágták a nyelved kölyök. De az, hogy nyertél egy harcot az arénában, még nem jogosít fel arra, hogy így beszélj velem. – Nietz hangja ideges volt, szinte tajtékzott.

 - Mert maga szerint nekem engedély, vagy jog kell ahhoz, hogy bármit is tegyek? Megpróbálja láncolni azokat, akik megszabadíthatják a fenevadjától? Akarja, hogy végezzünk a démonnal? – kérdezte szemrebbenés nélkül Krohn.

 Ilmari nem tudott válaszolni, a fiatal fiú túl jól érvelt, ahhoz képest, hogy mennyire gyerek volt még, nagyon tapasztalt. Egyszerűen esélytelen volt, hogy vitát nyerjen vele szemben, ráadásul szabad kezet adott neki.

 - Ám legyen. Tegyetek, ahogy jónak látjátok… - hangzott a megadó hang.

 - Ha még egyszer ilyen felesleges baromságokkal zaklat minket…

 - Baltar! – szólt keményen a spártai. – Elég.

 Az még felnézett az emelvényre, ahol legutóbb feltűnt Ilmari, majd sarkon fordult, és kiszelelt. Gondolatai máshol jártak. Ő is vágyott a harcra, apja nyomdokaiba akart lépni minél hamarabb. De nem akarta elsietni a dolgokat, még valaki olyan is megsérülne az ő dicsőségéért akinek nem kellene, vagy még rosszabb, valaki meghalna.

 Katarina sietett utána. Tudta, hogy a lány az, léptei mestere lépteihez képest sokkal könnyedebbek voltak, és másként hangzottak. Kedvelte a lányt, de még nem teljesen bízott meg benne Végtére is a sivatagiak közül való volt, ki tudja mit neveltek bele.

 Baltar megállt, nem fordult Amaresu felé úgy szólt hozzá:

 - Kata. Nemsokára elkezdjük az összecsapásokat a kerülőkkel. A régi négyes csapat leírásai alapján nem lesz könnyű dolgunk velük, és nagyon figyelni kell majd. Szeretném, ha csak akkor avatkoznál be, ha nagyon muszáj.

 - Azt hittem bizonyítottam már, hogy elég erős vagyok.

 - Azt igen. De tapasztalatlan harc terén. Nem azt mondom, hogy én sokkal többet tudok ezekről a lényekről, hanem csak azt, hogy többet verekedtem és harcoltam már mint a többiek együtt. Karazard folyamatosan edzett és küldetésekre küldött már akkor, amikor más még az akadémia edzőtermeit pusztította. Olyan feladatokat végeztem el, amikre máskor csapatot küldenek. Mindezt azért, mert egyediek a képességeim és koromhoz képest fejlettek. De rólad ez nem mondható el. Még ha egyediek is, még nem vagy tisztában a korlátaikkal.

 - Értem. Legyen ahogy akarod.

 A lány hangjában enyhe csalódottság, és szomorúság csengett, de Krohn nem akarta megkockáztatni, hogy veszélybe sodorja.

 - Később találkozunk – köszönt el a fiú.

 - Viszlát Baltar.

 Katarina, bár nem mutatta, aggódott a fiúért. Eddig olyan természetesen viselkedett, most viszont megváltozott. Távolságtartóbb lett, visszafogottabb. Nem tudta mire vélje a dolgot. Szeretett volna a hasznára lenni, ha már szabaddá tette, de nem engedte.

 Ennek nem látta értelmét. Hasznossá teszi, aztán nem használja fel. Furcsán hangzottak ezek a gondolatok, de mivel más nem tudott róluk, ő meg tökéletesen értette sajátjait, nem foglalkozott ezzel, inkább elment készülődni. Ha Baltar azt mondta, hogy hamarosan, az akár a következő éjjelt is jelentheti, és nem árt mindig késznek lenni a balhéra.