Tolvajok társasága 24. rész

Minden más

 Dúlt a harc. Immár mindenki küzdött mindenkivel, a legközelebbire pedig aki nem saját fajához tartozott valakinek lecsaptak rá. Teljes volt a káosz, a vörös égbolt pedig festői hangulatot adott a vérengzésnek. Nem hittem volna, hogy valaha ilyet láthatok, nemhogy még részem is legyen benne. Gyakorlatilag én voltam a kiváltó oka. Gyönyörű látvány volt a maga sajátos módján.

 Nem volt időm tovább foglalkozni a környezetemmel, ugyanis velem szemben állt valami, ami mindennél erősebb és öregebb. Fekete kabátja lobogott a szélben ősz hajával. Ölelésre tárta karjait. A halál ölelése. Válaszként csak megingattam fejem, mire bal mutatóujját rám emelte, jobb hüvelykjét pedig lassan áthúzta torka előtt.

 Azt nem értettem, hogy ha lovasoknak hívják őket, hol vannak a lovaik? Ezen kérdésem hamar megválaszolásra került, mikor egy egész áttetsző-fekete mén indult meg felém. Eszméletlen pusztító erejükről meggyőződtem utánuk nézve, amin átmentek az elpusztult. Ez alól valószínűleg én se lettem volna kivétel.

 „Ha hozzámér, meghalok. Ha hagyom támadni, valószínűleg eltipor. Ha nem vagyok elég gyors, ugyancsak halott vagyok.”

 Nem túl sok esélyem közül azt választottam, hogy minél közelebb próbáltam hozzá kerülni, hogy kardommal támadhassam, míg én magam az ő hatótávján kívül maradok. Nehéz volt, különösen, hogy nem helyben állt mint Vargol, hanem komolyan vette a dolgát. Lehetetlennek tűnt hogy megsebezzem, mert amint elkerülte egy csapásom, már felém is kapott, hogy megérintsen. Ezekből a helyzetekből jöttek a még számomra is hihetetlen mozdulataim. Ezután eszembe jutott a pisztolyom az övemben.

 Néhány erőteljes csapással eltávolodtam a halál lovasától, s balomba rántottam a fegyvert, s egy tárat rögtön rá is eresztettem az öregre. Nem sok hatása volt akciómnak, a lövedékek mintha csak áthatoltak volna testén.

 Ekkor megcsörrent telefonom.

 - Nem a legjobbkor – nyögtem bele, miközben az öreg ménét kerülgettem, s ő maga elől menekültem.

 - Tudom. – Lina hangja mennykőként ért. Nem számítottam rá hogy ő szólal bele, ráadásul úgy néz ki, tud is helyzetemről. – Egy kilométerre vagyok keletre tőled és nézem, mit ügyködsz. A halál lovasa ugye?

 - Igen. – Az öreg karjai hála az égnek mellkasom és testem alatt szállt el, mikor feje felett bukfenceztem át. Homlokaink majdnem összeértek. Megéreztem a halál szagát. – Mit szeretnél? – kérdeztem mikor újra kisebb távolságba kerültem.

 - Emlékszel még a régi görög mitológiákra? – kérdett, de nem várta meg a válaszom. – A Tartaroszról biztos hallottál, a titánok börtönéről. Ott minden élőlény egyforma, semmivel se több a másiknál.

 - Remek. Hogy viszem le oda őket? – hadartam.

 - Nem mehetsz le velük! – ordított bele úgy, hogy majdnem eldobtam a készüléket. – Ha lemész nem jöhetsz ki magad. Ha kiengednek, akkor viszont nemcsak te, de minden más is kiszabadul ami oda van bezárva.

 - Értem. Hogy megyek le? – kérdeztem újra.

 - Nem érted? Nem mehetsz le! – Szabály szerint ordított velem, de nem dühösen, sokkal inkább féltően. – Nem mehetsz le oda mert nekem szükségem van rád!

 - Ez most nem annak a kérdése, hogy ki mit akar Lina. – Csaptam magam előtt kettőt távol tartván az öreget, pisztolyom már rég eldobtam ismét. – Itt most nem két emberről van szó. – Fura volt az „ember” szót kiejteni, de nem volt időm ezen mélázni. – Itt most többről van szó. Az apokalipszis négy lovasából kettő megjelent, akiket nem lehet csak úgy félvállról venni. – Újabb csapások, a halál újra elkerült, de tudtam, így nem maradhat sokáig. – Szóval csak mondd.

 - Danténak már elmondtam. Egy lovast csak egyvalaki vihet le. Ő már belekezdett a háború lovasának tőrbe csalásába. Nyerj egy kis időt.

 - Mi sem egyszerűbb – dohogtam. – Majd hívlak ha sikerült.

 A tűzburok kitartott, már csak arra vártam, hogy véget érjen.

 A hexagrammát már felrajzoltam, a kék lángok vígan lobogtak alattunk. Vártam, hogy a börtön megtörjön, hogy végrehajthassam amit végre kell hajtanom.

 Negyedóráig csak lebegtem laza szárnycsapásokkal. Annak ellenére, hogy már nem kellettek volna, még mindig jobban szerettem azokat repülésre használni, mint talonban hagyni.

 Alább hagytak a lángok, s az öreg enyhén füstölgő, itt-ott izzó kabáttal végül előkerült. Arcán enyhe dühvel fűszerezett vigyor tükröződött. Meghajtotta fejét tisztelete jeléül, viszonoztam a gesztust, elvégre egy nemes és erős ellenfélről volt szó.

 Kihívóan intettem jobbommal, mire meg is jött a válasza: a ménes újra feltűnt, ezúttal megosztódva, az egyetlen menekülési irány a halál lovasa felé vezetett, aki ismét tárt karokkal várt.

 - Most még nem öreg. – Vigyorom természetes, megadó volt. Ezúttal leengedtem láncom, s lángom átterjedt arra. Eszelős tempóban és erővel kezdtem magam körül pörgetni, amivel ismét egy burkot hoztam létre, ezúttal magam körül. – Tartarosz vár rád – suttogtam magamnak.

 Éreztem, ahogy a láncba ütköznek a lovak. Még nagyobb erővel, és még gyorsabban kezdtem pörgetni, minek következtében a burok nőni kezdett, s lihegve, leengedett jobbal bár, de végül épségben álltam szemben az öreggel.

 Zuhanórepülésbe kezdtem, s megálltam alkotásom közepén, mely az egész városra kiterjedt. Dante is mellém került, fáradtan, sebekkel borítva.

 - Hogy bírod? – kérdeztem.

 - Jobban mint te ahogy elnézem – nevetett mögöttem.

 - Ideje befejeznünk.

 - Látványosan, és gyorsan. Vargol teremtményei elfogytak. A démonok már csak az angyalokkal küzdenek. Utóbbiak reménykednek a két lovas győzelmében, és hogy segítségükre sietnek majd. Hopp, de jön is az enyém. A kardod.

 Odafordítottam neki a markolatot, a penge megvágta tenyerem. Mindkettőnk vére a hexagramma része lett, lángjai tengerkékből bíborvörösre váltottak.

 Kitártam karjaim az öreg felé, aki úgy tűnt be is ugrott, úgy hitte feladom.

 Fém csattanását hallottam, s Dan háta az enyémnek préselődött. A háború lovasa elfoglalt hát helyét, társam kitartott. Az öreg is közeledett. Csak az volt a kérdés, hogy elég ideig tart-e ki Dante, míg ideér.

 Végül sikerült neki. Mikor megölelt volna, elfordultam, magammal rántva barátom, s a háború lovasának kardja a halál lovasában landolt, annak kezei a fiatalabbra fonódtak.

 - Mi, a pokol kivetettjei és a mennyek megtagadottjai, megnyitjuk kapud Tartarosz – kezdtük kórusban. – Nyitjuk kapuid, hogy az öreg áldozatával bevégezve a fiút is zárd magadba. Zárd magadba kik hozzád tartoznak, s ne engedd őket míg nem szabadítják őket kik elzárták oda.

 Fejem nyilallni kezdett, szárnyaim elfoszlottak, zuhanni kezdtünk. Éreztem, hogy Dante elkapja karom és oldalra húz, miközben panorámából nézhettük, ahogy a két lovas mögött hatalmas, kétoldalú kapu nyílik meg fából, rajta középen hatalmas zár, mely égrengető dörrenéssel kattant.

 A kapuk megnyíltak, s fekete csápok csaptak a lovasok felé. Megragadták őket, s ellenállhatatlan erővel húzni kezdték őket befelé. Hihetetlen látvány volt, ahogy a majd’ mindenek felett álló lényeket egyszerűen csak beszívja valami, ráadásul játszi könnyedséggel.

 - Sikerült… - hüledezett Dante. – Legyőztünk kettőt a négy lovasból. A két erősebbet. – Megkönnyebbült kacagásban tört ki. – Sikerült Alen! SIKERÜLT!

 - Igen… - néztem hüledező mosollyal magam elé. Nem tudom hogy nem vettem észre a fekete csápot, ami a lábamra fonódott. – Dan. Most búcsúzok.

 - Miért? – nézett meglepetten. – Hova mész?

 - Tartaroszba – mutattam a lábamra. – Én nyitottam meg a kaput. felrajzoltam a hexagrammát, és az én vérem volt a katalizátor. Mennem kell nekem is.

 - Megyek én is veled. – Hangja határozott volt. – Nem hagylak magadra.

 - Nem – szúrtam le. – Te itt maradsz és vigyázol a nazekanokra. – Átnyújtottam neki kardom, s megfordultam. – Viszlát – intettem a vállam felett neki.

 Telefonom megcsörrent.

 - Hiányozni fogsz. Bánom, hogy korábban nem volt bátorságom elmondani hogy szeretlek. – Azonnal ki is nyomtam. Nem akartam hallani hangját.

 A csáp gyengéden húzott befelé. Inkább hívogatóan, mint erőszakosan. Mintha tudta volna, hogy beletörődtem abba, ami történik velem. Kényelmes léptekkel tartottam a kapuk felé. Dante csalódott ordítását hallottam, és egy másik szárnypár suhogását. Mivel nem volt szükségem szárnyakra, nyíl egyenesen kilőttem a kapu felé.

 Mielőtt átléptem volna, még megfordultam, s visszaintettem Linának, Nanának, Erinának, és Danténak, akik mind ott álltak velem szemben, ki könnyezve, ki csak szomorkásan.

 - Hiányozni fogtok. – Ezt is inkább csak magamnak mondtam, mint nekik, de biztos voltam benne, hogy hallották mind.

 Benéztem a résen, ami még számomra nyitva állt. Ismeretlen feketeség volt előttem, mely felkeltette érdeklődésem és bár nem akartam volna egyéb helyzetben, néhány határozott lépéssel megindultam felé.

 Mikor átértem hatalmas dörrenéssel bezárultak a kapuk mögöttem.

 - Üdvözlünk nálunk Alen – szólt valahonnan mélyről egy nem túl kedves hang. – Reméljük tudod, hogy nem egy nyaralásra jöttél?

 - A pokol kitagadott, az ég megtagadott. Hát gyertek.