Genezis 10. rész - Gehenna II.

 Kietlen puszták voltak amerre a szem ellátott. Kiszáradt fák, hatalmas repedések a hasonló állapotban lévő talajon. Mint ahonnan minden élet elszállt.

 Fogalmam sem volt merre kellene mennem. Ránéztem jobb karomra, amin a lánc okozta sérülések ugyan szokás szerint hamar begyógyultak, de a hegek nem tűntek el. Elmosolyodtam. Régóta az első alkalom volt, hogy ilyesmit láttam magamon, és epikus bambaságomra utalt az is, hogy csak most vettem észre.

 A lánc megremegett az erszényben amibe tettem, s én ráfektettem tenyerem. Bizsergett. Körbefordultam, s azt tapasztaltam, hogy az egyik irányba különösen remeg kezem alatt a táska.

 - Vezess hát – mondtam rápillantva.

 Nem siettem, mivel tisztában voltam helyzetemmel. Nem hazai pályán játszottam, még csak ismerős sem voltam a környéken ezért óvatosnak kellett lennem. E mellett bármikor rám ugorhatott egy hasadékból valami, s ha sietek, nehezebb elkerülni is, meg nagyobbat is kenődök. Mindennek a tetejében az időérzékem is megzakkant, tehát az is másképp telt itt, mint fent.

 Mintha Gehenna csak alá akarta volna támasztani a gondolataim, egy hatalmas szikla mozogni kezdett, majd felém dobott egy feleakkora követ, ami simán ki is lapít, ha nem ugrok el. Megnéztem magamnak a valamit. Úgy egy-két lábbal lehetett nagyobb mint én magasságban. Szélességre viszont megvolt kétszer is és tömör kő volt az egész teste. Feje valahol a mellkasán helyezkedett el, mint valami kitüremkedés. Aránylag kicsi lábai mellé aránytalanul hatalmas karok párosultak hólapátnyi tenyerekkel ellátva, amik a földig lógtak. Torz üvöltés tört fel torkából, majd gorilla módjára mozgásba lendült.

 Ökölbe rándultak ökleim puszta reflexből, de nem mozdultam. Vártam higgadtan a csapását, s mikor az meg is indult én is megindítottam jobbom. A két végtag találkozott egymással, alattam berepedt és megsüllyedt a talaj, mintha csak valami nagy golyó pattant volna.

 - Érdekes. Ennél több kell – jegyeztem meg magamnak, majd a fej rossz elhelyezkedése miatt egy hasonló erejű bal egyenest intéztem arra, minek következtében a lény elporladt. – Nafene. Megint csak megleptél. Ennél azért többre számítottam az után az ütés után.

 Megnéztem jobbom. Talán megzúzódott, nem tudtam eldönteni. Mindenesetre nem fájt, csak lehorzsolódott a felszínen.

 Nem tudom mióta bolyongtam már a lánc vezetése által, de az elsőhöz hasonló találkozáson kívül még számos hasonlóval volt dolgom. Hol ugyanolyan rövid, hol pár ütéssel hosszabb verekedésekbe keveredtem. Kezdtem azon gondolkodni, hogy a lánc talán nem is a jó irányba visz, hanem csak vérre szomjazik és vezetget engem mindenféle jött-ment apróság felé.

 Újra körbenéztem. Nem láttam egy olyan pontot sem, ami jó kilátást biztosított volna, így muszáj voltam szárnyat bontani és felröppenni. El is emelkedtem a talajtól, s már ugyancsak magasan jártam, mikor hirtelen felülről valami nekem csapódott, s én irdatlan sebességgel kezdtem el a föld felé közelíteni. Fejem elé emeltem karjaim, s reméltem a legjobbakat.

 Még volt erőm, hogy felemeljem a fejem, de az érzékeim fokozatosan elhagytak, s csak dünnyögést hallottam, foltokat láttam.

 Fájt a fejem, karjaim ernyedten lógtak mellettem. A lábaimra voltam ültetve, jöttem rá a velem szemező térdeimből mikor kinyitottam a szemem. Vércseppek voltak előttem, valószínűleg a sajátjaim. A becsapódáskor betörhettem a fejem. Fájt is rendesen.

 - Ó ember. Hol vagyok? – emeltem fel tekintetem, mint régen másnaposan.

 Egy sötét szoba. Karjaim leláncolva mellettem, bokáimon is éreztem a bilincseket, ahogy fejem mozgatására is csörgött valami és húzta a nyakam. A helyhez képest hideg volt, és nyirkos.

 Nem tudom mennyit vártam, mire kinyílt az ajtó. Nem volt túl vastag, bár a láncok gondoskodtak arról, hogy ne jusson eszébe betörni valakinek. Két nyegle, görnyedt valami jött be, majd két kolosszusszerű behemót. Végül öltönyben, elegánsan, sétapálcával és kalappal maga a főnök.

 - Nem kell bemutatkoznod, hogy tudjam ki vagy Lucifer… Baltazár… Sátán… vagy tudom is én melyiket használod éppen.

 - A Lu megteszi Alen Chain, azaz Altemor ha nem tévedek. Nyers személyiség, egyszerű megjelenés, nagy pusztítás. A hírneved megelőzött. Már régóta vártam arra, hogy ide kerülj, de nem hittem volna hogy magadtól lejössz. Barathustra mondta, hogy beszélni akarsz velem, de sejtelmem sincs arról, hogy mit akarsz. Szóval, ha lennél olyan kedves, és előadnád az okát annak, hogy miért merészkedtél le ide Gehennába.

 A stílusa is elegáns volt, nem csak az öltözködése. Hangja sugallta, hogy megbízhatatlan, és minden tette, mondata mögött bizonyosan van egy mögöttes szándék is.

 - Ha elengednél és visszaadnád a cuccaim örülnék – sziszegtem.

 - Ó… Arról sajnos szó sem lehet Alen.

 - Csak nem félsz tőlem? Te, a pokol ura, a kibaszott ördögök ördöge, démonok démona fél egy egyszerű nazekantól. – Felkacagtam. Nem tudom miért, de ez megnevettetett. – Ezt nem hittem volna rólad Lu.

 - Dehogy is. Nincs okom arra, hogy féljek tőled Alen. Csak nem akarom hogy egy ilyen értékes vendég mint te, megszökjön innen. Képes lennél rá, tudom jól.

 Fellobbantottam lángjaim finoman. Elgyönyörködtem a viszonylag sötét szobában táncoló fényekben. Mélyen beszívtam a levegőt, s lassan engedtem ki.

 - Gehennából csak te nyithatsz kaput a mi világunkba. Mi okom lenne innen meglógni? Hacsak… - gondolkodtam el. – Nem csak te vagy rá képes. Van más út is ki innen, de te nem akarsz elengedni, és félsz, hogy megtalálom. Másrészt te az átverések, ármányok, cselszövések mestere vagy. Tőled ered mind ez a „szép és jó” dolog. De továbbra is félsz tőlem, holott átlátnád egyből, ha mást terveznék, mint amit mondtam. És mint mondtam, csak beszélgetni akarok.

 Állát vakargatta a vezér. Aranyos kis kecskeszakállát kiemelte keselyűszerű arca, hegyes álla, és a meglehetősen lefelé ívelő arca. Mindezt csak még komikusabbá tette a szintén horgas orra.

 - Tudod. A nazekanok nem kerülnek se ide, se oda fel. Ők a purgatóriumba kerülnek, ahol mindenkit láthatnak, de őket senki se látja vagy hallja. Így lassan megőrülnek, majd elveszítik önnön magukat és elfeledve kik is ők, elenyésznek, a semmibe vesznek. Neked azonban más sorsot terveztem. Te annál brutálisabbat érdemelsz. Rengeteg csatlósom ölted meg, vagy küldted vissza. És már jó régóta meg kellett volna halnod. Szóval számomra az csak győzelem, ha itt tartalak mind idelent, mind odafent. Túl veszélyes vagy egy köcsög tolvajhoz képest.

 - Ohhohó. Mégis fél tőlem a nagy köcsög szarkavaró? – szarkasztikus kifejezésem nem váltott ki látható érzelmi reakciót, már ha voltak neki ilyenek. – Végül is, amit elindítottam ezzel a kábé fél évvel amit újra fent töltöttem, csak még több talpnyalót veszítesz. Már kevésbé félnek tőled, és visszafoglaltuk az egyik forrást is, így a kutatóitok is végesek immár. Nem lenne egyszerűbb csak abbahagyni ezt a gyerekes civakodást? Különben is. Nézz magadra Lu. Hová süllyedtél? Angyalokkal közösködsz? Vagy már elfelejtetted Gábriel árulását?

 Nem vártam tovább, a láncok eléggé kitágultak, hogy kezeim kicsússzanak, s én kitéptem őket. Az erszényt a lánccal balszerencséjükre nálam hagyták, így bele nyúltam a tasakba, s őrült módon pörgetni kezdtem a fegyvert. A két szolga gyorsan áldozatul is esett, s az egyik darabosnak is feltéptem a mellkasát. A másik megijedni látszott, mert hátrált pár lépést. Lu azonban nem lépett semmit, vígan élvezte a szellőt amit a lánccal csaptam.

 - Látod pontosan erről beszéltem – kezdte felháborodva. - Beszámíthatatlan vagy, és ezért veszélyes. Azt hittem, a lángokat csak a fény miatt gyújtottad fel. E helyett arra használtad, hogy a bilincsek kitáguljanak.

 Leengedtem a láncot, és egyenesen a szemébe néztem.

 - Nem hiányzik a további pusztítás. Sem nekem, sem nektek. Mennyi lélek jött az elmúlt két évben ide, a pokolba? Meglehetősen kevés démonnal találkoztam idelent, és még kevesebb kínzott lélekkel. Nem lenne egyszerűbb csak befejezni, és hagyni hogy az élet menjen tovább a régi módon?

 - Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezett megalkuvón. – Hívjam vissza az embereim? Az angyalok még ott maradnak.

 - Ez lenne a kérésem. Ezért jöttem el ide. Hogy megmutasd az utat Ahennába. A mennyekbe.

 - Ám legyen – mondta lassan az állát vakargatva ismét.

 Jobban éreztem magam mikor már újra a két kardommal mászkálhatok mindenféle bilincs nélkül. Jobb volt úgy, valamilyen szinten nagyobb biztonságérzetet adott.

 - Még valami – szólt Lu, de már nem volt időm reagálni. Valami kiütött, de még volt annyi bennem, hogy a láncot a démonúrba vágjam.

 Sötét volt. Láttam a csillagokat az égen a szirtről, a parton voltam egyedül. A hullámok hangját hallgattam, ahogy rendíthetetlenül ostromolták a kemény sziklafalat. Ahogy ültem, a szél borzolta a hajam, ami jól esett. Kellemes, langyos szellő volt. Nem akartam itt hagyni a helyet, de valaki a nevemen kezdett el szólítgatni.

 Nem akartam odafigyelni a kiabálásra, de az egyre hangosabb lett, és egyéb jajszók is elhangzottak. Ekkor lassan, résnyire kinyílt a szemem, s az álom szertefoszlott. Két kulcscsontom alatt fájt, valamint valami meleget éreztem lefelé folyni onnan. A szél tényleg lengedezett, de egy kicsit magasan voltam. Konkrétan egy kibaszott keresztre voltam felszögezve a saját két kardommal. Ez lett volna hát Lu terve végig? Hogy itt tartson örökre?

 - Alen! Alen élsz még?! – jöttek a kétségbeesett kiáltások. – Kérlek szólalj meg! Alen!

 Száraz volt a szám, és erőtlen testem. Minden amire futotta, hogy megmozdítsam egy picit az egyik ujjam. Úgy látszik a hang tulaja nem vette észre se a fejem, se az ujjam. Visszahunytam hát szemeim.

 Valaki a ruhámat rángatta, tenyerébe vette arcom, majd kihúzta az egyik kardot. Aztán a másikat. Mielőtt leestem volna átkarolt, majd lassan, óvatosan ereszkedni kezdtünk. Először mindig picit feljebb, aztán valamivel többet lefelé. Valaki, akinek szárnyai voltak levitt, és lefektetett. Ott helyben vissza tudtam volna zuhanni az álomba, amit nem is láttam rossz kilátásnak, de vizet csepegtettek a számba, s én valamilyen szinten jobban lettem.

 - Hol vagyok? – nyögtem.

 - Ó te jó ég. Még élsz. – Mintha eső esett volna. Vagy csak könnyek potyogtak az arcomra? Nem tudtam eldönteni, kinyitottam hát újra a szemeim. Lina fordult el gyorsan. – Jobban vagy? – kérdett továbbra is.

 - Fogjuk rá – feleltem nyeglén. Felnéztem a keresztre, ami felettünk volt nem sokkal, s láttam a két penge hegye által ütött lyukakat. – Ott voltam fent?

 - Igen – fordult vissza immár könnyek nélkül, de kisírt szemekkel. Ülésbe segített, s tartott.

 - Jó volt a kilátás onnan? – próbálkoztam egy gyenge poénnal.

 - Igen – nevetett a könnyeivel küszködve a lány.

 - Hogy kerülsz ide?

 - Egy hónapja jöttél le ide. Dante és Carmilla aggódott miattad, így amikor megtudtam hogy lejöttél, de még nem tértél vissza, rögtön visszajöttem ide. És ott találtalak felszögezve a saját fegyvereiddel. Ne aggódj. Kiviszlek innen.

 - Ahogy mindig – mosolyogtam. – Te mented meg a hülye fejem megint.

 - Igen – mosolygott immár küszködés nélkül. – Tudsz járni?

 - Megpróbáljuk – mondtam, s talpra segített. A sérülések elkezdtek összehúzódni, de a vérveszteség miatt kába voltam, és ténferegtem. Végül Linára támaszkodva indultunk el. – De még nem mehetek vissza a mi síkunkra. El kell jutnom a Világ Peremére. Ahennába.

 - A mennyekbe? Nem volt elég amit itt kaptál? – kérdett elkerekedett szemekkel.

 - Közel sem. Baltazárt meggyőztem, még ha nem is úgy tűnt. De a nagy égimeszelőt is meg kell.

 - Értem. Tudom hogyan juthatsz el Ahennába. De ahhoz vissza kell mennünk. És valakik úgyis látni akarnak.

 - Egy ilyen pokoli buli után remélem nem kapok nagy fejmosást – eresztettem el még egy rossz poént.

Genezis 9. rész - Gehenna

 Dreamfall nem volt olyan nagy, inkább egy nagyobb, békés falura emlékeztetett semmint városra. Nem szóltak meg, szinte meg se ügyeltek, ahogy az utcákon sétáltam. Éppen rám pillantottak, de egyébként nem foglalkoztak velem. Az élet itt nyugis volt. Már-már idilli. Többnyire csereberéltek, talán más, nagyobb semleges telepről szereztek be dolgokat.

 A sivatag peremén voltunk, tökéletes hely egy démonkapunak. Csendes, mindentől viszonylag távol eső kisközösség mit sem sejtő lakosokkal. A legvalószínűbb hely a kapu megnyitásához pedig a közvetlenül a templom mellett elhelyezkedő tér volt. Nem mintha sok hívő járt volna az épületbe a közösségből.

 - Üdv idegen – köszönt rám valaki, ahogy a templom ajtaja előtt álltam. – Nazekan vagy ugye?

 - Ü..üdv – köszöntem vissza tétován. – Igen. Alen Chain. De honnan?...

 - Brodyr Johnson – nyújtott kezet. Elfogadtam. – Lesüt rólad. – Akaratlanul is hátam mögé húztam jobbom. – Nem, nem az miatt – nevetett. – Megelégelted a sok harcot, az üldöztetést. A szemed sok mindent elárul rólad.

 - Valóban?

 - Igen. Mi hozott ide? – kérdezett.

 Haboztam. Nem tudtam, hogy mit válthat ki valódi célom elárulása, ugyanakkor éreztem: tudná, hogy hazudok-e avagy sem.

 - Talán máskor elmondom – tértem ki végül. – Kellemes, csendes kis hely itt ahol éltek – tereltem a témát.

 - Valóban. Dreamfallt békén hagyja mindenki. Minden lényeges helytől távolt esik. Nem szolgál semmilyen stratégiai célt az, hogy elfoglalják, így egy darabig még biztonságban vagyunk. Más ilyen városokat már feldúltak és elpusztítottak a Szövetség emberei. A legutóbbi azt hiszem pont Saranith volt. – Összerándultam. Oly sok ártatlan, a semmiért. Ez se kerülte el kísérőm figyelmét. – Talán oda tartoztál, Alen? Már ha hívhatlak így…

 - Természetesen hívhatsz – feleltem. – Régen oda tartoztam. Ott születtem és nőttem fel. Mindenem ott volt amit életnek nevezhetek.

 - Sajnálom – mondta együtt érzően. – Gyere. Ismerek errefelé egy jó kávézót.

 - Kávét mondtál? – néztem rá hitetlenkedve.

 - Iiigen miért? Csak nem nem szereted?

 - Mióta beütött ez a katasztrófa nem ittam kávét. Az pedig már két és fél éve…

 Több nazekan is megnézett magának a kávézóban, de inkább érdeklődve semmint méregetve. Alig vártam már, hogy az ízletes fekete folyadék, amit kértem elém kerüljön. Éreztem illatát, ízét, zamatát, pedig még éppen csak leadtuk a rendelést.

 Figyelgettem, nézegettem közben én is akik körülöttem vannak, de nem túl nagy sikerrel. Többnyire a kávé ragadta el figyelmem. A többiekből csak annyi tűnt fel, hogy férfi, nő, alacsony, magas, sovány, molett, vagy túlsúlyos-e. Ezeknél mélyebb részletekbe már nem sikerült belemennem, mert minduntalan elkalandoztam a sötét nedű felé.

 - Vicces hogy pont tebeléd nem kötnek beléd. – Meglepett Brodyr megjegyzése, s kérdő tekintetemre folytatta: - Emlékszek ám rád. Híres tolvaj voltál. Egyike a hercegeknek. Aztán a két lovassal együtt leléptél Tartaroszba.

 - Az nem épp egy nyaralás… - morogtam.

 - Sokan haragudnak rád amiatt, hogy csak úgy eltűntél. Sokan meg téged okolnak az egész kialakult helyzet miatt. Most meg itt vagy, és bennük ég a gyűlölet ilyen vagy olyan okból. Mégse tesznek semmit.

 - Talán tudják, hogy nagy fába vágnák a fejszéjüket. A minap küldtem haza Barathustrát minden további nélkül. – Csendesen beszélgettünk, de mégis mindenki felfigyelt ránk. – Nem akartam elárulni, de muszáj vagyok. Azt várom, hogy az a rohadék szóljon a nagyfőnöknek, hogy le akarok menni.

 - És mit akarsz ott tenni?

 - Még nem tudom. Talán szétrúgok pár segget, és lefagyasztom Gehennát. Meglenne hozzá az erőm. Minden csak azon múlik, hogy Lu hogy áll hozzá. – Elgondolkodtam, majd halkan, fojtott indulattal ezt mondtam: - Nem akartam hogy ez legyen, és nem akarom hogy maradjon. Befejezem ezt a semmire se jó mészárosdit, még ha belepusztulok is. Ha szét kell rúgnom érte a két legnagyobb segget, legyen, szétrúgom. Vagy elszabadítom Tartarosz foglyait hogy tegyék meg helyettem. Vagy mit tutodom én. Majd improvizálok valamit.

 - Meghalnál az elveidért ugye?

 - Igen.

 - Erős lehetsz – mosolyodott el. – Ugyanakkor idióta. Általában csak az ezzel a két jellemzővel rendelkezők dobják el az életüket az elveikért. A céljaikért – válaszolt felvont szemöldökömre.

 - Igazad lehet. Miattam tört ki a kataklizma, és én voltam az, aki megállította Vargolt, majd levitte a lovasokat Tartaroszba. Aztán meg is öltem a háború lovasát. De az erő magában nem elég.

 - Valóban?

 - Igen. Mindezt csak a barátaimért teszem. Azokért, akiket szeretek. Akik nem tudják megvédeni magukat. Ők adnak okot arra, hogy használjam ezeket – böktem a kardomra és a láncra.

 - Te tényleg idióta vagy. De lemenni Gehennába már őrültség. Nem tudhatod milyen erős démonok és fattyak vannak ott lent. Biztosan ezt akarod?

 Vállat vontam. Nem volt fontos, hogy én mit akarok tenni. Csak az leegett a szemem előtt, hogy másokat megvédhetek a tetteimmel, így megcselekedtem, amit megkövetelt tőlem a szívem.

 A kávé után azt mondta, hogy elvisz valahova, ahol kedvemet lelem majd. Egy csendes kis háznál álltunk meg, nem messze a tértől. Ahogy haladtunk egyre hátrébb a kertben ritmikus kopácsolás, fém ütődése fémmel ütötte meg a fülem. Valaki kalapált valami vasat.

 Egy leginkább valami ősi kőépületre emlékeztető kis házikó volt a hátsó kertben. Kör alapú, nem túl magas tetejű vastag ajtóval, és erős ablakokkal. Mikor bementünk, egy kovácsműhely tárult elénk. Vékony, gizda fiút állt háttal, és önmagát meghazudtoló könnyedséggel emelgette a hatalmas fémeszközt ami a kezében volt, s egyéb védőfelszereléssel se nagyon élt ami védte volna a szikráktól meg ilyesmiktől. Nem féltette magát, az biztos.

 Annál meglepőbb volt, hogy nem egy gizda srác az, aki kalapálta a pengét, hanem egy lány. Szintén nazekan, akárcsak én, de vele valami nem stimmelt.

 - Te egy kovács lennél? – néztem rá meglepve.

 - Te se úgy nézel ki, mint az az Altemor akit emlegetnek. Nem vagy sem daliás, se szőke és kékszemű, se izompacsirta. – jött az éles válasz. – Viszont a modorodról cseppet sem tévednek a pletykák…

 Meglepődtem. Tehát itt mindenki tudja, hogy ki is vagyok, de senkit se érdekel. Tényleg egy békés hely Dreamfall.

 - Gwen vagyok. Gwen Stockheart – Mutatkozott be, mire én is ezt tettem. – Azok a láncok Gehennából valóak. Nem akartad még kiszedni őket?

 - Egyszer. De akkor csak mélyebbre vájták magukat. Mintha saját akaratából vájná magát belém. Idegesítő hogy a jobbom szinte minden csatában vérzik, de a lánc több szempontból is hasznos. Védekezésre…

 - Ja és még mélyebbre nyomják a húsodba. A támadásnál meg széthúzzák azt, így megint vérzel. Nagyon hasznos mondhatom. A Fekete Víz miatt vagy csak életben még mindig.

 - Mi? – néztem rá megdöbbenve.

 - Az a lánc az én munkám. Még mielőtt bekövetkezett a kataklizma, megkértek, hogy kovácsoljak egy láncot, ami képes egy nazekant megállítani. Nem tudtam kinek kell, meg hogy mire, de jól fizető meló volt. Tehát a fém Gehennából volt hozzá, azt adták. Nekem csak annyira kellett ügyelni, hogy megőrizze az erejét. A lánc maga visszafogja a regenerálódás lehetőségét, és igen, egy démon ereje van belekovácsolva, aminek a célja a gyilkolás, így ne csodálkozz, hogy csak még mélyebbre ássa magát benned.

 - Ki tudod venni? – kértem hirtelen. – A kardom adom érte.

 - Az túl értékes. De talán megegyezhetünk. Először ki kell szednem belőled, anélkül, hogy elérne a csontig bárhol is. Fájni fog.

 - Nem mondod… - jegyeztem meg komoran.

 Lu késlekedett a kapu nyitásával, így belevetettem magam a lánc kiszedésébe. Az egész procedúra úgy egy óráig tarthatott. Gwen először erős fonalakkal kikötözött minden egyes szemet. Ez beletelt egy kis időbe. Majd a fonalak másik végét egyetlen csörlőre kötötte, s megkért hogy engedjem le a szabad végét, nehogy az is hirtelen maradni akarjon. Engedelmeskedtem.

 Ezt követően hihetetlen erővel kezdte tekerni a csörlőt. Meglepően erős volt alkatához képest, bár ezen nem igazán volt időm gondolkodni, mivel iszonyatos fájdalommal járt a kitépődő lánc maradni akarása. Mindenfelé én spricceltem, s alattam is csinos tócsa gyűlt már össze a véremből. A lánc leengedett vége valahogy ahhoz vonzódott.

 Félig kint voltak a szemek, mikor a lány megakasztotta a csigát. Jobbom alá tett egy edényt, abba gyűjtve a vérem. Rájött arra, amire én is: a lánc a vérre vadul csak igazán meg, és minél nagyobb tömegben érzi valahol a gazdatest vérét, annál inkább arra igyekszik.

 Ilyen formán már jóval könnyebben engedett az ékszer, bár még mindig iszonyúan fájt, ahogy jött kifelé. Végül mégiscsak megszületett, s kikerült karomból, ami nem oda illett. A vérrel teli edénybe engedtük az egészet, s azt lezártuk.

 - Kész is.

 - Köszönöm – mondtam erőtlenül. – És bocsánat, ha kicsit hangosan ordítottam.

 - Nem gond. Nem lehetett túl kellemes azzal az izével a testedben. Most pedig akkor ahogy megállapodtunk, tiéd ami ígértem, enyém amit ígértél.

 - Igen. De ha lehet a láncot megtartanám – mondtam.

 - Ennyire a szívedhez nőtt? Ha gondolod visszatehetjük – vigyorgott kajánul.

 - Neem dehogy – siettem a válasszal. – Csak meg akarok lepni vele majd valakit. Biztos örülni fog neki.

 Elköszöntünk, s én az edénnyel a hónom alatt távoztam. Másnap reggel két penge volt Brodyr ajtaja elé rakva. Megemeltem őket. Egykezesek, de súlyuk nagyobb volt az előző fegyveremnél. A tokjuk úgy volt kialakítva, hogy könnyedén ki tudjam húzni a pengéket, de ne akadályozzanak, és ne fogják le a ruhám. Minden olyan volt, mint előtte. Ismét két fegyverem volt, egy hófehér, és egy éjfekete.

 Átgondolva az eddigi harcstílusom, rájöttem, hogy ebben a stílusban sokkal offenzívabb tudok lenni, mint eddig. A védelmem pedig alapozhatom a reflexeimre és a gyorsaságomra. Sokkal inkább veszélyes voltam így.

 Egy nap telt el még Dreamfallban békésen, aztán hirtelen megremegett minden. Tudtam, hogy eljött az én időm, hogy jelenésem van a templom melletti téren. Rögtön oda is siettem.

 Egy nagy, fekete massza borította már a teret. A kapu még nem állt teljesen készen. Éreztem, hogy bejutni nehezebb lesz majd, mint Gehennában eligazodni és megtalálni Lut.

 Elkezdett kirajzolódni és kiépülni a kapu kerete is. Majd mikor befejeződött, elszabadult a pokol. Több, kisebb vagy nagyobb fajzat rajzott keresztül rajta. Nem volt más választásom, aprítani kezdtem őket. Meglepetésemre a többi lakos is ott volt, és ki-ki a maga módján hozzá látott a kártevő-mentesítéshez.

 Kezdtek az emberibb formájúak is szállingózni. Voltam olyan kegyes, és velük kezdtem el foglalkozni, egyre közelebb jutva a kapuhoz. Már vagy fél órája máson sem voltam, csak hogy átjussak. Lassan, de biztosan haladtam, és tudtam, hogy ha átjutok, bezáródik mögöttem az átjáró és megszűnik a rajzás.

 Brodyr került mellém, mikor már csak pár méter választott el.

 - Engedd meg, hogy megadjam a kezdőlöketet – mondta, majd ahogy csak erejéből telt meglökött.

 Pofára estem, nem volt túl kellemes. Gehenna átjárója szilárdabb volt, mint számítottam, de lassan magába szívott, s én egy teljesen más helyen ébredtem. Egy olyan helyen, ahol az ég lángba volt borulva, és mindenfelé csak kiszáradt pusztaságot láttam.

Genezis 8. rész - Fél lábbal a pokolban

 Dreamfall környékén vertünk tábort. A város bár tele volt mindenfélével, semlegesnek tűnt. Már csak azért is, mert mindenfélével tele volt. Nazekannal, démonnal, angyallal, és emberrel. Nem voltunk biztosak benne, hogy hírem nem jutott el még idáig, vagy egyáltalán jó lenne-e bemenni a városba.

 - Mi legyen? – kérdezte egyszer Clair.

 - Hmmm – hümmögtem rá.

 - Együnk! – rikkantott Dante, és mivel tetszetős volt az ötlet, így is tettünk.

 Nem messze volt egy benzinkút, ahol meg tudtunk tankolni, és találtunk még kaját és innivalót is. Utóbbi igaz többnyire bor és pezsgő, de ez nem zavart különösebben.

 - Hogy akarod majd kinyitni Gehenna kapuját? – kérdezett ezúttal Dan kaja közben. – Emlékeim szerint véráldozatra meg sok démonvérre van szükség ehhez.

 - Nem feltétlenül. Ha mi akarjuk kinyitni, akkor valóban, így van. Ha viszont Lu nyitja ki, akkor már más a helyzet. Rá kell venni, hogy ő nyissa ki – válaszolt Carmi.

 - Ezekről én nem tudtam… - vallottam őszintén.

 - Lehet még valaki olyan gyökér, hogy le akar menni a démoni síkra a nélkül, hogy tudná a lehetőségeit a bejutásra?

 - Kapd be Dan – kacagtam én is velük. – Minden esetre, előbbit semmiképp sem akarom. Ha viszont Lu kaput nyit, az se vezethet túl sok jóhoz. Lehet hogy békét kötött a szentekkel, de az csak átmeneti. Nem lehet tartós, már csak a két vezér közti folyamatos ellenségeskedés, és szög egyenest szemközt álló nézetek miatt se.

 - Tehát a lényeg, hogy rávegyük Luciust, hogy jöjjön fel, de ne akarjon gyilkolni, és engedjen le téged. Beszéljen veled, majd engedjen is vissza.

 - Igen Carmi.

 - Te tényleg beteg vagy Al. Hogy akarod ezt te elérni?

 - Nos. Ha idefent nem mágikus úton ölsz meg egy démonidot vagy engelidet, akkor azt csak haza küldöd. A Világ Peremére, vagy Gehennába. Vagyis minden amit tennem kell, hogy keresek egy csatlóst, aki rögtön apucihoz szalad ha megverem, és átadja az üzenetem. A probléma csak annyi, hogy lövésem nincs, hogy hol találhatnánk egy ilyen hülyét.

 Csendes gondolkodás borult ránk. Valóban, egyikünknek se volt olyan démonoid ismerőse, aki önként és dalolva hagyta volna, hogy laposra verjék, aztán még teljesítette is volna az üzenetkézbesítést.

 - Barathustra – villant be Danténak.

 - Mi van vele? – néztem rá.

 - Ki az?

 - Egy régi barátja Altemornak – felelt barátom. – Ha jól emlékszek, azóta is rühell és ha hazavágnád, tutira szólna Sátán bának, hogy ugyan már le akarsz menni, miért nem basz át és tart végleg ott? Tuti biztos vagyok benne, hogy bejönne.

 - Nem rossz ötlet – helyeselt az egyetlen nő is. – Viszont tuti hogy át akarnak majd verni. Ezt hogy oldod meg?

 - Öööö… Majd improvizálok – vakargattam tarkóm. – Az elsődleges problémánk most úgyis az, hogy Barathustra. Nem tudjuk hol van, kikkel van, és hogy miként hozzuk ide.

 - Amiatt ne aggódj Al. Azt meg tudom oldani, hogy Barathustra ide kerüljön – vigyorgott Dan. Újfent aggódni kezdtem érte. – A többi már a ti dolgotok lesz.

 - Rendben. Akkor ezt meg is beszéltük. Dante megy a Suprával Barathustra után, mi meg majd elfoglaljuk magunkat Dreamfall környékén valamivel – adta ki az utasításokat Carmi.

 Elgondolkodva bámultam az égre.

 Félve néztem az elporzó autó után. Majdnem annyira aggódtam érte, mint azért, aki a volánnál ült. Az egyetlen emléktárgyam két évvel ez előttről. Dante meg különösen sokat jelentett, onnantól kezdve, hogy megmentett. Nemcsak hogy jövök neki egyel, elég közel kerül hozzám ahhoz, hogy barátomként kezeljem, és bizalmasamként tekintsek rá.

 A megbeszélttel ellentétben inkább este indult el. Kiváló érzéke volt a vezetéshez, és nem akart feltűnősködni. A sötét autó pedig a sötétben világítás nélkül kevésbé feltűnő.

 Megvetettem magamnak az „ágyam.” Ez állt egy, a fejem alá gyűrt-gyötört hálózsákból, és egy plédből. Így bámultam a csillagokra, mint régen, gyerekkoromban az árvaházban. Gondolataim most kivételesen nem kavarogtak. Higgadt voltam.

 - Nézd mim van – huppant mellém Carmi. – Egy üveg finom Jager.

 - Honnan? – lepődtem meg. – És hogyan?

 - Azóta őrizgetem, hogy lementél Tartaroszba. Gondoltam, ha visszajössz onnan majd megiszogatjuk, de nem volt rá megfelelő alkalom. Tudom hogy ez a kedvenced, szóval ne is tagadd, hogy nem örülsz.

 Felültem. Valóban a kedvenc piám volt, és mióta visszajöttem, alig ittam. Pontosabban csak egyszer egy keveset Dantéval. Nem mintha annyira problémát okozott volna.

 - Tedd el – kértem hirtelen.

 - Miért? – nézett rám meglepődve Carmi. – Azt hittem örülni fogsz – szontyolodott el.

 - Örülök is – vigasztaltam mosolyogva. – De tartogassuk arra, ha már vége ennek az egész baromságnak. Sokkal jobban fog esni.

 - Hülye vagy. Régen kapva-kaptál az alkalmon, hogy igyál valakivel. Most meg itt az alkalom és azt mondod, hogy majd később. Tartarosz nagyon rossz hatással volt rád Al.

 - Nem. Egyszerűen csak jobb a győzelemre, a normális életre inni, mint csak úgy hobbiból.

 - Hobbiból mindig mókásabb berúgni, és soha nem tudhatod mi fog történni. Ilyenkor jönnek a legjobb poénok és a legnagyobb hülyeségek. Ezt még te mondtad nekem.

 Való igaz. Így gondolkodtam, és még most is így gondolkodok. De mi van, ha valami baj történik? Féltettem. Nem akartam semmilyen bajba se keverni, pláne így a lovas incidense után.

 - Na? Mit mondasz? – Letette az üveget, és önmaga felé húzta az arcom. Mélyen nézett a szemembe. – Nem lehetsz ennyire hülye – mondta, majd megcsókolt. Finom, édes csók volt, nem is tudom mikor éreztem utoljára hasonlót. – Vak és hülye vagy Alen.

 Nem tudtam mit mondani. Talán nem is akartam. Jobbom magától mozdult tarkója felé, s finoman visszahúztam ajkát az enyémhez. Óvatos voltam a lánc miatt, bár az fel volt tekerve. Mégse akartam megkockáztatni hogy megsértsem. Illata elragadott, bőre puhaságát élveztem. Még a saját, kérges, szinte érzéketlen tenyeremmel is éreztem, hogy mily sima az.

 - És én még más után hajtottam. Tényleg egy hülye vagyok – mondtam, mikor ismét elváltak ajkaink.

 - Akkor iszunk? – kérdezte újfent.

 - Legyen – mosolyogtam rá.

 Enyhe fejfájással ébredtem Clairt ölelve. Jó érzés volt, hogy nem egyedül kelek, hogy van valaki mellettem. Finoman kibújtam mellőle, s felöltöztem. Dante két napot kért tőlünk, maximum. Őt ismerve még az előtt visszaér, hogy ebédre kerülhetne a sor. Ránéztem telefonomra, s az kilenc órát mutatott. Nem túl késő, nem is túl korán. Kitártam szárnyaim, s felnéztem az égre. Rögtön meg is szédültem, s inkább visszahúzódtam az árnyékba.

 Kávéra vágytam, bár az új világban esélytelen lett volna. Jobb híján vizet ittam, s megmostam az arcom, mikor is meghallottam a kocsim motorjának bőgését. Sietve jött, nem olyan tempóban, mint ahogy azt elvártam volna. Tehát üldözik, és ezért ért ilyen hamar ide.

 - Mi ez a hangzavar? – kelt fel Clair.

 - Szedj össze pár cuccot, és bújj el. Jön Dante egy kisebb kísérettel. Nem lenne jó, ha itt lennél.

 - Alen…

 - Semmi ellenvetés. Kérlek.

 Nem szólt semmit, csak bólintott. Vett magához ételt és italt, majd eltűnt a fák között „Egy óra múlva jövök.” mondattal.

 Felkészültem az elkövetkező balhéra. Ha már menekülnie kell, akkor valószínűleg túlerőben vannak. Mindezt úgy megnyerni, hogy nem használok semmilyen erőt, szinte már túl egyszerűnek tűnt. Tartaroszi edzésemnek hála jóval felette álltam minden egyszerű démonoidnak és angeloidnak, sőt még a legtöbb fekete vizet ivott egyednek is. Végül is, én se voltam más, csak egy a sok nazekan közül. Mégis mindenki tőlem várt megváltásra. Nyomasztó érzés volt.

 Az Supra mellettem farolt el. A saját autóm. Mellettem. Milliméterekre. Most vagy nagyon mázlim volt, vagy Dante vezetett nagyon jól. Lényeg, hogy nem kaszált el.

 Mögötte szinte rögtön egy csapat dühödt démonoid jött, és leghátul egy ismerős arc.

 - Meghoztam őket – mondta kipattanva a kocsiból.

 - Kicsit békésebb dologra számítottam… - jegyeztem meg.

 - Hát, így jött össze. A lényeg, hogy itt vannak.

 - Mivel hergelted fel őket? – érdeklődtem.

 - Nem volt nehéz. Elég volt a te neved megemlíteni. Barathustra még mindig orrol rád az öccse, Barak miatt – vigyorgott. – Egészen szép celeb lettél a démonok világában.

 - Remek – dohogtam, s már további társalgásra nem volt idő, mivel érkeztek a hírnökjelöltek. – Nem is tudtam hogy az a benga állat az öccse…

 Nem volt több időnk traccsolni, mert beérkeztek az első démonidok is. Pofonváltás kezdődött, méghozzá nem a „barátságos” fajta. Vérre menő verekedés és szabdalkozás kellős közepén találtam magam, amint ütöttem-vágtam mindenkit, aki óvatlanul kar, láb és egyéb távolságokon belülre merészkedett.

 Akiért az egész műsor ment, az viszont nem mutatta magát. Barathustra nem volt sehol, s engem aggódás fogott el. Ha ő nincs itt, akkor egyrészt nem tudunk üzenni Gehennába. Ilyen kis alacsony dögöket Lu bácsi úgyse hallgatna meg. Másrészt, ha csak nem mutatja magát, akkor valami aljasságra készül, amit nem volt kedvem se kivárni, se megtapasztalni.

 - Te Dan! – kiáltottam barátomnak verekedés közben. – Mit mondtál te ezeknek?

 - Nem akarod tudni Al! – kacagott hangosan csépelődés közben.

 És végül színre lépett maga a keresett is. Kicsit lihegtem már, mivel erőmre nem támaszkodhattam most. Nem akartam elkövetni egy hibát sem. Barathustra viszont nem aggódott. Ugyanazok a fekete lángok ölelték, mint korábban Vargolt, s kezében egy lágy ívű katana volt.

 Megjelenése visszakozásra késztette a többi démonidot, utat nyitva neki azzal közvetlenül hozzám. Biccentettem neki, mire ő is visszaintett, majd nekem rontott.

 Az egész küzdelem nem volt több mint két másodperc. Kitértem csapása elől, majd hátulról kaptam el.

 - Üzenem a főnöködnek, hogy beszélni akarok vele. Ha lehet nála – mondtam, majd kitörtem a nyakát.

 A többi démon fejvesztve menekült, nem foglalkoztunk velük. Tervünk első része megvalósításra került, és ez volt a fontos. A következő lépés szerint nekem be kell jutnom Dreamfallba, ahol majd megnyitja Lu a kaput. Bár ebben nem voltunk teljesen biztosak.

 Átöltöztem fekete szerelésembe, és a város felé vettem az irányt. Barettám az övemben, a hátimból a maradék két tárat is zsebre vágtam. Pengém a hátamon függött. Dante mellém zárkózott, de elé tartottam jobbom.

 - Most nem kell két évet várni hogy előkerüljek. Ígérem. Vigyázz Carmira.

 - Te rohadék – sziszegett. – Megint azt csinálod mint akkor. Egyedül akarsz kiállni mindenki ellen.

 - Nem tehetek mást. Eddig segítettél, tedd azt most is, de a szerint, ahogy én kérem. Légy szíves – fordultam szembe vele. Egy rövid pillanatig farkasszemet néztünk.

 - Ám legyen.

 Visszafordult, elindult megkeresni Carmillát. Én pedig folytattam utam Dreamfall felé.