Szeretném megtörni a folytonosságot, igaz nem szándékosan. Egy új történet született meg a fejemben, hiszen a Kószák vége eléggé folytatás szagúra sikeredett, még ha nem is úgy terveztem. Hát íme itt van az új történet főhősével, a cím adójával: Baltar.
Baltar
1. fejezet
A fiatal fiú -lehetett tizennyolc éves- egy nagyobb sziklán állt, s onnan tekintett le városára, San Sorrowra. Örömteli érzésekkel töltötte el, hogy végre hazatérhet a hosszú, és nem túl kellemes eseményekkel zajlott küldetésről.
Másokkal ellentétben ő egyedül dolgozott, nem igényelte a segítségét másoknak. Jelleme kedves és megértő volt, de hosszú távon nagyon ki tudta akasztani az embereket.
Kopottas zölden fénylő szeme végigpásztázta a falat, amit sok emberöltővel előtte emeltek a város védelmére.
Leugrott a szikláról, és elindult haza. Haza, ahol már várta az anyja, haza, ahol már valaki várta, hogy jelentést tegyen másoktól eltérően személyesen.
Beérve San Sorrowba nyüzsgés, és élettel teli utcák fogadták. örült ezeknek, hiszen a város békéjéért dolgozott: kósza volt ő is.
- Üdv – nyitott be vezetőjük ajtaján. – Végeztem.
- Helló Baltar. – A termetes ember egykoron hatalmas harcos volt, részt vett a larveli zavargás elsimításában. – Mesélj nekem.
A legény részletesen elmondta mi történt és hogy hogy, majd hazasietett miután felettese elengedte.
Anyja nem volt otthon, így gyorsan átöltözött. Könnyű vértjét a sivatagba kovácsolták, fegyvere egy törött rúnakard volt. Mindössze a kard maradt hátra számára apjából. Könnyebb, posztó ingbe és nadrágba, valamint kényelmes bőrcsizmába rejtette amúgy véznának tűnő testét.
Szobája úgy nézett ki egyébként, ahogy hagyta: szanaszét dobálva a ruhák, könyvek, tekercsek, az ágy vetetlenül. Nem hiába, ő átlátta a káoszt amit teremteni tudott.
- Balti? – Hallatszott lentről egy kiáltás. – Megjöttél?
- Igen anya! – válaszolt fentről a fiú.
Leballagott a lépcsőn, és anyja karjaiba borult, átszorították egymást. Ez után hosszú beszélgetés következett, mely tartalmazta az elmúl másfél hét történéseit mindkét fél részéről.
A nap békésen nyugodott le, s Baltar idejét látta elmenni a helyre, ahol „munkatársai”, a többi kósza is gyülekezett, abba a kocsmába, amit apjáék állítólag egyéb nézeteltéréseikor ripityára törtek.
Tele volt a hely, szinte minden csapat itthon volt, kivéve Hetest. Ők várhatóan két nap múlva érkeznek.
A csapos már ősz ember volt. Ő mesélte a legtöbbet Baltinak apja húzásairól. Most is szívélyesen üdvözölte a fiatal harcost.
- Szia Baltar! – köszönt jó előre. – Jöhet egy sör?
- Persze Cordell – mosolygott az.
- Te is előkerültél Baltar? – hallatszott kevésbé kedves üdvözlet. – Azt hittük már… hikk… meghaltál.
- Részeg vagy Kara. – Nem szerette az ilyen társait, akik szinte egyből elitták fizetségüket. – Menj haza inkább.
- Nekem nem parancsolgat egy taknyos. Hikk… Csak azért, mert Kairen volt az apád, még te egy senki vagy érted?
Kínos csend települt az ivóra. Mindenki tudta mennyire fájó érzés volt a fiatalnak, hogy apa nélkül kellett felnőnie. Keze ökölbe is szorult.
- Takarodj innen – szűrte a fogai között. – Vagy nem állok jót magamért.
Az erősen ittas állapotban lévő kósza, nevezett Karaniel Issacs, a hold árnyéka felvette kardját a szék mellől, aminek eddig támasztva volt, s a másiknak szegezte.
- Próbálkozz. – Nyögte két csuklás között.
Baltar, mivel számított az ilyesmikre mindig vértjében és kardjával jött ide. Most se volt másképp, küzdőállást vett fel, igaz ő nem vette elő fegyverét.
- Apja fia – hallatszott több helyről is a tömegben, ám mielőtt bármi is történhetett volna, a vezető lépett be az ajtón.
Gyorsan felmérte a helyzetet, s a tömeg véleményén volt. Intett is kezével, hogy folytassák, amit elkezdtek. Baltar igazából fel se vette, várta Kara mozdulatát. Tudta, hogy bár részeg a férfi, ez még nem jelentett győzelmet is felette. Általában ha ivott egy harcos, az csak erősebbé tette csapásait, kiszámíthatatlanabbá és talán néha még gyorsabbá is a mozgását.
Farkas szemet néztek. Hosszú másodpercekig csak álltak, Balti már lassan felnyúlt jobbjával, s megfogta fegyvere markolatát készülve egy esetleges gyors támadásra. Tisztában volt ellenfele képességeinek egy részével, bár az övéi még nem fejlődtek ki teljesen. Ez jelenthetett valamennyi hátrányt.
Karaniel előrébb lépett, furcsán mozdult felsőteste. A következő pillanatban megismételte a mozdulatot, ám folytatta azt: előre görnyedt, s szájából ömleni kezdett gyomra tartalma. Mikor „kiürítette” magát összeesett saját művébe zuhanva.
A tömeg felkacagott, Baltar lélegzetét kiengedve engedte el a markolatot, amit szorongatott. Nem szeretett balhézni, de nem tűrte meg soha, hogy megalázzák, vagy egyéb módon sértegessék. Senkitől, még a vezértől sem.
- Balti! – Hallatszott az ajtóból az előbb említett személy kiáltása.
- Karazard bácsi! – kiáltott vissza neki. – Gyere igyál valamit!
Nem kellett kérni. Karazard Stein, a spártai régen Baltar apja csapatának a tagja volt. A négyes csapaténak, de az óta már tizenhét és fél év eltelt. Ő maga képezte tíz éves kora óta a gyereket, speciálisan olyan esetekre, amik krízishelyzetekhez vezethettek. Idővel Sento, a gyors reagálású csapat vezérének helyére szánta a gyermeket.
- Mesélj mi volt ez az affér? – Ült le a Négyes csapat régi asztalához a fiú mellé Kar. – Miért akartak megint megverni?
- Megint? – vonta fel szemöldökét Baltar. – Amúgy a szájára vette apámat… - sütötte le a szemét.
Karazard csak a fejét ingatta.
- Nagyon hasonlítasz rá. – Ingatta közben a fejét a spártai. – Ő is a legkisebb inzultálásért képes volt verekedni. Tudtad, hogy ő törte el azt a kardot a hátadon?
- Nem bácsi – felelt az.
- Elhagyhatnád már a bácsizást. Szólíts csak úgy, ahogy azt egy kószának kell. Tegezz.
- De az apám is lehetne.
- Érdekel? – vonta fel most Karazard a szemöldökét. – Nos visszatérve a rúnakard eltörésére, apád nem volt jó viszonyban a saját apjával. Nagyapáddal. Meg is értem, hiszen megpróbálta megölni, és utána több ízben megöletni Kaidan. Az összecsapásukkor törte el, hogy a nagybácsid, Elrant az auramestert megmenthesse. Az erők amiket elszabadított akkor, csak a puszta véletlennek köszönhetően nem ölték meg őket. Bár Kai eszelős volt, ugyanakkor eszes is. Apja mondjuk így is csak meggyengült.
A fiatal Krohn csak úgy függött a mesélő minden szaván. Minden egyes hangot beivott, és elraktározott emlékeibe, mert számára felbecsülhetetlen értéket jelentettek.
- Mesélj a haláláról. – A kérés már számtalanszor elhangzott Baltar szájából, ám mint mindig, most is ugyanazt a választ kapta:
- Majd máskor.
Nemsokára elhagyta a helyet a fiú és a spártai. Nem messze laktak egymástól, így megkönnyítve a közös edzéseket. A város ugyanis elég nagy volt ahhoz, hogy két óra alatt se érj át egyik negyedéből a másikba. Lassan, de biztosan gyarapodott.
**
Reggel egy megbízólevél volt az asztalon, s a reggeli szalonnázás közben olvasgatta a fiú.
- Anya! – kiáltott. – Ez kitől jött?!
- Nem tudom Baltar. – A fiú összerezzent, úgy meglepte, hogy anyja mögötte áll.
Elise Vance, azaz a piromániás régen a nyolcas csapat egyik tagja volt. A larveli zavargásokkor ismerte meg Baltar apját, s fent északon fogant a gyerek is. Kairen halála azonban megrázta a nőt, de hála az égnek nem volt egyedül, Karazard és Sento végig ott volt és segített neki. Aztán Cavalorn hirtelen távozása is megrendítette, hiszen a gyereknek rajta kívül ő volt az egyetlen élő rokona, akiről valamiféle apa képet kaphatott volna, de ennek úgy tűnt Stein is eleget tudott tenni.
- Reggel már ott volt. Lehet Kar hozta be még mikor mi aludtunk – elmélkedett. – Hova küld ezúttal?
- Sehova. Felkér, hogy vezessek egy csapatot. Egy új csapatot akar felállítani, és én lennék a vezére.
- Elismerésem fiam. – Anyja nem mutatta, de iszonyúan boldog, és büszke volt fiára. – Elfogadod?
- Nem – jött az egyszerű felelet. – Nem akarok csapatot. Nem akarok másokért felelni.
- Akár csak apád. Ő is csak magáért felelt mindig. Másokra viszont már vigyázott. Messze a legjobb csapat volt az övé. Az akadémián a Krohn-Ekhart-Stein trió volt mindenki példaképe. Az elmebeteg hármas. – Eli elrévedt. Olyan emlékek törtek felszínre benne, melyek örömmel töltötték el, ugyanakkor szomorúvá is tették. – Na mindegy. Akkor menj és szólj Karazardnak, hogy nem kell a csapat.
**
Valahol délen, a Warden sivatagban eközben egy lány edzett két ívelt pengéjű karddal. Haja lapockáig ért, szőke volt, zöld szeme akár két jádekő világított, Keskeny ajkai pengeélesek voltak.
Ellenfelei a legerősebbe harcosok voltak népéből. Mégis úgy forgott közöttük, mint egy tornádó, pedig egyszerre öten támadták. Mégis játszi könnyedséggel hárított minden érkező támadást, s lassan, de biztosan elfogytak, eszméletüket vesztették a férfiak.
Halk taps hallatszott valahonnan hátulról, a sötétből.
- Elismerésem Katarina. – A sötétből egy taláros alak bukkant elő, bár csak mellkasig. Azon hosszú, összefont ősz szakáll lógott le.
A bőr felsőbe és nadrágba öltözött lány térdre borult.
- Rendelkezz velem uram. – Hangja alázatot és tiszteletet tükrözött.
- Északra mész, és elhozod azt, aki elpusztította Kaidant, a sötét mágust.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése