Vargol
Tisztában voltam vele hogy álmodok. Már eleve a tudat, hogy elég viseltes állapotban aludtam el segített felismerni ezt. Aztán ott volt az is, hogy jobbom amennyire emlékeztem egy lánccal bővült, ami hiányzott onnan.
Ami viszont szintén szembetűnő volt, hogy nem egy szokványos álom volt. Nem repültem hamburgerrel vagy ilyesmi, egyszerűen csak olyan fura érzésem volt.
Kihalt volt körülöttem minden, csak egy közeli játszótér hintáinak nyikorgását hallottam. Eléggé poszt apokaliptikus hangulatot keltett az egész üresség, bár az épületek és a növények nem mutattak elváltozást. Életnek mégse volt egyéb jele. Se madarak, se kóbor kutyák, macskák, vagy egyáltalán bármi ami önnön akaratából mozgott volna.
Feljebb akartam repülni, de szárnyaim nem bontódtak ki. Ez szöget ütött a fejembe, és lángjaim akartam fellobbantani, de ez se történt meg. Kezdtem egyre zavaróbbnak érezni a szituációt, így egy korlátra felülve elkezdtem átvizsgálni zsebeim és hátim. A szokásos dolgok voltak benne, mint csavarhúzó, villáskulcs, tolvajkulcsok, és egyéb többcélú eszközök. Még a feszítő vasam is.
Minden a régi volt, mielőtt belekeveredtem volna az angeloidok és démonoidok világába. Még mielőtt egyáltalán megkaptam volna az egyik tolvajok hercege titulust. Egyáltalán mielőtt Lisával bármi történt volna. Az után az eset után változott meg minden, és kerültem a Tolvajok társaságába.
Fel akartam ébredni. Nem akartam ezekre emlékezni, ám akkor hirtelen változni kezdett a környezetem. Emberek jelentek meg, riadtan, sikítozva menekültek. Az ég vörös lett, lángba borult minden. Aztán denevérszárnyas, vagy fekete tollú egyedek jelentek meg. Arról jöttek, amerről az emberek menekültek. Démonok, egyértelműen leesett nekem is.
Megfordult a fejemben, hogy menekülni kéne, ehelyett azonban a feszítővasamhoz nyúltam, s megindultam velük szembe. Egy-kettő lecsapott rám, azokat óvatosan eltessékeltem pajszeremmel, de mikor már nagyobbak jöttek kezdett rázósabb lenni a dolog. Csak időt akartam nyerni a többi embernek, hogy biztonságba húzódhassanak, amikor megláttam egy testet feküdni eszméletlenül a földön.
Rögtön arra indultam, ám egy hatalmas darab állta utam, kitakarva a testet látókörömből. Próbáltam úgy mozogni hogy odaérjek, de egy hatalmas ököl újra kitakart mindent.
Valaki rázta a testem. A lánc belevájt húsomba ennek következtében, ami tudatomhoz lökött annyira, hogy felébredjek. Vizes volt mindenem, és emlékeim ellenére egy szál pólóban és nadrágban ébredtem. Véres volt az ágy és a környéke is. Az első amit észrevettem ezután, hogy Kaijin rázott fel álmomból.
Szemügyre vettem karom is. Rászáradt, illetve friss vér is leledzett rajta. Valószínűleg az után hívták, hogy összevéreztem mindent.
- Üdv Al. Jól megrendeztek. – Szívélyes volt mint mindig, és ez idegesített is mint mindig, ám megőriztem nyugalmam, s úgy válaszoltam:
- Mit keresel itt Kai?
Jó. Lehet hogy mégis nyersre sikeredtem, de nem hazudtoltam meg önmagam.
- Lina szólt két napja hogy viseltes állapotban értél vissza és két napja nem keltél fel. Először azt hittem csak túlhajtottad magad, aztán szólt a láncról a kezedben. Említette azt is, hogy Barathustrától jössz. Így már mindjárt érdekesebb lettél szóval jöttem. Tessék szépen megköszönni.
- Az nem az én műfajom – vetettem oda. – Ki tudod szedni? – böktem fejemmel jobbomra.
- Nem. Ahhoz a szemek túl mélyre hatoltak. Nézd csak. Van, amelyik több mint félig belemélyed a kezedbe. Mázlid hogy álmodban amit feltekertél nem mélyedt szintén a húsodba. Ha megpróbálnám kiszedni, valószínűleg széttépném a karodon az összes szövetet, az idegekről és erekről nem is beszélve. A vérveszteség túl nagy lenne. Még neked is.
- Ne érts félre – vágtam a szavába -, de a regenerációm nem a legerősebb. Nem nő vissza a karom, vagy ilyesmi. Egyszerűen annyira elég, hogy túléljek.
Nem jött válasz. Furcsán éreztem magam, valami hiányzott. Kaijin bent volt, okés. Lisa az ajtóban állt. Stimm Valami. Vagy inkább valaki?
- Lina hol van? – tört fel a kérdés.
Nem jött válasz. Kezeim ökölbe szorultak, felálltam, s levetettem a pólóm. A szekrényben újat kezdtem kajtatni, s egy arra alkalmasat fel is vettem, majd kerítettem egy pulcsit.
- Hol van? – kérdeztem újra.
- Nem tudjuk. – Lisa nem nézett a szemembe. – Elvitte a törött kardod, és azóta nem láttuk. A pisztolyod a fiókban – bökött egy asztalra.
Azt is magamhoz vettem. Felvettem a farmer dzsekit amit pár napja loptam, s kifelé indultam. Azért mégse lett volna előnyös ha látják a pisztolyom vagy a láncot.
Feltéptem az ajtót, mögötte a meglepett Elaine állt velem szemben, keze a kilincsért nyúlt. Hátán egy papírba csomagolt valami volt, sejtésem szerint az, ami jogosan az enyém.
Farkas szemet néztünk, közben hátulról is lépéseket hallottam. Visszatartottuk lélegzetünk, csak bámultuk egymást pislogás nélkül.
Végül magamhoz tértem, s félreálltam az ajtóból. Ő lassan belépdelt, végig szemmel tartva engem, végig szemben velem.
Leakasztotta a hátáról a papírcsomagot. Meglepve tapasztaltam, hogy az jóval hosszabb volt, mint amire emlékeztem.
- Alen – kezdte, de csendre intettem.
Magam is megleptem, mikor minden további nélkül nekiestem, s átöleltem. Igaz, át akartam szorítani, de a láncok miatt nem tettem.
- Örülök hogy biztonságban vagy. – Éreztem ahogy arcom vörösbe borul. – Mikor a többiek mondták, hogy elvitted a kardom, kicsit bepöccentem és rögtön a legrosszabbra gondoltam. – Suttogtam, szavaim csak ő hallhatta. Mikor úgy éreztem színem újra normális, elengedtem. – Egyébként mit műveltél a karddal?
Átadta a papírköteget, egyértelműen utalva arra, hogy én nyissam ki. Nem is finomkodtam, leszaggattam róla mindent. Megdöbbenve tapasztaltam épségét és egészségét.
- Újrakovácsoltattam. Csak jobb egy ilyennel harcolni mint egy töröttel nem?
Kicsit távolabb húzódtam, és lendítettem vele párat. Nehezebb lett, bár ez nyilvánvaló volt. Nagyjából eredeti alakjában lehetett, egy remek másfélkezes kard.
- Köszönöm – mondtam a penge mintázatát vizsgálgatva. Démon és angyal nyelven egyaránt volt rá írva. Egyiket se ismertem.
Kaijin már elment, mivel nem tudott mit kezdeni a karommal, csak tanácsokat adott. Haszontalanokat. Lina közölte nem sokkal ez után, hogy éjjel a hercegeknek újabb találkozója van, és hogy erről a telefonomra érkezett sms útján értesült. Mókuskerék gyorsítót cseréltünk, így újra az enyém lett, ami jogosan az enyém.
Óvatosan, csendben osontam ki a naplemente után. Nem volt túl nehéz eljutni a toronyházig, rendőrök is csak minimális számban cirkáltak az úton. Tekintettel arra, hogy legutóbb bunkó módon lifteztem, nem akartam újra megsérteni a társaságot, így a szokásos módon, betörve jutottam be az épületbe.
Utolsóként érkeztem. A szokásos arcok fogadtak, nem volt nagy változás a felállásban.
- Remek. Altemor is eljött. – Vargol hangja minden eddiginél tisztábban csengett. – Örülök hogy még élsz, és a köreinkben mozogsz.
- Enyém a megtiszteltetés – vettem fel az alázatos, jókisfiús arcot. Jobbnak láttam nem dacolni. – Miért gyűltünk össze?
- Lassan a testtel rohadék. – Krieg továbbra is utált. Ez jól esett, mert azt jelentette, hogy semmi sem változott. – Pontosan miattad gyűltünk össze. A kis akcióid az angeloidok és démonoidok ellen elég szépen megnehezítették a dolgainkat. És takaríthattunk is utánad.
- Krieg! – emelte fel a hangját vezérünk. – Tudd hol a helyed.
- Senki nem kért rá – szálltam be én is a vitába. – Vagy esetleg bele kell vernem megint a fejedbe?
- Altemor! Elhallgass! – Vargol feldühödött. Nem akartam, de ez lett. Talán elvesztettem a protekcióm nála? Nem igazán érdekelt.
- Bökd ki öreg miért hívtál ide. – Ledobtam a maszkot. Nem volt kedvem megjátszani magam tovább.
- Nemrég eléggé komoly gondot okoztál nekünk Rolfo kivégzésével. Valamint Barathustra első emberét, Barakot is megölted. Ezek felett a cselekedetek felett nem tudok csak úgy elsiklani fiam. Ellenben neked hála sikerült hozzájutnom valamihez, amire már régóta vágytam.
- Mi lenne az? – kérdezte Carmilla miután egységnyi csend következett.
- Csak nem?... – hűltem el.
- De igen fiam. A Fekete Víz.
Belegondolva, hangja erős, és élettel teli volt. Nem az a beteges, megfáradt és keseredett öreg, aki a legutóbbi találkozáskor.
Reflexszerűen megfogtam kardom markolatát hátamon, s a láncot is harckészültségben tartottam bármilyen eshetőségre, míg balom a pisztolyomra csúszott.
- Nem, nem akarlak megölni. Megtehetném az erővel, amit az adott nekem, de nem teszem. Még nem. Még szükségem van rád, mint bűnbakra.
- Na ne nevettess. Mintha csak úgy hagynám hogy rám kenj mindent.
Kínos csend következett. Mindenki el volt képedve, senki sem tudta mi is folyik itt valójában. Még én sem.
A következő szempillantásban Vargol előttem termett, s behúzott egyet.
- Azt teszed amit mondok féreg. – Kéjes vigyora mellett az újfent használt titulus is felnyomta bennem a pumpát.
Nekifutottam, s a lendülettel együtt kivetettem magunkat az ablakon. Ott aztán szárnyra kapva néztem, ahogy zuhan le a mélybe.
Meglepetésemre egy ponton megállt a zuhanása. Nem volt szárnya, se semmilyen kötél vagy ilyesmi ami a levegőben tarthatta volna.
Előkaptam barettám, s beleeresztettem egy egész tárat a lebegő testbe. Az erre vízszintesből függőlegesbe állt, s emelkedni kezdett.
Felemelve fejét, megláttam Vargol igazi arcát. Ápolt, finoman borotvált, arc, rövid hajú, szinte kopasz fej.
- Hát, nem akartam hogy ez legyen, de te harcoltad ki fiú. Hacsak nincs a hátidban valami, ami megállíthat egy félistent… Nem. Annál jóval erősebb vagyok. Egy istennel állsz szemben kölyök. Te csak egy újabb féreg vagy. Mint egy karóhoz kötött kutyát, úgy taposlak majd el.
Újfent használta azokat a jelzőket, amiket a legjobban utáltam. Az üres fegyvert, mivel haszontalannak bizonyult felé hajítottam, könnyedén kikerülte.
Jobbomba vettem kardom, s fellobbantak lángjaim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése