Tolvajok társasága 25. rész (Happy end)

Szeretném ha tudnátok, hogy ez a rész már hivatalosan nem tartozik a történethez, csak néhány olvasóm kedvéért írtam egy boldog befejezést. A történet folytatódni fog majd. Idővel.

Második esély

 Sötét volt. Mégis tisztán láttam. A föld izzott, mint a pokolban, az ég mennyei kék volt – igaz nap nélkül. Időérzékem napszakok híján teljes mértékben elvesztettem, így nem tudtam mióta vagyok lent.

 Sokat sétáltam. Mást nem is igazán tudtam csinálni. Egy tábla mindig visszahúzott magához. Mindig visszamentem oda. „Üdv a Tartaroszban. Reméljük jól érzed magad.” állt a szellemes üdvözlés rajta.

 Lakótársaimmal keveset találkoztam, ha elő is fordult ilyen helyzet csak elmentünk egymás mellett. Mivel mindenki egyforma erős volt idelent nem voltak összetűzések. Nem is lett volna értelmük, hiszen ugyan mindegy volt már.

 A régi istenek utolsó, még meglévő csodájának lehettem részese, mely az előtt teremtődött, mielőtt még az Egyistenbe vetett hit megerősödött volna elpusztítva Tartarosz teremtőit és gyermekeit. A hely viszont nem pusztult velük, és nem is pusztították el.

 - Min mélázol? – hallottam egy öregedő hangot. Megfordulva a kabátos öreg állt ott, akit én magam zártam ide – igaz magammal együtt. – Sokat gondolkodsz, és mégsincsenek válaszaid fiam.

 - Nem akartam, hogy így legyen. – Hangom halk volt, szomorú. – Csak meg akartam védeni a szeretteim, megmenteni a védteleneket, biztonságos, nyugodt életet.

 - Tudom fiam – felelt az öreg. – Idősebb vagyok mindennél a földön. Még ennél a helynél is. Az első lovas vagyok, a halál lovasa, kinek akár egy érintése is halálos. Ám ezen a helyen még én is csak egy egyszerű halandó vagyok.

 - Csakhogy nem halhatunk meg itt – ironizáltam. – Ez egy börtön olyanoknak, akikkel az istenek, legyenek ősiek vagy korombeliek nem bírnak.

 - Mégis bezártál ide, holott tudtad, hogy te is ide kerülsz majd. Az idők folyamán megtanultam a türelmet. Idővel minden változik. Még én is. A háború lovasa még fiatal, még nem tanult türelmet, azért történt az ami. Törtető vágya a pusztításra és a győzelemre elvakított engem is. És meg kell hogy mondjam, valóban jó ellenfél voltál. Viszont az idők folyamán azt is megtanultam, hogy semmi sem örök. Még ha be is vagyunk zárva ide, nem tarthat örökké rabságunk.

 - Ezt mondd a titánoknak…

 Tovalépdeltem befejezvén a társalgást. Az öreg bölcs hangján elhangzott szavak azonban nem hagytak nyugodni. Jóllehet kint ellenségek voltunk, idebenn nem volt okunk a viaskodásra. Inkább kezelt gyermekeként az elvétett beszélgetésekkor, semmint bármi másként. Tanítgatott a maga módján. Meghallgatott.

 Idelent nem volt szükségünk ételre, italra, vagy pihenésre így aludni sem tudtam. Őrjítő volt a folyamatos gondolkodásra való kárhoztatás. Idővel – bár nem tudom mennyivel, - ez ellen is kifejlesztettem védelmem: kedvenc számaim énekelgettem vagy dúdolgattam.

 Néha húzást éreztem a köldökömben egy irányba, hol erősebben, hol gyengébben, de mindig határozottan. Ilyenkor mintha valaki a nevemen szólított volna: „Alen. Hol vagy?” hallottam Lina hangját. Vagy „Chain előkerülhetnél…” dohogott Dante. Mikor melyik, esetenként mindkettő.

 Újra a táblánál voltam.

 - Üdv Tartarosz – biccentettem a tábla felé.

 Ez már kicsit sok volt önmagamnak, kezdtem úgy érezni, hogy tényleg begolyóztam. Ám ekkor mindennél tisztábban ütött meg a két hang egyszerre.

 - Alen! Gyere!

 - Siess Al!

 A húzás minden eddiginél erősebb volt a köldökömnél, s én lépdeltem az irányába.

 Az öreg csatlakozott mellém a háború lovasával. Nem kérdeztem őket, ők se engem. Lépdeltünk egy irányba egymás mellett némán, ám sietve. Mindhárman tudtuk, ez a kiutat jelenti a Tartaroszból.

 - Ha innen kijutunk – kezdtem -, akkor újra ellenségek leszünk? Csak mert nem akarok harccal indítani.

 - Nyugodj meg fiú – szólt a halál lovasa. – Nem fogunk nektek támadni. A parancsunk az volt, hogy tisztítsuk meg a várost. Ha jól sejtem, nem ott fogunk kilyukadni, és a város már megtisztult. Valószínűleg visszatérünk majd pihenni, és várunk majd míg újra hívnak minket.

 - Ez megnyugtató – motyogtam magam elé.

 Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem akartam elveszteni az öreget, mert bármennyire is nem érdekelt mikor hozzám beszélt, jól esett mikor beszélgettünk. Jól esett, annak ellenére hogy semmi közünk nem volt egymáshoz. Nehezen bár, de bevallottam magamnak, hogy megkedveltem az öreget.

 Néhány alak állt velünk szemben, egy nagy fehér fény előtt. Utóbbiban biztos voltam, hogy a kijárat lesz.

 A látszat ellenére az alakok messzebb voltak mint elsőre gondoltam. Hárman voltak akárcsak mi. Kőszerű, acélköteg szerű izmaik mellett egy vézna törpének látszottam csak, ahogy az öreg és a másik lovas is. Pedig utóbbi nem kis darab volt.

 Ahogy egyre közelebb értünk kezdett az arcuk is kirajzolódni. Nagyon hasonlítottak mélyen ülő szemeikkel melyek tűzben égtek. Erős arccsontozatuk pedig csak még robosztusabb és ijesztőbb kinézetet kölcsönzött nekik.

 - A titánok, ha nem tévedek – szólt a háború lovasa. – Mi dolgotok itt?

 - Számtalanszor láttuk már ezt. – A középső, legmagasabb szólt. Valószínűleg ő volt Khronosz, a legidősebb és legerősebb mind közül. – Néhányszor át is jutott valamelyikünk egy-egy ilyenen. De mindig visszazártak…

 - Ne sírj – vágtam szavába hidegen. – Azt mondd, hogy mi a francot akartok.

 - A kapu ezúttal három lénynek lett megnyitva – vette át a szót egy megfontoltabb. – Személy szerint nekem semmi bajom veletek. – Igen. Ő lehetett Prométheusz, aki mindig is szimpatizált az emberekkel, s a történetek szerint kétszer is ellopta nekik a tüzet, amiért sokáig bűnhődött. – Részemről mehettek.

 - Testvér… - Khronosz lehordó volt. – Elárulsz minket? Feladnád a szabadságot, azért hogy ezek – itt hangja megvető és szánalmasító volt, - kijuthassanak? Ismét csalódni kell benned Prométheusz.

 - Nyugalom bátyám – szólt az higgadtan. – A mi időnk régen lejárt. Az istenek akik lezártak ide többször is, vagy meggátolták szökésünk már feledésbe merültek, és meghaltak. Nincs okunk felmenni. Nincs kin bosszút állni.

 - De újra magunkévá tehetjük a világot testvérem.

 Kezeim akaratlanul ökölbe szorultak, jobbomon leengedtem a láncot.

 - Mielőtt lejöttem ide, két apokalipszistől mentettem meg a rohadt, meghódítandó világotokat, egy nap alatt. Nekem ne mondd, hogy ha felmész elpusztítod, mert én is ott leszek hogy kitekerjem a nyakad és lenyomjam a fejed a saját torkodon – szóltam fojtott dühvel.

 - Valóban kölyök? – nézett rám a titán. Több mint két fejjel magasabb volt nálam, és most közelebb lépett.

 A felém tornyosuló izomköteg más helyzetben ijesztően hatott volna rám, de tudtam: idelent egyenlők vagyunk, és nem tud kárt tenni bennem. Mégis volt egy kis tartás bennem, talán csak a méretbeli különbségek miatt, vagy azért, mert egy igen ősi lénnyel álltam szemben.

 - Szóval ki akartok jutni, abba a romlott világba, ami megpróbált titeket elpusztítani? – nézett a szemembe Khronosz.

 - Miért? Ti nem? – kérdeztem vissza. – A különbség annyi, hogy mi nem elpusztítani akarjuk. Csak élni és túlélni benne.

 Megvakargatta állát. Erősen agonizált, közben a fény már kisebb lett.

 - Rég volt már mikor legutóbb ezt a fényt láttuk testvéreim. Hosszú ideje lent vagyunk. Azt hiszem megtanultunk várni. Várjuk ki a magunk idejét. Valószínűleg csak visszazárnának minket ide.  Tudunk várni.

 Hosszú másodpercekig csak álltam, állva a tekintetét a hatalmas, ősi hatalmasságnak. Végül felemelte fejét, és széttárta karjait.

 - Ám legyen – szólt beletörődően. – De tudd csöppnyi lény: ha alkalmam adódik még egyszer arra, hogy kijussak innen, megkereslek téged. És ne baráti vállveregetésre számíts.

 Elmosolyodtam. Úgy tudtam Prométheusz és Gaia kivételével a titánok mind önző lények és csak a pusztításra vágynak. Mindig tanulhat újat a magamfajta.

 Ellépkedtünk a hatalmasságok mellett, s a háború lovasa már át is lépett a kapun, ám ahogy én is léptem volna az öreg visszahúzott és megölelt.

 - A nazekanok fennmaradása biztosítva van fiam. Ne dobd el életed feleslegesen. De tudd, én már nem küzdhetek meg veled többet, a többi lovas pedig sokkal vadabb nálam. Vigyázz magadra.

 - Maiga vanain öreg – mondtam, s kibontva magam szorításából átléptem a kapun.

 Ismeretlen helyen ébredtem eszméletlen fejfájással és vérző jobbal, de megnyugtatott a tudat, hogy már nem a Tartaroszban vagyok.

 Körülöttem mindenfelé fák és bokrok voltak, de hallottam a város zajait is. Egyszerűen lövésem nem volt róla, hogy merre lehetek, így megindultam nyíl egyenesen egy irányba. Nem akartam felemelkedni, féltem, hogy esetleg hisztériát okoznék.

 Kiérve a kiserdőből ismerős épületek tetejét láttam meg a távolban. Rég nem érzett illatok ütötték meg orrom, szellő simogatta arcom.

 Futás dobogó lépteit hallottam balról, így arra fordultam de rögtön le is döntöttek lábamról a puha fűbe. Nem támadó jellegű volt, mert csak ölelt valaki halkan szipogva. Világos barna hajzuhataga eltakarta a kilátást, ám illatát felismertem, tudtam ki az.

 - Két évig semmit se kellett csinálnod, s kapásból fetrengéssel kezded a visszatérted? – hallottam egy kissé megércesedett hangot. Dante. Tehát tippem helyes volt, hogy kik hoztak vissza.

 Finoman leemelte rólam a nőt, akinek arcán örömkönnyek csillogtak, majd felsegített engem is.

 - A kardod – nyújtott felém egy gitártokot. Jó érzéssel töltött el, hogy visszaadja. – Vigyázott sok nazekanra. De jogosan a tied.

 - Köszönöm – mondtam enyhén elérzékenyülve. – Csak hogy tudd: nem nyaralni voltam Tartaroszban két évig… Két év… - méláztam el.

 - Hiányoztál – mondta Lina inkább maga elé, mint nekem, de éreztem a boldogságot a hangjában. – Kerestünk többször is. Próbáltuk megnyitni a kaput anélkül, hogy mi is lekerültünk volna. Kutattuk, kerestük, hogy hogyan hozhatnánk ki téged onnan. Azt hittük már most sem sikerült.

 Eszembe jutottak a húzó érzések, a hívó hangok. Nem szóltam róluk, csak visszatekertem láncom a helyére.

 - Jó újra itthon. Induljunk.

 Közre fogtak, Dante a balomon, Lina a jobbomon. Utóbbi keze az enyémnek ütközött. Elsőre mindketten elrántottuk kicsit, majd finoman, gyengéden egybekulcsolódtak ujjaink.

 Egy második esélye volt ez minden téren.