Lelkek lényei 1. fejezet

 Kellemes szellő fújt a réten, ahol épp pihent. Rydo (teljes nevén Rydomer Kellen) szeretett itt pihengetni. Csendes, békés rét a virágok illat-kavalkádjával, és ha úgy adódott kedve, leheverhetett egy-egy elszórt fa árnyékába.

 Szívesen húzódott távol a várostól, nem szerette a túl nagy tömeget, ugyanakkor utálta, ha elvétve mondani akart valami ám mégse figyeltek rá. Nem igazán érdekelte mi történik körülötte, míg békén hagyták és ne m ütötték az orrukat a dolgába.

 Bámulta az úszó felhőket a fűben feküdve, semmi dolga nem volt. Találgatott, hasonlítgatta a felhőket állatokhoz és egyéb dolgokhoz.

 Hirtelen rossz előérzete támadt. Gyűlölte, mikor ez történik, mert előérzetei mindig beváltak. Most se kellett sokat várni, az ég minden további nélkül elsötétedett.

 Tudta, ez nem esőt jelent, hanem valami sokkal rosszabbat, valami bajt. Felpattant és a város felé vette az irányt, de meggondolva magát a valamivel messzebb fekvő falu felé sietett. Futott, ahogy csak bírt, mert a közelgő halál jól ismert szagát érezte a levegőben. Gyűlölte ezt.

 Felkaptatott egy kisebb dombra, ahonnan már látszott a település, de úgy tűnt elkésett. A kis közösség már üres volt. A máskor élettel teli környék most némán terült Rydomer elé. Füst csak egy-egy ház kéményéből szállt fel.

 Lesietett és átkutatta a falut. Dulakodásnak, harcnak, vérnek sehol se volt nyoma, ebből pedig arra következtetett, hogy a lakók vagy feltétel nélkül megadták magukat, vagy elbújdostak és arra várnak, hogy visszatérhessenek. Mivel a megadásnál a fosztogatók és rabszolga-kereskedők megölik az öregeket, betegeket és gyengéket, arra jutott, hogy elbújt a lakosság.

 Megnyugodott, hogy ugyan veszély volt és megérzése nem hagyta cserben, de baj nem történt, nem kellett közbeavatkoznia. Kényelmes léptekkel kaptatott vissza a falu melletti dombra, s még egyszer visszanézett a válla fölött.

 Mikor előrefordult nem túl kellemes látvány fogadta: egy a hozzá hasonlók közül, nevezett Jackal Fried. Nem szerette Jackalt, ahogy a többi hozzá hasonlót se, bár a jelenlévő egyedet különösen utálta a gyilkolásra való hajlama és az élet értékének teljes szintű semmibevétele miatt.

 Rydo kezei ökölbe szorultak, izmai megfeszültek, fogait vicsorgatta kicsit. Tudatában volt állatias viselkedésének, de nem zavarta, hogy ösztönei eluralkodnak rajta, hiszen még soha nem kellett csalódnia bennük, soha nem hagyták cserben.

 - Ereszd el magad Kellen. Nem balhézni jöttem.

 - A falu – morogta az. Immár tudta, hogy a lakosság eltűnése Fried tette. – Mit tettél az emberekkel.

 Rydomer hangja dühöt tükrözött, igaz elég visszafogottat. Az élet számára mindennél többet jelentett, így annak ilyen szintű meggyalázása, a játék mások létével igencsak megdühítette.

 - Hol vannak? – vakkantott újra Rydo.

 - Csak emberek… - mélázott Jackal, ám a másik morgó hörgésére feleszmélt. – Ne aggódj, biztonságban vannak. Nem öltem meg senki, csak rád való tekintettel inkább áthelyeztem őket egyelőre.

 - Mit akarsz? – vicsorgott tovább.

 Fried körbenézett, mintha tartania kellett volna valamitől. Tett pár tétova lépést a másik felé, nem volt biztos benne hogy az neki esik-e. Nála kisebb termetű és kevésbé izmos, de számos, rossz tapasztalat bizonyította, hogy a félmeztelen, bő posztónadrágos, borostás ifjú jóval erősebb, mint amilyennek látszik.

 - Nagyurunk hívat. Igényt tart a szolgálataidra.

 Kellen kissé ellazult, bár kezei még mindig ökölben voltak. Fried továbbra is tartott Kellentől. Ő maga is csapott már össze vele, nem csak hírből ismerte mint a legtöbb közülük való. Tudta, hogy betörhetetlen társa híre az emberek körében is elterjedt, ahogy azt is, hogy féltek tőle, de megtűrték maguk között hasznossága miatt és hogy emiatt a helyzet miatt élt köztük úgy, ahogy.

 - Mit akar? – kérdezte valamivel szelídebben.

 - Hogy haza gyere. Száműzetésed véget ért. És még valami feladatot is a nyakadba akar sózni.

 - Mit? – morgott bizalmatlanul Rydo. – És miért kaptam amnesztiát?

 - Tudom is én? Hatost dobott a kockával vagy nyert az arénai fogadáson. Engem azért küldtek, hogy visszavigyelek ha tetszik, ha nem. – Jackal hangja tárgyilagos volt. Nem kockáztatott meg más hangnemet, mert nem tudta azokra hogyan reagálna a vad. És mivel most egy vadat kell becserkésznie, jobb ha annál marad, ami leginkább biztonságossá teszi az egészet számára.

 Rydomerben feltámadt a honvágy, mit oly hosszú ideig elnyomott. Hiányoztak a mindig zöld mezők, a számtalan állat és az oly sok és kellemes illat melyekhez az emberekéi még csak hasonlíthatóak se voltak. Az emlékek ellazították, kezeit is kiengedte, minden izma ellazult. Vágyott vissza hazájába, ahonnan száműzték évekkel ezelőtt. De valami eszébe jutott. Mégpedig az, hogy az életek előbbre valók egyvalaki jóléténél.

 - És a falu? – kérdezte óvatosan.

 - Visszahozom őket amint hazaértünk.

 - Most. Mind egy szálig – morrant Rydo.

 - Nyugalom Kellen. – Jackal megijedt, hogy talán mégse olyan egyszerű ezt a vadat becserkészni. Ki akarta élni az embereken gyilkos hajlamait, ám most keresztbe húzta a számításait a célpontja. – Ha hazaértünk. Bízz bennem.

 - Pont benned mi? – Kezei újra csontbuzogányt formáltak, Fried tett pár óvatos lépést hátrafelé. Tartott tőle, hogy kihúzta a gyufát, ami nem lett volna jó jelen helyzetben. – Jackal Friedben, aki közhíres a gyilkos ösztöneiről.

 - Rendben, rendben. Adj nekem pár percet – mondta az megadóan. Belül viszont hatalmas düh tombolt, hogy végleg keresztülhúzták számításait, és ráadásul minden további nélkül bámul rá a másik. Jobban idegesítette Rydo nyugodt ábrázata, mint ha győzelmes vigyort, vagy rémisztő dühöt ábrázolt volna. Beszámíthatatlanságot és veszélyt jelentett. Semmi nem garantálta, hogy ha visszahozza az embereket nem esik neki az, de nem akart egy biztos csetepatét sem.

 Megnézték alaposan. Kikerülték. Összesúgtak a háta mögött, vagy mikor elment mellettük. Nem lepte meg, tettei elég súlyosak voltak, méltán vívta ki a száműzetést velük, s az hogy újra hazájában van hatalmas felfordulást kelthet.

 Nem különösebben érdekelte, társaival se szándékozott jobb, közelebbi kapcsolatot kiépíteni mint korábban az emberekkel. Szerette volna megőrizni szabadságát és függetlenségét, bár tudta: azzal, hogy visszajött máris veszített ezekből valamennyit. Nem igazán érdekelte.

 Jackal mögött lépkedett, bár jól ismerte az utat, jól tudta, hogy hova kell mennie. Egyedül talán mégse lett volna olyan jó ötlet végigmenni Boramaron mivel a lakosság kilencven százaléka utálta, a maradék tíz pedig meg akarta ölni. Meglepődött volna, ha akad egyvalaki is, aki egyetért vele, vagy egyáltalán nincs semmi baja vele. Így is kétséges volt, hogy jelenléte nem vezet-e zavargásokhoz. Ha egyedül jön, talán be se jut a városba.

 Nem túl nagy ház előtt állt meg Fried.

 - Hát ez? Nem az úrnőhöz viszel?

 - Nyugi van Kellen. Mindent a maga idejében. Először visszakapod ami jogosan a tied.

 Rydo meglepődött. Ahogy jobban megnézte az épületet, és elkezdett emlékeiben vájkálni rájött, hogy ez a régi fegyverraktár.

 Beléptek, s a vezető egy külön szobához vezette, majd kitárta az ajtót előtte.

 - Itt bent. Minden ami a tied volt. Legalábbis a nagyja, amit nem égettek el vagy törtek szét.

 Könnyű vért, a távozásából megmaradt szúrással. Nem tartotta fontosnak. Néhány vászoning. Felvett egyet, s felcsatolta rá a két kézifejszéjének tartóját. A fegyvereket a helyükre tette, nyelük két válla fölött kandikált ki. Praktikus, gyors, és akármilyen mozdulatsort lehet belőlük kezdeni. Egy bőrnadrág. Nem, úgy érezte nincs rá szüksége, maradt a jelenleginél, az nagyobb szabadságot adott neki a mozgásban és kényelmesebb is volt. Végül a bőrcsizmák és a bal kezére a karmos kesztyű. Utóbbit szolgálataiért kapta még az incidens előtt, még mielőtt minden megváltozott volna. Felhúzta, megforgatta benne a kezét, majd lehúzta, s a keményfémből készült kiegészítőt könnyűszerrel összegyűrte, s félredobta.

 Régi fegyverek, trófeák, és egy nyaklánc volt még egy asztalon félretéve. Emlékezett mindegyiknek a történetére, de csak a nyakláncot vette magához, azt is a jobb csuklójára szíjazta.

 - Mehetünk – mondta végül Rydomer.

 - Semmi más nem kell?

 - Ami kell már nálam van. A többi csak emlék. Felesleges terhek.

 Mivel vele volt a kívülálló eléggé megnézték Jackalt is, de tisztelete és megbecsülése túl nagy volt ahhoz, hogy meg merjék szólni. A palota felé tartottak, az emberek egyre nehezebben nyíltak meg. Talán mert tartottak attól hogy Rydo újra megcsinálja amit száműzetése előtt.

 Nem foglalkozott velük. Jobbját kardjának nyelén pihentette, ha valaki útját merte állni rászorított, s az rögtön tovább is engedte őket.

 Jackallal ellentétben Rydomer nem aggodalmaskodott. Könnyed tartással sétált a másik mögött, bár érzékei minden egyes apró rezdülést felfogtak és jegyeztek. Nem zavartatta magát, ha valaki az útjába került illedelmesen kikerülte. Próbált nem összetűzésbe keveredni az emberekkel, míg nem tudja miért kellett visszajönnie. Emellett bár gyűlölte a városokat és a tömeget, jól esett szülővárosa köveit taposnia.

 Végre az előtt a ház előtt voltak, amit oly rég látott már. Megállt Rydo, emlékek törtek fel benne. Jackal a lépcsőről fordult vissza:

 - Mi az Kellen?

 - Csak emlékek. – Izmai megfeszültek, szinte tiltakoztak az ellen, hogy felmenjen azon a lépcsőn. – Rossz emlékek – nyugtázta magának. Ösztöne riadót fújt, ám tudta, hogy be kell mennie, hogy válaszokat kaphasson kérdéseire.

 - Azt meghiszem – szólt fanyalogva Fried. – Olyan verést még soha senki nem kapott, mint akkor te. Bár magad voltál veszted okozója. Nem kellett volna hazavágnod a fél gárdát.

 A falak ugyanolyan ridegek voltak belül, mint akkor. A különbség annyi, hogy legutóbb vértől voltak vörösek. Azóta vagy lemosták, vagy lekopott. Nem igazán érdekelte Rydot ilyesmi. Felelősséget vállalt tettéért akkor, és viselte a következményeket.

 A trónterem egy oszlopcsarnok volt. Maga az úrnő a végében ült hatalmas trónján, mer pár lépcsőfokkal feljebb állt. A terem tele volt őrökkel. Csak úgy, mint legutóbb, most is mindegyik őt nézte, ám nem büszkén, dicsőítve.

 - Üdv néked Rydomer Kellen. – Tiszta, fagyos hangú nő volt az, ki köszöntötte a visszatérőt. – Hajts fejet úrnőnk előtt, tiszteleted jeléül.

 - Talán legközelebb. Most másért vagyok itt.

 - Fogd vissza megad Kellen – szűrte a fogai közt Jackal. – Vagy azt akarod ami legutóbb is történt?

 - Nyugalom Jackal Fried. – Ez már egy fiatalabb, gyengédebb hang volt. Rydo jól ismerte. – Nem fog semmi sem történni. Rydomer már csak ilyen mogorva mióta az incidens történt.

 - Talán nem kellett volna gallyra vágnia a város védelmét csak azért mert egy élet veszélyben volt. – Az első, hidegebb hang szólalt meg ismét. – Most valószínűleg nem tudja ezt megtenni.

 - Rydomer nem fog semmit agresszívet se tenni, mert nem adunk rá okot. Rydomer hozzám jött, miattam van itt, hogy velem beszélhessen. Mindenki más legyen szíves a megjegyzéseit magában tartani. – A második, finomabb hang enyhe indulatot tükrözött.

 Ekkor érezte meg a veszély illatát is Rydo, de maradt. Érdekelte, miért kapott amnesztiát.

 - Beszélj hát Úrnő.

 - Mint tudod, tetteidért száműzetés volt a büntetésed. Ám most szükségünk van szolgálataidra. Hazánkat veszély fenyegeti. Olyasféle, amit csak a te vadságod képes megállítani. Mi túl finomak lettünk ahhoz, hogy megbirkózzunk vele. Eltekintünk a védelmi rendszer megrongálásától és a városőrség felének likvidálásától, amennyiben vállalod, hogy értünk harcolsz újra. Teljes amnesztiát kapsz, és minden jogod ami akkor illetett.

 - Ez mind szép és jó úrnőm. De van egy apró probléma. Most is halálszagot érzek terjengeni a levegőben. Tehát ha nemet mondanék, itt helyben kivégeznének ugye?

 - Rydo… - a nő hangja szomorúságot tükrözött. Arcát sajnos nem láthatta, de bizonyos volt benne, hogy az teljesen mást mutatna. – Nincs más választásunk. Gondolj az életekre amiket így megmenthetsz.

 - És azokra, amiket el kell vennem…

 Patthelyzetbe került. Gyűlölte ezt. Életet kell elvennie újra, hogy életeket menthessen. Fel kell adnia szabadságát is egy bizonyos fokig. Ugyanakkor, ha nem hajlandó ezt megtenni, akkor az ő életét veszik el, ami elég egyértelműen megakadályozná abban, hogy másokat megvédhessen. Gyűlölte ezt a helyzetet, de nem volt más lehetősége.

 - Ám legyen. Beleegyezek.

 Az egész termen nagy megkönnyebbülés lett úrrá, hangosan lélegzett fel több társa is.

 - Rendben. Hirdessétek ki, hogy Rydomer újra közösségünk tagja. És adjatok neki egy tiiszti karszalagot.

 Ez már nagyobb zavart keltett. Többen nem helyeselték az úrnő ezen kijelentését, ám az okosabbak tudták, így még jobban felügyelet alatt lehet tartani a vadat. Márpedig Rydomer Kellen egy olyan típusú vad volt, akit jobb volt nem figyelmen kívül hagyni, különben elég érdekes dolgok, komoly problémák jelentkezhettek.

 - Engedelmével lelépnék úrnő.

 - Menj csak Rydo.

 - Mire volt ez jó? – csattant fel Jackal, miután a Rydomert kikísérő őr visszatért. – Azt az elmebeteg állatot a városon kívül kellene tartani. Emlékszik legutóbb is mennyi problémát okozott, és hogy mennyi időbe került helyrehozni a dolgokat.

 - Nyugalom Jackal Fried. – A hideg hang szólt újra. Friedet is idegesítette, ha nem az úrnő válaszolt kérdéseire mikor őt kérdezte. – Úrnőnk pontosan tudja mit tesz, és miért. Ha azt a közelben tartja, könnyebben kordában tudja tartani. Kellen most egyelőre az uralmunk alatt van. Ha elérjük célunkat míg mi irányítjuk, minden tökéletes lesz, és nem kell majd aggódni utána miatta.

 Elhúzta száját. Nem tetszett neki a dolog, és tudta, hogy Rydo előbb utóbb rájön, hogy csak kihasználják és átverik. Abba viszont már bele se mert gondolni, hogy mi lesz akkor, ha feldühítik.

 - Akarsz még valamit? – kérdezte a hideg hangú nő.

 - Nem. Lelépek.

 Vegyes gondolatokkal távozott a csarnokból. Nem akart problémákat Rydomerrel, de tudta, hogy lesznek.