Genezis 5. rész - Deja vu

Elnézést kérek az inaktivitásért, de nem nagyon volt időm a tanulás miatt, meg minden egyéb miatt. De akinek nem tetszik, úgyse tudok mást csinálni. Lényeg a lényeg, hogy újra Altemor kalandjait olvashatjátok, betekintést nyerhettek kicsit múltjába. Hajrá népek.

5. rész

Deja vu

 Már jelen voltunk pár hete a városban. Lassan, de biztosan gyűjtöttük a híveket a régi isteneknek, valamint ügyünknek. A kutatók viszont nem mutatkoztak. Mégis, senki nem mozoghatott egyedül, így esett, hogy fel kellett hagynom kószálásaimmal. A vezetés továbbra is tabu volt, így gyakorlatilag csak a császkálások, kísérgetések töltötték ki a napomat.

 Dantét osztották mellém, akivel mind közelebb kerültünk egymás hülyeségeit hallgatva, vagy éppen valamiről elfilozofálgatva.

 - Furcsa.

 - Mi? – kérdeztem vissza egyik alkalommal.

 - Hogy nem találkoztunk kutatókkal. Általában szinte rögtön utánunk megjelennek egy helyen, ha már nem előbb ott vannak. Ráadásul most téged egy egész csapat üldözött. Nem kettő, nem négy, egy egész kibaszott csapat.

 - Nem tudom. Addig jó míg nincsenek itt.

 - Félsz?

 - A kutatóktól?

 - A haláltól.

 - Nem félek a haláltól. De még nem is állok készen rá. Furcsa mi? Minden megváltozott. Nem tudom mi dolgom van még itt, de ha már itt vagyok, megteszem ami tőlem tellik.

 - A dolgok mindig változnak. Néha lassabban, néha gyorsabban Al. Ennek nem állhatsz az útjába.

 - Az emberek… Pontosabban az úgy kinéző dolgok is folyamatosan változnak. Az emlékek viszont nem.

 - Mi történt veled, hogy ennyire elkúrt lettél? Mi volt Tartaroszban?

 - Mindig is ilyen voltam. Csak jól lepleztem. Maszkot viselek, hogy ne lássák valójában milyen is vagyok. Idegesítő, köcsög, bunkó vagyok, hogy ne történhessen meg ugyanaz, mint Lisannával. Az egy sajnálatos dolog volt.

 Egy pár pillanatig csend borult ránk. Remegtem az emléktől. Pedig Lisanna újra életben van, ha nem is tudom merre. De életben van.

 - Ha nem akarsz, nem kell beszélned róla – mondta szokatlan gyengédséggel Dante.

 - Pajti ne buzulj – mosolyogtam. – Talán jobb lenne ha beszélnék. Talán nem. Mindegy.

 Egész nap odafent álltunk, és beszélgettünk. Jól esett, mert terelte a figyelmem valamilyen szinten. Ám gondolataim mindig visszatértek a hibámra.

 Mikor besötétedett, visszamentünk a búvóhelyünkre. Gyülekeztek a híveink, már majdnem kétszer annyian voltunk, mint mikor ideértünk. Nap közben bármennyire is kihaltnak tűnik a város, valahogy mindig sikerül megtalálni a rejtőzködő embereket, egyebeket.

 Egy kutya morgott rám. Oldalt fordítottam a fejem, s farkasszemet néztem a jókora termetű németjuhásszal. Kicsit hibbantnak éreztem magam, mert a kutya mintha vigyorgott volna egész idő alatt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, és vesztettem vele szemben. Egy vállvonással nyugtázva a történteket tovább haladtam.

 Rodhar látni akart, tehát arrafelé vettem az irányt.

 Hozzám hasonló nazekanok tömegén vágtam keresztül. Nem is mertem volna elképzelni, hogy ennyien lehetünk, csak errefelé. Meghatott, valamilyen szinten enyhítette együlérzetem. De csak enyhítette. El nem múlatta.

 A szoba, amibe Rod berendezkedett üresen állt. Vállat vontam és kifelé indultam, ám ahogy megfordultam a robosztus lovasba ütköztem.

 - Á eljöttél – üdvözölt.

 - Igen. Miért akartál látni?

 - Beszélnünk kell. A Fekete Víz nyújtotta erőidről.

 Nem sejtettem jót, de belementem, hogy meghallgassam.

 Átszakítottam a falat, a hatalmas parkolóba landolva. Rodhar meglepett, s így alkalma nyílt megragadni egyik kezem, amit kihasználva ezt tette. Kis vért köptem, majd feltoltam magam.

 Nem volt egyenlőtlen a harc, de valahogy most másnak éreztem mindent, mint mikor először megláttam őt és nekiestem, vagy mikor gyakoroltunk. Valami megváltozott a lovasban, de nem tudtam mi.

 Fülesem betoltam a helyére, s indítottam a lejátszási listám. Skillet szólalt meg, méghozzá a Hero. Elképesztően felpörgetett, s én vártam. A por, amit kavartam az omlasztással takarta a lovast. Ám én készségesen vártam őt. Nem hajtottam felelőtlenül a győzelemre.

 - Hé Al – hallottam a hangját. – Játszunk egy játékot.

 - Miszerint? – kérdeztem, s hátráltam pár lépést.

 - Aki veszít, az lelép. Aki nyer, marad.

 - Legyen. Gyere! – kiáltottam, s hátrébb ugrottam egy furgon tetejére.

 Döntésem helyes volt, mert Rodhar érkezett, s kettévágta alattam a járművet hosszában. Nem haboztam, egy szaltóval egybekötött csapást indítottam felé. Bravúros hárítást produkált, majd egy bal egyenest intézett arcom felé, minek következtében tovapattogtam és gurultam a padlón.

 Éreztem, ahogy testnedvem lefolyik az arcomon. Alkaromba töröltem, de elfeledkeztem, hogy a jobb karomon végig egy lánc tekergőzik. Ezzel csak még több vágást ejtettem ott, ahol eddig csak ki volt csattanva képem. Átkoztam is magam emiatt, de nem volt időm bosszankodni, mert a lovas újból érkezett.

 Csapását pengémmel hárítottam, ám újabb balos ütéssel honorálta reflexem. Ezúttal azonban megfeszítettem magam – roppant is egyet a gerincem -, és ott maradtam előtte. Meglepettségében nem reagált időben, s pengém eldobva belharcba bocsátkoztam vele. Ütöttem-vágtam ahol értem, s ha kellett rúgtam, fejeltem. Nem volt hozzászokva az ennyire közeli harchoz, s ez előnyömre vált, mivel verekedni jobban tudtam, mint kardozni vagy lőni.

 Végül két ököllel mellbe találtam, minek következtében most ő kenődött a falhoz, ám ő nem szakította át. Nem álltam le, felé futottam, s ahogy felállt, két talppal a fejébe szálltam, belepréselve ezzel őt a falba, ami ezúttal már megadta magát.

 A túloldalon azonban már más is volt, nemcsak mi. Meglepődtem a tömegen, ezzel időt adva Rodharnak arra, hogy gyomron üssön, majd térdével hátraszaltót produkáltasson velem. Orrom eltört a rúgástól, ebben biztos voltam. Rise Against, Help Is on the Way szólalt meg, s én újra tűzbe jöttem. Igaz már a fal is kellett ahhoz hogy feltápászkodjak.

 Egyáltalán nem azon a szinten volt, mint az előző lovas. A háború lovasa. Átfuttattam ismereteim a fejemben róla. Nem voltak túl bővek, csak annyit tudtam róla, hogy a fegyveres harcmodort kedveli, s hogy akkor érzi magát igazán jól, ha harcolhat. És ha harcol, semmi sem állítja meg célja elérésében: ellenfele legyőzésében.

 Küzdőállást vettem fel, s leengedtem a láncom. Kihívóan integetett, ám én inkább a falba ütött lyukon keresztül visszahátráltam a parkolóba, mivel ott kevesebb ember volt, és több hely is állt a rendelkezésemre. Vigyorogva végig kísért, s rohamozott.

 Éreztem, ez amolyan filmes, utolsó összecsapás lesz, s bármelyikünk is nyeri, az fog maradni.

 Egymásnak háttal álltunk. Rodhar térdre esett.

 - Döntetlen? – kérdett hátra.

 - Bolond – nyögtam. – Te nyertél.

 Mellkasomból hirtelen vér csapott fel, s én összeestem.

 Autóban ébredtem. Legalábbis a zötyögésből és a motorbúgásból arra következtettem. Fájt minden tagom, kiváltképp a fejem. Kinyitottam a szemem, s rájöttem, hogy a hátsó ülésen fekszek. Nem volt erőm mozdulni, s túl fájdalmas is lett volna. Még a lélegzés is rosszul esett.

 A fülesem még mindig a fülemben volt. Hero of War. Ezt a számot pont nem akartam hallani, így elég erőt gyűjtöttem karom megmozdításához, s kitéptem helyéről a nagyothalló készüléket. A sofőr meg se ügyelt. A két első ülés között éppen láttam jobb karját: női kéz volt, hamvas, fehér bőrrel. Ha már autónál tartunk, akkor ismerősnek tűnt a motor bőgése is. A Suprában voltam. A hangokból ítélve eléggé gyorsan haladtunk.

 Kitekintettem az ablakon, s csak a kék eget láttam. Ülésbe tornáztam magam, s végre kiderült, ki is hozott el.

 - Elaine? Dante? Mi a?...

 - Miután Rodhar kiütött, meg is akart ölni – kezdte a beszámolót Dan. – Több nazekan is az útjába állt, ám könnyűszerrel söpörte őket félre.

 - Áldozatok? – kérdeztem rossz előérzettel.

 - Csak egy.

 - Ki? – kérdeztem aggódva. Nem mertem belegondolni, hogy valaki azért halt meg, hogy megmentsen engem. Nem akartam belegondolni abba, hogy megismétlődött az, ami annyi évvel ezelőtt. – KI?! – kérdeztem dühödten.

 - Nos… Carmilla… Tudod… Feltartotta Rodhart, míg mi előkészültünk. Amint meghallottuk, hogy vérremenő verekedést folytattok, azonnal feléd indultunk. Clair azt mondta, mi hozzunk ki, a többi az ő dolga. Miután összeestél, a nazekanok megpróbálták feltartani őt, de mintha ott se lettek volna, úgy közelített feléd. Carmi rálőtt a pisztolyoddal, többször is, ami feldühítette, s ellene indult. Ezután a lány a te kardod használva lefoglalta. De mikor vissza akartam menni érte, már csak a holttestét találtam.

 - Mennyi ideje volt ez? – érdeklődtem, ütőimben megállt a vér. – Nem lehet hogy újra megtörténjen…

 - Pár órája. De mi történt meg ismét Al? – kérdett Elaine.

 - Nem.. – magam elé néztem mereven. Szemembe könnyek gyűltek. – Nem lehet, hogy ismét ez történjen! – kiáltottam, s kivágtam a hátsó ajtót, kiugrottam, s rövid gurulás után már hallottam is a fékcsikorgást. Nem érdekelt, szárnyakat bontottam, s Saranith romjai felé vettem az irányt.

 Alig bírtam fennmaradni, de túlságosan is dühös voltam ahhoz, hogy ne legyek képes rá. Dühös magamra, amiért hagytam, hogy újra megtörténjen a dolog. Ám ezúttal nem más fogja a Fekete Vizet megszerezni és feltámasztani a szerettemet, hanem én magam.

 Dante ért mellém, s egy erős sallert kevert le.

 - Mi a frászt csinálsz? – ordított le.

 - Megmentem Clairt. Kerüljön bármibe.

 Lina is mögöttünk repült. Csendben volt, ránk hagyta ezt a beszélgetést.

 - Alen. Mi történt akkor?

 Hogy mi is?

 Betörtem egy bankba, Lisanna fedezett. Ő volt az, aki a kijutásom biztosította. Megvolt a szajré, és kifelé tartottam, ám egy őr hamarabb ébredt fel, mint kellett volna. Vagy kevesebbet ivott a szerből, vagy ellenállóbb volt a szervezete. Fegyvert fogott rám, én menekülni kényszerültem. Rohantam, arra, amerre Lisa várt. Odaértem, s megfordultam, fegyvert rántottam. Lisa félrelökött, s elsodorta az őrt is. Az őr tőrt rántott, s megfenyegetett. A szajrét, vagy elvágja a torkát. Átadtam neki, s feltettem a kezem. A faszi mégis keresztülvágta a torkát, majd nekem támadt a késsel. Reflexből cselekedtem: kitekertem a nyújtott, fegyveres kezét, s önmagába fordítottam, majd ráadtam ruháim, irataim odaadtam, s felgyújtottam mindent. Lisa testét kivittem, s sírva, hörögve ordítottam a tetőn. Mikor meghallottam a szirénákat, letettem, s menekültem.

 - Hát ezért van ez ilyen mély hatással rád. Valaki ismét miattad halt meg. Hogy te élhess. De Lisát megmentették. Méghozzá egy nazekan – mondta Lina.

 - Nem is akárki – feleltem. Dühöm illanóban volt, már csak a keserűség maradt. – Dante. Te voltál az. Rájöttél, hogy mi vagyok, mielőtt még én is tudatába kerültem volna. Megmentetted a nőt, de nem hoztad tudtomra, s onnantól te kezdted üldözni Altemort, mivel azt is tudtad, hogy az én leszek. Így óvtál, és védtél.

 - Egy kicsit sántít az egész. Nem tudtam, hogy nazekan lennél. Csak azt, hogy nem te fekszel ott. Így eljátszani se kellett, hogy kergetlek. Éppen arra kellett ügyelnem, hogy ne kapjalak el, bár az se olt nehéz, mert mindig kieszeltél valamit.

 - Várjunk csak. Ha most jól értem, akkor ismét elmész a Fekete Vízért? – akadt meg Lina. – Már nem azért, de nem ott a legnagyobb a kutatók koncentráltsága?

 - Deee… De igen – feleltem gonosz vigyorral. Affélével, amit akkor láttak eddig, ha rosszban sántikáltam.

 - Mégis hogy akarod megszerezni akkor?

 A kérdést nyitva hagytam, nem feleltem. Magam sem tudtam még, de pár nap még rendelkezésemre állt. Annyi idő alatt csak kitalálok valamit.