Tolvajok társasága

7. rész

Újjászületés

 Lassan, de biztosan beállt a tél, s én csendben meghúzódtam Linánál az ünnepek alatt. Egy-két apróbb munkát elvállaltam, de csak éjszaka mozogtam a nagyvárosban. Hiába, az óvatosság mindenek elé való volt abban a helyzetben.

 A környékre már pár hét után kimerészkedtem, csendes placc, rendőrök minimális számmal. Éppen gyerekes hajlamomnak engedve, és nem utolsó sorban unalmam elűzéseképpen hóembert építettem. Mióta alább hagytam mesterségemmel zenét sem hallgattam annyit, jószerével aludtam egész nap, vagy a házat tatarozgattam, a kertet ápoltam.

 - Miből legyen az orra? – Gondolkodtam állam vakargatva, miután már egy rossz lapátot beállítottam kéznek, és széndarabokból (ahogy illik) kiraktam a szemét, száját, és gombjait.

 Bementem körülnézni, úgyis kellett még egy lábos is a fejére.

 Mikor újra szemben álltam kreálmányommal, már tudtam mindent amit akartam. Fejébe húztam Lina kedvenc serpenyőjét, és orra helyére beszúrtam egy arra alkalmasnak talált répát. Igaz fordítva, így a zöldje érdekesen lógott lefelé, de hát így legalább mindenki tudta hogy eredeti munkáról van szó. Hátrébb álltam, és gyönyörködtem kicsit alkotásomban.

 Erős motort hallottam bőgni magam mögött. A Shelby óvatosan közeledett a csúszós úton, nem mintha nem lett volna elég nehéz kordában tartani amúgy is.  Végül csak sikerült felhajtania a garázs elé, s biztonságosan kiszállni a kocsimból. Hiányzott már a vezetés.

 - Te meg mi a faszt csinálsz idekint? – Dörrent kapásból. – Ha valaki felismer annak nagyon nem örülnél…

 - Relax. – Mosolyogtam, s átkaroltam a vállát. – Engedd meg, hogy bemutassam neked Bankai kapitányt.

 Őszinte kacaj futott végig rajta.

 - Bankai kapitány… - Kuncogott. – Túl sok tévét néztél… - Egy pillanatra elgondolkodott, félbe hagyta a mondatát. – Az az én serpenyőm a fején?

 Míg ő tűnődött igyekeztem minél messzebbre húzódni tőle.

 - Al… - Szólt fenyegetően, s tekintetével engem keresett. – Tudod mit jelent ez? – Lenyúlt a hóba, és jó maréknyi adagból formás golyót gyúrt. – Bosszút.

 Gyermeki játékossággal kezdtük dobálni egymást, talán mert mindketten picit újra gyerekekké váltunk. Már csak egy szánkózás hiányzott az egész téli hangulatból.

 Bent aztán vacsora után egy vastag levelet tett elém. Méricskéltem, a lámpa felé tartottam. Nem sok kedvem volt kibontani tekintettel arra, hogy tudtam mit tartalmazhat: egy újabb megbízást.

 Végül mégis megtört a jég. Felnyitván temérdek kép, alaprajz hullott ki a borítékból. A levéllel nem törődtem egyelőre, sokkal jobban érdekelt először is az, amit (inkább amiket) el kellett tulajdonítanom. Egy jogar, hegyikristállyal a végén, egy régi rézkard drágakövekkel kirakva, egy palást, aranyfonalú szegélyjel drága selyemből, és egy országalma, tömör arany.

 - Koronázási ékszerek. – Mondtam egykedvűen. – Kitől kaptad?

 - Alexis adta ide, de állítólag ő is Barathustra kezéből kapta. Ez egy utazás lesz és nem kocsival Alti. – Tekintetét végigfuttatta a képeken. – Három országgal van csak arrébb ahova megyünk.

 - Megyünk? – Akadtam fent.

 - Igen. Neked módszereid vannak. Nekem meg kapcsolataim. És nem lehet utolsó hátrány az sem, hogy démon mivoltomból minden nyelven értek…

 Hát, ha kártyáztunk volna biztosan vitte volna a kört. Kapásból emlékeztetett nem evilági mivoltára, hiszen már teljesen hozzászoktam a szárnyai látványához. Érvei is meggyőzőek voltak, hát mit volt mit tenni, rábólintottam. Bármennyire is aggódtam érte.

 - Ez csapda ugye tudod? – Kérdezte a lány, mikor éppen megmaradt a felszerelésem pakoltam befelé kocsimba. – Ennyi ékszer. Ráadásul koronázási ékszerek. Komoly védettség lesz, sok őr.

 - Tudom. – Feleltem csendesen. – Ennek ellenére jó mókának ígérkezik. Az adatok meglehetősen részletesek voltak így gondolom van egy belső ember is. Vele kell majd először felvenni a kapcsolatot. – Zártam le a csomagtartót, s tekintetemmel jeleztem, a beszélgetést is lezártnak tekintem.

 - Muszáj mindig ilyen… - Elgondolkodott. – Hülyének lenned?

 Nem válaszoltam, csak vállat vontam. Szavai mögül enyhe aggódást véltem átszűrődni, bármennyire is jól leplezte azt.

 Úton a magánreptér felé (Lina rendezte az utazást, neki jobb kapcsolatai voltak minden téren) nem szóltunk egymáshoz, sőt úgy egyáltalán míg le nem szálltunk a célterületen.

 Aztán térképet lökött elém, és magyarázni kezdte merre kell menni. Bőgettem kicsit a motort, aztán csikorgó gumikkal kilőttünk. Jó érzés volt újra a volán mögött ülni.

 A szálloda előtt, ahol szobát béreltünk kézifékkel álltam meg, és fordultam be. „Igen. Megy ez még.” Gondoltam enyhe mosollyal. Szobáink kényelmesek voltak, egymás mellettieket kaptunk így nem kellett sokat járkálni. Az időeltolódás viszont kicseszett velem, így az első pár napot azzal töltöttem, hogy alkalmazkodjak hozzá. Ebben egységnyi kávé és energiaital segített.

 Amint minden rendben volt, Lina elkezdte keresni a bennfentesünket, én meg hiányos eszközeim pótolgattam. Meglepetésemre a társaságunk keze idáig is elért, egy Vargolhoz hű tolvaj készségesen segített miután majdnem eltörtem a kezét mikor ki akart zsebelni. Meglepett, hogy tetteim visszhangja idáig elért, de ugyanakkor büszke is voltam magamra, hogy ekkora káoszt tudtam teremteni.

 Befejezvén a beszerző körutat újra a szobámban találtam magam az alaprajzok, fotók felé görnyedve. Valami használható útvonalon agyaltam, és azon, hogy az igazi ékszerek hol lehetnek. Annyira nem voltam hülye, hogy ne tudjam: ezek csak mesteri pontosságú másolatok. Ez viszont adott egy ötletet.

 - Te beteg állat. Nyílt csapda. Mi a fasznak kell belesétálnod? – Szűrte fogai között a szavakat Lina egy héttel később. Nem tehetett róla, ő is kezdett kötődni hozzám.

 - Mert nem tehetek mást. Ideje hogy Allen Chain… Altemor. Újjászülessen. Azóta a fogócska óta semmi olyan munkát nem vállaltam, vagy teljesítettem, amely utalt volna arra, hogy még élek. A világnak ideje tudni, hogy nem adom fel.

 Bármennyire is fájt, meg kellett tennem. Miatta. Hiszen tudtam, hogy elvállaltam a munkát, és ha nem teljesítem, akkor nagyon megszívom. Fájdalmat pedig nem csak fizikait lehet okozni és szégyen nem szégyen, én is kötődtem a démonoidhoz. Talán az első nem humanoid lény volt, akihez kötődtem.

 - Ideje indulnom. – Mondtam, s fülembe tettem a dugókat Five Finger Death Punch albumokat benyomva lejátszási listámra. Csuklyám a fejemre húztam, s a nyitott ablakon át a tűzlétrára, onnan a tetőre másztam.

 Ez a város kevésbé szép volt, mint szülővárosom, de sokkal nagyobb. Így jó egy órát ugráltam és mászkáltam a friss sötétségben mire a célterület közelébe értem. Ha lehet ilyet mondani, parlamenthez képest elég szánalmas konstrukció tornyosult velem szemben. A havas placc csúszott kicsit, de nem zavartattam magam, lemásztam a tetőről, és egyéb eszközeimmel a kamerák holtterében a parlament falára kezdtem mászni. Kicsit csúszott, de egész jól haladtam.

 Bent már más volt a helyzet. Sokkal könnyebb volt mint gondoltam: sehol semmi őr, egyedül a kamerákra kellett vigyáznom. Azokkal viszont hála a részletes alaprajzoknak, és a biztonsági rendszer mellékelt terveinek simán boldogultam.

 És végre ott, a cél előtt voltam. Az üvegdobozban volt minden. A jogar, a kard, a palást, és az országalma. Üvegvágót vettem elő, s a körzőszerű eszközzel léket vágtam. Ezután egyesével szedtem ki a tárgyakat és süllyesztettem hátim mélyére, kivéve ugye a kardot. Azt övembe szúrtam a baretta mellé. Végezvén ezzel a művelettel elővettem a biztonsági feszítővasam, s összetörtem az egész tárolót.

 Ahogy számítottam rá, egyből minden fény felcsapódott, riasztó kezdett el szirénázni, de mire az őrség odaért, én már lefelé kúsztam a falon.

 Egy órával később már Lina ideges arcára mosolyogtam.

 - Muszáj volt a riasztót beindítani mi? – Döfött le.

 - Igen. Ezek csak bóvlik. – Feleltem táskámból kipakolván. – Az igaziak holnap kerülnek oda vissza, hogy eltussolják a hibás védelmi rendszert.

 - Tehát holnap visszamész? – Kérdett gyanakvóan. – Nem kéne pár napot várnod?

 - Pont hogy nem. Amennyiben számításaim helyesek, arra számolnak hogy a cuccokat megpróbálom elpasszolni, tehát pár napig biztos nem megyek vissza. Ergó holnap még gyenge lesz a védelem, ha nem gyengébb mint ma.

 - Nem félsz?

 - Ugyan mitől? – Válaszoltam kérdéssel kérdésére.

 - Hogy bajod esik. – Hangja szokatlan volt, nem tudtam hova tenni.

 Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Tudtam, ha simán nemmel felelek, akkor lebaszást kapok, hogy kéne. Ha viszont azt mondom hogy igen, akkor könnyen hagyom magam lebeszélni a végén az egészről. Nehéz helyzet.

 - Attól, hogy nekem, attól nem. Viszont attól hogy másnak... – Itt elcsuklott egy picit a hangom akaratlanul is, nem tudom miért. – Attól nagyon…

 Furán nézett rám, végül mégsem feszegette tovább a témát.

 - És a riasztó? Azt minek kellett beindítani? – Újra leszánalmasító, megrovó hangnemben beszélt. – Elbasztál valamit?

 - Kikérem magamnak… - Öltöttem nyelvet. – Az szándékos volt. Így próbariadónak állítják be és még jobban megsürgetik majd az egész eredetit az üvegkoporsóba témát. Mert ha a nép nem látja ott ahol kellene hogy legyenek a koronaékszerek, abból nagy balhé lehet.

 - Okos. – Hagyta rám, s elvonult aludni.

 Vállat vontam, s én is úgy tettem.

 Másnap délben keltem, s reggeli… azaz ebéd után leellenőriztem, hogy minden cuccom a megfelelő állapotban van-e. Feszítő vasat talán nem ártott volna újat beszerezni, mert ez már eléggé girbegurba volt, de nem izgatott, ezt az éjszakát úgy gondoltam még simán kihúzza.

 Napszálltakor ismét a tetőn voltam, ám ezúttal szakadt a hó zavarva a látási és haladási viszonyokat is. nem egyszer megcsúsztam a tetőkön, s most valamivel lassabban, de újra azon a tűzlétrán ereszkedtem lefelé, amin a minap.

 Újra ott álltam az üvegláda előtt, s megkocogtattam. Ezúttal drasztikusabb eszközökhöz kellett nyúlnom, mert vastagabb, valószínűleg golyó- és ütésálló burkolattal húzták be. De vajon ellenáll a robbanásnak is?

 Az előbbi kérdésre készültem épp egy kísérletet csinálni, mikor valaki mellém lépett. Elsőre nem izgatott, mert ha őr, vagy ilyesmi lett volna akkor már távolról szólítgatott volna. Ehelyett odaállt jobbomra, és figyelte mit ténykedek.

 - Mit akarsz azzal? – Hallottam egy túl jól ismert női hangot. – Így még kárt teszel a szajréban.

 - Ne foglalkozz azzal. – Húztam ki a felőle eső fülesem. – Egyébként mit keresel te itt Carmilla? – kérdeztem az időzítőt babrálva. – Hátrébb. – Toltam hátra karommal, mikor kész voltam.

 öt másodperc múlva halk sercegés és pukkanás hallatszott, újra a riasztók zenéjével. Sietősen összepakoltam a dolgokat, s kifelé vettem az irányt, nyomomban a fecsegő nővel.

 - Kíváncsi voltam rád. Gondoltam a tegnapi húzás te voltál, és tudatában az észjárásodnak ma idejöttem, láttalak belógni, s beszélgetni támadt kedvem.

 - Nem nagyon van időm ilyesmire… - Morogtam, s kötelet tekertem le mellkasomról. Odaerősítettem egy arra alkalmasnak tűnő szoborhoz, másik végét kilódítottam az ablakon, s újra a nőhöz fordultam. – Keress fel pár nap múlva a lakásomon. Ha még tudod hol van.

 - Azt figyelik. – Mondta felhúzott szemöldökkel.

 - Tudom. – Vigyorogtam gonoszan.

 Kilódultam, s leereszkedtem, majd alig fél órával később már újra a Mustangomban vezettünk a magánreptér felé.

 A gép már várt minket, talán pár napja már készen volt indulásra. Felszállva azon gondolkodtam, hogy Carmi mit akarhat tőlem, de gondolataim gyorsan elterelte a fáradtság, az alvás utáni vágy.