Lelkek lényei 1. fejezet

 Kellemes szellő fújt a réten, ahol épp pihent. Rydo (teljes nevén Rydomer Kellen) szeretett itt pihengetni. Csendes, békés rét a virágok illat-kavalkádjával, és ha úgy adódott kedve, leheverhetett egy-egy elszórt fa árnyékába.

 Szívesen húzódott távol a várostól, nem szerette a túl nagy tömeget, ugyanakkor utálta, ha elvétve mondani akart valami ám mégse figyeltek rá. Nem igazán érdekelte mi történik körülötte, míg békén hagyták és ne m ütötték az orrukat a dolgába.

 Bámulta az úszó felhőket a fűben feküdve, semmi dolga nem volt. Találgatott, hasonlítgatta a felhőket állatokhoz és egyéb dolgokhoz.

 Hirtelen rossz előérzete támadt. Gyűlölte, mikor ez történik, mert előérzetei mindig beváltak. Most se kellett sokat várni, az ég minden további nélkül elsötétedett.

 Tudta, ez nem esőt jelent, hanem valami sokkal rosszabbat, valami bajt. Felpattant és a város felé vette az irányt, de meggondolva magát a valamivel messzebb fekvő falu felé sietett. Futott, ahogy csak bírt, mert a közelgő halál jól ismert szagát érezte a levegőben. Gyűlölte ezt.

 Felkaptatott egy kisebb dombra, ahonnan már látszott a település, de úgy tűnt elkésett. A kis közösség már üres volt. A máskor élettel teli környék most némán terült Rydomer elé. Füst csak egy-egy ház kéményéből szállt fel.

 Lesietett és átkutatta a falut. Dulakodásnak, harcnak, vérnek sehol se volt nyoma, ebből pedig arra következtetett, hogy a lakók vagy feltétel nélkül megadták magukat, vagy elbújdostak és arra várnak, hogy visszatérhessenek. Mivel a megadásnál a fosztogatók és rabszolga-kereskedők megölik az öregeket, betegeket és gyengéket, arra jutott, hogy elbújt a lakosság.

 Megnyugodott, hogy ugyan veszély volt és megérzése nem hagyta cserben, de baj nem történt, nem kellett közbeavatkoznia. Kényelmes léptekkel kaptatott vissza a falu melletti dombra, s még egyszer visszanézett a válla fölött.

 Mikor előrefordult nem túl kellemes látvány fogadta: egy a hozzá hasonlók közül, nevezett Jackal Fried. Nem szerette Jackalt, ahogy a többi hozzá hasonlót se, bár a jelenlévő egyedet különösen utálta a gyilkolásra való hajlama és az élet értékének teljes szintű semmibevétele miatt.

 Rydo kezei ökölbe szorultak, izmai megfeszültek, fogait vicsorgatta kicsit. Tudatában volt állatias viselkedésének, de nem zavarta, hogy ösztönei eluralkodnak rajta, hiszen még soha nem kellett csalódnia bennük, soha nem hagyták cserben.

 - Ereszd el magad Kellen. Nem balhézni jöttem.

 - A falu – morogta az. Immár tudta, hogy a lakosság eltűnése Fried tette. – Mit tettél az emberekkel.

 Rydomer hangja dühöt tükrözött, igaz elég visszafogottat. Az élet számára mindennél többet jelentett, így annak ilyen szintű meggyalázása, a játék mások létével igencsak megdühítette.

 - Hol vannak? – vakkantott újra Rydo.

 - Csak emberek… - mélázott Jackal, ám a másik morgó hörgésére feleszmélt. – Ne aggódj, biztonságban vannak. Nem öltem meg senki, csak rád való tekintettel inkább áthelyeztem őket egyelőre.

 - Mit akarsz? – vicsorgott tovább.

 Fried körbenézett, mintha tartania kellett volna valamitől. Tett pár tétova lépést a másik felé, nem volt biztos benne hogy az neki esik-e. Nála kisebb termetű és kevésbé izmos, de számos, rossz tapasztalat bizonyította, hogy a félmeztelen, bő posztónadrágos, borostás ifjú jóval erősebb, mint amilyennek látszik.

 - Nagyurunk hívat. Igényt tart a szolgálataidra.

 Kellen kissé ellazult, bár kezei még mindig ökölben voltak. Fried továbbra is tartott Kellentől. Ő maga is csapott már össze vele, nem csak hírből ismerte mint a legtöbb közülük való. Tudta, hogy betörhetetlen társa híre az emberek körében is elterjedt, ahogy azt is, hogy féltek tőle, de megtűrték maguk között hasznossága miatt és hogy emiatt a helyzet miatt élt köztük úgy, ahogy.

 - Mit akar? – kérdezte valamivel szelídebben.

 - Hogy haza gyere. Száműzetésed véget ért. És még valami feladatot is a nyakadba akar sózni.

 - Mit? – morgott bizalmatlanul Rydo. – És miért kaptam amnesztiát?

 - Tudom is én? Hatost dobott a kockával vagy nyert az arénai fogadáson. Engem azért küldtek, hogy visszavigyelek ha tetszik, ha nem. – Jackal hangja tárgyilagos volt. Nem kockáztatott meg más hangnemet, mert nem tudta azokra hogyan reagálna a vad. És mivel most egy vadat kell becserkésznie, jobb ha annál marad, ami leginkább biztonságossá teszi az egészet számára.

 Rydomerben feltámadt a honvágy, mit oly hosszú ideig elnyomott. Hiányoztak a mindig zöld mezők, a számtalan állat és az oly sok és kellemes illat melyekhez az emberekéi még csak hasonlíthatóak se voltak. Az emlékek ellazították, kezeit is kiengedte, minden izma ellazult. Vágyott vissza hazájába, ahonnan száműzték évekkel ezelőtt. De valami eszébe jutott. Mégpedig az, hogy az életek előbbre valók egyvalaki jóléténél.

 - És a falu? – kérdezte óvatosan.

 - Visszahozom őket amint hazaértünk.

 - Most. Mind egy szálig – morrant Rydo.

 - Nyugalom Kellen. – Jackal megijedt, hogy talán mégse olyan egyszerű ezt a vadat becserkészni. Ki akarta élni az embereken gyilkos hajlamait, ám most keresztbe húzta a számításait a célpontja. – Ha hazaértünk. Bízz bennem.

 - Pont benned mi? – Kezei újra csontbuzogányt formáltak, Fried tett pár óvatos lépést hátrafelé. Tartott tőle, hogy kihúzta a gyufát, ami nem lett volna jó jelen helyzetben. – Jackal Friedben, aki közhíres a gyilkos ösztöneiről.

 - Rendben, rendben. Adj nekem pár percet – mondta az megadóan. Belül viszont hatalmas düh tombolt, hogy végleg keresztülhúzták számításait, és ráadásul minden további nélkül bámul rá a másik. Jobban idegesítette Rydo nyugodt ábrázata, mint ha győzelmes vigyort, vagy rémisztő dühöt ábrázolt volna. Beszámíthatatlanságot és veszélyt jelentett. Semmi nem garantálta, hogy ha visszahozza az embereket nem esik neki az, de nem akart egy biztos csetepatét sem.

 Megnézték alaposan. Kikerülték. Összesúgtak a háta mögött, vagy mikor elment mellettük. Nem lepte meg, tettei elég súlyosak voltak, méltán vívta ki a száműzetést velük, s az hogy újra hazájában van hatalmas felfordulást kelthet.

 Nem különösebben érdekelte, társaival se szándékozott jobb, közelebbi kapcsolatot kiépíteni mint korábban az emberekkel. Szerette volna megőrizni szabadságát és függetlenségét, bár tudta: azzal, hogy visszajött máris veszített ezekből valamennyit. Nem igazán érdekelte.

 Jackal mögött lépkedett, bár jól ismerte az utat, jól tudta, hogy hova kell mennie. Egyedül talán mégse lett volna olyan jó ötlet végigmenni Boramaron mivel a lakosság kilencven százaléka utálta, a maradék tíz pedig meg akarta ölni. Meglepődött volna, ha akad egyvalaki is, aki egyetért vele, vagy egyáltalán nincs semmi baja vele. Így is kétséges volt, hogy jelenléte nem vezet-e zavargásokhoz. Ha egyedül jön, talán be se jut a városba.

 Nem túl nagy ház előtt állt meg Fried.

 - Hát ez? Nem az úrnőhöz viszel?

 - Nyugi van Kellen. Mindent a maga idejében. Először visszakapod ami jogosan a tied.

 Rydo meglepődött. Ahogy jobban megnézte az épületet, és elkezdett emlékeiben vájkálni rájött, hogy ez a régi fegyverraktár.

 Beléptek, s a vezető egy külön szobához vezette, majd kitárta az ajtót előtte.

 - Itt bent. Minden ami a tied volt. Legalábbis a nagyja, amit nem égettek el vagy törtek szét.

 Könnyű vért, a távozásából megmaradt szúrással. Nem tartotta fontosnak. Néhány vászoning. Felvett egyet, s felcsatolta rá a két kézifejszéjének tartóját. A fegyvereket a helyükre tette, nyelük két válla fölött kandikált ki. Praktikus, gyors, és akármilyen mozdulatsort lehet belőlük kezdeni. Egy bőrnadrág. Nem, úgy érezte nincs rá szüksége, maradt a jelenleginél, az nagyobb szabadságot adott neki a mozgásban és kényelmesebb is volt. Végül a bőrcsizmák és a bal kezére a karmos kesztyű. Utóbbit szolgálataiért kapta még az incidens előtt, még mielőtt minden megváltozott volna. Felhúzta, megforgatta benne a kezét, majd lehúzta, s a keményfémből készült kiegészítőt könnyűszerrel összegyűrte, s félredobta.

 Régi fegyverek, trófeák, és egy nyaklánc volt még egy asztalon félretéve. Emlékezett mindegyiknek a történetére, de csak a nyakláncot vette magához, azt is a jobb csuklójára szíjazta.

 - Mehetünk – mondta végül Rydomer.

 - Semmi más nem kell?

 - Ami kell már nálam van. A többi csak emlék. Felesleges terhek.

 Mivel vele volt a kívülálló eléggé megnézték Jackalt is, de tisztelete és megbecsülése túl nagy volt ahhoz, hogy meg merjék szólni. A palota felé tartottak, az emberek egyre nehezebben nyíltak meg. Talán mert tartottak attól hogy Rydo újra megcsinálja amit száműzetése előtt.

 Nem foglalkozott velük. Jobbját kardjának nyelén pihentette, ha valaki útját merte állni rászorított, s az rögtön tovább is engedte őket.

 Jackallal ellentétben Rydomer nem aggodalmaskodott. Könnyed tartással sétált a másik mögött, bár érzékei minden egyes apró rezdülést felfogtak és jegyeztek. Nem zavartatta magát, ha valaki az útjába került illedelmesen kikerülte. Próbált nem összetűzésbe keveredni az emberekkel, míg nem tudja miért kellett visszajönnie. Emellett bár gyűlölte a városokat és a tömeget, jól esett szülővárosa köveit taposnia.

 Végre az előtt a ház előtt voltak, amit oly rég látott már. Megállt Rydo, emlékek törtek fel benne. Jackal a lépcsőről fordult vissza:

 - Mi az Kellen?

 - Csak emlékek. – Izmai megfeszültek, szinte tiltakoztak az ellen, hogy felmenjen azon a lépcsőn. – Rossz emlékek – nyugtázta magának. Ösztöne riadót fújt, ám tudta, hogy be kell mennie, hogy válaszokat kaphasson kérdéseire.

 - Azt meghiszem – szólt fanyalogva Fried. – Olyan verést még soha senki nem kapott, mint akkor te. Bár magad voltál veszted okozója. Nem kellett volna hazavágnod a fél gárdát.

 A falak ugyanolyan ridegek voltak belül, mint akkor. A különbség annyi, hogy legutóbb vértől voltak vörösek. Azóta vagy lemosták, vagy lekopott. Nem igazán érdekelte Rydot ilyesmi. Felelősséget vállalt tettéért akkor, és viselte a következményeket.

 A trónterem egy oszlopcsarnok volt. Maga az úrnő a végében ült hatalmas trónján, mer pár lépcsőfokkal feljebb állt. A terem tele volt őrökkel. Csak úgy, mint legutóbb, most is mindegyik őt nézte, ám nem büszkén, dicsőítve.

 - Üdv néked Rydomer Kellen. – Tiszta, fagyos hangú nő volt az, ki köszöntötte a visszatérőt. – Hajts fejet úrnőnk előtt, tiszteleted jeléül.

 - Talán legközelebb. Most másért vagyok itt.

 - Fogd vissza megad Kellen – szűrte a fogai közt Jackal. – Vagy azt akarod ami legutóbb is történt?

 - Nyugalom Jackal Fried. – Ez már egy fiatalabb, gyengédebb hang volt. Rydo jól ismerte. – Nem fog semmi sem történni. Rydomer már csak ilyen mogorva mióta az incidens történt.

 - Talán nem kellett volna gallyra vágnia a város védelmét csak azért mert egy élet veszélyben volt. – Az első, hidegebb hang szólalt meg ismét. – Most valószínűleg nem tudja ezt megtenni.

 - Rydomer nem fog semmit agresszívet se tenni, mert nem adunk rá okot. Rydomer hozzám jött, miattam van itt, hogy velem beszélhessen. Mindenki más legyen szíves a megjegyzéseit magában tartani. – A második, finomabb hang enyhe indulatot tükrözött.

 Ekkor érezte meg a veszély illatát is Rydo, de maradt. Érdekelte, miért kapott amnesztiát.

 - Beszélj hát Úrnő.

 - Mint tudod, tetteidért száműzetés volt a büntetésed. Ám most szükségünk van szolgálataidra. Hazánkat veszély fenyegeti. Olyasféle, amit csak a te vadságod képes megállítani. Mi túl finomak lettünk ahhoz, hogy megbirkózzunk vele. Eltekintünk a védelmi rendszer megrongálásától és a városőrség felének likvidálásától, amennyiben vállalod, hogy értünk harcolsz újra. Teljes amnesztiát kapsz, és minden jogod ami akkor illetett.

 - Ez mind szép és jó úrnőm. De van egy apró probléma. Most is halálszagot érzek terjengeni a levegőben. Tehát ha nemet mondanék, itt helyben kivégeznének ugye?

 - Rydo… - a nő hangja szomorúságot tükrözött. Arcát sajnos nem láthatta, de bizonyos volt benne, hogy az teljesen mást mutatna. – Nincs más választásunk. Gondolj az életekre amiket így megmenthetsz.

 - És azokra, amiket el kell vennem…

 Patthelyzetbe került. Gyűlölte ezt. Életet kell elvennie újra, hogy életeket menthessen. Fel kell adnia szabadságát is egy bizonyos fokig. Ugyanakkor, ha nem hajlandó ezt megtenni, akkor az ő életét veszik el, ami elég egyértelműen megakadályozná abban, hogy másokat megvédhessen. Gyűlölte ezt a helyzetet, de nem volt más lehetősége.

 - Ám legyen. Beleegyezek.

 Az egész termen nagy megkönnyebbülés lett úrrá, hangosan lélegzett fel több társa is.

 - Rendben. Hirdessétek ki, hogy Rydomer újra közösségünk tagja. És adjatok neki egy tiiszti karszalagot.

 Ez már nagyobb zavart keltett. Többen nem helyeselték az úrnő ezen kijelentését, ám az okosabbak tudták, így még jobban felügyelet alatt lehet tartani a vadat. Márpedig Rydomer Kellen egy olyan típusú vad volt, akit jobb volt nem figyelmen kívül hagyni, különben elég érdekes dolgok, komoly problémák jelentkezhettek.

 - Engedelmével lelépnék úrnő.

 - Menj csak Rydo.

 - Mire volt ez jó? – csattant fel Jackal, miután a Rydomert kikísérő őr visszatért. – Azt az elmebeteg állatot a városon kívül kellene tartani. Emlékszik legutóbb is mennyi problémát okozott, és hogy mennyi időbe került helyrehozni a dolgokat.

 - Nyugalom Jackal Fried. – A hideg hang szólt újra. Friedet is idegesítette, ha nem az úrnő válaszolt kérdéseire mikor őt kérdezte. – Úrnőnk pontosan tudja mit tesz, és miért. Ha azt a közelben tartja, könnyebben kordában tudja tartani. Kellen most egyelőre az uralmunk alatt van. Ha elérjük célunkat míg mi irányítjuk, minden tökéletes lesz, és nem kell majd aggódni utána miatta.

 Elhúzta száját. Nem tetszett neki a dolog, és tudta, hogy Rydo előbb utóbb rájön, hogy csak kihasználják és átverik. Abba viszont már bele se mert gondolni, hogy mi lesz akkor, ha feldühítik.

 - Akarsz még valamit? – kérdezte a hideg hangú nő.

 - Nem. Lelépek.

 Vegyes gondolatokkal távozott a csarnokból. Nem akart problémákat Rydomerrel, de tudta, hogy lesznek.

Baltar - 4. fejezet

Kissé régen írtam már Baltart, de nem felejtettem el. Hát ím itt a folytatása a fiatal kószajelöltünk kalandjainak.

 - Két hét telt el a kószák érkezése óta, de még semmit se csináltak azon kívül, hogy a fiatal megölte a harcosunk.

 - Szerintem nem is akarnak segíteni.

 - Valószínűleg csak röhögni jöttek ide.

 Ezekhez hasonló pletykák terjengtek Karazardról és a kicsiny csapatról, ami vele érkezett. A helyiek nem voltak túl jó véleménnyel róluk, és arról sem, hogy egy közülük a kószákkal volt.

 Katarina viszont élvezte a gyakorlást, a tanulást a többiektől, ahogy azok is szerettek a vidám és kedves lánnyal lenni, a sivatagról és az ottani életformákról, megélhetésről tanulni.

 Egy ízben Baltar – ki más? – nézeteltérésbe keveredett egy egész őrjárattal, amint a várossal ismerkedett, rövid úton helyben hagyva őket. A balgák nem tudták, hogy megegyezett a nagyúrral, s nem is hittek neki.

 Nem nézték jó szemmel a fiatalok szabadságát, hiszen ők kívülállók, jogaik se lehetnének Gileádban, mégis bármit megtehetnek, amit akarnak. Ezért kezdtek a pletykák terjengeni.

 Valójában azonban amint támadást jelentettek valahonnan, a kószák egyből odasiettek. Be nem avatkoztak a harcokba a kerülőkkel, még nem akarták felfedni magukat, csak távolról figyelték őket, jegyzeteltek, figyelték a mennyiségeiket, tanultak a mozgásukból. Az egyetlen tapasztalt ellenük ugyani Karazard volt.

 Távolról szemlélték őket. Némelyik nagy, több lábon és több „karral” felszerelkezve, némelyik köpködött, némelyik a puha homokban fúrva magának az utat alulról támadott. Utóbbiak ritka példányok volt, a harszenek, de megjelenésük mindig halállal végződött, és nagy zűrzavart keltett.

 - Elég. Bemegyek – jelentette ki Slade.

 - Nem lovag. Még nem – szólta le nemes egyszerűséggel Krohn. – Ha most bemész közéjük a zűrzavarban téged is széttépnek, vagy a gileádiak szúrnak le. Még mindig keveset tudunk róluk ahhoz, hogy kiálljunk velük.

 - De ha nem állunk ki velük sohase, akkor nem is tudunk meg többet! – dohogott Sladenar.

 Mély csend következett. Karazard okkal nem szólt bele a beszélgetésbe. Tudta, hogy Baltar még ugyan nem kósza, de már a csapata készen áll. A csapata a jelenlévő tagokból áll, a sivatagi lánnyal együtt.

 - Katarina – szólította Stein a lányt. – A könyvtáratok meglehetősen kevés információt tartalmaz a kerülőkről. Miért van ez?

 - Nos, mi nem vagyunk hívei a hullák boncolásának.

 - De attól még a harcmodorukról, a kinézetükről, a veszélyeikről, a gyengéikről vagy akármiről ami velük kapcsolatos. Ez így nem teljesen kóser – gondolkodott a spártai.

 - Nos a nagyurunk úgy gondolja, hogy a fiataloknak újra és újra fel kell fedezni a dolgokat, hogy azokra ne unhassanak rá a generációk. Igazából nem sok értelmét láttam ennek, de mint hű gileádi nem tehettem mást mint elfogadtam.

 Nézték még ahogy az őrök viaskodnak a szörnyekkel, egyesekben elfojtott indulatok, másokon harci kedv tükröződött, azonban a spártai és a farkaskölyök csak üres tekintettel bámult le, minden egyes apró mozzanatot észrevéve, megjegyezve.

 Katarina szemei kicsit karikásak voltak attól függetlenül, hogy viszonylag sokat aludt. Sokat, de nem túl jól. A mai nap úgy emlékezett, hogy Karazard – aki szintén tegezésre parancsolta akár a fiatalabb -, valamint Baltar edzenek a nap folyamán valami félreeső helyen.

 Kis keresgetés után meg is találta a két félmeztelent az üvegházak legnagyobbikában. Akarata ellenére Baltart vette szemügyre. Valóban kevésbé izmos mint a mestere, de szálkás, izmai bár nem túl vastagok, de acélosan kemények voltak, s a fiú az utolsó ujjpercéig tudta mit akar velük. Hasa nem túl kockás, mellizmai se túl nagyok, de jól elkülöníthetőek egymástól: alakulófélben voltak még.

 Javában valami tánchoz hasonló mozdulatsort hajtott végre páros, Kata neki dőlt az ajtófélfának, és kedvtelve nézegette őket, akik két hét alatt nagyon a szívéhez nőttek. Mozdulataik lassúak voltak, de erővel voltak telve. Testük izzadtságban fürdött, Krohn hosszú haja csöpögött a verítéktől, egész érdekes alakot adott neki, ugyanekkor Stein mintha meg se erőltette volna még magát, rajta alig észrevehetően látszottak csak a fáradtság jelei.

 Úgy egy óráig végezhették a gyakorlatokat, mikor egymással szemben állva minden további fegyver nélkül tusázni kezdtek. Mindketten erősek voltak, fegyvert ezúttal nem használtak. Megdöbbentő látványt nyújtottak a lány számára, aki nem sok ilyenben részesült edzése ellenére, és ha mégis, messze elmaradtak a két kósza mögött a küzdő felek.

 Hallotta, hogy Baltar apja a fegyvertelen harcmodorra specializálódott, de nem tudta elképzelni, hogy a nagy Kairen milyen lehetett, mikor ezek ketten ilyen szinten álltak.

 A fiú észrevette a közönséget, és megeresztett egy mosolyt kifelé, ám ez a fél másodpercnyi kihagyás is elég volt ahhoz, hogy Karazard orbitális jobb egyenest vigyen be neki. Egy nagy cserépen landolt, ami ha nem is a fiú súlyától, de a lendületétől hangos csörömpöléssel tört ripityára.

 - Azt hiszem ennyi mára elég lesz – a spártai lassan, kimérten szólt. – Úgyse tudnál már ide figyelni.

 - Elnézést. – Kata hangja kicsit ijedt volt. – Nem akartam zavarni.

 - Mindegy. Amúgy is a végén voltunk már. Kar bácsi apám stílusát tanítgatja. Igaz ő közel sem olyan jó mint Kairen lehetett…

 Baltaron érződött, hogy egyszerre örül ennek, és szomorú is. Megérthető volt. Apja nélkül nehéz lehetett neki, de szeretett mindent megtanulni, mindent megtudni az egyik legerősebb kószáról.

 - Menjünk – adta ki az utasítást Kar.

 - Jut eszembe – szólalt meg hirtelen Katarina. – A nagyúr látni akar titeket.

 A két hím összenézett, és elvigyorodott.

 - Így? – somolygott Balti, mire a válasz egy határozott bólintás volt. – Akkor menjünk is.

 - Így nem állíthattok be hozzá – mondta meglepődve Kata.

 - Ha jól emlékszem mi a fennhatóságán kívül állunk, és azt teszünk amit akarunk minden további nélkül hála a kölyöknek – emlékeztette Stein. – Vagyis úgy állítunk be hozzá, ahogy akarunk, ha úgy tetszik akár meztelenül is.

 - Na azért odáig ne fajuljunk bácsi – nevetett a fiú.

 Sötét volt mint legutóbb mikor itt jártak. Az őrök most mintha kicsit többen lettek volna, bár a két kószát ez nem igazán zavarta. Amíg nem pattognak nem lesznek leütve – gondolták.

 - Nemes harcosok! – szólt a fennkölt hang valahonnan a sötétből ismét. – Üdvözöllek tróntermemben titeket.

 - Jójó nem kell a szövegelés. Azt mondd, mit akarsz tőlünk.

 - Nyers vagy gyermek. De legyen, hiszen megadtam nektek a jogot mindenhez itt Gileádban. Kérdésem lenne felétek, mégpedig…

 - Amint elég információt gyűjtöttünk megoldjuk a problémátokat. Egy olyan démon, ami kerülőket küld ellened nem gyerekjáték, mert portált nyitni ezeknek a lényeknek a világába elég sok erőt és körülményes munkát igényel. Apám akkor halt meg, mikor ezeknek a dögöknek a legutóbbi idézője, Kaidan ellen küzdött. Ha rám hallgat kussban marad és hagyja, hogy úgy végezzük a dolgunkat ahogy akarjuk. Nem tűröm az ellenvetést.

 - Felvágták a nyelved kölyök. De az, hogy nyertél egy harcot az arénában, még nem jogosít fel arra, hogy így beszélj velem. – Nietz hangja ideges volt, szinte tajtékzott.

 - Mert maga szerint nekem engedély, vagy jog kell ahhoz, hogy bármit is tegyek? Megpróbálja láncolni azokat, akik megszabadíthatják a fenevadjától? Akarja, hogy végezzünk a démonnal? – kérdezte szemrebbenés nélkül Krohn.

 Ilmari nem tudott válaszolni, a fiatal fiú túl jól érvelt, ahhoz képest, hogy mennyire gyerek volt még, nagyon tapasztalt. Egyszerűen esélytelen volt, hogy vitát nyerjen vele szemben, ráadásul szabad kezet adott neki.

 - Ám legyen. Tegyetek, ahogy jónak látjátok… - hangzott a megadó hang.

 - Ha még egyszer ilyen felesleges baromságokkal zaklat minket…

 - Baltar! – szólt keményen a spártai. – Elég.

 Az még felnézett az emelvényre, ahol legutóbb feltűnt Ilmari, majd sarkon fordult, és kiszelelt. Gondolatai máshol jártak. Ő is vágyott a harcra, apja nyomdokaiba akart lépni minél hamarabb. De nem akarta elsietni a dolgokat, még valaki olyan is megsérülne az ő dicsőségéért akinek nem kellene, vagy még rosszabb, valaki meghalna.

 Katarina sietett utána. Tudta, hogy a lány az, léptei mestere lépteihez képest sokkal könnyedebbek voltak, és másként hangzottak. Kedvelte a lányt, de még nem teljesen bízott meg benne Végtére is a sivatagiak közül való volt, ki tudja mit neveltek bele.

 Baltar megállt, nem fordult Amaresu felé úgy szólt hozzá:

 - Kata. Nemsokára elkezdjük az összecsapásokat a kerülőkkel. A régi négyes csapat leírásai alapján nem lesz könnyű dolgunk velük, és nagyon figyelni kell majd. Szeretném, ha csak akkor avatkoznál be, ha nagyon muszáj.

 - Azt hittem bizonyítottam már, hogy elég erős vagyok.

 - Azt igen. De tapasztalatlan harc terén. Nem azt mondom, hogy én sokkal többet tudok ezekről a lényekről, hanem csak azt, hogy többet verekedtem és harcoltam már mint a többiek együtt. Karazard folyamatosan edzett és küldetésekre küldött már akkor, amikor más még az akadémia edzőtermeit pusztította. Olyan feladatokat végeztem el, amikre máskor csapatot küldenek. Mindezt azért, mert egyediek a képességeim és koromhoz képest fejlettek. De rólad ez nem mondható el. Még ha egyediek is, még nem vagy tisztában a korlátaikkal.

 - Értem. Legyen ahogy akarod.

 A lány hangjában enyhe csalódottság, és szomorúság csengett, de Krohn nem akarta megkockáztatni, hogy veszélybe sodorja.

 - Később találkozunk – köszönt el a fiú.

 - Viszlát Baltar.

 Katarina, bár nem mutatta, aggódott a fiúért. Eddig olyan természetesen viselkedett, most viszont megváltozott. Távolságtartóbb lett, visszafogottabb. Nem tudta mire vélje a dolgot. Szeretett volna a hasznára lenni, ha már szabaddá tette, de nem engedte.

 Ennek nem látta értelmét. Hasznossá teszi, aztán nem használja fel. Furcsán hangzottak ezek a gondolatok, de mivel más nem tudott róluk, ő meg tökéletesen értette sajátjait, nem foglalkozott ezzel, inkább elment készülődni. Ha Baltar azt mondta, hogy hamarosan, az akár a következő éjjelt is jelentheti, és nem árt mindig késznek lenni a balhéra.

Tolvajok társasága 25. rész (Happy end)

Szeretném ha tudnátok, hogy ez a rész már hivatalosan nem tartozik a történethez, csak néhány olvasóm kedvéért írtam egy boldog befejezést. A történet folytatódni fog majd. Idővel.

Második esély

 Sötét volt. Mégis tisztán láttam. A föld izzott, mint a pokolban, az ég mennyei kék volt – igaz nap nélkül. Időérzékem napszakok híján teljes mértékben elvesztettem, így nem tudtam mióta vagyok lent.

 Sokat sétáltam. Mást nem is igazán tudtam csinálni. Egy tábla mindig visszahúzott magához. Mindig visszamentem oda. „Üdv a Tartaroszban. Reméljük jól érzed magad.” állt a szellemes üdvözlés rajta.

 Lakótársaimmal keveset találkoztam, ha elő is fordult ilyen helyzet csak elmentünk egymás mellett. Mivel mindenki egyforma erős volt idelent nem voltak összetűzések. Nem is lett volna értelmük, hiszen ugyan mindegy volt már.

 A régi istenek utolsó, még meglévő csodájának lehettem részese, mely az előtt teremtődött, mielőtt még az Egyistenbe vetett hit megerősödött volna elpusztítva Tartarosz teremtőit és gyermekeit. A hely viszont nem pusztult velük, és nem is pusztították el.

 - Min mélázol? – hallottam egy öregedő hangot. Megfordulva a kabátos öreg állt ott, akit én magam zártam ide – igaz magammal együtt. – Sokat gondolkodsz, és mégsincsenek válaszaid fiam.

 - Nem akartam, hogy így legyen. – Hangom halk volt, szomorú. – Csak meg akartam védeni a szeretteim, megmenteni a védteleneket, biztonságos, nyugodt életet.

 - Tudom fiam – felelt az öreg. – Idősebb vagyok mindennél a földön. Még ennél a helynél is. Az első lovas vagyok, a halál lovasa, kinek akár egy érintése is halálos. Ám ezen a helyen még én is csak egy egyszerű halandó vagyok.

 - Csakhogy nem halhatunk meg itt – ironizáltam. – Ez egy börtön olyanoknak, akikkel az istenek, legyenek ősiek vagy korombeliek nem bírnak.

 - Mégis bezártál ide, holott tudtad, hogy te is ide kerülsz majd. Az idők folyamán megtanultam a türelmet. Idővel minden változik. Még én is. A háború lovasa még fiatal, még nem tanult türelmet, azért történt az ami. Törtető vágya a pusztításra és a győzelemre elvakított engem is. És meg kell hogy mondjam, valóban jó ellenfél voltál. Viszont az idők folyamán azt is megtanultam, hogy semmi sem örök. Még ha be is vagyunk zárva ide, nem tarthat örökké rabságunk.

 - Ezt mondd a titánoknak…

 Tovalépdeltem befejezvén a társalgást. Az öreg bölcs hangján elhangzott szavak azonban nem hagytak nyugodni. Jóllehet kint ellenségek voltunk, idebenn nem volt okunk a viaskodásra. Inkább kezelt gyermekeként az elvétett beszélgetésekkor, semmint bármi másként. Tanítgatott a maga módján. Meghallgatott.

 Idelent nem volt szükségünk ételre, italra, vagy pihenésre így aludni sem tudtam. Őrjítő volt a folyamatos gondolkodásra való kárhoztatás. Idővel – bár nem tudom mennyivel, - ez ellen is kifejlesztettem védelmem: kedvenc számaim énekelgettem vagy dúdolgattam.

 Néha húzást éreztem a köldökömben egy irányba, hol erősebben, hol gyengébben, de mindig határozottan. Ilyenkor mintha valaki a nevemen szólított volna: „Alen. Hol vagy?” hallottam Lina hangját. Vagy „Chain előkerülhetnél…” dohogott Dante. Mikor melyik, esetenként mindkettő.

 Újra a táblánál voltam.

 - Üdv Tartarosz – biccentettem a tábla felé.

 Ez már kicsit sok volt önmagamnak, kezdtem úgy érezni, hogy tényleg begolyóztam. Ám ekkor mindennél tisztábban ütött meg a két hang egyszerre.

 - Alen! Gyere!

 - Siess Al!

 A húzás minden eddiginél erősebb volt a köldökömnél, s én lépdeltem az irányába.

 Az öreg csatlakozott mellém a háború lovasával. Nem kérdeztem őket, ők se engem. Lépdeltünk egy irányba egymás mellett némán, ám sietve. Mindhárman tudtuk, ez a kiutat jelenti a Tartaroszból.

 - Ha innen kijutunk – kezdtem -, akkor újra ellenségek leszünk? Csak mert nem akarok harccal indítani.

 - Nyugodj meg fiú – szólt a halál lovasa. – Nem fogunk nektek támadni. A parancsunk az volt, hogy tisztítsuk meg a várost. Ha jól sejtem, nem ott fogunk kilyukadni, és a város már megtisztult. Valószínűleg visszatérünk majd pihenni, és várunk majd míg újra hívnak minket.

 - Ez megnyugtató – motyogtam magam elé.

 Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem akartam elveszteni az öreget, mert bármennyire is nem érdekelt mikor hozzám beszélt, jól esett mikor beszélgettünk. Jól esett, annak ellenére hogy semmi közünk nem volt egymáshoz. Nehezen bár, de bevallottam magamnak, hogy megkedveltem az öreget.

 Néhány alak állt velünk szemben, egy nagy fehér fény előtt. Utóbbiban biztos voltam, hogy a kijárat lesz.

 A látszat ellenére az alakok messzebb voltak mint elsőre gondoltam. Hárman voltak akárcsak mi. Kőszerű, acélköteg szerű izmaik mellett egy vézna törpének látszottam csak, ahogy az öreg és a másik lovas is. Pedig utóbbi nem kis darab volt.

 Ahogy egyre közelebb értünk kezdett az arcuk is kirajzolódni. Nagyon hasonlítottak mélyen ülő szemeikkel melyek tűzben égtek. Erős arccsontozatuk pedig csak még robosztusabb és ijesztőbb kinézetet kölcsönzött nekik.

 - A titánok, ha nem tévedek – szólt a háború lovasa. – Mi dolgotok itt?

 - Számtalanszor láttuk már ezt. – A középső, legmagasabb szólt. Valószínűleg ő volt Khronosz, a legidősebb és legerősebb mind közül. – Néhányszor át is jutott valamelyikünk egy-egy ilyenen. De mindig visszazártak…

 - Ne sírj – vágtam szavába hidegen. – Azt mondd, hogy mi a francot akartok.

 - A kapu ezúttal három lénynek lett megnyitva – vette át a szót egy megfontoltabb. – Személy szerint nekem semmi bajom veletek. – Igen. Ő lehetett Prométheusz, aki mindig is szimpatizált az emberekkel, s a történetek szerint kétszer is ellopta nekik a tüzet, amiért sokáig bűnhődött. – Részemről mehettek.

 - Testvér… - Khronosz lehordó volt. – Elárulsz minket? Feladnád a szabadságot, azért hogy ezek – itt hangja megvető és szánalmasító volt, - kijuthassanak? Ismét csalódni kell benned Prométheusz.

 - Nyugalom bátyám – szólt az higgadtan. – A mi időnk régen lejárt. Az istenek akik lezártak ide többször is, vagy meggátolták szökésünk már feledésbe merültek, és meghaltak. Nincs okunk felmenni. Nincs kin bosszút állni.

 - De újra magunkévá tehetjük a világot testvérem.

 Kezeim akaratlanul ökölbe szorultak, jobbomon leengedtem a láncot.

 - Mielőtt lejöttem ide, két apokalipszistől mentettem meg a rohadt, meghódítandó világotokat, egy nap alatt. Nekem ne mondd, hogy ha felmész elpusztítod, mert én is ott leszek hogy kitekerjem a nyakad és lenyomjam a fejed a saját torkodon – szóltam fojtott dühvel.

 - Valóban kölyök? – nézett rám a titán. Több mint két fejjel magasabb volt nálam, és most közelebb lépett.

 A felém tornyosuló izomköteg más helyzetben ijesztően hatott volna rám, de tudtam: idelent egyenlők vagyunk, és nem tud kárt tenni bennem. Mégis volt egy kis tartás bennem, talán csak a méretbeli különbségek miatt, vagy azért, mert egy igen ősi lénnyel álltam szemben.

 - Szóval ki akartok jutni, abba a romlott világba, ami megpróbált titeket elpusztítani? – nézett a szemembe Khronosz.

 - Miért? Ti nem? – kérdeztem vissza. – A különbség annyi, hogy mi nem elpusztítani akarjuk. Csak élni és túlélni benne.

 Megvakargatta állát. Erősen agonizált, közben a fény már kisebb lett.

 - Rég volt már mikor legutóbb ezt a fényt láttuk testvéreim. Hosszú ideje lent vagyunk. Azt hiszem megtanultunk várni. Várjuk ki a magunk idejét. Valószínűleg csak visszazárnának minket ide.  Tudunk várni.

 Hosszú másodpercekig csak álltam, állva a tekintetét a hatalmas, ősi hatalmasságnak. Végül felemelte fejét, és széttárta karjait.

 - Ám legyen – szólt beletörődően. – De tudd csöppnyi lény: ha alkalmam adódik még egyszer arra, hogy kijussak innen, megkereslek téged. És ne baráti vállveregetésre számíts.

 Elmosolyodtam. Úgy tudtam Prométheusz és Gaia kivételével a titánok mind önző lények és csak a pusztításra vágynak. Mindig tanulhat újat a magamfajta.

 Ellépkedtünk a hatalmasságok mellett, s a háború lovasa már át is lépett a kapun, ám ahogy én is léptem volna az öreg visszahúzott és megölelt.

 - A nazekanok fennmaradása biztosítva van fiam. Ne dobd el életed feleslegesen. De tudd, én már nem küzdhetek meg veled többet, a többi lovas pedig sokkal vadabb nálam. Vigyázz magadra.

 - Maiga vanain öreg – mondtam, s kibontva magam szorításából átléptem a kapun.

 Ismeretlen helyen ébredtem eszméletlen fejfájással és vérző jobbal, de megnyugtatott a tudat, hogy már nem a Tartaroszban vagyok.

 Körülöttem mindenfelé fák és bokrok voltak, de hallottam a város zajait is. Egyszerűen lövésem nem volt róla, hogy merre lehetek, így megindultam nyíl egyenesen egy irányba. Nem akartam felemelkedni, féltem, hogy esetleg hisztériát okoznék.

 Kiérve a kiserdőből ismerős épületek tetejét láttam meg a távolban. Rég nem érzett illatok ütötték meg orrom, szellő simogatta arcom.

 Futás dobogó lépteit hallottam balról, így arra fordultam de rögtön le is döntöttek lábamról a puha fűbe. Nem támadó jellegű volt, mert csak ölelt valaki halkan szipogva. Világos barna hajzuhataga eltakarta a kilátást, ám illatát felismertem, tudtam ki az.

 - Két évig semmit se kellett csinálnod, s kapásból fetrengéssel kezded a visszatérted? – hallottam egy kissé megércesedett hangot. Dante. Tehát tippem helyes volt, hogy kik hoztak vissza.

 Finoman leemelte rólam a nőt, akinek arcán örömkönnyek csillogtak, majd felsegített engem is.

 - A kardod – nyújtott felém egy gitártokot. Jó érzéssel töltött el, hogy visszaadja. – Vigyázott sok nazekanra. De jogosan a tied.

 - Köszönöm – mondtam enyhén elérzékenyülve. – Csak hogy tudd: nem nyaralni voltam Tartaroszban két évig… Két év… - méláztam el.

 - Hiányoztál – mondta Lina inkább maga elé, mint nekem, de éreztem a boldogságot a hangjában. – Kerestünk többször is. Próbáltuk megnyitni a kaput anélkül, hogy mi is lekerültünk volna. Kutattuk, kerestük, hogy hogyan hozhatnánk ki téged onnan. Azt hittük már most sem sikerült.

 Eszembe jutottak a húzó érzések, a hívó hangok. Nem szóltam róluk, csak visszatekertem láncom a helyére.

 - Jó újra itthon. Induljunk.

 Közre fogtak, Dante a balomon, Lina a jobbomon. Utóbbi keze az enyémnek ütközött. Elsőre mindketten elrántottuk kicsit, majd finoman, gyengéden egybekulcsolódtak ujjaink.

 Egy második esélye volt ez minden téren.

Tolvajok társasága 24. rész

Minden más

 Dúlt a harc. Immár mindenki küzdött mindenkivel, a legközelebbire pedig aki nem saját fajához tartozott valakinek lecsaptak rá. Teljes volt a káosz, a vörös égbolt pedig festői hangulatot adott a vérengzésnek. Nem hittem volna, hogy valaha ilyet láthatok, nemhogy még részem is legyen benne. Gyakorlatilag én voltam a kiváltó oka. Gyönyörű látvány volt a maga sajátos módján.

 Nem volt időm tovább foglalkozni a környezetemmel, ugyanis velem szemben állt valami, ami mindennél erősebb és öregebb. Fekete kabátja lobogott a szélben ősz hajával. Ölelésre tárta karjait. A halál ölelése. Válaszként csak megingattam fejem, mire bal mutatóujját rám emelte, jobb hüvelykjét pedig lassan áthúzta torka előtt.

 Azt nem értettem, hogy ha lovasoknak hívják őket, hol vannak a lovaik? Ezen kérdésem hamar megválaszolásra került, mikor egy egész áttetsző-fekete mén indult meg felém. Eszméletlen pusztító erejükről meggyőződtem utánuk nézve, amin átmentek az elpusztult. Ez alól valószínűleg én se lettem volna kivétel.

 „Ha hozzámér, meghalok. Ha hagyom támadni, valószínűleg eltipor. Ha nem vagyok elég gyors, ugyancsak halott vagyok.”

 Nem túl sok esélyem közül azt választottam, hogy minél közelebb próbáltam hozzá kerülni, hogy kardommal támadhassam, míg én magam az ő hatótávján kívül maradok. Nehéz volt, különösen, hogy nem helyben állt mint Vargol, hanem komolyan vette a dolgát. Lehetetlennek tűnt hogy megsebezzem, mert amint elkerülte egy csapásom, már felém is kapott, hogy megérintsen. Ezekből a helyzetekből jöttek a még számomra is hihetetlen mozdulataim. Ezután eszembe jutott a pisztolyom az övemben.

 Néhány erőteljes csapással eltávolodtam a halál lovasától, s balomba rántottam a fegyvert, s egy tárat rögtön rá is eresztettem az öregre. Nem sok hatása volt akciómnak, a lövedékek mintha csak áthatoltak volna testén.

 Ekkor megcsörrent telefonom.

 - Nem a legjobbkor – nyögtem bele, miközben az öreg ménét kerülgettem, s ő maga elől menekültem.

 - Tudom. – Lina hangja mennykőként ért. Nem számítottam rá hogy ő szólal bele, ráadásul úgy néz ki, tud is helyzetemről. – Egy kilométerre vagyok keletre tőled és nézem, mit ügyködsz. A halál lovasa ugye?

 - Igen. – Az öreg karjai hála az égnek mellkasom és testem alatt szállt el, mikor feje felett bukfenceztem át. Homlokaink majdnem összeértek. Megéreztem a halál szagát. – Mit szeretnél? – kérdeztem mikor újra kisebb távolságba kerültem.

 - Emlékszel még a régi görög mitológiákra? – kérdett, de nem várta meg a válaszom. – A Tartaroszról biztos hallottál, a titánok börtönéről. Ott minden élőlény egyforma, semmivel se több a másiknál.

 - Remek. Hogy viszem le oda őket? – hadartam.

 - Nem mehetsz le velük! – ordított bele úgy, hogy majdnem eldobtam a készüléket. – Ha lemész nem jöhetsz ki magad. Ha kiengednek, akkor viszont nemcsak te, de minden más is kiszabadul ami oda van bezárva.

 - Értem. Hogy megyek le? – kérdeztem újra.

 - Nem érted? Nem mehetsz le! – Szabály szerint ordított velem, de nem dühösen, sokkal inkább féltően. – Nem mehetsz le oda mert nekem szükségem van rád!

 - Ez most nem annak a kérdése, hogy ki mit akar Lina. – Csaptam magam előtt kettőt távol tartván az öreget, pisztolyom már rég eldobtam ismét. – Itt most nem két emberről van szó. – Fura volt az „ember” szót kiejteni, de nem volt időm ezen mélázni. – Itt most többről van szó. Az apokalipszis négy lovasából kettő megjelent, akiket nem lehet csak úgy félvállról venni. – Újabb csapások, a halál újra elkerült, de tudtam, így nem maradhat sokáig. – Szóval csak mondd.

 - Danténak már elmondtam. Egy lovast csak egyvalaki vihet le. Ő már belekezdett a háború lovasának tőrbe csalásába. Nyerj egy kis időt.

 - Mi sem egyszerűbb – dohogtam. – Majd hívlak ha sikerült.

 A tűzburok kitartott, már csak arra vártam, hogy véget érjen.

 A hexagrammát már felrajzoltam, a kék lángok vígan lobogtak alattunk. Vártam, hogy a börtön megtörjön, hogy végrehajthassam amit végre kell hajtanom.

 Negyedóráig csak lebegtem laza szárnycsapásokkal. Annak ellenére, hogy már nem kellettek volna, még mindig jobban szerettem azokat repülésre használni, mint talonban hagyni.

 Alább hagytak a lángok, s az öreg enyhén füstölgő, itt-ott izzó kabáttal végül előkerült. Arcán enyhe dühvel fűszerezett vigyor tükröződött. Meghajtotta fejét tisztelete jeléül, viszonoztam a gesztust, elvégre egy nemes és erős ellenfélről volt szó.

 Kihívóan intettem jobbommal, mire meg is jött a válasza: a ménes újra feltűnt, ezúttal megosztódva, az egyetlen menekülési irány a halál lovasa felé vezetett, aki ismét tárt karokkal várt.

 - Most még nem öreg. – Vigyorom természetes, megadó volt. Ezúttal leengedtem láncom, s lángom átterjedt arra. Eszelős tempóban és erővel kezdtem magam körül pörgetni, amivel ismét egy burkot hoztam létre, ezúttal magam körül. – Tartarosz vár rád – suttogtam magamnak.

 Éreztem, ahogy a láncba ütköznek a lovak. Még nagyobb erővel, és még gyorsabban kezdtem pörgetni, minek következtében a burok nőni kezdett, s lihegve, leengedett jobbal bár, de végül épségben álltam szemben az öreggel.

 Zuhanórepülésbe kezdtem, s megálltam alkotásom közepén, mely az egész városra kiterjedt. Dante is mellém került, fáradtan, sebekkel borítva.

 - Hogy bírod? – kérdeztem.

 - Jobban mint te ahogy elnézem – nevetett mögöttem.

 - Ideje befejeznünk.

 - Látványosan, és gyorsan. Vargol teremtményei elfogytak. A démonok már csak az angyalokkal küzdenek. Utóbbiak reménykednek a két lovas győzelmében, és hogy segítségükre sietnek majd. Hopp, de jön is az enyém. A kardod.

 Odafordítottam neki a markolatot, a penge megvágta tenyerem. Mindkettőnk vére a hexagramma része lett, lángjai tengerkékből bíborvörösre váltottak.

 Kitártam karjaim az öreg felé, aki úgy tűnt be is ugrott, úgy hitte feladom.

 Fém csattanását hallottam, s Dan háta az enyémnek préselődött. A háború lovasa elfoglalt hát helyét, társam kitartott. Az öreg is közeledett. Csak az volt a kérdés, hogy elég ideig tart-e ki Dante, míg ideér.

 Végül sikerült neki. Mikor megölelt volna, elfordultam, magammal rántva barátom, s a háború lovasának kardja a halál lovasában landolt, annak kezei a fiatalabbra fonódtak.

 - Mi, a pokol kivetettjei és a mennyek megtagadottjai, megnyitjuk kapud Tartarosz – kezdtük kórusban. – Nyitjuk kapuid, hogy az öreg áldozatával bevégezve a fiút is zárd magadba. Zárd magadba kik hozzád tartoznak, s ne engedd őket míg nem szabadítják őket kik elzárták oda.

 Fejem nyilallni kezdett, szárnyaim elfoszlottak, zuhanni kezdtünk. Éreztem, hogy Dante elkapja karom és oldalra húz, miközben panorámából nézhettük, ahogy a két lovas mögött hatalmas, kétoldalú kapu nyílik meg fából, rajta középen hatalmas zár, mely égrengető dörrenéssel kattant.

 A kapuk megnyíltak, s fekete csápok csaptak a lovasok felé. Megragadták őket, s ellenállhatatlan erővel húzni kezdték őket befelé. Hihetetlen látvány volt, ahogy a majd’ mindenek felett álló lényeket egyszerűen csak beszívja valami, ráadásul játszi könnyedséggel.

 - Sikerült… - hüledezett Dante. – Legyőztünk kettőt a négy lovasból. A két erősebbet. – Megkönnyebbült kacagásban tört ki. – Sikerült Alen! SIKERÜLT!

 - Igen… - néztem hüledező mosollyal magam elé. Nem tudom hogy nem vettem észre a fekete csápot, ami a lábamra fonódott. – Dan. Most búcsúzok.

 - Miért? – nézett meglepetten. – Hova mész?

 - Tartaroszba – mutattam a lábamra. – Én nyitottam meg a kaput. felrajzoltam a hexagrammát, és az én vérem volt a katalizátor. Mennem kell nekem is.

 - Megyek én is veled. – Hangja határozott volt. – Nem hagylak magadra.

 - Nem – szúrtam le. – Te itt maradsz és vigyázol a nazekanokra. – Átnyújtottam neki kardom, s megfordultam. – Viszlát – intettem a vállam felett neki.

 Telefonom megcsörrent.

 - Hiányozni fogsz. Bánom, hogy korábban nem volt bátorságom elmondani hogy szeretlek. – Azonnal ki is nyomtam. Nem akartam hallani hangját.

 A csáp gyengéden húzott befelé. Inkább hívogatóan, mint erőszakosan. Mintha tudta volna, hogy beletörődtem abba, ami történik velem. Kényelmes léptekkel tartottam a kapuk felé. Dante csalódott ordítását hallottam, és egy másik szárnypár suhogását. Mivel nem volt szükségem szárnyakra, nyíl egyenesen kilőttem a kapu felé.

 Mielőtt átléptem volna, még megfordultam, s visszaintettem Linának, Nanának, Erinának, és Danténak, akik mind ott álltak velem szemben, ki könnyezve, ki csak szomorkásan.

 - Hiányozni fogtok. – Ezt is inkább csak magamnak mondtam, mint nekik, de biztos voltam benne, hogy hallották mind.

 Benéztem a résen, ami még számomra nyitva állt. Ismeretlen feketeség volt előttem, mely felkeltette érdeklődésem és bár nem akartam volna egyéb helyzetben, néhány határozott lépéssel megindultam felé.

 Mikor átértem hatalmas dörrenéssel bezárultak a kapuk mögöttem.

 - Üdvözlünk nálunk Alen – szólt valahonnan mélyről egy nem túl kedves hang. – Reméljük tudod, hogy nem egy nyaralásra jöttél?

 - A pokol kitagadott, az ég megtagadott. Hát gyertek.

Tolvajok társasága 23. rész

Apokalipszis ma

 Teljes volt a káosz. Az égen és földön angyalok és démonok küzdöttek a teremtményekkel, akiknek úgy tűnt számuk nemhogy csökkenne, sokkal inkább nő. Arkangyalok, és főördögök kiabáltak parancsokat, s vették ki derekasan részüket a harcból, miközben én farkasszemet néztem a teremtőjével a szörnyeknek.

 - Fekete Vizet ittál, semmi kétség. A kérdés már csak az, hogy neked honnan volt, és hogy eddig miért nem ittad meg?

 - Mikor elmentem a te adagodért, hoztam még egy plusz kulaccsal pontosan az ilyen eseményekre való tekintettel.

 - Az őrző engedte? Ahogy emlékszek eddig csak egyszer sikerült nazekannak elhozni belőle, azt is Lisa feltámasztására pocsékolta, és fél karját vesztette érte.

 - Említette, hogy járt már előttem ott valaki. De engedte nekem. Mert másnak látott, mint titeket, hataloméhes dögöket.

 - Ne mondd, hogy te nem vágysz a nagyobb erőre. Akkor miért ittad meg a folyadékot?

 - Más okokból mint te. Míg te el akarod pusztítani mindazt ami élő, és meg akarod teremteni a saját világod, én csak meg akarom védeni azokat akik fontosak számomra, vagy nem tudják megvédeni magukat.

 - Gyenge emberek… Nem érdemlik meg az életet. Nem érdemlik meg, hogy részesei legyenek egy tökéletes világnak. Ez a város, csak az első a számtalanból, amit elfoglalok. Ez még csak nem is erőm demonstrálása. Miután végeztem veled megmutatom milyen ereje van lényemnek, ki hatalmasabb minden entitásnál, legyen az a mennyek, vagy a pokol ura. Széttépem ezeket a gyenge lényeket, és a földdel teszem egyenlővé a környékét is ennek a helynek.

 Szokásomtól eltérően nem volt zenelejátszóm beizzítva. Kivételesen mindenről tudni akartam, ami a környezetemben folyik, folyamatosan tisztában akartam lenni a helyzettel.

 Vargol nekem ugrott. Kézitusában nem múlhatott felül, jóval gyorsabb és lendületesebb voltam nála, pár ütés, rúgás és falra kenődés után rájött, hogy más eszközökhöz kell nyúlni. Elővette a párbajtőröket, amiket mesteri szinten forgatott, s mivel nem látta a láncokat, csak a kardom, előnyben érezhette magát, ha azokkal jön egyetlen másfélkezes ellen.

 Időt se hagyott, hogy elővegyem saját fegyverem, rögtön támadásba lendült, így jobb híján csak kerülgettem a csapásait. Nem adott lehetőséget a visszatámadásra, vagy kardrántásra, így muszáj voltam újra lángokat idézni, s azzal visszalökni.

 Előhúztam én is fegyverem. Vártam, ugyanazt az érdektelenséget látva szemében mint korábban, ám most már nem vett félvállról. Ha egyenlő félként nem is, de már veszélyforrásként kezelt, s fekete lángjait fellobbantotta.

 Nem történt semmi, mégis éreztem, ahogy egy seb nyílik mellkasomon, majd egy löket hihetetlen erővel hátravet. Tehát a levegőt is manipulálja, nem is kicsit veszélyes módon. Jó lesz odafigyelni.

 Leoldottam a kötéseket, szabaddá téve a láncot. Újra ott tartottunk, hogy farkasszemet néztünk egymással. Kürtök harsantak, de nem az arkangyalokéi, vagy a démonoké. Mélyebb, erősebb hangú kürtök baljós hanggal.

 - Ne, ne, NEE!!! – törtem ki. – Nem jöhetnek el.

 - Kik? – nézett rám Vargol, ezúttal valóban félelem csillant szemében.

 - Nincs rád időm – morogtam, s nekilendültem.

 Mire ellenfelem észbe kapott, már nyakán volt a láncom, s jobbjától megszabadítottam kardommal, ám nem adta fel, s hatalmas erejű villámokat vetett belém közvetlen közelről ujjainak végéből. Ez mégsem volt elég, hogy megállítson, mert ahogy felrántottam kardom, a lendületből körbesuhintottam fejem felett, s nyakmagasságban elhúztam.

 Vargol feje nem sokkal arrébb landolt a törmeléken. Nem volt időm ezzel játszadozni, feltartottam tenyerem, minek következtében a különvált tag elhamvadt.

 Leoldottam a láncot a csonkról, s megindultam Gábriel és Belzebub felé.

 Félúton járhattam Gábriel felé, mikor megcsörrent zsebfonom. Egy biztonságos részre húzódtam, felvettem.

 - Lina biztonságban a villában. Itt mindenki izgatott és a várost nézik. Mi folyik ott Alen?

 - Baj van. Vidd őket minél messzebbre.

 - Miért?

 - A négy lovas közeledik. Nem tudom mennyi közülük, de közelednek. És az soha nem jó – hadartam.

 - Értve. – Azzal bontotta is a vonalat, én pedig újra a két vezér felé vettem az irányt.

 Nem voltak benne a forgatagban, így nem volt nehéz őket megtalálni. Kicsit messzebbről figyelték az eseményeket, és osztottak parancsokat. Csatlakoztam hozzájuk.

 - Hogy állunk Alen?

 - Vargol halott. A lények? – kérdeztem vissza Gábrielnek.

 - Nem is tudom. A számuk mintha nem csökkenne. Sőt… - felelt Belzebub. – Folyamatosan jönnek és jönnek. Ez így nem lesz jó. Vargol halott, akkor miért teremtődnek még mindig újra?

 - Elégettem a levágott fejét. Az nem létezhet, hogy még mindig ő teremtené őket.

 - Csak a fejét? – emelte fel szemöldökét az angyal. – Hiba volt. Pedig azt hittem van annyi eszed hogy az egész testet elégesd.

 - Valami megzavart…

 - Mi? – kérdezték kórusban.

 - AZ APOKALIPSZIS NÉGY LOVASÁNAK KÖZELEDTE!!! – ordítottam torkom szakadtából a képükbe. – Mi a francnak kellett őket idehívni?! – tajtékoztam. – Úgy volt, hogy megtisztítjuk a várost Vargol és a teremtményei elpusztításával, nem?! Akkor a francnak kell azokat is hívni?

 - Csak kettő jön – vetett éles pillantást rám Gábriel. Belzebub is meglepődve tekintett rá, mintha ő se tudott volna az egészről. – A háború, és a halál lovasa.

 - Pont a két legjobb – dohogott Belze. – De mi a francnak kell nekik jönni?

 Gábriel nem szólt, csak egy hatalmas, lángoló pallost húzott elő, s ketté vágta a démon testét. Arcára ráégett a meglepődés, ahogy az enyémen is az volt. Mire észbe kaptam volna, már az én torkomnál volt a fegyver hegye.

 - Célunk megtisztítani a világot a démonoidoktól és a te fajtádtól. Mocskos fajzatok vagytok ti is.

 Nem éreztem fenyegetettséget, de féltem. Nem önnön vesztemtől, mindenki másétól. Nanáétól, aki szintén nazekan, Dantéétől, aki rövid idő alatt legerősebb társammá, legközelebbi barátommá lett, annak ellenére, amik korábban történtek, és Lináétól. Mindig ott volt mellettem, mindig segített, ha kellett megmentett, megvédett. Carmilláétól, aki mindig segített mikor szükségem volt rá. Lisáétól, akit már egyszer elvesztettem. Nem akartam, hogy bajuk essen.

 - Felettük még neked sincs hatalmad Alen.

 - Meglátjuk… - feleltem, s bár torkomnál volt pengéje, nem számíthatott lángjaimra, amik elemésztették az arkangyalt.

 Tudtam, kevés időm van, és ha nem is mind a négy, de két lovas ellen kell megküzdenem. Olyan ellenfelekkel, akikből egy is halált hozhat az egész világra, nemhogy kettő.

 Nem számítottam többre az angeloid és démonoid támogatástól, de arra sem, hogy ilyen csúnyán elárul egyikük. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha itt lenne Dante, és segíteni tudna.

 - Hé Al – hallottam a zsaru hangját.

 - Igen. Jó lenne ha itt lenne. Még be is képzelem magamnak… - gondolkodtam hangosan.

 - Hülye. Tényleg itt vagyok. – Megfogta a vállam. – Hogy állunk.

 Meglepett, és jól esett, ugyanakkor dühvel töltött el, hogy nem teljesítette kérésem, és önnön magát is veszélybe sodorja. Mégse volt időnk ezen vitázni, mivel a lovasok érkezését jelző kürtök egyre hangosabban, egyre sűrűbben harsantak fel.

 - Ezek ők? – kérdett.

 - Igen. Kevés időnk maradt.

 - Hogy akarsz megküzdeni a lovasokkal, mikor Vargollal alig bírtál?

 - Először is. A négyből, csak kettő jön. A háború és a halál lovasa. Másodszor egy az egy ellen kell felmérnem az erejüket.

 - A biblia szerint a halál lovasának elég egy érintés, és halott vagy. A háború lovasa pedig emberfeletti képességekkel rendelkezik minden téren.

 - Mi nem ember felettiek vagyunk? – vontam fel szemöldököm.

 - Mi a terved?

 - Hát, el kell őket csalni a város közeléből. Aztán a felosztás. Egy az egy ellen kell megküzdeni velük. Nem örülök, hogy ezt kell mondanom, de szükségem lesz a segítségedre. Most ne sértődj meg.

 Ölében összefonta karjait, s most ő húzta fel a szemöldökét. A vörös égbolt igen kísérteties megvilágítást adott neki.

 - Mivel gyengébb vagy nálam, a háború lovasával kell megküzdened – kezdtem hadarva, mert a kürtökből ítélve már csak perceink maradhattak. – A védelmed és a képességed elég időt adhat, míg én a halál lovasával szórakozok.

 - Miért nem én küzdök meg a halál lovasával?

 - Mert lassabb vagy, és a képességed szart se ér vele szemben.

 Megremegett mind a föld, mind a levegő. Mindketten tudtuk mit jelent ez. Meghasadt az ég, és megnyílt a föld. Előbbiből egy csontsovány, fekete kabátos, mégis tekintélyt sugárzó öregember ereszkedett alá, utóbbiból egy vörös szemű fiatal férfi emelkedett fel lángokkal körülölelve.

 Dante ereszkedni, én emelkedni kezdtem. Mindketten készen álltunk, hogy szembe nézzünk ellenfeleinkkel, az életünket is feláldozva azokért, akik fontosak nekünk.

 Nem nagyon láttam esélyt, mert bár hatalmasabb lettem a Fekete Víz által mindkét fajnál, az apokalipszis négy lovasa mindenek felett állt, ráadásul azt rebesgetik az én ellenfelem öregebb magánál a Teremtőnél is.

 A kaszás, aki parancsol minden kaszásnak, a nazekan ellen, aki ivott a fekete vízből, és a harcos, aki még nem talált méltó ellenfélre, a nazekan ellen, akinek közel tökéletes a védelme. A harc immár nem egy kisközösség, vagy egy faj túléléséért folyt, hanem magának a világnak a túléléséért. Tudtuk, ha ezt a két lovast legyőzzük, akkor a többit már játszi könnyedséggel küldjük vissza oda, ahonnan jöttek.

 Megálltunk ellenfeleinkkel szemben, és vártunk. Nem ronthattunk neki fejjel a falnak. Az maga lett volna az öngyilkosság, tudatában annak, hogy jóval hatalmasabbak nálunk. Kicsit az az érzés kerített hatalmába, mikor másodszorra küzdöttem Vargol ellen: nincs esélyem, de akkor is mindent meg kell tennem, és győznöm kell.

Tolvajok társasága 22. rész

Angyali tea egy pokoli bulin

 Feküdtem a ház tetején, egy külvárosi villa volt. Erina megadta a módját, a cserép pedig kellemesen felmelegedett a délutáni napsütésben. A város felettvörös volt az ég. Sötét alakokat láttam repkedni, ugyanakkor semmiféle pusztítás nyomát nem láttam.

 Mégsem volt annyira apokaliptikus, leszámítva azt, hogy zaja nem hallatszott el hozzám. Mikor legutóbb itt jártam, idáig elhallottak a kocsik és egyebek hangjai.

 Vargol iszonyatosan erős lett, de nem úgy hatott, hogy tisztában lenne a korlátaival. Habár másfél héttel a győzelme után már be is vette a várost, és az emberek nem tudtak mit kezdeni vele. Mintha nem is akartak volna.

 Végül is csak emberek, mást nem tudtak tenni, mint elmenekülni még a közeléből is a városnak.

 Erőben senki se érhetett fel ahhoz, amivé ő lett. Még az én fajom sem, a nazekanok, akik erősebbek voltak mind az angeloidoknál, mind a démonoidoknál. Ő valami mássá lett, ami a földön élők felett állt minden tekintetben.

 Talán nekem is meg kellene innom a löttyöt? Hogy legyen valaki, aki képes megállítani? De utána? Mi lenne utána? Egyáltalán képes lennék-e azzal megállítani. Kétszer már elvert, mi a garancia arra, hogy harmadjára nem fordul elő? És akkor mi lenne? Az őrző maga mondta, hogy lát bennem esélyt. Én csak biztonságban akarok tudni mindenkit, és szerintem nem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy kiálljak Vargollal.

 Lemenőben volt a nap. Továbbra is csak bámultam ki a fejemből gondolkodva. Észre se vettem hogy így elment az idő. A problémákon való gondolkodás nagyon lefoglalt, még ha túl is nőttek rajtam. Lágy szellő simogatta az arcom, bele-bele kapott a hajamba, s hallottam, ahogy utánam kezdenek kiabálni. Valóban, szinte egész napra eltűntem, mert későn keltem, aztán meg feljöttem a tetőre.

 - Nem szólok hogy itt vagy. – Összerezzentem, ahogy magamhoz tértem, s rájöttem, hogy mindaz amin az imént gondolkodtam, valóban igaz. – Nyugi, nem vagyok ennyire ijesztő.

 - Nana. Mit keresel te itt? – kérdeztem.

 - Téged. Ki mást… - öltött nyelvet, akár egy kisgyerek. – Nem akarod meginni ugye? – kérdett most ő óvatosan.

 Nem válaszoltam. Ezen gondolkodtam már egy ideje. Valóban nem akartam meginni, de beláttam, hogy így is nekem van a legtöbb esélyem ellene, már csak az utolsó összecsapásunkból kiindulva.

 Felálltam és leugrottam a tetőről.

 A város felé repültem, hátimban minden ami kellhetett. Nem igazán tudtam miért is csinálom ezt, de jobb volt nem feladni és elbukni, mint bújkálni és várni.

 Nem siettem, bár még az éj leple alatt szerettem volna elérni a célomat: a Tolvajok tornyát, mivel Vargol valószínűleg ott rendezkedett be.

 Nem tudtam mire vélni, de két világító alak jött velem szembe: egy fehéres, tündöklő, valamint egy vöröses sötét aurájú. Egyből leesett, hogy egy démon és egy angyal, de azok általában ölik egymást nem kéz a kézben repülnek. Valószínűleg ellenem készültek, mivel igen gyorsan elterjedt a híre annak, hogy nazekan vagyok. Barathustra gondoskodott róla.

 Megálltam, kezem a kardom markolatára csúszott, s vártam mire készülnek.

 - Várj Altemor. – Az angyal hangja meleget sugárzó, finom volt, férfié. – Nem harcolni jöttünk, közös ellenségünk ügyében vagyunk itt.

 - Nekem nincsenek veletek közös ügyeim. Elárult mindkettőtök, szövetkeztetek vele. Semmi dolgom nincs veletek.

 - De igenis van. – A démon hangja mély, döngő volt, de tiszteletet adó. – Altemor ez mindennél fontosabb most és a régi viszályokat félre kell tenni. Még mi is békét kötöttünk erre az időre.

 - Hát, az élet kibaszás. De így mókás. Ti ahányszor kibasztatok velem az utóbbi másfél-két évben, megérdemelnétek hogy ne foglalkozzak veletek.

 - És mi az amit tenni fogsz?

 - Meghallgatlak titeket miután bemutatkoztatok és megmondjátok a rangotok… - Nem igazán érdekeltek ezek az információk, már eldöntöttem, hogy belemegyek. Csak arra voltam kíváncsi, hogy mennyire fontos embereket küldenek meggyőzésemre.

 - Valami biztonságosabb helyet kellene keresnünk, nem gondoljátok? – kérdezte a démon.

 - Ne féltsd magad – vetettem oda. – Ha meglátnak úgyis lecsapnak és végünk. Szóval mindegy hogy előbb-e vagy utóbb.

 - Ám legyen – egyeztek bele kórusban.

 - Én Gabriel arkangyal vagyok, fentről küldtek hogy keresselek meg téged, aki elszabadította ezt a poklot idelent.

 - Ez nem pokol. Jómagam Belzebub vagyok a lenti főnök jobb keze, és láttam eleget a poklot hogy tudjam, ez jóval durvább annál.

 - Szóval egyenesen a nagyágyúkat. Ennyi erővel már ők maguk is jöhettek volna… - jegyeztem meg. – Ja igen emlékszek a megállapodásukra miszerint ők maguk nem jöhetnek fel, csak a szolgáik. akkor. Mégis szálljunk le.

 - Merre voltál? – kérdezte Erina amint beléptem az ajtón. – és mi van a hátidban, és miért van kard a hátadon, és miért tűntél el az éjszaka kellős közepén?

 - Dolgom volt. Kell nekem Dante. Kerítsétek elő akár a föld alól is. Most megyek előkészülök.

 Elviharoztam mindenki mellett, egyenesen a szobába, ahol felkeltem. Kipakoltam hátim, s felmértem mi kellhet, illetve mi nem. Egyedül a barettám és a tárak a töltényekkel. Utóbbiakat elrejtettem a zsebeimben, előbbit az övembe szúrtam.

 Kardom a számára legmegfelelőbb helyre került, a hátamra.

 - Hova készülsz? – kérdett Nana. Aggódást véltem kihallani a hangjából. – Ugye nem mész ismét Vargol ellen. Most valószínűleg nem játszik majd veled hanem egyből megöl.

 - Nem lesz rá esélye… Ne aggódj.

 Meghúztam alkarjaimon a kötéseket – mivel csak pólóban voltam, s a láncot Erina tanácsára elrejtettem -, s otthagytam a lányt. Valamiért nem esett jól, hogy így bántam vele.

 Meglepetésemre balomnál fogva megpördítettek, s szinte rögtön meg is csókoltak.

 - Visszavárlak.

 Meglepődve Nana tettén, csak álltam, és bámultam mint borjú az új kapura, ám most a lány volt az, aki gyorsan eltűnt. Felocsúdva tovább indultam.

 Éreztem, ahogy az erő árad szét testemben, éreztem, ahogy lassan, de biztosan érzékeim kiélesednek. A kúria előtt álltam Dantét várva, aki egy óra múlva meg is érkezett.

 Nem szólt egy szót sem ahogy én sem, csak intettem neki, hogy kövessen.

 Szárnyat bontottunk és  a város felé vettük az irányt. Tudta, hogy mire készülök, tudta, hogy kikkel találkoztam, és tudta, hogy mit tettem. Nem kérdett, csak cselekett. Valószínűleg ezt nevezik úgy, hogy hinni valakiben.

 Beérve a külvárosba külön váltunk. Ő a rendőrség felé vette az irányt, és a felhőkarcolók felé.

 Deja vu érzésem volt. Ahogy elmentem egy játszótér mellett rá is jöttem miért. Láttam már ezt a képet korábban, álmomban. Nyikorogtak a hinták. Ahogy akkor, most is megpróbáltam kibontani szárnyaim, majd a siker után fellobbantottam lángjaim is. Az álom máris megváltozott. Nem is voltam fegyvertelen, mégis rémisztő volt a hasonlóság.

 Befordultam egy sarkon, s olyat láttam, amilyet még soha: több szárnyas lény, se nem démoni, se nem mennyei köröztek a Tolvajok tornya körül. Eszméletlenül szép volt, mégis ijesztő.

 Fentről ismét lecsaptak, ám ezúttal könnyedén szabdaltam a lényeket halomra. Nem nevezhetem őket démonoknak, mert nem azok, de angelideknek sem, mert nem az angyalok teremtményei. Vargol teremtményei mind.

 Megláttam a fekete hajú lányt ismét, s felé vettem az irányt. Nagydarab szörny hatalmas tenyere töltötte be látóterem, s egy fal állított meg. Felálltam, s fellobbantottam lángjaim. Magamat is meglepve, hihetetlen gyorsasággal támadtam, a lénynek ezúttal esélye sem volt.

 Az alakhoz siettem, s felhúztam kezénél fogva. Lina volt az. Gyenge és erőtlen, arca szinte falfehér.

 - Alen? – hallottam gyenge hangját. – Ne állj ki vele még egyszer.

 - Ő tette ezt veled? – kérdeztem.

 - Igen. De az a fontos, hogy ne állj ki vele még egyszer. Túl erős.

 Hívtam Dantét telefonon, s megadtam neki a címet, én pedig elindultam a torony felé.

 Bár változtak gondolataim Linával kapcsolatban, még mindig iszonyatos dühöt keltett bennem a tény, hogy valaki bántotta. Nem engedhettem, hogy bántsák, s nem is akartam szó nélkül hagyni az egészet. Lángjaim lobogtak, hatalmasabban, mint eddig bármikor, gyakorlatilag az egész testem tűzben égett. Szó szerint.

 Mint valami halálhozó végzetlovag, masíroztam kemény léptekkel a torony felé.

 Megálltam előtte, s úgy gondoltam ideje lenne jelenlétemre felhívni a figyelmet. Levettem kardom a hátamról s összpontosítva meglendítettem felfelé, minek következtében gyakorlatilag kettévágtam az épületet. Nem aggódtam másokért, tudtam, hogy csak csatlósok és talpnyalók vannak a környéken, ha meg mégse, akkor azok valószínűleg nem emberek így megint biztonságban van mindenki.

 Nem kellett sokat várnom, a romok másik oldalán megjelent a célszemély.

 - Üdv! Gondoltam kopogok! – kiáltottam oda.

 - Még van pofád idejönni, miután kétszer is megmentették az életed te rohadék? – Nem leplezett düh villant át hangján. – Ezúttal egy sereg sem lesz elég, hogy megmentsenek, mert itt az én seregem is. Az én lényeim. A vargelidek. Egy teljesen új faj, ami uralni fogja majd a világot.

 - Megalomániás vagy tudtad? – kérdeztem szarkasztikusan. – No de sebaj. A sereged is hamuvá égetem utánad ha nem végeznek elég gyorsan.

 - Kik? – kérdezz vissza, ám kérdésére már érkezett is a válasz, a démonoidok és angeloidok megindították a támadást a torony –pontosabban maradványai- ellen. – Te rohadék. Eltűnsz két hétre majdnem holtan, és egy sereggel van képed visszatérni?

 - Emlékszel mit ígértem neked? – kérdeztem. – Hogy kitépem a beleid, és elégetlek.

 - Nagy a szád kölyök. De ezen a hatásos belépőn kívül semmire nem vagy képes, és semmit nem is érsz. Először téged pusztítalak el, aztán a szánalmas kis sereged.

 Hirtelen mellette termettem, s a fülébe suttogtam:

 - Valóban? Lássuk. – Azzal hasba ütöttem, olyan erővel, amilyennel ő ütött engem korábban. – Lássuk! – kiáltottam, s utána vetettem magam.

Tolvajok társasága 21. rész

Bukás

 Vígan pattogtak lándjaiim, ahogy a velem szemben álló egyéné is. Éjfélhez közelíthetett az idő, talán el is múlt már. Sőt, biztosan. Álltunk egymással szemben, fejemben a lehetőségek jártak a lehetséges támadási módokra, és azok kimeneteleire. Nem akartam kivételesen átadni a kezdeményezés lehetőségét, mert tudtam, ellenfelem erőben jóval túl tesz rajtam, így az előtt kell kiiktatnom, mielőtt még ő is komolyan venné a harcot.

 Mivel egyik lehetőség sem volt túl tetszetős, úgy döntöttem hogy neki rontok, és lesz ami lesz, improvizálok. Rá is rontottam vargolra, s gondolkodás nélkül csaptam balommal, suhintottam jobbommal, ütöttem, rúgtam, vállal betartottam, fejeltem, vagy ami éppen jött. Nem hagytam neki esélyt a támadásra. Nem akartam lehetőséget adni számára, hogy visszatámadjon, hogy valami olyat tegyen, ami esetleg nekem fájna.

 Lángjaik szöges ellentettjei lehettek egymásnak, mikor túl közel értek egymáshoz azok is szikráztak, akár csak az összecsapó pengék, sőt még apróbb villámok is csaptak ki ide-oda, néha egyikünkbe, néha másikunkba.

 Zenéim közül mikor megjelent pont a harcra ösztönzőket kapcsoltam be, egy mixelt lejátszási listát több előadó legpörgősebb zenéiből.

 - Látom még mindig nem érted. – Hangja üres volt. Zavart, hogy úgy kezelt mintha nem is lennék neki ellenfél. – Nincs esélyed.

 Ütésre emelte egyik öklét, s én belefejeltem a felém tartó kézbe. Nem volt túl gyors ütés, de ereje akkora volt, hogy hátraszaltót vágtam, s elterültem hátamon. A következő csapások oldalra gurulással kerültem el.

 Mikor elég lendületem volt felugrottam, s a láncok segítségével jobb alkarommal blokkoltam. Ezzel egy időben lendítettem balommal a kardom, ami az ő tőrében akadt meg. Esélyem nyílt egy újabb fejelésre, amit végre is hajtottam. Vargol megtántorodott.

 Meglepettségében újra nekilendültem, és mindent vagy semmit alapú támadásba kezdtem. Láncom a nyakára tekeredett, pengém mély nyomot hagyott mellkasán. Elengedtem, s aléltan zuhant a földre.

 A felkelő nap fényében a vérben fürdő test drámai hatást keltett. Jobbom vérzett a lánc miatt, homlokom is ki volt csattanva az agresszívkodás miatt.

 Még egészen megsajnáltam Vargolt. Hiszen nem tett semmi rosszat erejével, azon kívül hogy új kijáratot csinált a rendőrségre, amit nem is igazán bántam. Megfordultam, s elindultam haza.

 - Ügyes. – Nem akartam hinni a fülemnek. Átvágtam a torkát, és felnyitottam a mellkasát és még mindig él. – De közel sem elég ahhoz hogy legyőzhess engem. Azt hittem már világos. Nem győzhetsz. - Felállt, s könnyedén odalépkedett mögém. Fejét enyém mellé hajtotta, s úgy súgta: - Ezzel vége.

 Nyakamon hideg tompa tárgyat éreztem egy pillanatra, mielőtt onnan lefelé minden érzékem elvesztettem volna.

 A földre rogytam, Vargol a hátamra fordított s mellém térdelt.

 - Tudom, hogy regenerálódsz. Nazekan vagy, miért is ne tennéd? De még gyönyörködni akarok a szenvedésedben.

 - Rohadj meg – köptem kevéske vért. Valószínűleg betörtem a szám mikor elestem.

 - Mindig kedveltelek – folytatta, mintha meg se szólaltam volna. – Mindig jól teljesítettél. Okos voltál, sőt még humorod is volt. Nem kellett sokat takarítani utánad egészen addig, míg el nem kezdtem megvalósítani a terveim, és az a hülye Rolfo be nem kavart a nővel. Végül is, a nő tehet mindenről. Az minden szenvedésed oka. Valószínűleg őt is meg fogom ölni. Csak hogy neked jobb legyen majd bárhova is mész innen.

 - Csak álljak fel te mocskos rohadt köcsög – velősebb nem jutott eszembe. – Kitépem a beleid és megetetem veled az összeset, aztán elégetlek és a hamvaid elásom valahova ahol biztos senki nem talál rá. Vagy megetetem valamivel, hogy eméssze el még az emléked is mindörökre Van is rá egy jó tippem, hogy mi lesz az.

 - Az őrzőre gondolsz a Fekete Víznél?

 Újra meglepődtem, ám úgy tűnt többre már nem futja életemből, mert fejem felé emelte egyik tőrét. Mondják, hogy a halálod előtti utolsó pillanatban lepörög életed filmje a szemeid előtt. Baromság. Velem nem történt meg.

 Feküdtem tehetetlenül, beletörődve hibámba, elfogadva hogy nincs több szórakozás a zsarukkal, hogy nincs több viccelődés a haverokkal, nincs több boldog pillanat Linával. Mikor bevillant Lina, elszomorodtam. Várt rám, várta hogy megérkezzek. Mégse mehettem, nem lehettem vele. Valahogy nem tudott izgatni. A gyengéd érzések, amiket iránta tápláltam nem találtak viszonzásra. Vagy csak én voltam érzéketlen. Nem tudott már érdekelni. Talán megörültem, hogy megszabadulok a kínoktól, hogy nem kell többé az érzésekkel foglalkoznom.

 Elkezdett ereszkedni a penge nyakam felé. Jobb híján kacagni kezdtem, mert igazán nem tudtam mi mást tehetnék. Őrült, eszelős nevetés volt ez.

 Feltámadt picit a szél, Vargol megállította kezét. Éreztem, ahogy arcom simogatja, s pár esőcsepp is ráhullott. Mire észbe kaptam, Már szakadt, s egy hirtelen széllökés olyan erős volt, hogy engem hasra lökött, aki pedig az imént még meg akart ölni, hangos csattanással landolt az egyik közeli ház falán.

 - Hozzátok gyorsan! A burok nem tart addig ellene! – hallottam. Nem tudtam kié a hang.

 Húzni kezdtek, államról és arcomról lekopott egy kis bőr, mire akik vonszolni kezdtek rájöttek, hogy fel kéne emelni, vagy legalábbis nem lábamnál fogva húzni. Fejembe belenyilallott, s én tudtam, elkezdődött a gerincem regenerációja.

 A fájdalom elviselhetetlen volt, ordítani kezdtem. Nem tudom kinek köszönhettem, de valaki óvatosan leütött, nehogy több kárt tegyen bennem.

 Mindenem sajgott. Éreztem lábam, és karjaim, mozgatni is tudtam őket. Igaz elég gyenge voltam. Valami szúrt a bal kezemnél, s odapillantva infúziót láttam belőve. Jól esett. Még sose volt olyanom.

 Körbe is néztem, ha már képes voltam újra mozgatni a fejem. Baldachinos ágyban feküdtem, finom ágyneműben. A tágas szoba hatalmas ablakkal rendelkezett melyen el volt húzva a sötétítő ily módon igen halvány derengés volt csak a szobában, de a további részeket is láthattam, arra elég volt a fény. Egy vendégszobának ítéltem volna meg. Két ajtó nyílt, az egyik valószínűleg a fürdőé, a másik a kijárat. A padlón ismerős szőnyeg hevert, arany, ezüst és platina szálakkal díszítve. Mikor jobban szemügyre vettem a mintát, rájöttem hogy én loptam még pár évvel korábban.

 Ha már így megtudtam, hogy kinél vagyok, gondolkozni kezdtem.

 Az erőkülönbség köztem és Vargol között egyszerűen túl nagy volt. Esélyem sem volt a győzelemre ismételten, akárcsak első alkalommal, ismét csak azoknak köszönhetem életem, akik megmentettek. De miért mentett meg pár ember? És hogyan voltak képesek feltartani azt amivé ellenfelem lett? Talán nem is emberek. Talán csak egy részük nem ember.

 Nem akartam inni a Fekete Vízből. Soha nem is állt szándékomban, nem akartam azzá lenni amivé egykori vezetőm volt. Nem akartam erős lenni, nem akartam, hogy olyanná legyek mint ő. Nem szerettem volna, ha megrészegít a hatalom és „olyanná” leszek.

 Nem tudom, mikor aludhattam el újra, de immár nyitott ablaknál keltem infúzió nélkül. Ezek szerint javult állapotom, s még továbbra is életben vagyok.

 - Alen – hallottam Lina aggódó hangját. – Mi történt?

 - Félresikerültek a dolgok, és eltörte a gerincem. De megmentettek… Megint… Elbuktam.

 Arckifejezése döbbent volt, szeme viszont csalódott. Mintha valamit nem akart volna elmondani, de nem firtattam. Már nem érdekelt.

 - Erina hol van? – kérdeztem minden további nélkül.

 - Honnan?..

 - A szőnyeget én loptam neki. Hol van?

 - Lent valamerre. Azt várja hogy magadhoz térj és járóképes legyél.

 Felálltam. Könnyed pizsamába voltam öltöztetve, bársonyba. Az érzékeim még nem voltak minden téren az igaziak nyaktól lefelé, ha nem láttam volna talán meg se állapítom pusztán a tapintásából.

 Nem zavartatva magam, farmert húztam, és felvettem egy pólót. A lánc még mindig a kezemben volt. Azt sem éreztem, mint ahogy azt sem, hogy a szemek mélyebbre vájták magukat. Lassan kezdtem elfogadni, hogy egész életemre velem marad.

 Mezítláb mentem le, mert cipőm sehol nem volt, papucsot vagy ilyesmit pedig nem láttam az ágy körül.

 - Még nem mehetnél sehová. Még gyenge vagy. Alen! – Lina gyenge hisztérikában tört ki, de mikor elém állt csak finoman arrébb toltam. Kérdéseim voltak, amiket fel akartam tenni.

 Elsőre sikeresen a fürdőbe nyitottam be, s ezzel a hatalmas tudással gazdagodva a másik ajtó irányába lépkedtem. Mielőtt kinyitottam volna, az bevágódott, orrba verve engem, s elvesztvén egyensúlyom a fenekemre huppantam.

 - Aucs. – Odakaptam a fájó tagoz, de nem vérzett. Viszont éreztem, hogy alakja megváltozott, így egy erőteljes rántással visszatettem helyére törött nózim.

 - Bocsi Al. Nem akartalak bántani. – Női hang volt. Talán az, amit akkor hallottam, mikor magatehetetlenül, sorsomba beletörődve feküdtem az ipartelepen.

 - Ki vagy te? – kérdeztem miután feltápászkodtam, s megnéztem magamnak. Vállig érő barna haja és tengerkék szeme volt. Törékenynek tűnt teste, de nem tudtam eldönteni, hogy démonoid, angeloid, netalán ember-e az, aki velem szemben áll.

 - Nana. Én is nazekan akár csak te és Dan.

 - Köszönöm hogy kihoztál.

 - Hát más nem igazán akart érted menni az ellen a… - picit elakadt a szava. – Az ellen a valami ellen.

 - Még Dan sem? – tűnődtem el.

 - Ő nem lett volna képes megfogni azt az izét. Tényleg mi az?

 Visszazökkentem, s egy „Majd elmondom” mondatot visszavetve a vállam felett kiviharoztam, le a lépcsőn – ami majdnem gurulás lett, mert megbotlottam -, s az aulában bele is ütköztem a helyi úrnőbe, Erinába.

 Fehér haja lapockáig ért, borostyánbarna szemei világítottak fehér arcán, s mellbőséggel is jól megáldotta az ég, amit fekete ruhája még jobban kiemelt.

 - Te – bökött rám mutató ujjával. – Te örülj hogy Nana nem akarta, hogy meghalj, és önfejűen pár emberrel együtt érted ment. Még pont időben ahogy látom.

 - Mennyi ideje?

 - Másfél hét. Egy hétig infúzión voltál. Aztán miután felébredtél egy nappal rá kivettük az infúziót, erre két nappal, azaz ma, felébredtél. Egész kis világvége lett a belvárosban mmiattad.

 - Tudom – sütöttem le a szemem. – Nem iszom meg én is. Nem akarok azzá válni.

 - Alen. – Nevemen szólított. Furcsa volt, de valahogy az ő szájából másként érződött. Bár sejtettem, meglepődtem mikor kibontotta ő is felemás szárnyait. – Nana megmentett, és egyelőre ez a lényeg.

 - Miért is?

 - Mert az egyetlen akinek van esélye ellene az te vagy te hülye. – Nem ezt akartam hallani, de muszáj volt. Nem tudtam, nem akartam elfogadni. – Hisz benned.

 Lépéseket hallottam a lépcső felől. Nem kellett megfordulni, hogy tudjam: Lina és Nana az. Csak álltam Erinával szemben. Nana mellém lépett. Onnan tudtam, hogy ő, mert más volt a lépteinek hangja, más volt minden, ami vele kapcsolatos. Furcsa, de már mintha régóta ismertem volna. Ami még furcsább, hogy ő is képes volt érzéseket kelteni bennem.

 Mindennél jobban kiütve éreztem magam. Padlón, mert rájöttem egyre-másra magammal, Linával, és minden egyébbel kapcsolatban, ugyanakkor a plafonon, mert valaki szintén képes volt felkorbácsolni az érzéseim.

 - Mindent mondj el – kértem Erinát.