Tolvajok társasága 16. rész

Átverve

 A sivatagos területen csak néhány dögevő madár kerengett. Étel után kutattak, esetleg valami kisebbre, amit ők is könnyűszerrel elejthetnek.

 A vasajtó hangos dörrenésére még a legtávolabbi is megriadt. Döngettem. Nem voltam hangulatomnál, nem is próbáltam javítani rajta. Csak döngettem jobbommal, végül már fejjel nekidőltem az ajtónak. Fáradt voltam, éhes voltam. Mintha több napja nem ettem meg pihentem volna.

 Egy órát álldogálhattam ott, mikor végre hangos nyikorgással megnyílt előttem az út. A nagydarab démonoid állt ott, nem túl kedves vigyorral fogadott. Félreállt, kitárta jobbját beinvitálva engem. Nem túl nagy bizalommal méregettem kicsit, aztán beléptem a bunkerbe.

 Már tudtam az utat, de mégis engedtem a másiknak, hogy előre menjen. Nem bíztam benne, és mikor elváltunk verekedést ígértem be neki. Jobban éreztem magam ha tudom hogy hol van.

 Barathustra már bent volt. Székében kényelmeskedett, valami tv-s műsort nézett.

 - Itt várj csendben – szólt a pajtim.

 - Hé Barathustra! – kiáltottam oda szinte egyből, ahogy kimondta szavait a nagydarab. – Megjöttem, és meghoztam, amit kértél. Mozdulj és add a fizetségem.

 - Nyers, mint mindig – fordult meg székével. – De most nem te diktálsz Altemor.

 Kérdőn néztem rá, s ő félrehúzódott a képernyő elől, amin két nő látszódott megkötözve. Egyik fekete, vállig érő hajú, melyben színes tincsek világítottak. Lina. A másik haja világos barna, valamivel hosszabb mint Lináé Ahogy felnézett a kamerába felismertem Lisa arcát.

 - Te rohadék – szűrtem a fogaim között. – Erre miért volt szükség?

 - Hogy féken tarthassalak. Azt teszed amit mondok, különben problémáik lesznek. – Ahogy kimondta ezeket, két másik alak jelent meg. Marconábbak, kezükben bajonettek, s egy-egy nőhöz állva a pengéket a torkuknak szegezték. – Gondolom nem akarod, hogy bajuk essen. Különösen nem a barnának megint.

 - Azt hiszed féken tarthatsz engem? – kérdeztem halkan. – Azt hiszed képes vagy kordában tartani? Azt hiszed uralhatod azt, amit még soha senkinek nem sikerült?! – Az utolsó mondatot már szinte ordítottam. Dühtől remegtek tagjaim, fontolgattam hogy laposra verem őt és a másikat.

 - Az enyém vagy Al. Mondd az igazi neved. – Hirtelen hidegre váltott Gondolkodóba estem.

 - Nem. És a Fekete Vizet se kapod meg, míg el nem engedted őket – vágtam vissza.

 - Nem veszed észre magad? Itt most nem Te diktálod a szabályokat féreg.

 Féreg. Utálatos szó számomra. Legutóbb aki ezt mondta péppé vertem a fejét. Most egyelőre nem nyúltam ennyire radikális eszközökhöz, csak elővettem az egyik kulacsot a hátimból. Az egyetlent, amiről Barathustra is tudott.

 - Aki legutóbb féregnek hívott, egy tetőn végezte szarrá vert képpel élettelenül. – Halk cuppanással kinyitottam a kulacsot, kezem oldalra nyújtottam, s megbillentettem. Lassan folyni kezdett a víz. – Amíg ez nálam van, addig én parancsolok. Ha bajuk esik, nem adom át. És el tudok tűnni, jól tudod.

 - Blöffölsz. Nem öntenéd ki. Akkor nem tudnád megmenteni őket.

 - Akkor újra el kellene küldj érte. És újra kellene valami, amivel immár sakkban tarthatsz. Ha megölöd őket se víz, se Altemor. – Tárgyilagos, hideg hangom volt.

 Reflexből fordultam, s a kulaccsal arcon csaptam a mögém settenkedett démonoidot. Jókora adag nedű fröccsent szét a padlón.

 - BARAK TE BAROM! – ordított torkaszakadtából Barathustra a kiömlött vízmennyiség miatt. A másik visszahúzódott.

 - Jó kutya – vigyorogtam hátra Barakra. – Még kb. háromnegyedéig van. Ha kell a tartalma most azonnal idehozatod őket és eloldoztatod.

 Fojtott dühvel vonult vissza a küszöbre. A másikra emeltem tekintetem, s kezem immár magam mellett, de ismét megbillent a kulaccsal.

 Dühösen nézett rám a démonoid nagyúr egy rövid ideig, aztán biccentett Baraknak, az pedig elment. Kisvártatva visszatért a két nővel. Szemük be volt kötve, kezük hátra.

 Győzelem édes ízét éreztem, de nem lankadt figyelmem. Nem lankadhatott, mert még mindig az ő felségterületükön voltunk.

 - Add át Al – szólt Barathustra.

 - Alen? – csúszott ki Lisa száján.

 - Tűnj innen megölnek! – kiáltott Lina.

 - Valóban meg akartál ölni? – Fordultam ismét a lányokról a démonra. – Valóban?

 - Add át! – ismételte erőteljesebb, felszólító hangnemben.

 - Köteleket eloldozni, szemkötőket leengedni – adtam a parancsokat hidegen. Végre is hajtották őket. – Most Barak ha lennél szíves és odaállni az urad mellé, nagyon leköteleznél.

 A démonoid morogva bár, de a nagyúr parancsára teljesítette kérésem. A lányok mögöttem álltak. Éreztem, hogy át akarnak szorítani, de tudták, jelen helyzetben az se lenne túl jó ötlet.

 - És most. Miért is akartál megöletni?

 - A megbízóm. Igen – mondta meglepett arcom látva. – Engem is megbíztak. Megbíztak, hogy lopassam el veled a Fekete Vizet, és öljelek meg, ha lehetséges azonnal miután átadtad. A nők elrablása is az ő ötlete volt. Személy szerint semmi bajom veled. De ha kiöntöd azt a löttyöt, nekem végem ha nem öllek meg. Szóval ha lehet ne ragadtasd el magad és add át szépen a flaskát.

 Gondolkodtam. A lányok biztonságban, vagyis olyasfélében. Mögöttem. Ha átadom, nem tudom meg ki akart megöletni vele is. Bár nem hiszem hogy elárulná. Másfelől, ha átadom a kulacsot neki, semmi sem garantálja, hogy nem támadnak nekünk. Bármennyire is csak ketten állnak velünk szemben a kivetítőn is volt még két démonoid, és emlékeim szerint amúgy is jóval többen voltak nálunk.

 Megfordultam lassan, és suttogva így szóltam a lányokhoz:

 - Lassan hátráljatok az ajtóhoz. Ha eldobom a kulacsot, induljatok meg rohanvást kifelé innen. Fent van egy BMW. Azzal meneküljetek.

 - Veled mi lesz? – kérdett Elaine.

 Elmosolyodtam, mert nem tudtam magam se a választ. Zsebembe nyúltam balommal, s odaadtam a kulcsokat.

 - Csak tegyétek amit mondtam. Majd meglellek titeket. – Hogy ne válaszolhassanak, gyorsan visszafordultam. – Lehet még egy teljesen független kérdésem?

 - Legyen… - már unta a helyzetet, de mégse tehetett mást Barathustra mint beleegyezni.

 - Mennyi ideig voltam távol miután rajtaütöttek a lakásomon?

 - Négy napja történt a rajtaütés.

 - Köszi. – A lányok futásnak eredtek, mert elérték az ajtót. Idejét láttam én is indulni. – Bocsi de nincs időm tovább maradni – mondtam, azzal feléjük dobtam a hetykén betömött kulacsot, s én is futásnak eredtem.

 Lináék valószínűleg fennakadás nélkül haladtak, de számomra már be volt kapcsolva néhány ódivatú csapda. Lengőbárdok, tövistalaj, miegymás, amik felett, mellett, alatt vígan ugráltam és gurulgattam, vagy éppen csak futottam tovább. Sebességem mégis jelentősen lelassították.

 Mikor kiértem, a lányok már sehol se voltak, ahogy a kocsi sem. „Helyes” gondoltam.

 Eszembe se volt menekülni, tudtam úgyis csak üldöznének, így egy kis pusztítást kell véghezvinni, hogy lelassítsam őket, és meggyőzzem, hogy nem jó ötlet velem kötözködni.

 Nem kellett sokat várnom, Barak és Barathustra érkezett pár démonoid kíséretében. Győzelemittas volt képük, a nagydarab ujjait ropogtatta. Tudtam, éreztem, hogy vele kemény harc lesz, de azt is, hogy először a leve jön a levesnek, csak aztán a sűrűje.

 Minden további nélkül nekem rontottak a gyengébbek, az ő kiiktatásukra még csak a lángjaim se kellett használnom. Nem voltak ellenfelek. Gyengék, és képzetlenek, ha meg mégis tudtak verekedni, akkor tapasztalatlanok voltak. Jóformán el se mozdultam a helyemről.

 - Impresszív, mint mindig. Már azon is meglepődtem, hogy elhoztad amit kértünk. – Barathustra halkan tapsolt. – De. Van egy apró probléma. A megbízó időközben üzent, és mindenképpen likvidálni kell téged. Nincs apelláta. Sajnálom, mert remek tolvaj vagy, még ezt is sikerült megszerezned és jómagamnak sincs veled semmi bajom. De sajnos fontosabbnak tartom a saját életem, mint egy emberi féreg életét. Sajnálom. Mindenesetre összevérezni sincs kedvem egyelőre a kezem, és ha jól tudom, Barakkal úgyis verekedni akartok. Szóval csak nyugodtan. De ne vigyétek túlzásba. Még szükségem van a helyre.

 - Szép szónoklat. De most add át nekem a szót egy picit, aztán verekszek szíves örömest.

 - Csak tessék – udvariaskodott.

 - Először is. Eleve nem akartam menekülni. Tudtam, hogy úgyis utánam jönnétek, és a lányok így biztonságban vannak. Nem kell aggódnom értük. Másodszor, alábecsülsz. Mint mondtam: aki legutóbb féregnek nevezett betört fejjel végezte, az a valaki pedig nem más, mint Rolfo, az angeloid úr. Biztosan hallottál már róla, hiszen a te magasságodban mozog ő is… Illetve mozgott – javítottam magam.

 - Megindító, de mégis mi volt a célod ezzel a kis monológgal?

 - Tudod – kezdtem -, nem vagyok benne biztos, hogy ember lennék. De abban se hogy angeloid vagy démonoid. Többet szeretnék megtudni a múltamról, hogy ki is vagyok. Itt jössz képbe te. Pontosabban a megbízód. Tudnom kell a nevét.

 - Hmmm… - Elgondolkodott. Vakargatta állát, közben méregetett engem és Barakot. – Talán igazad van. De mivel nem adom ki a megbízóm, meg kell győződnünk róla, hogy valóban ember vagy-e. Barak, ha lennél szíves. Kezd terhemre lenni ez a beszélgetés.

 A nagydarab nem is kellette magát, egyből nekem ugrott, így már én se tehettem mást, mint a harcra összpontosítani.

 Ez más volt mint az előbbiek. Vadabb, erősebb, tapasztaltabb… Veszélyesebb. Egy rossz mozdulat akár mindennek a végét is jelenthette, így fokozott figyelemmel kísértem a mozgását. Mivel gazdájával már harcoltam, mikor a képességem ébresztgette, attól nem tartottam annyira. Ellene tudtam: van esélyem. Ellenben ez ellen a vadállat ellen…

 Valóban, ahogy kerülgettem csapásait, végig azon gondolkodtam, hogyan ragadhatnám magamhoz a vezető szerepet. Nem éreztem túl sok esélyt egy ekkora dög ellen. Egy-két visszaütésre futotta, amiket könnyű szerrel védett. Mintha erre született volna. Mintha az lett volna az életcélja, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló harcokat vívjon.

 Hirtelen stílust váltott, amire nem reagáltam elég gyorsan, s így lábszárával hátrafelé irányuló mozgást idézett elő hasfalamon, amit követett egész testem.

 Pár méterrel arrébb álltam meg port kavarva. A homokos, kavicsos talaj felsebezte testem, de nem izgatott a dolog. Volt már rosszabb is.

 - Ideje komolyan venni – szóltam halkan, s lángjaim fellobbantak végtagjaimon. Megropogtattam nyakam, s küzdőállást vettem fel.

 Barak elvigyorodott, s ő is küzdőállásba helyezkedett.

 - Lássuk, vajon melyik az erősebb? A féreg korcs lángjai, vagy a tiszta démon pokoli lángjai melyek a legerősebb páncélt is leolvasztják?

 Nem reagáltam le Barathustra szavait, de Barak is hozzám hasonlatos módon lángokba barult. Az igazi harc még csak most kezdődött.

Tolvajok társasága 15. rész

Másik opció

 Sütött a nap. Valóban egész jó idő uralkodott. Négy, talán öt nagydarab angeloid vett körül, előttem Rolfoval. Nem volt túl szívderítő látvány a diadalittas feje.

 - Azt hiszed hogy lopsz valahonnan szárnyakat, és máris jobb vagy mint mi? Hát nagyon tévedsz Altemor. Semmivel se vagy több egy pondrónál. Egy emberi féregnél. Egy senki vagy aki most megszívta.

 Felvontam szemöldököm. Láthatóan nem tetszett neki a reakcióm, de nem szólt.

 - Most akarsz verést kapni, vagy miután elmondtad mi ért nem ölettél még meg?

 - Valaki nagyon biztos magában egy mocskos rovarhoz képest, de legyen. Nem akarlak megölni. Még. De nekem hozod el a Fekete Vizet. Különben ők ott lent – mutatott Linára és Lisára -, ők fognak pórul járni.

 - Aljas rohadék vagy. – Nem tudott érzelmeket kelteni bennem a velejéig romlott karaktere. Ráadásul angeloid. Sok démonoidon túltesz. – Miből gondolod, hogy megteszem?

 - Hát nem fontos számodra a démonoid? Vagy az, aki pár éve a Te hibádból halt meg? Azt hittem nem akarod újra végignézni, ahogy valaki meghal. Miattad.

 Gonosz, győzelemittas vigyor húzódott végig arcán. A marconák gyűrűje szorult kicsit. Hirtelen dühöt éreztem lobbanni. Nem félelmet, mint elvárta volna.

 Lágy szellő kezdett lengedezni. Agyam járt, arcom érzelemmentes volt. Bár mindegy is volt, gondolkodok-e vagy sem, már tudtam mit fogok tenni.

 Hajam lengedezni kezdett, kezeim ökölbe szorultak.

 - Mi van, ha most ellenállok? – kérdeztem továbbra is teljesen higgadtan.

 - Szarrá verünk és utána a nőket is. És muszáj leszel nekem elhozni a Fekete Vizet.

 - Hmmm… - Már eldöntöttem mit teszek következőnek. Kezeimen és lábaimon feltűntek a kék lángok. Vígan lobogtak, bár igazi akcióban most használtam őket először. – Akkor lássuk mi történik.

 Már csak Rolfo volt velem szemben. Ijedten, hápogva elkerekedett szemekkel hátrált a peremig. Tudta, esélye sincs menekülni mindúgy földön, mint levegőben.

 Szaporán szedte a levegőt. Arcán félelem leledzett, melyet talán még soha nem érzett. Nem érdekelt különösebben. A verőlegényeket csak kiütöttem, de különös vágyat éreztem arra, hogy vérét ontsam ennek a szemét állatnak.

 Meglepődtem, hogy ennyire finoman fejeztem ki magam. Normális esetben kisebb dolgokért is sokkal keményebb szavakat használok. Ezek szerint annyira se méltattam, hogy szidalmazzam.

 - Nem úgy értettem… Kérlek kegyelmezz… Beszéljük meg… Fizetek, csak hagyj… Elsimítom az ügyeid és újra szabad lehetsz…

 Habogott. Nem tudott meghatni az ígérgetése. Megmarkoltam mellkasán a ruháját, s átdobtam a tető közepére nem túl finoman. Felült, s úgy sírt mint egy gyerek, de továbbra sem tudott meghatni. Nem tudom mennyire voltam ura magamnak, és mennyire nem, de valószínűleg teljes önkontrollban is ugyanezt tettem volna.

 Visszasegítettem fekvésbe talpammal, majd felugrottam, s vígan lobogó öklömmel teljes erőből az arcába vágtam. Csontok roppanását hallottam, s vér fröccsent szinte mindenhova.

 Felálltam, s felreppentem. Undorító látványt keltett művem, de tudtam megérdemelte. Rosszabb lett, mint a démonok legtöbbje. Megérdemelte a sorsát. A verőlegényeket ellenben csak kiütöttem, így egy-kettő már ébredezni kezdett. Elég magasan voltam már, így nem voltam benne biztos, de talán elégtételt és mosolyokat láttam arcukon meghúzódni.

 Nem volt időm tovább foglalatoskodni velük. A magasban tovaszálltam, s a városon kívül maradtam sötétedésig.

 Akkor bementem a külvárosba, ahol autót loptam, s a lakásomra vezettem. Hála a dupla falú szekrénynek nem találta meg a kardom és a pisztolyom a nem túl alapos rendőrség. Ennek örültem kicsit.

 Felszedvén elengedhetetlen kellékeim visszaültem a Mazdába, amit csórtam s egyenesen egy telefonüzlet elé hajtottam. Alpári kezdő módon egy szimpatikus téglával bevertem a kirakatot, s egy szimpatikusnak tűnő mókuskerék gyorsítót magamhoz vettem.

 Ez után csak cirkáltam a városban, s a „fedélzeti” töltőről üzemeltem be a kis kütyüt. Tárcsáztam a saját számom, de nem vették fel. Valószínűleg már aludtak a lányok. Igen, így az órára pillantva már igencsak elmúlt hajnal kettő is.

 Bevillant Rolfo összetört képe, és a sokktól félrerántottam a kormányt. Majdnem áthúztam a másik sávba, bár így késő éjjel – vagy kora hajnalban – senki nem jött szembe.

 Valóban én tettem azt? Valóban én voltam az az ember? Ember vagyok én még egyáltalán? Disturbed-et kapcsoltam lejátszómon ami szinte mindig a fülemben volt, így most is nálam leledzett. Le kellett nyugodnom.

 Félre is húzódtam, s egy sikátorba parkoltam.

 Reggel arra ébredtem, hogy elképesztő rikácsolással sípol és villog a mobil amit csórtam. Vakon nyúltam érte, s vettem fel.

 - ALEN TE ROHADÉK AZT HITTED HOGY ELLOPSZ EGY TELEFONT ÉS NEM TUDUNK ELŐKERÍTENI?!?!?! – szólt bele nem túl kedvesen és felettébb hangosan Dante hangja. – LEVADÁSZLAK TE SZEMÉT….

 - Figyu Dan. Nekem erre kurvára nincs időm és kedvem. Majd ha akarok tőled valamit előkerítelek én. Addig takarodj vissza a többi kutyához a kenneledbe – tettem le egyből a telefont.

 Fejem enyhén fájt, mivel keveset is aludtam, és ez az ordibálás se tett túl jót. Kiszálltam. Nem kockáztattam meg hogy fényes nappal is lopott kocsival száguldozzak, ami ráadásul elég vacak állapotú volt így adott helyzetben még meg se tudtam volna lógni vele.

 Inkább elkötöttem egy sokkal szebb, metálkék M3-as BMW-t és azzal indultam el a Rex által mondott irányba.

 Nem siettem, mert tudtam: bármi van is ott megvár majd engem. Az autónak szép hangja volt, bár kicsit nehezen fordult. Ismét hiányolni kezdtem a Suprám.

 Nem sokkal miután elhagytam az utolsó házat megcsörrent a telefonom. A saját számom villant fel, így gondolkodás nélkül felkaptam.

 - Alen jól vagy? – hallottam Lina hangját. – Merre voltál? Mi van veled? Merre vagy?

 - Jól vagyok minden rendben. – Nem tehettem róla, de enyhe mosolyra húzódott a szám. – Minden okés. Majd pár nap talán egy-két hét múlva előkerülök. Akkor majd mindent elmesélek. Rendben?

 - Nem nincs. Merre vagy? – Nem válaszoltam. – Alen? Ott vagy még?

 Nem volt szívem elmondani neki hova voltam úton. Tudtam, úgyis velem akarna jönni annak ellenére hogy megtiltom neki. De számomra mindennél fontosabb volt az Ő és a Lisa biztonsága. Csak kinyomtam a telefont, és kikapcsoltam, hogy még be se mérethessenek. Bár ha be tudtak volna mérni, elég valószínű, hogy már Dante nyomozó a nyakamon lett volna.

 Csendben hajtottam a célterület felé. Még rádiót se kapcsoltam, bár a semmi közepén kedvenc adóim elég nagy valószínűséggel nem is sugároztak.

Mikor a hegymaradványokhoz értem fülembe tettem a dugaszokat, s zenét kapcsoltam. Vegyes listám szólaltattam meg kivételesen mely Paramore-t, Papa Roach-ot, Thousand Foot Krutch-ot, Skillet-et és még sok hasonló zenekar számomra legkedvesebb számait foglalta magába. Ez a lista csak akkor szólt, ha aludni akartam, vagy ha nagyon komoly munka előtt álltam. Nem voltam benne egészen biztos, hogy melyik előtt is állok konkrétan.

 Több óráig kerestem a barlang száját, már egészen sötét volt mikor fel akartam adni. Akkor hirtelen beszakadt alattam minden. Rám éppen nem esett semmi, de egy két méteres esés nem esett jól. Fenekem és hátam pokolian fájt, mivel azok fogták fel az esés nagy részét, és fejem is beütöttem. Utóbbi emlékezetvesztéssel is járhatott mivel a napfényre keltem ami a szemembe vágott. A zene legalább rendületlenül szólt.

 Feltápászkodtam, s elindultam az egyik irányba. Fényforrás híján két kezem lángjaival világítottam, ami egész praktikusnak tűnt jelen helyzetben.

 Meglepetésemre gyorsan haladtam, minden fennakadás nélkül. Vajon hova lettek azok a védelmezők, akikről már oly sok jót hallottam?

 Ezen járt az agyam, mikor egy tágasabb csarnokba értem közepén egy kúttal.

 Beléptem a térbe s szinte rögtön lángra lobbant minden világítóeszköz megvilágítva egy hatalmas, embernél körül-belül kétszer nagyobb szobrot egy számomra ismeretlen lényről.

 Közelítettem a kúthoz, de szemem nem tudtam levenni a szoborról. Nem keltett túl biztonságos érzést, és nem is nézett ki túl barátságosan. Két feje vadmacskáéhoz hasonlatos s mindkettőn dupla adag szem, teste hatalmas, erős. Lábai szintén masszívak voltak karmos mancsokban végződve. Farka oldalra volt csapva így arra is ráláthattam: elég csúnya, buzogányszerű gömbben végződött. Gerince mentén is végig tüskék álltak ki. Mindent összevetve elég brutálisnak tűnt.

 Elővettem a két kulacsot, amiket meg akartam tölteni a vízzel. Valóban a szökőkút fekete színű folyadékkal volt megtelve. Kinyitottam az elsőt, s belemerítettem a folyadékba. A szobor szinte azonnal életre kelt, s aranyszínűvé vált.

 Mindkét fej minden szeme rám szegeződött. Nem volt túl kellemes érzés, de vártam a reakciót, ami nem is késlekedett:

 - Mit akarsz a Fekete Vízzel? – Kérdezte a két fej egyszerre mély, döngő hangon, hogy beleremegtek a falak.

 - Mifelénk szokás üdvözölni valakit mielőtt nekiszegezünk egy kérdést – dacoltam, bár nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet egy ilyen lénnyel szemben. – Legalábbis az illem úgy kívánja.

 - Mert rád vonatkoznak is a hétköznapi szabályok ugye Alen? – Mondta a jobb oldali fej.

 - Honnan tudod a nevem?

 - Nem lenne jó ötlet verekedned velünk. Nem a mi szintünkön vagy még a Lilith szárnyakkal és a Hideg Tűzzel sem – mondta most a másik.

 - Tehát az egyik fejed belelát az enyémbe, a másik pedig a testembe.

 - Gyorsabban reagálsz mint akik eddig jártak itt – jött a válasz egyszerre. – De még egyszer meg kell kérdeznünk: mit akarsz a Fekete Vízzel?

 Elgondolkodtam. Tulajdonképpen mit is akarok? És nem látnia kellene ezt, ha belelát a fejembe?

 - Nem tudom. Nem gondolkodtam eddig rajta. Miért olyan fontos ez nektek?

 - A Fekete Víz képes a holtat életre kelteni, az élőt pedig félistenné tenni. Te melyiket akarod?

 - Egyiket se. Csak elvinni két kulaccsal belőle. – Az agyam járt. Ha ez most nekem támad, valószínűleg mindennek vége.

 Felém mozdult, lelépett az emelvényről. Lassan körbejárt, én nem mozdultam. Nem zavart, hogy a hátam mögé kerül, tudtam, amíg nem kap számára is kielégítő választ addig nem támad vagy enged el.

 Bedugaszoltam az egyik kulacsot, s hátimba süllyesztettem s a másikat pattintottam fel majd merítettem a vízbe. Mikor azt kivettem, már ismét velem szemben volt.

 - Utoljára kérdem: mit akarsz a Fekete Vízzel? Akik eddig idejöttek csak erőt akartak, hogy legyőzzék ellenségeiket, kivéve egyet. Hozzád hasonlóan Lilith szárnyaival rendelkezett, s egészen hasonlított is hozzád.

 A falak omladoztak, és nem akartam élve eltemetődni. Eltüntetem a másik kulacsot is.

 A Fekete Víz – kezdtem – számomra semmi több mint valami, amit meg kellett szereznem valakinek. Én semmit nem akarok vele. Bár ezen döntésem még megváltozhat míg odaérek hogy átadjam.

 - Miért két kulacs? Miért kell a másik?

 - Ha az, akinek viszem elharapódzna kell valaki aki megállítja nem?

 - És ez a valaki te lennél? – tett fel keresztkérdést.

 - Nem tudom – feleltem egyszerűen. – Az, aki a legalkalmasabb rá. Ha ez én vagyok, ám legyen. Ha nem, akkor annak adom oda, aki alkalmasabb nálam.

 - Válaszaid tiszták és igazak. Nem hazudtál nekünk. – Elégedettség csengett a hangjában.

 - Miért tenném? Nincs rá okom hogy olyannak hazudjak, akit életemben először és utoljára látok. Különben is. Hazudni bűn.

 - Mondja ezt egy tolvaj? – bökött rá a lényegre. – Te ellopni jöttél a Fekete Vizet. De egy helyett két kulaccsal lopsz, hogy biztonságban tudd azokat akiket szeretsz. De mások, akiket talán nem is ismersz nem érdemlik meg ugyanezt? Nem gondolod hogy más célokra is felhasználhatnád a Fekete Vizet ha kiviheted innen?

 - Nincs vele célom. Leadom a megrendelőnek és kész. – Hangom hirtelen hidegre váltott. Ezzel magam is megleptem. Bár nem csodálkoztam sokáig, mert kezdett idegesíteni a lény. – Tolvaj vagyok. A lopás a mesterségem. Ha felbérelnek elviszem amit kérnek bármi áron. Tekintettel arra, hogy angeloidok és démonoidok a fő megrendelőim, csak még egy indokom van a pontosságra és a gyorsaságra. Mindemellett nem vagyok túl érzékeny típus. Nem izgat különösebben a környezetem, csak szűk értelemben véve. De ha a helyzet komolyra fordulna, igen. Másokat, akiket nem is ismerek, megvédeném őket. Mert ilyen vagyok. – Elgondolkodtam pár pillanatra. A lény ezalatt érdeklődve figyelt engem. – Tégy ahogy akarsz, de én innen kiviszem mindkét kulacsot.

 Nem felelt, csak visszaállt az emelvényre, s mint egy ragadozó támadó állásba helyezkedett, mintha el akart volna rugaszkodni.

 - Ám legyen. Előtted csak erőért jöttek egy kivételével. Azokat mind egy szálig elpusztítottuk. De te Alen. Te cél nélkül, érzelmek nélkül élsz egyelőre. Hát legyen. Tégy egy próbát.

 Mondandóját befejezve újra megkövült. Ha lehet, még ijesztőbb volt, mint mikor érkeztem. Kifelé menet a szavain gondolkodtam, de nem volt sok kedvem a gondolkodáshoz, úgyhogy feltekertem a társalgás idejére levett hangerőt, s átengedtem magam a zenéknek.

 Autóba ülve Barathustra lakja felé vettem az irányt, a bunkerbe a semmi közepén, a város másik oldalán. Nem volt túl rövid túra, de legalább mire kiértem ismét sötét lett így az éj leple alatt utazhattam továbbra is.

 Odaérve döngetni kezdtem a hatalmas vasajtókat.

Tolvajok társasága 14. rész

A múlt ölelése

 Felértem a tetőre. Meglepve tapasztaltam, hogy ott már állt valaki. Nő volt. Haja világos barna, úgy lapockáig érhetett. Nem vette észre, hogy felmentem. Nagyjából fél fejjel lehetett alacsonyabb nálam, térdig érő bőrkabátot, fekete nadrágot és csizmát viselt. Nyakában kockás sál szélét pillantottam meg, de továbbra sem tudtam azonosítani ki lehet az.

 Valami szokatlan volt abban, ahogy ott állt, és bámult, és annak ellenére hogy alacsonyabbnak saccoltam magamnál, felfelé kellett néznem, hogy láthassam tarkóját. Furcsállottam, de csak akkor jöttem rá mi a helyzet, mikor kicsit lesütöttem a szemem: a nő a párkányon állt.

 - Hölgyem – szólítottam meg kedvesen. – Nem kéne onnan lejönnie?

 - Maga ki? – Szólt riadtan, anélkül hogy megfordult volna. – Nem kéne itt lennie.

 Elgondolkodtam. Valóban nem itt kellett volna lennem. Úton kellett volna lennem Rexhez, hogy információt szerezhessek a fekete vízről, de az más kérdés volt, hogy mit kezdek a rendelkezésemre álló idővel, ha már oly sok adatott.

 - Biztosan így gondolja? – Kérdeztem, mire csak nyöszörögve bólogatott, én pedig lassan felé araszoltam, csendben, nehogy megijjedjen. – Mindenesetre, a nevem Altemor.

 A nevem hallatára újra összerezzent, nem tudtam mire vélni.

 - Minden rendben? – kérdeztem újra.

 - Csak azt hittem ismerem önt. Volt egyszer egy ismerősöm, akinek hasonlóan kezdődött a neve.

 - Csakugyan? – Megpróbáltam szóval tartani, míg kieszelem, hogy hozom le onnan. Végső esetben, ha leugrik, úgyis ott vannak a szárnyaim, de azt nagyon nem akartam. – Hogy hívták?

 - Alen… - válaszolt kelletlenül.

 Kicsit ledöbbentem. Az egyetlen Alen, akit ismertem, az én vagyok a városban. Ez természetesen nem zárta ki azt, hogy másik Alen nem élt volna itt.

 - Alen? Milyen Alen? Ismerek egyet.

 - Tényleg? – Oly hirtelen örömmel fordult meg, hogy elvesztette egyensúlyát, s leesett a párkányról.

 Vetődtem, s pont a kinyújtott karjaimba esett a nő, szerencsére befelé billent, nem kifelé. Utóbbi esetben elég sok dolgot kellett volna megmagyaráznom neki.

 Féltérdről segítettem ülésbe, majd állásba.

 - Köszönöm.

 - Miért akarta levetni magát? – kérdeztem óvatosan.

 - Embereket látok szárnyakkal. Denevérekéhez, vagy madarakéhoz hasonlókkal. Minek is mondom el magának… Úgyse hisz nekem. De valakivel jó megosztani.

 - Hiszek önnek. Én is látom. Azokat. – Nekem esett, oly hirtelen ölelt át, hogy majdnem elestünk. – Hogy hívták az ismerősét?

 - Chain. Alen Chain. Ismeri esetleg?

 - Türelem. Maga kicsoda? Csak hogy meg tudjam szólítani.

 Elgondolkodott. Már elengedett, s az arcomat fürkészte.

 - Alen? – szólalt meg végül egységnyi csend után. – Te vagy az Alen?

 Nem tudtam hogy reagáljak. Ahogy jobban megnéztem az arcát, találtam ismerős vonásokat, sőt a szeme, mintha mindig is ismertem volna.

 - Lisa vagyok. Lisanna Clearsky.

 Elkerekedtek a szemeim, szavam elakadt. Nem tudtam mit mondjak. Ez egy név, amit az Alen Chainnel együtt rég eltemettem magamban. A személyről úgy tudtam halott, mi több, ezt meg is erősítették. Négy éve történt minden, mikor még nem tartoztam a hercegek közé.

 Egy balul sikerült akció képei, egy átvágott torkú lány arca, halálsikolyának éle, utolsó tusájának hangjai. Szörnyű, rossz emlékek. Beleborzongtam, ahogy rám törtek.

 - De… Hogy? – Ez volt minden amit ki tudtam nyögni. Még mindig nem hittem a szememnek.

 Szirénákat hallottam lentről.

 - Al? – nézett aggódva.

 - Ideje mennünk – nyögtem halkan, érzelemmentesen.

 Száguldottam, nem érdekelt hogy esetleg rendőrök akaszkodhatnak rám. Lisa élt, és erről mindent tudni akartam. Miután a saját szememmel láttam, ahogy átvágják a torkát teljesen magamba omlottam. Most pedig itt ül mellettem, és kétségbeesetten kapaszkodik a biztonsági övbe. Teljesen összezavarodtam.

 Kézifékes fordulót vágtam, ahogy elhúztunk egy letérő mellett, mire a közlekedésben kisebb káosz keletkezett, de nem igazán érdekelt. Rexhez tartottam. Ő pedig – ahogy ismertem -, már tudott arról, hogy felé igyekszek.

 Furcsa módon nem szóltunk egymáshoz Lisannával az úton. Egyszer-kétszer felé fordultam, de gyorsan visszakaptam tekintetem az útra. Nem lett volna túl kellemes egy ütközés. Ami mégis furcsa volt, hogy őrült ámokfutásom ellenére a zsaruk békén hagytak.

 Szokásomtól eltérően lelassítottam, és beparkoltam a kocsibejáróra, nem pedig kézifékkel fordultam be a ház elé félig a járdára.

 - Itt laksz? – kérdett Lisa.

 - Nem. Itt Rex lakik.

 - Miért jöttünk ide?

 - Mert van valami, amiről beszélni akarok vele. Bejössz? – Továbbra sem néztem rá, de éreztem tekintetét magamon.

 - Nem. Megvárlak. Dudálok, ha baj van.

 - Rendben – egyeztem bele.

 - A Fekete Víz – magyarázta Rex -, az nem egy egyszerű dolog. Ritka, ami azt illeti, és igen nehéz megszerezni. Több, nem evilági, semleges lény őrzi nem messze innen nyugatra. Emlékszel még arra, hogy hol volt a hegy, ami egyszer csak eltűnt? – Bólintottam. – Na az alatt. Valaki megpróbálta megszerezni. Elég erős lehetett, mert a hegy elpusztult a lényekkel vívott csatában. Állítólag valami speciális tűz hatásos ellenük. A mi világunkban ez a tűz egyszerre bánt angyalt is, démont is.

 - Hideg tűz… - gondolkodtam hangosan. – De mire jó az a Fekete Víz?

 - Csak találgatások vannak. De azt suttogják, hogy páratlan erőre tehetsz szert általa. Vagy hogy visszahoz a halálból..

 - A halálból? – ugrottam fel ültemből. – Mi van ha akkor megszerezte az ipse a Fekete Vizet?

 - Tudnál valamelyikre példát? – nézett gyanakodva mesterem.

 - Lisanna ott ül kint a kocsimban…

 - Lehetetlen…

 Ő is annyira sokkolt volt, mint én, mikor megtudtam, hogy él.

 - Nézd meg magad – mutattam hanyagul az ablak felé, ő pedig így is tett. – Úgy fél órája akadtam rá, épp mielőtt hozzád indultam volna. Nem tudom mi ez, és hogy lehetséges, de ezek alapján csak az a kibaszott folyadék lehetett.

 - Miért érdekel amúgy ennyire? – kérdezte, miközben végig a kocsim bámulta.

 - El kell lopnom Barathustrának.

 Döbbenten fordult hozzám Rex. Arcáról leolvashattam mindent, sőt még talán annál is többet. Elmebeteg, nem normális, barom, öngyilkos, lehetetlenség, minden együtt, ami negatívum lehet.

 - Meg vagy zakkanva Altemor?! Azt a kevés eszed is kipofozták belőled?! – Tajtékzott a dühtől. Nem lepett meg, de nem vártam, hogy ennyire kiakad. – Még az, hogy meg akarod szerezni a Fekete Vizet az oké. De az, hogy szövetkeztél Barathustrával az már sok! Az a rohadék több tolvajt küldött már a biztos halálba, mint amennyit a rendőrök lecsukattak! Évszázadok óta tizedeli nemzetünk tagjait a lehetetlen kéréseivel! Nem vagy normális..

 - Annak kell lennem?! – ordítottam vissza. – Hideg tűz mi? – kezeim és lábaim körül megjelentek a lángok. – Erre van szükség hogy győzhessek mi? – Valóban, mint valami elmebeteg forgattam agyam. – Meglátjuk mire jutok, és mire nem.

 - Ebben az esetben… - Hezitált. Mintha olyat akarna kimondani, amit valójában nagyon nem akar. – Tűnj innen. És soha ne gyere vissza. Te nem az vagy, akit én neveltem. Már nem.

 - Mégis kimondtad. De legyen akaratod szerint. Viszlát… apám…

 Kisiettem a házból, beültem kocsimba, és repülő rajtot véve hazatéptem. Felkísértem Lisannát, és megmutattam neki a lakásban mit hol talál, s beszélgettünk.

 Lina aznap nem jött haza. Aggódtam érte. Bár Lisannát nem tudom hogy kezelte volna. Carmi se jött, meglepett, hogy egészen megszoktam hogy velünk van. Egy pillanatra elmosolyodtam azon a gondolaton, hogy a nők többségbe kerültek agglegénylakásomon.

 Az elmúlt négy év Lisa számára nem volt túl érdekes. Javarészt engem keresett, mert nem hitte el a halálhírem. Majd miután nem talált, le akarta vetni magát. Csak a szerencsés véletlennek köszönhettük, hogy éppen arról a tetőről akarta végrehajtani az akciót, amelyiken én szoktam priccselni.

 Másnap reggel Lina és Lisanna is ébren, a nappaliban volt már mire én kimásztam a szobámból.

 - Szia Al. – Köszöntöttek kórusban.

 - Sziasztok – köszöntem vissza meglepetten. – Merre jártál? – intéztem egy gyors kérdést Elainehez.

 - Szereztem neked pár hasznos dolgot, amik kellhetnek majd a fekete víz megszerzéséhez.

 Még jobban meglepődtem. Úgy éreztem, mikor kirohant az ajtón többet nem fogom látni. Erre most ő hozott pár „hasznos” dolgot, amik a segítségemre lehetnek.

 - Teljesen összezavarsz – létem hozzá, olyan közel, hogy az már lehet kicsit túl közel is volt.

 - Valóban? – arcán enyhe pír jelent meg, de hirtelen elfordult, és megint elfoglalta magát úgy folytatta a társalgást: - Ezek már nem a szokásos humanoid cuccok Alen. Démonoid, illetve angeloid eszközök. Javarészt védekező, és gyorsgyógyító holmik.

 - Mire készül, hogy ilyenek kellenek neki egy lopáshoz? – kapcsolódott be a harmadik jelenlévő is.

 - A Fekete Víz ellopására – vetetted oda Lina, majd mintha mi sem történt volna, folytatta: - A szobádba bevittem párat és letettem az íróasztalra. Fel se tűnt most?

 - Reggel van még – nyögtem, majd ránézve az órára, láttam, hogy már lassan dél van. – Legalábbis nekem… - tettem hozzá.

 Újra szirénákat hallottam.

 - Ez ez ez nem jó! – emeltem fel a hangom. – A francot keresnek itt megint?

 - ALEN! TUDOM HOGY BENT VAGY! GYERE KI SZÉPEN ÉS NEM KELL SZÉTVERNI A HÁZAD, MEG TÉGED SEM. A TÚSZAID MEG ENGEDD EL SZÉPEN ÉS AKKOR MINDEN RENDBEN LESZ!

 - Dante. A francból tudja mindig hogy merre vagy? – Elmélkedett Lina, de én már láttam a választ a szemben lévő ház tetején.

 - Rolfo. A rohadék. – Agyamban felment a pumpa, s gyors gondolkodás után a következőket mondtam: - Lina. Vidd Lisát biztonságos helyre. Ne keressetek, majd kereslek én – nyomtam kezébe a mobilom.

 - És te? – kérdett vissza a szólított.

 - Én elrendezek valamit még. Most induljatok.

 Gyors léptekkel mentek lefelé a lépcsőházban, én pedig a tetőre másztam. Saját készítésű menekülési út a fürdőből. Most más célt szolgált.

 Majdnem egy magasságban voltam a célszeméllyel, aki észrevett, s egy rádiót emelt a szájához.

 Jómagam kedélyes integetés után szárnyakat bontottam, s magasra emelkedtem, hogy lentről csak káprázatnak véljenek. Aztán pár szárnycsapással odébb ereszkedni kezdtem, s kitárt szárnyakkal landoltam.

 - Miért? – szögeztem rögtön az angeloidnak a kérdést.

 - A bosszú édes ízéért. Nézd, hogyan omlik össze minden amit eddig felépítettél. Nézd, hogy töröm össze a világod.

 Szavai befejeztével pár marcona angyal jelent meg szinte a semmiből. Tehát ez lenne az ő bosszúja. Amiért tönkretettem, és megúsztam, ő így válaszol. Ám legyen. Ha harcot akar, akkor nagyon rossz emberbe – vagy legyek akármi –, kötött bele.