Bukás
Vígan pattogtak lándjaiim, ahogy a velem szemben álló egyéné is. Éjfélhez közelíthetett az idő, talán el is múlt már. Sőt, biztosan. Álltunk egymással szemben, fejemben a lehetőségek jártak a lehetséges támadási módokra, és azok kimeneteleire. Nem akartam kivételesen átadni a kezdeményezés lehetőségét, mert tudtam, ellenfelem erőben jóval túl tesz rajtam, így az előtt kell kiiktatnom, mielőtt még ő is komolyan venné a harcot.
Mivel egyik lehetőség sem volt túl tetszetős, úgy döntöttem hogy neki rontok, és lesz ami lesz, improvizálok. Rá is rontottam vargolra, s gondolkodás nélkül csaptam balommal, suhintottam jobbommal, ütöttem, rúgtam, vállal betartottam, fejeltem, vagy ami éppen jött. Nem hagytam neki esélyt a támadásra. Nem akartam lehetőséget adni számára, hogy visszatámadjon, hogy valami olyat tegyen, ami esetleg nekem fájna.
Lángjaik szöges ellentettjei lehettek egymásnak, mikor túl közel értek egymáshoz azok is szikráztak, akár csak az összecsapó pengék, sőt még apróbb villámok is csaptak ki ide-oda, néha egyikünkbe, néha másikunkba.
Zenéim közül mikor megjelent pont a harcra ösztönzőket kapcsoltam be, egy mixelt lejátszási listát több előadó legpörgősebb zenéiből.
- Látom még mindig nem érted. – Hangja üres volt. Zavart, hogy úgy kezelt mintha nem is lennék neki ellenfél. – Nincs esélyed.
Ütésre emelte egyik öklét, s én belefejeltem a felém tartó kézbe. Nem volt túl gyors ütés, de ereje akkora volt, hogy hátraszaltót vágtam, s elterültem hátamon. A következő csapások oldalra gurulással kerültem el.
Mikor elég lendületem volt felugrottam, s a láncok segítségével jobb alkarommal blokkoltam. Ezzel egy időben lendítettem balommal a kardom, ami az ő tőrében akadt meg. Esélyem nyílt egy újabb fejelésre, amit végre is hajtottam. Vargol megtántorodott.
Meglepettségében újra nekilendültem, és mindent vagy semmit alapú támadásba kezdtem. Láncom a nyakára tekeredett, pengém mély nyomot hagyott mellkasán. Elengedtem, s aléltan zuhant a földre.
A felkelő nap fényében a vérben fürdő test drámai hatást keltett. Jobbom vérzett a lánc miatt, homlokom is ki volt csattanva az agresszívkodás miatt.
Még egészen megsajnáltam Vargolt. Hiszen nem tett semmi rosszat erejével, azon kívül hogy új kijáratot csinált a rendőrségre, amit nem is igazán bántam. Megfordultam, s elindultam haza.
- Ügyes. – Nem akartam hinni a fülemnek. Átvágtam a torkát, és felnyitottam a mellkasát és még mindig él. – De közel sem elég ahhoz hogy legyőzhess engem. Azt hittem már világos. Nem győzhetsz. - Felállt, s könnyedén odalépkedett mögém. Fejét enyém mellé hajtotta, s úgy súgta: - Ezzel vége.
Nyakamon hideg tompa tárgyat éreztem egy pillanatra, mielőtt onnan lefelé minden érzékem elvesztettem volna.
A földre rogytam, Vargol a hátamra fordított s mellém térdelt.
- Tudom, hogy regenerálódsz. Nazekan vagy, miért is ne tennéd? De még gyönyörködni akarok a szenvedésedben.
- Rohadj meg – köptem kevéske vért. Valószínűleg betörtem a szám mikor elestem.
- Mindig kedveltelek – folytatta, mintha meg se szólaltam volna. – Mindig jól teljesítettél. Okos voltál, sőt még humorod is volt. Nem kellett sokat takarítani utánad egészen addig, míg el nem kezdtem megvalósítani a terveim, és az a hülye Rolfo be nem kavart a nővel. Végül is, a nő tehet mindenről. Az minden szenvedésed oka. Valószínűleg őt is meg fogom ölni. Csak hogy neked jobb legyen majd bárhova is mész innen.
- Csak álljak fel te mocskos rohadt köcsög – velősebb nem jutott eszembe. – Kitépem a beleid és megetetem veled az összeset, aztán elégetlek és a hamvaid elásom valahova ahol biztos senki nem talál rá. Vagy megetetem valamivel, hogy eméssze el még az emléked is mindörökre Van is rá egy jó tippem, hogy mi lesz az.
- Az őrzőre gondolsz a Fekete Víznél?
Újra meglepődtem, ám úgy tűnt többre már nem futja életemből, mert fejem felé emelte egyik tőrét. Mondják, hogy a halálod előtti utolsó pillanatban lepörög életed filmje a szemeid előtt. Baromság. Velem nem történt meg.
Feküdtem tehetetlenül, beletörődve hibámba, elfogadva hogy nincs több szórakozás a zsarukkal, hogy nincs több viccelődés a haverokkal, nincs több boldog pillanat Linával. Mikor bevillant Lina, elszomorodtam. Várt rám, várta hogy megérkezzek. Mégse mehettem, nem lehettem vele. Valahogy nem tudott izgatni. A gyengéd érzések, amiket iránta tápláltam nem találtak viszonzásra. Vagy csak én voltam érzéketlen. Nem tudott már érdekelni. Talán megörültem, hogy megszabadulok a kínoktól, hogy nem kell többé az érzésekkel foglalkoznom.
Elkezdett ereszkedni a penge nyakam felé. Jobb híján kacagni kezdtem, mert igazán nem tudtam mi mást tehetnék. Őrült, eszelős nevetés volt ez.
Feltámadt picit a szél, Vargol megállította kezét. Éreztem, ahogy arcom simogatja, s pár esőcsepp is ráhullott. Mire észbe kaptam, Már szakadt, s egy hirtelen széllökés olyan erős volt, hogy engem hasra lökött, aki pedig az imént még meg akart ölni, hangos csattanással landolt az egyik közeli ház falán.
- Hozzátok gyorsan! A burok nem tart addig ellene! – hallottam. Nem tudtam kié a hang.
Húzni kezdtek, államról és arcomról lekopott egy kis bőr, mire akik vonszolni kezdtek rájöttek, hogy fel kéne emelni, vagy legalábbis nem lábamnál fogva húzni. Fejembe belenyilallott, s én tudtam, elkezdődött a gerincem regenerációja.
A fájdalom elviselhetetlen volt, ordítani kezdtem. Nem tudom kinek köszönhettem, de valaki óvatosan leütött, nehogy több kárt tegyen bennem.
Mindenem sajgott. Éreztem lábam, és karjaim, mozgatni is tudtam őket. Igaz elég gyenge voltam. Valami szúrt a bal kezemnél, s odapillantva infúziót láttam belőve. Jól esett. Még sose volt olyanom.
Körbe is néztem, ha már képes voltam újra mozgatni a fejem. Baldachinos ágyban feküdtem, finom ágyneműben. A tágas szoba hatalmas ablakkal rendelkezett melyen el volt húzva a sötétítő ily módon igen halvány derengés volt csak a szobában, de a további részeket is láthattam, arra elég volt a fény. Egy vendégszobának ítéltem volna meg. Két ajtó nyílt, az egyik valószínűleg a fürdőé, a másik a kijárat. A padlón ismerős szőnyeg hevert, arany, ezüst és platina szálakkal díszítve. Mikor jobban szemügyre vettem a mintát, rájöttem hogy én loptam még pár évvel korábban.
Ha már így megtudtam, hogy kinél vagyok, gondolkozni kezdtem.
Az erőkülönbség köztem és Vargol között egyszerűen túl nagy volt. Esélyem sem volt a győzelemre ismételten, akárcsak első alkalommal, ismét csak azoknak köszönhetem életem, akik megmentettek. De miért mentett meg pár ember? És hogyan voltak képesek feltartani azt amivé ellenfelem lett? Talán nem is emberek. Talán csak egy részük nem ember.
Nem akartam inni a Fekete Vízből. Soha nem is állt szándékomban, nem akartam azzá lenni amivé egykori vezetőm volt. Nem akartam erős lenni, nem akartam, hogy olyanná legyek mint ő. Nem szerettem volna, ha megrészegít a hatalom és „olyanná” leszek.
Nem tudom, mikor aludhattam el újra, de immár nyitott ablaknál keltem infúzió nélkül. Ezek szerint javult állapotom, s még továbbra is életben vagyok.
- Alen – hallottam Lina aggódó hangját. – Mi történt?
- Félresikerültek a dolgok, és eltörte a gerincem. De megmentettek… Megint… Elbuktam.
Arckifejezése döbbent volt, szeme viszont csalódott. Mintha valamit nem akart volna elmondani, de nem firtattam. Már nem érdekelt.
- Erina hol van? – kérdeztem minden további nélkül.
- Honnan?..
- A szőnyeget én loptam neki. Hol van?
- Lent valamerre. Azt várja hogy magadhoz térj és járóképes legyél.
Felálltam. Könnyed pizsamába voltam öltöztetve, bársonyba. Az érzékeim még nem voltak minden téren az igaziak nyaktól lefelé, ha nem láttam volna talán meg se állapítom pusztán a tapintásából.
Nem zavartatva magam, farmert húztam, és felvettem egy pólót. A lánc még mindig a kezemben volt. Azt sem éreztem, mint ahogy azt sem, hogy a szemek mélyebbre vájták magukat. Lassan kezdtem elfogadni, hogy egész életemre velem marad.
Mezítláb mentem le, mert cipőm sehol nem volt, papucsot vagy ilyesmit pedig nem láttam az ágy körül.
- Még nem mehetnél sehová. Még gyenge vagy. Alen! – Lina gyenge hisztérikában tört ki, de mikor elém állt csak finoman arrébb toltam. Kérdéseim voltak, amiket fel akartam tenni.
Elsőre sikeresen a fürdőbe nyitottam be, s ezzel a hatalmas tudással gazdagodva a másik ajtó irányába lépkedtem. Mielőtt kinyitottam volna, az bevágódott, orrba verve engem, s elvesztvén egyensúlyom a fenekemre huppantam.
- Aucs. – Odakaptam a fájó tagoz, de nem vérzett. Viszont éreztem, hogy alakja megváltozott, így egy erőteljes rántással visszatettem helyére törött nózim.
- Bocsi Al. Nem akartalak bántani. – Női hang volt. Talán az, amit akkor hallottam, mikor magatehetetlenül, sorsomba beletörődve feküdtem az ipartelepen.
- Ki vagy te? – kérdeztem miután feltápászkodtam, s megnéztem magamnak. Vállig érő barna haja és tengerkék szeme volt. Törékenynek tűnt teste, de nem tudtam eldönteni, hogy démonoid, angeloid, netalán ember-e az, aki velem szemben áll.
- Nana. Én is nazekan akár csak te és Dan.
- Köszönöm hogy kihoztál.
- Hát más nem igazán akart érted menni az ellen a… - picit elakadt a szava. – Az ellen a valami ellen.
- Még Dan sem? – tűnődtem el.
- Ő nem lett volna képes megfogni azt az izét. Tényleg mi az?
Visszazökkentem, s egy „Majd elmondom” mondatot visszavetve a vállam felett kiviharoztam, le a lépcsőn – ami majdnem gurulás lett, mert megbotlottam -, s az aulában bele is ütköztem a helyi úrnőbe, Erinába.
Fehér haja lapockáig ért, borostyánbarna szemei világítottak fehér arcán, s mellbőséggel is jól megáldotta az ég, amit fekete ruhája még jobban kiemelt.
- Te – bökött rám mutató ujjával. – Te örülj hogy Nana nem akarta, hogy meghalj, és önfejűen pár emberrel együtt érted ment. Még pont időben ahogy látom.
- Mennyi ideje?
- Másfél hét. Egy hétig infúzión voltál. Aztán miután felébredtél egy nappal rá kivettük az infúziót, erre két nappal, azaz ma, felébredtél. Egész kis világvége lett a belvárosban mmiattad.
- Tudom – sütöttem le a szemem. – Nem iszom meg én is. Nem akarok azzá válni.
- Alen. – Nevemen szólított. Furcsa volt, de valahogy az ő szájából másként érződött. Bár sejtettem, meglepődtem mikor kibontotta ő is felemás szárnyait. – Nana megmentett, és egyelőre ez a lényeg.
- Miért is?
- Mert az egyetlen akinek van esélye ellene az te vagy te hülye. – Nem ezt akartam hallani, de muszáj volt. Nem tudtam, nem akartam elfogadni. – Hisz benned.
Lépéseket hallottam a lépcső felől. Nem kellett megfordulni, hogy tudjam: Lina és Nana az. Csak álltam Erinával szemben. Nana mellém lépett. Onnan tudtam, hogy ő, mert más volt a lépteinek hangja, más volt minden, ami vele kapcsolatos. Furcsa, de már mintha régóta ismertem volna. Ami még furcsább, hogy ő is képes volt érzéseket kelteni bennem.
Mindennél jobban kiütve éreztem magam. Padlón, mert rájöttem egyre-másra magammal, Linával, és minden egyébbel kapcsolatban, ugyanakkor a plafonon, mert valaki szintén képes volt felkorbácsolni az érzéseim.
- Mindent mondj el – kértem Erinát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése