Tolvajok társasága - 10. rész

10. rész

Na ki van itt?

 Egy hét telt el azóta, hogy kiűztek második otthonunkból a rendőrök, de én már azon agyaltam, hogy hogyan juthatok vissza a városomba. Valószínűleg köröznek, képek rólam mindenhol, az autóm márkája, színe, rendszáma, meg úgy minden róla feltöltve a fedélzeti gépekbe, szóval az is biztos, hogy azzal nem tudok menni.

 Fel alá járkáltam, lejátszómról zenét szolgáltatott a gondolkodáshoz Lina laptopja, amit itt hagyott nekem, valamint egy üveg sör, amit a kajára hagyott pénzből vettem. A többivel együtt.

 Nagyot kortyoltam, s tovább nyomtam egy számot, amihez nem volt kedvem. Közben kitekintettem az ablakon. Szokványos környék volt ez is: kicsi, családi házak két-három gyerekre tervezve, ápolt pázsit, kerítés nélkül. Nem volt akkora a város, hogy aggódni kellett volna különösebben bármiért is. Egészen pofás környéknek tűnt.

 Egy fekete furgon gurult végig lassan az utcán. Elsőre nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, de miután két házzal odébb megállt, és nem szállt ki senki figyelni kezdtem.

 A volánnál egy férfi ült, szemüveges, rövid, szőke hajjal. A másikat nem láttam, de ebből is ennyi volt az összes ami látszott.

 Visszahuppantam a kanapéra, s egy ötlet fogalmazódott meg bennem: mivel az angeloidok ki akarnak csinálni, és a rendőrök se nyugszanak megint egy darabig csendben kell visszamennem városomba. Ott aztán feltűnésmentesen el kell jutnom Vargolhoz és a hercegek gyűléséhez, hogy eléjük tárjam a helyzetet.

 A következő probléma itt lépett fel. Mégpedig, hogy a hercegek közül kik maradtak, és kik az újak, valamint, hogy melyik áll mellettem és melyik nem. Krieg biztosan nem, ha még ott van, és miért ne lenne ott?

 Kikapcsoltam a zenét, s váltottam a televízióra. Nem biztos, hogy a legjobb döntésem volt, de prímán elnyomott az álom valami szappanopera alatt. Ha másra nem, hát erre jók voltak.

 Lina keltett – pontosabban rázott – fel. Számból még a nyál is kicsordult, amin ő csak mosolygott. Én már kevésbé. Intett, hogy maradjak csendben, s hogy kövessem. Kimentünk elől, a garázs felé vezetett ahol legnagyobb meglepetésemre a régi Suprám állt.

 - Ezt hogy? – néztem ámulva.

 - Tudom, hogy jobban szereted mint a Mustangot, ráadásul azt is, hogy miattam törted össze Rolfónál. A minimum hogy kipofoztattam neked. A Mustang csak bérelt volt.

 - Gondolom akitől bérelted nem örült neki hogy összetörtem… picit… De akkor is – mondtam továbbra sem térve magamhoz -, hogy a francba szerezted vissza?

 - Egyszerű. Miután kiderítettem, hogy miattam törted össze, keresgetni kezdtem a roncstelepeken. Rolfónak nem kellett volna egy ilyen kocsi, pláne nem szarrá zúzva. Onnantól már csak át kellett hozatnom, és ki kellett kupáltatnom. Mindent ugyan olyat rakattam bele amit cserélni kellett, mint amilyen volt.

 Hálásan tekintettem rá, s rögtön be is vetettem magam a volánhoz. Ő már mellettem is termett, s elgondolkodtam.

 - Visszamegyünk. – Hangom határozott volt. – Mert ki kell derítenem ki akar kivonni a forgalomból. Az angeloidok utálnak, ezért a démonoidok kedvelnek. De tudni akarom kinek az érdeke az, hogy én távol legyek otthonomtól.

 - Hozom a cuccaid.

 Meglepődtem, mikor rábólintott a dologra. Minden esetre az, hogy visszakaptam régi kocsim nagyban megkönnyítette a dolgokat.

 Alig pár perc múlva már újra „haza” tartottunk, ha nevezhető még annak az a hely, ahonnan finoman fogalmazva is kiutáltak.

 Ahogy arra számítottam, ezt az autót nem ismerték a szirénások, így könnyebben, bár nem kevesebb óvatossággal közlekedhettünk. Egyből az én lakásomra vettem az irányt, s odaérve egy pillanatra átnéztem az utca másik oldalán lévő kocsmára. Megengedtem magamnak egy nosztalgikus mosolyt, minek következtében álmatlan éjszakák, és fejfájós reggelek ütötték fel emlékeiket.

 Megingattam fejem, s kiszálltam. Elaine az autóban maradt, egyedül mentem fel.

 Ahogy gondoltam, minden tele volt poloskázva, sőt zárat is cseréltek. Nem okozott akadályt kinyitni, de arra engedett következtetni, hogy bizony berúgták ajtóm. Ez újabb, ezúttal gonosz vigyort csalt arcomra.

 Felvettem a telefont, s tárcsáztam.

 - Halló Vargol? – szóltam bele mikor felvették.

 - Igen Altemor. Aggódtunk érted. Mi történt? És honnan tudod ezt a számot?

 - Ne húzd az időt, így is kevés van. Hívd össze a hercegeket holnap délre a szokásos helyre.

 - Rendben, de miért? – kérdett újra.

 Nem válaszoltam, csak kinyomtam a hívást. Előkerestem azt a füzetet, amibe a régi telefonszámokat írtam.

 - Alti? Mi van veled? Otthon vagy te nagyon beteg? – Carmilla hangja megnyugtatott.

 - Sajnálom a múltkorit. Nem egészen úgy jött össze, ahogy terveztem.

 - Azt hallottam. A rendőrök is megkergettek. Nem tudom ki akar kikészíteni, de a bőrödre hajt.

 - Találkoznunk kell. Itt velem szemben a kocsmában. Mennyi idő alatt érsz ide?

 - Pár perc. Épp a környéken vagyok.

 - A területemen loptál? – akadtam fent.

 - Én is jól vagyok – terelt volna.

 - Mindegy. Gyere amint tudsz.

 Letettem, s lesétáltam a lépcsőházba. Ott az aljában ismét egy nem kívánt személyjel találkoztam. Zoé állt ott, mint mikor le akart beszélni egy-egy démonoid megbízásról. Ezúttal nem mentem el mellette, megálltam mellette, igaz nem fordultam felé.

 - Mit akarsz? – vetettem oda szokásos mogorvaságommal. – Nincs rád sok időm, szóval siess.

 Nem szólalt meg, de teste enyhén remegett. Nem folyamatosan, mint mikor fázik valaki vagy fél, sokkal inkább rendszertelenül, mint mikor sír valaki. Meg-megremegett, néha erősebben, néha gyengébben.

 - Mi az? – fordultam felé.

 - Meg fognak ölni – emelte rám tekintetét. A válasz nem lepett meg, a kisírt szemek már annál inkább. – Rolfo rád uszította az angeloid hatalmasságokat. A te területeden immár te vagy az űzött vad, nem pedig a vadász.

 Mélyen a szemébe néztem, s megfogtam vállait.

 - Nyugi. Nem lesz bajom. De most mennem kell.

 Elsiettem. Amit mondott nem lepett meg, eddig is így állt a helyzet, ezért barettám mindig a hátamhoz volt szúrva, biztonsági okokból. A kard ugyanis túl feltűnő lett volna fényes nappal az utcákon.

 Belépvén az ivóba csend fogadott, minden tekintet rám szegeződött. Ismertek mind, ezt enyhe borostám se változtatta meg. Egyedül a zenegép szólt, valami mulatós.

 A pulthoz mentem, s kértem egy kólát. Hiába, még vezetnem kell. Nem mentem asztalhoz, pedig lett volna szabad hely. Senki nem foglalkozott velem. Itt mindenki számára tabu volt a köpés, mivel mindenki hozzám hasonlóan nem tiszta lapokkal játszott. Még a tulaj sem, aki megvetéssel és tisztelettel egyszerre nézett rám.

 Carmilla is belépett. Rá többen felfigyeltek mint rám, s sikere is nagyobb volt: egy-két fütty és beszólás is elhangzott. A nő nemes egyszerűséggel elengedte ezeket a füle mellett, s felém vette az irányt.

 Három puszi arcra, ahogy azt illett, majd ő is rendelt.

 - Mit tudsz azokról, akik ki akarnak csinálni? – kérdeztem egyből a lényegre térve.

 - Szinte semmit – mondta, s meghúzta sörét. – Csak amit már te is kisakkoztál: hogy keménylegények, keményebbek mint Rolfo. Ellenben vannak híreim. Baldrik bekerült a hercegek közé.

 - Baldrik… - Elgondolkodtam. Rendes srác, a maga módján. Nem nagyon ismertem, egy-két megbízás alkalmával közösen dolgoztunk, de semmi több. – Igen, ez lett volna a másik kérdésem. A hercegek hogy viszonyulnak hozzám?

 Letette immár üres üvegét, elismerő biccentéssel jutalmaztam s újabbat kért.

 - Krieg és Pavel ellened van. Én melletted. A többiek vagy semlegesek, vagy semmit nem tudok róluk. Az a kettő ki akar készíteni szintén. Ha jót akarsz nem fegyvertelenül jössz.

 - Értem. Vargol?

 - Az a vén fasz – kezdte – már nagyon a hercegek bögyében van. Minden áron téged akar az élre. – Kicsit megállt. Eljátszott az újabb üveggel, ami máris félig volt csak. – A franc tudja mi jár a fejében. De holnap délben ott leszel igaz?

 - Természetesen – feleltem. – Én hívattam össze.

 - Ahham. Gondolom tisztában szeretnél lenni a helyzettel. Nem is árt a te helyzetedben.

 Hosszú csend következett. Én féloldalasan ülve a társaságot figyeltem. A mindig tárva lévő ajtó csukva volt, a vendégek kisebb csoportokba verődtek.

 - Te Carmi. Ha most kitörne egy verekedés te mellém állnál?

 - Nincs az a pénz – felelte egyszerűen. – A te bajod ha meg akarnak verni, nem az enyém.

 - Kedves vagy – mosolyogtam rá.

 Nem is kellett sokat várni, az első pár delikvens puszta kézzel jött. Gyorsan feladták, miután egyikőjük a pult mögött kötött ki, a másik kettő meg aléltan előttem.

 - Remélem van b terved is. – Kaján vigyor terült el a nő arcán, míg én ökölbe szorított kezekkel vártam a következő csoportot.

 Nem várattak sokáig magukra. Kést, vagy törött üveget hoztak, esetleg biliárd dákót.

 - Ennyire ne törd magad értem… - dohogtam két ütés között.

 Már a kocsma közepén voltam körbevéve négy-öt emberrel, és körül-belül ennyi feküdt körülöttünk aléltan.

 Bevágódott az ajtó, s Lina lépett be rajta fegyverrel a kezében. Rá fogta az emberekre, majd biccentett, hogy menjek. Elsietve az egyik ember mellet, még lekevertem neki egy jóízű sallert, akkorát, hogy mivel amúgy is részeg volt a fal adta a másikat.

 Az autóhoz siettünk, s izzítottam a motort. Gázt adtam, s nekilendültünk a városnak felszerelést szerezni nekem.

 Elaine meglepett egy új, lábszárig érő, kopottas barna bőrkabáttal. Tetszett, bár a súlya nem volt elenyésző de azt hamar megszoktam.

 A kérdéses épület előtt álltam. Nem cécóztam, simán beléptem és fellifteztem, nem volt kedvem produkálni magam. Ez volt a „művészbejáró” azoknak, akiknek helye szilárd volt. Carmin és rajtam kívül senkinek.

 - Üdv néktek – köszöntött Vargol. – Altemor kérésére vagyunk itt. Úgy gondolom, hogy átadhatom végre a tisztséget, ami megilleti.

 - Nem, nem a miatt. Amúgy se kéne. Amiért itt vagyunk, az az, hogy ki mit tud arról ami a területemen zajlik. Mivel engem kiűztek onnan én nem sokat.

 - Te rohadék. – Krieg nem volt túl jó hangulatában, kezem a kardom markolatára csúszott. – Van pofád visszajönni, az után a felfordulás után, amit magad mögött hagytál? – Szája szinte habzott a dühtől, két kardját újra előhúzta.

 Nem túl fair játékot játszva Pavel is támadott felcsatolható pengéivel. Utóbbit kikerültem, s a markolat végével homlokon csaptam a nagyobbikat.

 Nem feledkeztem meg a másikról sem, így míg Krieg kába volt, vele kezdtem táncolni. Törött kardom pont kapóra jött, mivel a meglehetősen közel harcban sem akadályozott. Nem jelentett kihívást, így a még mindig szédülő Krieghez fordultam.

 - Szóval. Mit is tudsz te azokról, akik el akarnak tenni láb alól? – Farkasszemet néztünk, s válasz helyett inkább nekem támadott. – Vagyis a patrónusaid közül valók. Vagy mindegyik.

 Nem apróztam el, ezúttal jóval gyorsabban végeztem vele mint a korábbiakban, nem volt kedvem játszadozni. A hatalmas test tompa puffanással ért földet.

 - Ennyit akartam. Viszlát.

 Vegyes gondolatokkal, s egy újabb golyóval a bal vállamban hagytam el a termet. Ugyanis Pavel magához tért s fegyvert rántva rám lőtt egyszer. Aztán Carmilla egy gyors ugrással majd rúgással újra álomba küldte.

 Hálásan tekintettem rá, ugyanakkor dühös voltam, hogy új kabátom máris kilyuggatták.

 - Mi lett veled? – kérdezte Lina amint meglátott. – Verekedtél? Basszus megint meglőttek.

 - Nem fontos. Menjünk. – Érzéketlenül mentem el mellette. Fel sem tűnt számára ez mennyire fáj, túlságosan lekötöttek a gondolataim.

 - Rendben Alti… - felelt hidegen.