Baltar - 3. fejezet

3. fejezet

 San Sorrow még csendes volt. Nem is csoda, az emberek éppen hogy ébredezni kezdtek, ám páran már dolgukat teljesítették: őrizték a várost, vagy épp vártak társaikra hogy útnak indulhassanak.

 A déli kapunál a sivatagiak már vártak, ám Baltar csak néhány kószát látott ott várakozni rajtuk kívül. Meglepte, hogy Karazard még nincs ott, de úgy döntött nem teszi szóvá. Csak barátságosan intett a többieknek.

 - Hé Baltar! – jött egy kiáltás a fiú mögül.

 Nem fordult meg, ismerte a hangot. Az akadémián sokszor összecsaptak már. Sladenar Katarn, a lovag nagyjából egy idős volt vele, tehát még ő se volt kószaként nyilván tartva. Hatalmas, kétkezes kardja kétélű penge, fekete alapon ezüst csíkokkal díszítve fityegett most is a hátán.

 - Szeva Slade. Mizujs? – Válaszolt a gyerek.

 - Karazard úr szólt tegnap hogy valami küldetésre kell jönnöm. Elvileg Baldrik és Sally is jönnek.

 - Sally? – kapta fel a fejét Balti. A lány volt az egyetlen, aki elé bármikor bevetette volna magát, hogy megvédje, még ha csak súrolta is volna a csapás. – Minek kell őt is hozni?

 - Azért – szólt egy mély, tapasztalt hang mögötte -, mert ért a gyógyításhoz. Igen jól.

 - Vagy mert Aminára emlékeztet… - morogta Krohn maga elé.

 - Tessék? – fordult vissza Kar, mert közben már a sivatagiak felé tartott.

 - Semmi – felelt gyorsan a fiú. A vezér csak megingatta a fejét, majd folytatta útját.

 Baldrik érkezett utolsóként, de még le se szállt lováról, már indultak is.

 Út közben azokat a régi jegyzeteket lapozgatták, amiket Stein hozott magával. Úgy gondolta talán hasznosak lehetnek majd az elkövetkező harcokra. A fiatalok nagy elánnal olvasgatták, mert azok közt még ott voltak Elran és Kairen írásai, feljegyzései is.

 Sokat beszélgettek Katarinával, jobban meg akarták ismerni. A lány egy este kiállt Baldrikkal, aki egy évvel idősebb volt náluk, de izzadtságban fürödve végül a lány kerekedett felül, s maradt talpon győztesként.

 - Haza értem – mondta Katarina, mikor beléptek Gileád kapuin. A homoki város felvette környezete színét: épületei is sárgásak voltak, s lapos tetejűek. Az emberek arcán kendő a kavargó por miatt.

 A nehéz vértezetbe öltözött kószákat igaz sajnálta kicsit Kata, de az is ott járt a fejében, hogy tudták hova jönnek, és hogy ez csak szívás lesz nekik. Ettől igazából csak Stein és Katarn szenvedett. Baltar könnyebben öltözött, a lány pedig lengén ahogy az ő környékükön a vele egyidős lányok.

 Hatalmas város volt, hiába a sivatagban össze kellett tartani, hogy életben maradhass, bár ehhez az is hozzájárult, hogy utcái akár útvesztők is lehettek volna.

 Délben érkeztek a városba, de már sötétedett mire elértek a számukra kijelölt szálláshelyre a palotától nem messze.

 Kata ura elé járult rögtön, s közölte a harcosok érkezését, valamint hogy másnap kívánja őket színe elé bocsátani.

 - Nem – jött egy határozott válasz. – Most hozd őket elém. Ügyünk nem tűr halasztás.

 - De jó uram. Hosszú út áll mögöttük, pihenniük kell.

 - Azt mondtam most. – A parancs egyértelmű volt, a lány nem tehetett mást.

 A kószák ámuldoztak a palota szépségein, hatalmasságán. A fiatalabbak még soha nem jártak ekkora épületben, érthető volt tehát reakciójuk. A spártai azonban csendben lépkedett előttük a földre szegezett fejjel, gondolkodott. Számára ez is csak egy lerombolható, elpusztítható létesítmény volt semmi több.

 Kata vezette őket, s minduntalan rájuk kellett szólni, hogy siessenek, mert a srácok sokszor leragadtak egy-egy képnél vagy szobornál.

 - Á végre itt vannak – üdvözölte őket a nagyúr. – Ilmari Nietz vagyok, Gileád ura és parancsolója, s mindeneknek mik a falakon belül vannak.

 - Nekem aztán nem… - szólt Baltar, tanítója oldalba bökte.

 - Akaratos legényke vagy. De még csak egy gyerek. Hogy lennének képesek ezek bárminemű kárt is tenni a szörnyekben? – Hangja dühödt volt, nem látszott belőle semmi nyaktól felfelé. – Csalódtam benned Katarina.

 - Tesztelheti őket – felelte kimérten Karazard. Valamilyen szinten Hoblora emlékeztette Ilmari dölyfössége.

 - Ám legyen. Pirkadatkor a nagyszájú gyerek mondjuk – Baltar magára mutatott hüvelykjével és kérdő tekintettel -, igen te. Legyél a palota kivégzőterén. Meglátjuk mit kezdesz az elitünkkel Akadazhammal. Életre-halálra.

 - Ez túlzás! – dörrent Karazard. – Csak egy teszt, és ez még gyerek! Álljon ki egy tapasztalt…

 - Kar bácsi – vágott szavába a gyerek. – Emlékszel az első feltételemre? – A szólított bólintott.

 - Balti te egy elmebeteg állat vagy – jegyezte meg Sally.

 Ekkor tűnt fel valami ismerős Steinnek: Baltar tekintete olyan volt, mint apjáé, mikor valami eget rengető hülyeségre készült. Aggodalom költözött szívébe, hiszen eddig nem volt komoly ellenfele rajta kívül.

 - Elfogadom a feltételeket! – kiáltotta Krohn. – Viszont amennyibe nyerek, maga is behódol akaratomnak: szabad mozgásteret kapunk, nem tartozunk felelősséggel, és nem tartozunk kártérítéssel a párbaj megkezdésétől!

 - Legyen hát. – Ilmari hangja ismét higgadt volt. Magában talán már várta, hogy embere széttrancsírozza a nagyszájú kölyköt.

 A gyűlés véget ért a nélkül, hogy megbeszélték volna a teendőket. Karazard csalódott volt, nem csak a vezetőjükben – Katarina ugyanis nagyon szimpatikus és kedves volt, szinte szöges ellentettje annak -, hanem önmagában is.

 Magában ült egy tetőn, mint régen mikor baja volt. Bár akkor Kairen és Elran mindig előkerült és meg tudták beszélni a dolgot, fel tudták vidítani. Ha mást nem berúgtak. Rosszul tette, hogy ezt önmaga eszébe juttatta, mert újabb rossz érzések, emlékek kerítették hatalmába. Egy törött kard és a lélekkő maradt csak azokból, akik számára a családot jelentették, azokból, akik mindig mellette álltak, s ha kellett előtte hogy ne essen baja.

 Egész éjjel ébren volt, s gondolkodott. Látta, hogy jönnek Baltarért és a többiekért, s jómaga is csatlakozott hozzájuk.

 Eszébe jutott, hogy anno mennyi időt töltött ő is az arénákban, különböző küzdőtereken. Mosolyra késztette ez az emlék. A gyermek apja nyomdokain jár.

 - Baltar – szólította meg még utoljára, mielőtt a gyerek belépett volna a harcmezőre. – A súlypontodra figyelj. És ne engedd magad megtéveszteni.

 Balti bólintott, s nyitották előtte a kaput, míg a többiek a lelátón foglaltak helyet.

 Ellenfele egy fejjel magasabb volt nála, alkatra talán mesteréhez hasonlítható méretekkel rendelkezett. Fegyverzete egy pajzsból és egy kalapácsból állt.

 A fiú elgondolkodott. Eszébe jutottak apja szavai egyik jegyzetében: „attól hogy nagyobbak, még nem kell megijedni tőlük.” Elrebegett magában egy imát a hasznos tanácsért, ám nem látta helyén valónak: a szemben álló férfi izmai acélkötegekre emlékeztettek, feszes, mindenre figyelő tekintete pedig villámgyors reflexre és mozgásra utaltak.

 Küzdőállást vett fel, várta a másik kezdőlépését. Fegyveréért még nem nyúlt, de nem is szándékozott egyelőre használni. Kíváncsi volt, hogy a sivatagi mire képes.

 Az lassan, megfontoltan közelíteni kezdett, s már-már ütőtávban volt, mikor Baltar előre ugrott, s egy jobb egyenest vitt be arcra. A kolosszus meg se rezzent, lendítette fegyverét, ami elől a kölyök lebukott, ám akárcsak mestere, ez is használta pajzsát támadásra, és felegyenesedve a pajzzsal kellett farkasszemet néznie. Nem túl kellemes találkozás volt a végeredmény, s egy elkenődés a talajon.

 Akadazham ellenben nem állt meg, újabb támadást indított a földön lévő felé, aki oldalra gurulva menekült a csapások elől.

 - Mit csinál? – ámult Katarina a lelátón. – Megöleti magát.

 - Várd ki a végét. – Karazard higgadtságot erőltetett magára, de mélyen belül nagyon is aggódott.

 Közben Krohn már talpon volt, de fegyverét nem használta továbbra sem. Elképesztő volt, ahogy állta az ütéseket és pofonokat, egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy még mindig talpon van.

 - Pengetánc – mondta a sivatagi harcos, mikor a fiú hatótávján jóval kívülre került. Háta mögött pörgő szabják jelentek meg, s a srác felé szálltak. Az első becsapódása előtt rántott fegyvert Baltar, s azzal védekezett az energiapengék ellen. – Komolyan veszel végre kölyök? Nem mintha esélyed lett volna bármikor is.

 - Pengetánc – nyújtotta előre a törött rúnakardot a farkaskölyök. Megdöbbent morajlás futott végig a közönségen, Akadazham pajzsa mögé bújva védekezett. – Eddig is teljesen komoly voltam.

 - Ez mi ez? – döbbent le Slade is.

 - Nem vagyok benne biztos, de szerintem a passzívja kifejlődött a legutóbbi utazása során – révedt el a spártai. – Ami annyit takar, hogy képes lemásolni a környező emberek összes képességét, még ha ez sokkal több erőbe is kerül neki. Ez akkor tűnt fel, mikor edzettünk és ő is sötétebb a feketénélt használt.

 - Éjpenge – másolta le fegyverét Baltar, s ellenfelének ugrott. Elsöprő erejű támadást indított, bár nem volt továbbra sem fölényben.

 Újabb csapások érték, a másolat megtört, szertefoszlott. A következő csapás kivédése hátravetette, mivel valami újabb képességet használt a sivatagi. Név nélkül azonban nem tudta másolni Baltar.

 Hátra tett kezekkel landolt ülve, s érkezett Akadazham, orbitális ütéssel a még időben felrántott jobb lábszárra. A csapás így elkerülte a térdet, de a sípcsontja így is eltört a fiúnak. Csúnyán vérzett is.

 A sivatagi várt. Megvárta míg feláll Krohn, s intett neki hogy támadhat.

 - Lándzsaerdő. – Kardját földbe döfve kétélű pengék ütöttek fel a talajból s az egyik átszúrta az ellenfél combját.

 - Álljanak már le! – ordibált Katarina. Nem akarta, hogy meghaljon a farkaskölyök, hisz oly keveset tudott még csak róla, s oly erősnek bizonyult.

 Senki nem hallgatta meg, vagy csak nem akarták.

 - Ezek saját képességek, vagy mindet másolod? – Kérdett Akadazham.

 - Az éjpenge saját. A többit másoltam. De most egy újabb sajátot fogsz látni.

 Baltar hátrébb bicegett pár lépéssel, s ismét maga elé emelte törött kardját.

 - Az első még másolat. – Lehajtotta fejét, haja teljesen eltakarta arcát. – Újjászületés.

 Ahogy régen, a rúnakard ismét felvette eredeti alakját és kinézetét. Baltar nem is tétovázott, magam mellé vágta a földbe, s száját újabb szavak hagyták el:

 - Kairen kardja – magyarázta. – Apámé… És most jöjjön az én képességem.

 A levegő felkavarodott a küzdőtéren, a fiú haja fel-fel lebbent s látni engedte vérkönnyes szemeit. Arca meggyötört volt, lila foltokkal és duzzanatokkal tele.

 - Rekviem – suttogta, s elsöprő erejű lángorkán indult meg Akadazham felé.

 Esélye sem volt kitérni, már csak a még combjában lévő penge miatt sem, de a technika maga sem engedett menekülési utat. Ott égett el mindenki szeme láttára a sivatagi harcos, csak szenes csontjai maradtak belőle.

 Négykézlábra esve lihegett a fiú, de jobbjával nem engedte el idő közben újra törötté formálódott fegyverét.

 - Vért akartál öreg?! – kiáltotta. – Hát megkaphattad! Innentől kezdve nem tartozunk a felügyeleted alá. Sem a kószák, sem Katarina! Ezt én, Baltar Krohn, a farkaskölyök mondtam.

 Utolsó szavai után összeesett.

 „Miért teszi ezt a fiú? Miért vonta ki őt is a felügyelet alól? Talán maga mellé akarja venni? De hát miért? Nincs értelme a tetteinek.”

 Kata gondolatai kavarogtak. Nem tért még magához az első sokkból, hogy a fiú ilyen erőket képvisel már rögtön jött a második: a srác valamilyen okból kifolyólag tervez vele valamit.

 - Karazard úr – szólította meg a mellette ülőt, aki szintén le volt döbbenve az előbb látottakon, mivel ehhez hasonló pusztítást csak Sento főnixe, vagy Elran novája volt képes csinálni. A tűz ugyanis megolvasztotta még a homokot is. – Mit akar tőlem Baltar?

 - Ha tudnám lányom… Ha tudnám… - Tényleg nem tudta, de valami magyarázattal megpróbált előállni: - A fiú gondolatai kiszámíthatatlanok, de mint apja, neki is tervei vannak. Mindig mások előtt jár pár lépéssel de nem igazán osztja meg gondolatait másokkal. Ebben mondjuk már eltér tőle.

 - Maga ismerte a nagy Elrant és Kairent igaz? – Egyértelmű volt, de rákérdett biztos, ami biztos.

 - Az ő csapatukban voltam régen. Végignéztem ahogy megküzdenek apjukkal, s elbontanak egy ehhez hasonló méretű várat. Aztán a temetésüket. Ha megbocsájtasz, ezek nem olyan emlékek, amikről szívesen beszélek.

 - Természetesen – bólintott Kata.

 Mások hamarabb tértek magukhoz: Sladenar és Sally már lent volt az alélt Krohn mellett. Slade ölébe vette, a lány pedig közben igéket mormolt a vérzések elállítása érdekében több-kevesebb sikerrel.

 Katarina is csatlakozott hozzájuk, s mint ahogy a fiatalok, a szobája előtt várták Sallyt hogy kijöjjön és mondjon valamit.

 Karazard keresett egy kocsmát, s inni kezdett. Kíváncsi volt a helyi készítményekre s bár azok nem voltak túl erősek, ízük meglehetősen jó volt. A többi ember csak nézte, hogy dönti liter számra magába a legerősebb italukat, ami san sorrowi mércével egy jó erős sörnek felelt meg.

 Két óra telt el, mire Sally kijött Baltartól.

 - Jól lesz. Csak lefárasztotta magát. A sérülései nem komolyak a törést leszámítva, de őt ismerve holnap felkel és két nap múlva már kutya baja sem lesz. Maximum az önbecsülése sérült azzal hogy hagyta eltöretni a lábát.

 - Annyira sajnálom – mondta Katarina lehorgasztott fejjel.

 - Mit? – nézett rá kérdőn Slade.

 - Hogy idehoztalak titeket, és csak bajba kerültetek. Tiszteletre méltó Ilmari nagyúr keménykezű és nem szereti, ha nem ő irányít. Biztosan keresztbe akar majd tenni nektek. – Hangja szomorú volt és aggódó.

 - Ne aggódj – nyugtatta Baldrik. – Meg tudjuk magunkat védeni, láthattad Baltit. Ha meg mégse, itt van Karazard bá.

 - De akkor is sajnálom ami vele történt. – Szemét az ajtóra emelte, várta, hátha nyílik az ajtó, s kijön a fiú, aki máris többet tett érte, mint ő valaha is fog a fiúért.

 - Ne aggódj Baltar miatt. – Vette vissza a szót Sladenar. – Az egy elmebeteg barom. Nem tiszta a feje.

 Mosolyt erőltetett magára Kata is, ahogy a többiek is megmosolyogták a kijelentést. Ez után együtt mentek le enni, majd pihenni – utóbbit külön-külön.