Tolvajok társasága 22. rész

Angyali tea egy pokoli bulin

 Feküdtem a ház tetején, egy külvárosi villa volt. Erina megadta a módját, a cserép pedig kellemesen felmelegedett a délutáni napsütésben. A város felettvörös volt az ég. Sötét alakokat láttam repkedni, ugyanakkor semmiféle pusztítás nyomát nem láttam.

 Mégsem volt annyira apokaliptikus, leszámítva azt, hogy zaja nem hallatszott el hozzám. Mikor legutóbb itt jártam, idáig elhallottak a kocsik és egyebek hangjai.

 Vargol iszonyatosan erős lett, de nem úgy hatott, hogy tisztában lenne a korlátaival. Habár másfél héttel a győzelme után már be is vette a várost, és az emberek nem tudtak mit kezdeni vele. Mintha nem is akartak volna.

 Végül is csak emberek, mást nem tudtak tenni, mint elmenekülni még a közeléből is a városnak.

 Erőben senki se érhetett fel ahhoz, amivé ő lett. Még az én fajom sem, a nazekanok, akik erősebbek voltak mind az angeloidoknál, mind a démonoidoknál. Ő valami mássá lett, ami a földön élők felett állt minden tekintetben.

 Talán nekem is meg kellene innom a löttyöt? Hogy legyen valaki, aki képes megállítani? De utána? Mi lenne utána? Egyáltalán képes lennék-e azzal megállítani. Kétszer már elvert, mi a garancia arra, hogy harmadjára nem fordul elő? És akkor mi lenne? Az őrző maga mondta, hogy lát bennem esélyt. Én csak biztonságban akarok tudni mindenkit, és szerintem nem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy kiálljak Vargollal.

 Lemenőben volt a nap. Továbbra is csak bámultam ki a fejemből gondolkodva. Észre se vettem hogy így elment az idő. A problémákon való gondolkodás nagyon lefoglalt, még ha túl is nőttek rajtam. Lágy szellő simogatta az arcom, bele-bele kapott a hajamba, s hallottam, ahogy utánam kezdenek kiabálni. Valóban, szinte egész napra eltűntem, mert későn keltem, aztán meg feljöttem a tetőre.

 - Nem szólok hogy itt vagy. – Összerezzentem, ahogy magamhoz tértem, s rájöttem, hogy mindaz amin az imént gondolkodtam, valóban igaz. – Nyugi, nem vagyok ennyire ijesztő.

 - Nana. Mit keresel te itt? – kérdeztem.

 - Téged. Ki mást… - öltött nyelvet, akár egy kisgyerek. – Nem akarod meginni ugye? – kérdett most ő óvatosan.

 Nem válaszoltam. Ezen gondolkodtam már egy ideje. Valóban nem akartam meginni, de beláttam, hogy így is nekem van a legtöbb esélyem ellene, már csak az utolsó összecsapásunkból kiindulva.

 Felálltam és leugrottam a tetőről.

 A város felé repültem, hátimban minden ami kellhetett. Nem igazán tudtam miért is csinálom ezt, de jobb volt nem feladni és elbukni, mint bújkálni és várni.

 Nem siettem, bár még az éj leple alatt szerettem volna elérni a célomat: a Tolvajok tornyát, mivel Vargol valószínűleg ott rendezkedett be.

 Nem tudtam mire vélni, de két világító alak jött velem szembe: egy fehéres, tündöklő, valamint egy vöröses sötét aurájú. Egyből leesett, hogy egy démon és egy angyal, de azok általában ölik egymást nem kéz a kézben repülnek. Valószínűleg ellenem készültek, mivel igen gyorsan elterjedt a híre annak, hogy nazekan vagyok. Barathustra gondoskodott róla.

 Megálltam, kezem a kardom markolatára csúszott, s vártam mire készülnek.

 - Várj Altemor. – Az angyal hangja meleget sugárzó, finom volt, férfié. – Nem harcolni jöttünk, közös ellenségünk ügyében vagyunk itt.

 - Nekem nincsenek veletek közös ügyeim. Elárult mindkettőtök, szövetkeztetek vele. Semmi dolgom nincs veletek.

 - De igenis van. – A démon hangja mély, döngő volt, de tiszteletet adó. – Altemor ez mindennél fontosabb most és a régi viszályokat félre kell tenni. Még mi is békét kötöttünk erre az időre.

 - Hát, az élet kibaszás. De így mókás. Ti ahányszor kibasztatok velem az utóbbi másfél-két évben, megérdemelnétek hogy ne foglalkozzak veletek.

 - És mi az amit tenni fogsz?

 - Meghallgatlak titeket miután bemutatkoztatok és megmondjátok a rangotok… - Nem igazán érdekeltek ezek az információk, már eldöntöttem, hogy belemegyek. Csak arra voltam kíváncsi, hogy mennyire fontos embereket küldenek meggyőzésemre.

 - Valami biztonságosabb helyet kellene keresnünk, nem gondoljátok? – kérdezte a démon.

 - Ne féltsd magad – vetettem oda. – Ha meglátnak úgyis lecsapnak és végünk. Szóval mindegy hogy előbb-e vagy utóbb.

 - Ám legyen – egyeztek bele kórusban.

 - Én Gabriel arkangyal vagyok, fentről küldtek hogy keresselek meg téged, aki elszabadította ezt a poklot idelent.

 - Ez nem pokol. Jómagam Belzebub vagyok a lenti főnök jobb keze, és láttam eleget a poklot hogy tudjam, ez jóval durvább annál.

 - Szóval egyenesen a nagyágyúkat. Ennyi erővel már ők maguk is jöhettek volna… - jegyeztem meg. – Ja igen emlékszek a megállapodásukra miszerint ők maguk nem jöhetnek fel, csak a szolgáik. akkor. Mégis szálljunk le.

 - Merre voltál? – kérdezte Erina amint beléptem az ajtón. – és mi van a hátidban, és miért van kard a hátadon, és miért tűntél el az éjszaka kellős közepén?

 - Dolgom volt. Kell nekem Dante. Kerítsétek elő akár a föld alól is. Most megyek előkészülök.

 Elviharoztam mindenki mellett, egyenesen a szobába, ahol felkeltem. Kipakoltam hátim, s felmértem mi kellhet, illetve mi nem. Egyedül a barettám és a tárak a töltényekkel. Utóbbiakat elrejtettem a zsebeimben, előbbit az övembe szúrtam.

 Kardom a számára legmegfelelőbb helyre került, a hátamra.

 - Hova készülsz? – kérdett Nana. Aggódást véltem kihallani a hangjából. – Ugye nem mész ismét Vargol ellen. Most valószínűleg nem játszik majd veled hanem egyből megöl.

 - Nem lesz rá esélye… Ne aggódj.

 Meghúztam alkarjaimon a kötéseket – mivel csak pólóban voltam, s a láncot Erina tanácsára elrejtettem -, s otthagytam a lányt. Valamiért nem esett jól, hogy így bántam vele.

 Meglepetésemre balomnál fogva megpördítettek, s szinte rögtön meg is csókoltak.

 - Visszavárlak.

 Meglepődve Nana tettén, csak álltam, és bámultam mint borjú az új kapura, ám most a lány volt az, aki gyorsan eltűnt. Felocsúdva tovább indultam.

 Éreztem, ahogy az erő árad szét testemben, éreztem, ahogy lassan, de biztosan érzékeim kiélesednek. A kúria előtt álltam Dantét várva, aki egy óra múlva meg is érkezett.

 Nem szólt egy szót sem ahogy én sem, csak intettem neki, hogy kövessen.

 Szárnyat bontottunk és  a város felé vettük az irányt. Tudta, hogy mire készülök, tudta, hogy kikkel találkoztam, és tudta, hogy mit tettem. Nem kérdett, csak cselekett. Valószínűleg ezt nevezik úgy, hogy hinni valakiben.

 Beérve a külvárosba külön váltunk. Ő a rendőrség felé vette az irányt, és a felhőkarcolók felé.

 Deja vu érzésem volt. Ahogy elmentem egy játszótér mellett rá is jöttem miért. Láttam már ezt a képet korábban, álmomban. Nyikorogtak a hinták. Ahogy akkor, most is megpróbáltam kibontani szárnyaim, majd a siker után fellobbantottam lángjaim is. Az álom máris megváltozott. Nem is voltam fegyvertelen, mégis rémisztő volt a hasonlóság.

 Befordultam egy sarkon, s olyat láttam, amilyet még soha: több szárnyas lény, se nem démoni, se nem mennyei köröztek a Tolvajok tornya körül. Eszméletlenül szép volt, mégis ijesztő.

 Fentről ismét lecsaptak, ám ezúttal könnyedén szabdaltam a lényeket halomra. Nem nevezhetem őket démonoknak, mert nem azok, de angelideknek sem, mert nem az angyalok teremtményei. Vargol teremtményei mind.

 Megláttam a fekete hajú lányt ismét, s felé vettem az irányt. Nagydarab szörny hatalmas tenyere töltötte be látóterem, s egy fal állított meg. Felálltam, s fellobbantottam lángjaim. Magamat is meglepve, hihetetlen gyorsasággal támadtam, a lénynek ezúttal esélye sem volt.

 Az alakhoz siettem, s felhúztam kezénél fogva. Lina volt az. Gyenge és erőtlen, arca szinte falfehér.

 - Alen? – hallottam gyenge hangját. – Ne állj ki vele még egyszer.

 - Ő tette ezt veled? – kérdeztem.

 - Igen. De az a fontos, hogy ne állj ki vele még egyszer. Túl erős.

 Hívtam Dantét telefonon, s megadtam neki a címet, én pedig elindultam a torony felé.

 Bár változtak gondolataim Linával kapcsolatban, még mindig iszonyatos dühöt keltett bennem a tény, hogy valaki bántotta. Nem engedhettem, hogy bántsák, s nem is akartam szó nélkül hagyni az egészet. Lángjaim lobogtak, hatalmasabban, mint eddig bármikor, gyakorlatilag az egész testem tűzben égett. Szó szerint.

 Mint valami halálhozó végzetlovag, masíroztam kemény léptekkel a torony felé.

 Megálltam előtte, s úgy gondoltam ideje lenne jelenlétemre felhívni a figyelmet. Levettem kardom a hátamról s összpontosítva meglendítettem felfelé, minek következtében gyakorlatilag kettévágtam az épületet. Nem aggódtam másokért, tudtam, hogy csak csatlósok és talpnyalók vannak a környéken, ha meg mégse, akkor azok valószínűleg nem emberek így megint biztonságban van mindenki.

 Nem kellett sokat várnom, a romok másik oldalán megjelent a célszemély.

 - Üdv! Gondoltam kopogok! – kiáltottam oda.

 - Még van pofád idejönni, miután kétszer is megmentették az életed te rohadék? – Nem leplezett düh villant át hangján. – Ezúttal egy sereg sem lesz elég, hogy megmentsenek, mert itt az én seregem is. Az én lényeim. A vargelidek. Egy teljesen új faj, ami uralni fogja majd a világot.

 - Megalomániás vagy tudtad? – kérdeztem szarkasztikusan. – No de sebaj. A sereged is hamuvá égetem utánad ha nem végeznek elég gyorsan.

 - Kik? – kérdezz vissza, ám kérdésére már érkezett is a válasz, a démonoidok és angeloidok megindították a támadást a torony –pontosabban maradványai- ellen. – Te rohadék. Eltűnsz két hétre majdnem holtan, és egy sereggel van képed visszatérni?

 - Emlékszel mit ígértem neked? – kérdeztem. – Hogy kitépem a beleid, és elégetlek.

 - Nagy a szád kölyök. De ezen a hatásos belépőn kívül semmire nem vagy képes, és semmit nem is érsz. Először téged pusztítalak el, aztán a szánalmas kis sereged.

 Hirtelen mellette termettem, s a fülébe suttogtam:

 - Valóban? Lássuk. – Azzal hasba ütöttem, olyan erővel, amilyennel ő ütött engem korábban. – Lássuk! – kiáltottam, s utána vetettem magam.