Tolvajok - 11. rész

Válaszok keresése

 Autómban ültem, az irodaház felé vettem az irányt. Zsebemben a telefonom megcsörrent vezetés közben, de mivel ilyenkor nem szerettem telefonálni, meg amúgy sem volt hozzá sok kedvem inkább hagytam míg meg nem unta a másik fél. Még próbálkozott párszor, mire feladta ily módú elérésem.

 Lina kifelé bámult az ablakon. Az feltűnt, hogy haragszik rám, de ahhoz túlságosan is másfelé járt a fejem, hogy rájöjjek miért. Nem is firtattam a dolgot. Gondoltam, ha akarja majd elárulja mi bántja.

 Hirtelen gondolattól vezérelve kézifékkel fordultam, s nyílegyenest a másik irányba indultam meg. Elaine meglepetten nézett rám, de eltökélt csendbe borult, nem szólt hozzá semmit.

 A külvárosba vezettem, megálltam.

 - Maradj itt. Egy óra és jövök – mondtam.

 Besiettem egy szokványos házba. Nem is kopogtam, csak benyitottam, kezem végig az övembe szúrt barettán volt. Ezen ötletem igen hasznosnak bizonyult, mert sikeresen hárítottam előrántva azt egy konyhakéssel megindított vágást.

 Rex meglepetten tekintett rám, ahogy én is rá.

 - Te mi a faszba keveredtél? – dörrent rám. - Többen jöttek és érdeklődtek utánad. Azt hittem feldobtál, de később rájöttem, hogy angyalok és démonok voltak. Több meg is fenyegetett. Azt hittem az egyik beváltott ígéret vagy.

 - Mit mondtál nekik? – kérdeztem.

 - Amit mindig. Nem ismerlek, nem tudom egyáltalán mi a francról beszélnek, én csak egy öreg nyugdíjas asztalos vagyok. Tudod hogy páran meg akarnak ölni téged ugye?

 - Tudom. Csak azt nem, hogy kik.

 - Nos, a rosszarcok nem feltétlenül a rosszfiúk…

 Megköszöntem tanácsát, s kiviharoztam a házból vissza az autómba, majd kilőttem házam felé.

 Reggel Lina csak úgy, mint az első napokban a kanapén ült. Rideg volt, és mintha nem igazán érdekelte volna a környezet. Rögtön rájöttem, hogy én csinálhattam valamit, de arra hirtelen nem jöttem rá mit.

 Az asztalon egy vékony boríték volt, nekem címezve. Kibontottam, közben vetettem egy pillantást a lányra, aki továbbra is mereven bámult előre. Közben azon gondolkodtam, hogy honnan tudják a megbízóim mindig, hogy hol vagyok.

 Rövid és tömör leírás volt egy újabb betörésről, ezúttal démonoid fennhatóságú területen, mi több, egyenesen egy démonoidtól kellett lopni, nevezett Egberttől.

 - Lina – szólítottam meg. – Tudsz valamit Egbertről? Démon úr.

 - Egbert… - Kicsit elgondolkodott, szemét le nem vette a be nem kapcsolt tévéről.  – Igen megvan. Egbert egy alacsonyabb rangú démon. Állítólag valami nagy dobásra készült. Krieggel lopatott valamit hozzá. Folyton arról beszélt, hogy azáltal majd mekkora úr válik belőle a nagyurak között is. Egy piti kis köcsög. Nem érdemes vele foglalkozni. Miért?

 - Mert tőle kell lopnom…

 Válaszomra se történt semminemű reakció, magában nyugtázta új munkám.

 Nem igazán érdekelt egyelőre a baja velem, inkább elmentem meglehetősen hiányos felszereléseim (köztük egy új zenelejátszót is) pótolni.

 Több helyre is úgy kellett bemennem, ahogy szakmámhoz illett, mivel mindenfelé az én fejem volt kitűzdelve, vagy épp a tévében a híradó adta. Üldözött vadnak éreztem magam a saját vadászterületemen. Nem volt túl kellemes érzés.

 A cuccokat amik kellettek pár óra alatt összeszedtem, s úgy döntöttem, hogy még aznap éjjel elrendezem a munkát.

 Hazafelé vettem pizzát, és fagyit. Amolyan bocsánatkérésnek szántam, bár mikor evésre került a sor továbbra sem tudtam, hogy hányadán állnak a dolgok.

 Végül egyedül vágtam neki az útnak. Kilenckor indultam, egy órányira volt a célterület. Bár már vége felé közeledett a tél, még mindig nyolckor állított be a sötét, így nekem fél tizenegykor a koromfekete éjben sikerült megindulnom a ház felé.

 Barettám az övemben, kardom a hátamon, hátim a fegyver miatt fél vállamon, fülemben pedig Simple Plan csengett.

 Nagy kertes kúria volt, de nem volt túlságosan védett. Se magas kerítés vagy fal, se kamerák. Töretlenül haladtam az árnyékok sötétjében célterületem felé.

 Egy egyszerű riasztórendszerrel találtam magam szemben a hátsó ajtónál, amit behatolásom pontjának választottam. Nem volt nehéz feladat, sőt belül is csak pár rosszul elhelyezett kamera volt.

 A biztonság kedvéért balom a barettán, jobbom a kard markolatán volt, nehogy valami meglepetés érjen.

 Töretlenül haladtam a dolgozószoba felé, ahol a kérdéses dobozka volt benne a tárggyal, ami kellett nekem. Pontosabban a megbízómnak. Benyitva egy szokványos, kör alakú szoba volt. Egy régi rendőrvicc jutott eszembe, de gyorsan visszatereltem gondolataim a feladatra: a lopásra.

 A széf nem lehetett túl sok helyen, tekintettel arra, hogy egyetlen kép volt csak az egész teremben. Azért is gondoltam így, mert Lina egy jelentéktelen senkinek írta le. Tippem jól be is vált. Gyorsan kódtörőt nyomtam az elektronikus zárra, s egy perc múlva már nyitva is volt a fémdoboz.

 Benne volt, ami kellett, és még több is. Pár vaskos pénzköteget is magamévá tettem.

 Kifelé indultam, az ajtón kiléptem, s hibámra körbekémlelés nélkül jobbra fordultam. Ez volt eddigi pályafutásom egyik legnagyobb hibája: hideg, tompa tárggyal tarkón ütöttek, én pedig eszméletem vesztettem.

 Mikor felébredtem egy székhez voltam kötözve bárminemű fegyver nélkül. Fejem nem emeltem fel, egyelőre a boldog tudatlanságot színleltem, hátha megtudhatok valamit még elfogóimról. Azonban úgy tűnt üres a szoba, néma csend honolt, még lélegzetvétel hangját se hallottam hát felemeltem fejem.

 Nem pince fedeztem fel a környezetem. Még csak nem is valami riasztó hely, ahol esetleg pszichikailag is nyomasztó lenne. Egy kényelmesen berendezett szobában voltam, székem is párnázott volt. Nagy franciaágyat fedeztem fel szemem sarkából magam mögött, az ablak végre vágva bizonyára szellőztetés céljából. A plafonról díszes csillár lógott alá, gyertya alakú égőkkel. Hatalmas tölgy szekrénnyel szemeztem, ha pontosan előre néztem, az ajtó tőlem jobbra volt elhelyezve.

 Ahogy belegondoltam, ez az ékes, kirívó, szokatlan hely sokkal frusztrálóbban hatott rám, mintha mondjuk csak egy villanykörte lógott volna alá a négy fal között.

 A következő lépés az volt, hogy kerestem valamit, amivel esetleg elmetszhetem a köteleim. Az ágy melletti éjjeliszekrényen éppen megpillantottam egy erre a célra alkalmas, hanyagul ottfelejtett ollót. Oldalra ugráltam a székkel, majd ha már adattak, szárnyakat bontottam s egy határozott csapással elég közel löktem magam. Előrehajolva felálltam, odafordultam, s számba véve a földre löktem az ollót, majd amennyire halkan csak tudtam a földre borultam. Nem kívántam jelezni, hogy eszméletemnél vagyok.

 Úgy fordultam, hogy elérjem az éles eszközt, s kinyitva azt rögtön vágni kezdtem béklyóm. Csekély tíz perces procedúra volt. Ekkor tűnt fel, hogy nem vigyáz rám őr idebent. E felett is elsiklottam. „Kezdő démonoid, kezdő gengszter” gondoltam.

 Újra az ajtó felé vettem az irányt, csendben elfordítottam a gombot, s némán nyitottam ki. Most azonban jobbra is, balra is elnéztem, s újabb érdekességbe ütköztem: „cellám” elé sem állítottak őröket. Felismertem a folyosót, két ajtónyira voltam a dolgozószobától.

 Óvatosan osontam az első ajtó felé, s behallgatóztam, csend lévén benyitottam. Bent egy meztelen nő aludt, de eszközeim és zsákmányom – amiket mindenképp vissza akartam szerezni -, nem láttam, így ki is fordultam s némán bezártam.

 A következő a dolgozószoba volt. Bekukucskáltam a kulcslyukon, s az asztalon megláttam hátim, mellette törött pengém, rajta a barettát. Körbe néztem még egyszer, nem-e jön valaki, majd fülem tapasztottam az ajtóra. Néma csend.

 Bementem, s gyorsan magamhoz vettem mindent, a széfből ismét ki kellett operálni, amit korábban már magamévá tettem, de ez volt a legkisebb gondom. A változatosság kedvéért az ablakon át terveztem távozásom. Fejem kezdett fájni, de nem foglalkoztam vele. Egyelőre ki akartam jutni.

 Zenét kapcsoltam, s a szélesre tárt ablakból elrugaszkodtam kibontott szárnyakkal, s a fekete illetve fehér tollak felsegítettek a levegőbe, majd célirányosan Suprám felé. Az autóval még elhaladtam a ház előtt, ami még mindig üresen állt. Lassítottam kicsit, majd meglepetésemre az egész a levegőbe repült.

 - Szia – köszöntem Linának. – Megjöttem.

 - Kicsit sokáig voltál. Még éjjel meg kellett volna érkezned.

 Dorgálása jól esett, legalább újra szóba állt velem. Feltűnt neki a vérfolt a nyakamon, s rögtön a kötszerekért, fertőtlenítőért rohant. Én mint kezes bárány álltam az ápolást, s közben elbeszéltem neki a történteket.

 - Szóval csapda… Neked… - Elgondolkodott, látszott rajta, hogy többet sejt egy ügyetlen próbálkozásnál. – Egbert nem olyan hülye hogy ujjat húzzon a társasággal. Tudja, hogy nagyon megütheti vele a bokáját, ő pedig egyelőre túl kicsi és gyenge ahhoz, hogy felbéreljen valakit aki ilyet talál ki.

 - Erre gondoltam én is – helyeseltem. – De mégis. Ott az a nyomasztó érzés, hogy űzött vad lettem a saját vadászterületemen. Ez egyszerűen lesokkol, valahányszor erre gondolok. De mégis ki, és miért akarna eltenni láb alól… - Eszembe jutottak Rex minapi szavai, hangosan is kimondtam: - A rosszarcok nem feltétlenül a rosszfiúk… Vajon mit érthetett ez alatt Rex…

 - Talán azt, hogy nem feltétlenül a démonok akarnak kicsinálni annak ellenére, hogy egy démon házában basztak ki veled.

 Felszisszentem, ahogy a lőtt sebet felnyitotta, hogy kiemelhesse a lövedéket. A bőröm felmetszése még nem is ért olyan fájdalmasan, mint mikor a már rég összeforr, egyógyult húst kezdte el szabdalni.

 - Ez az Egbert… Talán meg kéne látogatnod. Úgy diszkréten – javasolta. – Lehet, hogy ki tudnál szedni belőle valamit.

 - Lehet – jegyeztem meg, majd felszisszentem, ahogy a csontba fúródott lövedéket elkezdte kipiszkálni.

 - Ne ficánkolj. Csak még jobban fáj.

 - Még alszok rá egyet.

 - Mire? A ficánkolásra? – nézett rám furán.

 - Nem – mosolyodtam el. – A látogatásra.  Egyelőre szerintem a hercegek komolyabb problémát jelentenek.

 - Miért?

 - Mert Krieg mellett Pavel is ellenem van. Nyíltan fejezte ki magát a golyóval a vállamba. Viszont Carmi mellettem van. – Kicsit megrándult a keze, éreztem, ahogy több vér folyik le a vállamon. – Te mit csinálsz?

 - Mélyen van a golyó – vágta rá. – És kicsi a vágás.

 - Értem… Szóval Carmilla mellettem áll. Baldrik bekerült. Sikerült bejutnia. Még nem reagált sehogy a történtekre. Még újonc, szerintem ezért maradt a háttérben.

 Egy ideje semmit nem éreztem a lapockámnál, csendben ültem előtte, míg ő kiszedte a golyót. A következő amit éreztem, hogy összevarrja a vágást.

 - Kész is lennénk. Akkor most hogyan tovább?

 Igazából nem tudtam, hogy hogyan és hogy mit kéne csinálnunk. Túlságosan is aggódtam a lányért, hogy bajba sodorjam: magam mellett akartam tudni. Ugyanakkor nem akartam azt se, hogy szemtanúja legyen afférjaimnak. Nem akartam hogy lássa azt az énem, ami bármire képes lenne érte. Az túl állatias lett volna, néha még én magam is megrettentem tőle.

 - Nem maradunk itt… De a városban kell maradnunk. Tehát kell egy új búvóhely. Lehetőleg a külváros peremén. A menekülés onnan egyszerűbb.

 - Meglesz – nyugtázta. – Most menj pihenni. Jót tesz. És nem hiszem, hogy egy székhez kötözve annyira ki tudtad volna pihenni magad – mosolyodott el újra.

 Úgy tettem, ahogy kérte. Szobámban azonban nem csak a fényesség miatt (azt megoldhattam a sötétítőkkel)  nem tudtam aludni: gondolataim ismét kavarogtak. Egyértelmű, hogy valaki el akar tenni láb alól, de hogy ki azt nem tudtam, és itt volt ez a rosszarc nem feltétlenül rosszfiú gondolat is. Rex vajon mit akarhatott ezzel?

 Körülbelül egy-másfél óra után végül elnyomott a fáradtság.