Tolvajok társasága 16. rész

Átverve

 A sivatagos területen csak néhány dögevő madár kerengett. Étel után kutattak, esetleg valami kisebbre, amit ők is könnyűszerrel elejthetnek.

 A vasajtó hangos dörrenésére még a legtávolabbi is megriadt. Döngettem. Nem voltam hangulatomnál, nem is próbáltam javítani rajta. Csak döngettem jobbommal, végül már fejjel nekidőltem az ajtónak. Fáradt voltam, éhes voltam. Mintha több napja nem ettem meg pihentem volna.

 Egy órát álldogálhattam ott, mikor végre hangos nyikorgással megnyílt előttem az út. A nagydarab démonoid állt ott, nem túl kedves vigyorral fogadott. Félreállt, kitárta jobbját beinvitálva engem. Nem túl nagy bizalommal méregettem kicsit, aztán beléptem a bunkerbe.

 Már tudtam az utat, de mégis engedtem a másiknak, hogy előre menjen. Nem bíztam benne, és mikor elváltunk verekedést ígértem be neki. Jobban éreztem magam ha tudom hogy hol van.

 Barathustra már bent volt. Székében kényelmeskedett, valami tv-s műsort nézett.

 - Itt várj csendben – szólt a pajtim.

 - Hé Barathustra! – kiáltottam oda szinte egyből, ahogy kimondta szavait a nagydarab. – Megjöttem, és meghoztam, amit kértél. Mozdulj és add a fizetségem.

 - Nyers, mint mindig – fordult meg székével. – De most nem te diktálsz Altemor.

 Kérdőn néztem rá, s ő félrehúzódott a képernyő elől, amin két nő látszódott megkötözve. Egyik fekete, vállig érő hajú, melyben színes tincsek világítottak. Lina. A másik haja világos barna, valamivel hosszabb mint Lináé Ahogy felnézett a kamerába felismertem Lisa arcát.

 - Te rohadék – szűrtem a fogaim között. – Erre miért volt szükség?

 - Hogy féken tarthassalak. Azt teszed amit mondok, különben problémáik lesznek. – Ahogy kimondta ezeket, két másik alak jelent meg. Marconábbak, kezükben bajonettek, s egy-egy nőhöz állva a pengéket a torkuknak szegezték. – Gondolom nem akarod, hogy bajuk essen. Különösen nem a barnának megint.

 - Azt hiszed féken tarthatsz engem? – kérdeztem halkan. – Azt hiszed képes vagy kordában tartani? Azt hiszed uralhatod azt, amit még soha senkinek nem sikerült?! – Az utolsó mondatot már szinte ordítottam. Dühtől remegtek tagjaim, fontolgattam hogy laposra verem őt és a másikat.

 - Az enyém vagy Al. Mondd az igazi neved. – Hirtelen hidegre váltott Gondolkodóba estem.

 - Nem. És a Fekete Vizet se kapod meg, míg el nem engedted őket – vágtam vissza.

 - Nem veszed észre magad? Itt most nem Te diktálod a szabályokat féreg.

 Féreg. Utálatos szó számomra. Legutóbb aki ezt mondta péppé vertem a fejét. Most egyelőre nem nyúltam ennyire radikális eszközökhöz, csak elővettem az egyik kulacsot a hátimból. Az egyetlent, amiről Barathustra is tudott.

 - Aki legutóbb féregnek hívott, egy tetőn végezte szarrá vert képpel élettelenül. – Halk cuppanással kinyitottam a kulacsot, kezem oldalra nyújtottam, s megbillentettem. Lassan folyni kezdett a víz. – Amíg ez nálam van, addig én parancsolok. Ha bajuk esik, nem adom át. És el tudok tűnni, jól tudod.

 - Blöffölsz. Nem öntenéd ki. Akkor nem tudnád megmenteni őket.

 - Akkor újra el kellene küldj érte. És újra kellene valami, amivel immár sakkban tarthatsz. Ha megölöd őket se víz, se Altemor. – Tárgyilagos, hideg hangom volt.

 Reflexből fordultam, s a kulaccsal arcon csaptam a mögém settenkedett démonoidot. Jókora adag nedű fröccsent szét a padlón.

 - BARAK TE BAROM! – ordított torkaszakadtából Barathustra a kiömlött vízmennyiség miatt. A másik visszahúzódott.

 - Jó kutya – vigyorogtam hátra Barakra. – Még kb. háromnegyedéig van. Ha kell a tartalma most azonnal idehozatod őket és eloldoztatod.

 Fojtott dühvel vonult vissza a küszöbre. A másikra emeltem tekintetem, s kezem immár magam mellett, de ismét megbillent a kulaccsal.

 Dühösen nézett rám a démonoid nagyúr egy rövid ideig, aztán biccentett Baraknak, az pedig elment. Kisvártatva visszatért a két nővel. Szemük be volt kötve, kezük hátra.

 Győzelem édes ízét éreztem, de nem lankadt figyelmem. Nem lankadhatott, mert még mindig az ő felségterületükön voltunk.

 - Add át Al – szólt Barathustra.

 - Alen? – csúszott ki Lisa száján.

 - Tűnj innen megölnek! – kiáltott Lina.

 - Valóban meg akartál ölni? – Fordultam ismét a lányokról a démonra. – Valóban?

 - Add át! – ismételte erőteljesebb, felszólító hangnemben.

 - Köteleket eloldozni, szemkötőket leengedni – adtam a parancsokat hidegen. Végre is hajtották őket. – Most Barak ha lennél szíves és odaállni az urad mellé, nagyon leköteleznél.

 A démonoid morogva bár, de a nagyúr parancsára teljesítette kérésem. A lányok mögöttem álltak. Éreztem, hogy át akarnak szorítani, de tudták, jelen helyzetben az se lenne túl jó ötlet.

 - És most. Miért is akartál megöletni?

 - A megbízóm. Igen – mondta meglepett arcom látva. – Engem is megbíztak. Megbíztak, hogy lopassam el veled a Fekete Vizet, és öljelek meg, ha lehetséges azonnal miután átadtad. A nők elrablása is az ő ötlete volt. Személy szerint semmi bajom veled. De ha kiöntöd azt a löttyöt, nekem végem ha nem öllek meg. Szóval ha lehet ne ragadtasd el magad és add át szépen a flaskát.

 Gondolkodtam. A lányok biztonságban, vagyis olyasfélében. Mögöttem. Ha átadom, nem tudom meg ki akart megöletni vele is. Bár nem hiszem hogy elárulná. Másfelől, ha átadom a kulacsot neki, semmi sem garantálja, hogy nem támadnak nekünk. Bármennyire is csak ketten állnak velünk szemben a kivetítőn is volt még két démonoid, és emlékeim szerint amúgy is jóval többen voltak nálunk.

 Megfordultam lassan, és suttogva így szóltam a lányokhoz:

 - Lassan hátráljatok az ajtóhoz. Ha eldobom a kulacsot, induljatok meg rohanvást kifelé innen. Fent van egy BMW. Azzal meneküljetek.

 - Veled mi lesz? – kérdett Elaine.

 Elmosolyodtam, mert nem tudtam magam se a választ. Zsebembe nyúltam balommal, s odaadtam a kulcsokat.

 - Csak tegyétek amit mondtam. Majd meglellek titeket. – Hogy ne válaszolhassanak, gyorsan visszafordultam. – Lehet még egy teljesen független kérdésem?

 - Legyen… - már unta a helyzetet, de mégse tehetett mást Barathustra mint beleegyezni.

 - Mennyi ideig voltam távol miután rajtaütöttek a lakásomon?

 - Négy napja történt a rajtaütés.

 - Köszi. – A lányok futásnak eredtek, mert elérték az ajtót. Idejét láttam én is indulni. – Bocsi de nincs időm tovább maradni – mondtam, azzal feléjük dobtam a hetykén betömött kulacsot, s én is futásnak eredtem.

 Lináék valószínűleg fennakadás nélkül haladtak, de számomra már be volt kapcsolva néhány ódivatú csapda. Lengőbárdok, tövistalaj, miegymás, amik felett, mellett, alatt vígan ugráltam és gurulgattam, vagy éppen csak futottam tovább. Sebességem mégis jelentősen lelassították.

 Mikor kiértem, a lányok már sehol se voltak, ahogy a kocsi sem. „Helyes” gondoltam.

 Eszembe se volt menekülni, tudtam úgyis csak üldöznének, így egy kis pusztítást kell véghezvinni, hogy lelassítsam őket, és meggyőzzem, hogy nem jó ötlet velem kötözködni.

 Nem kellett sokat várnom, Barak és Barathustra érkezett pár démonoid kíséretében. Győzelemittas volt képük, a nagydarab ujjait ropogtatta. Tudtam, éreztem, hogy vele kemény harc lesz, de azt is, hogy először a leve jön a levesnek, csak aztán a sűrűje.

 Minden további nélkül nekem rontottak a gyengébbek, az ő kiiktatásukra még csak a lángjaim se kellett használnom. Nem voltak ellenfelek. Gyengék, és képzetlenek, ha meg mégis tudtak verekedni, akkor tapasztalatlanok voltak. Jóformán el se mozdultam a helyemről.

 - Impresszív, mint mindig. Már azon is meglepődtem, hogy elhoztad amit kértünk. – Barathustra halkan tapsolt. – De. Van egy apró probléma. A megbízó időközben üzent, és mindenképpen likvidálni kell téged. Nincs apelláta. Sajnálom, mert remek tolvaj vagy, még ezt is sikerült megszerezned és jómagamnak sincs veled semmi bajom. De sajnos fontosabbnak tartom a saját életem, mint egy emberi féreg életét. Sajnálom. Mindenesetre összevérezni sincs kedvem egyelőre a kezem, és ha jól tudom, Barakkal úgyis verekedni akartok. Szóval csak nyugodtan. De ne vigyétek túlzásba. Még szükségem van a helyre.

 - Szép szónoklat. De most add át nekem a szót egy picit, aztán verekszek szíves örömest.

 - Csak tessék – udvariaskodott.

 - Először is. Eleve nem akartam menekülni. Tudtam, hogy úgyis utánam jönnétek, és a lányok így biztonságban vannak. Nem kell aggódnom értük. Másodszor, alábecsülsz. Mint mondtam: aki legutóbb féregnek nevezett betört fejjel végezte, az a valaki pedig nem más, mint Rolfo, az angeloid úr. Biztosan hallottál már róla, hiszen a te magasságodban mozog ő is… Illetve mozgott – javítottam magam.

 - Megindító, de mégis mi volt a célod ezzel a kis monológgal?

 - Tudod – kezdtem -, nem vagyok benne biztos, hogy ember lennék. De abban se hogy angeloid vagy démonoid. Többet szeretnék megtudni a múltamról, hogy ki is vagyok. Itt jössz képbe te. Pontosabban a megbízód. Tudnom kell a nevét.

 - Hmmm… - Elgondolkodott. Vakargatta állát, közben méregetett engem és Barakot. – Talán igazad van. De mivel nem adom ki a megbízóm, meg kell győződnünk róla, hogy valóban ember vagy-e. Barak, ha lennél szíves. Kezd terhemre lenni ez a beszélgetés.

 A nagydarab nem is kellette magát, egyből nekem ugrott, így már én se tehettem mást, mint a harcra összpontosítani.

 Ez más volt mint az előbbiek. Vadabb, erősebb, tapasztaltabb… Veszélyesebb. Egy rossz mozdulat akár mindennek a végét is jelenthette, így fokozott figyelemmel kísértem a mozgását. Mivel gazdájával már harcoltam, mikor a képességem ébresztgette, attól nem tartottam annyira. Ellene tudtam: van esélyem. Ellenben ez ellen a vadállat ellen…

 Valóban, ahogy kerülgettem csapásait, végig azon gondolkodtam, hogyan ragadhatnám magamhoz a vezető szerepet. Nem éreztem túl sok esélyt egy ekkora dög ellen. Egy-két visszaütésre futotta, amiket könnyű szerrel védett. Mintha erre született volna. Mintha az lett volna az életcélja, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló harcokat vívjon.

 Hirtelen stílust váltott, amire nem reagáltam elég gyorsan, s így lábszárával hátrafelé irányuló mozgást idézett elő hasfalamon, amit követett egész testem.

 Pár méterrel arrébb álltam meg port kavarva. A homokos, kavicsos talaj felsebezte testem, de nem izgatott a dolog. Volt már rosszabb is.

 - Ideje komolyan venni – szóltam halkan, s lángjaim fellobbantak végtagjaimon. Megropogtattam nyakam, s küzdőállást vettem fel.

 Barak elvigyorodott, s ő is küzdőállásba helyezkedett.

 - Lássuk, vajon melyik az erősebb? A féreg korcs lángjai, vagy a tiszta démon pokoli lángjai melyek a legerősebb páncélt is leolvasztják?

 Nem reagáltam le Barathustra szavait, de Barak is hozzám hasonlatos módon lángokba barult. Az igazi harc még csak most kezdődött.