Tolvajok társasága - 8. rész

8. rész

Hazaérkezés

 Leszállt a repülő. Ezt az enyhe döccenés jelezte, amire felébredtem. Nem mentem át az utastérbe, autómban ülve aludtam el így testem több tagja elgémberedett, vagy elzsibbadt. Egész konkrétan kiestem az ülésről mikor megpróbáltam kiszállni és ellenőrizni a csomagtartóba rejtett szállítmányom.

 Mikor összeszedtem magam arra is sort kerítettem. Az autó hátsó részébe rejtett cuccok biztonságban voltak, és épen egészségesen tettem át őket a hátsó ülésre, már csak a vezetési szokásaimat is ismerve.

 Visszamentem, s lecsaptam a nyitva maradt ajtót. Felemelve fejem az autó másik végén Lina állt, megeresztettem egy mosolyt felé, s ő is felém. Ekkor váratlanul elviselhetetlen fájdalom nyilallt a két lapockámba, s a fejembe is. Még lábon bírtam maradni, míg betámolyogtam az anyósülésre, s hallottam a lány ijedt kiabálását is, ám beülni már nem tudtam, keresztbe bedőltem a járműbe. A sebváltó a mellkasomba préselődött, de a többi részem fájdalma túl nagy volt ahhoz, hogy felfogjam azt.

 - Kaijin. – Nyögtem még, mielőtt tudattalan állapotba kerültem volna.

 Nem tudtam hol vagyok. Szemem nem nyitottam még ki, tudni akartam kik vesznek körül, kik azok akik halk, suttogásszerű társalgást folytattak. Nem ismertem fel egyik hangot sem.

 Úgy egy órát tölthettem így el, s megunva kinyitottam a szemem. Egy betegszobához hasonlatos helyiségben voltam. Spártai gazdagsággal rendezték be: az ágy, amin feküdtem, infúziós állvány (folyadék nélkül), egy fehér szék, és egy kisasztal rajta néhány fiolával. Biztonsági intézkedéseknek nyomát sem láttam, tehát nem tartottak attól, hogy megszöknék, és attól sem, hogy kárt tennék valakiben.

 Mikor azonban fel akartam ülni, szomorúan konstatáltam, hogy kezeim le vannak szíjazva, ahogy lábaim és nyakam is. Nem éreztem sok mindent, valószínűleg telepumpáltak nyugtatókkal.

 A hangok, amiket hallottam egyébként a szoba ajtajának túloldaláról jöttek. Kedvem lett volna hangosan kiáltani, hogy tudassam: ébren vagyok, de mégse tettem. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek. Ez eléggé kontrasztban volt azzal, hogy magamat ismerve legalább egy napig eszméletlen voltam. Ezek szerint elég komoly dolog történhetett velem, ha még le is kötöztek miatta.

 A susmorgás kívülről elhalt, s a csend maradt egyedül, ami velem maradt. Hát vártam.

 Az idő meglehetősen lassan telt úgy, hogy semmi mozgásterem nem volt, hogy semmi nem vonta el a figyelmem, még egy ablak sem volt „lakosztályomon”. Időérzékem teljesen elvesztettem már, mikor valaki végre benyitott.

 Magas, széles vállú férfi, marcona tekintet, és egy szőrősnek tűnő, félig kigombolt inges mellkas állt velem szemben. Nem ismertem, de angeloid szárnyai rögtön feltűntek.

 - A gecit akarsz? – Köszöntöttem szívélyesen. Az csak félreállt, utat engedve az oly ismerős arcnak: Kaijinnak. Szakálla volt mint mindig, ám nem túl nagy. Barna szeme és haja teljesen szokványos emberre emlékeztetett, egyedüli különlegessége talán a jobb szeme mellett meghúzódó heg volt.

 - Relax Al. – Szólt Kai. – Örülj, hogy ennyivel megúsztad. Két óránként ezer milligrammos nyugtatót kellett beléd lőni, mert csak ordibáltál. Magadon kívül voltál. De az eredménye az agyad tevékenységének változása, és még valami.

 Csettintett, s a szíjaim eloldódtak. Kicsit esetlenül, de felálltam. Kórházi pizsamám a hátán furcsa mód széles volt, így reflexből hátranéztem mi változhatott. Jobb oldalt egy angyal fehér szárnya volt, igaz ezt csak velem született adottságomnak köszönhettem hogy láttam. Döbbenten, talán kicsit ijedve fordítottam bal vállam felé a fejem, ám ott a várttal ellentétben a szárnyaim feketék voltak.

 - A lapockád fájdalmai. Nem tudom mi idézhette elő ezeket a változásokat, de az biztos, hogy nem túl kellemes érzésekkel leptek meg.

 - Tud erről még valaki? – Kérdeztem. – Mármint a szárnyakról.

 - A lány aki idehozott. Meglepően jó társaság, ha engem kérdezel.

 - De nem kérdeztelek… - Vetettem oda. – Az agyi kapacitásom növekedése mit takar?

 - Hogy a képességed felébredt. A legtöbb démonnak és angyalnak egyszerű erők jutnak, mint manipulálni egy kulacs vizet vagy ilyesmi, azt se túl profi módra. Az erősebbek viszont tornádót gerjesztenek, teleportálnak, cunamit indítanak egyetlen gondolattal is. – Magyarázott. – A te képességed nem tudom mi lehet. Elég sok változás ment végbe az agyhullámaidban. Talán te is elemi vagy. Pirokinézis, hidrokinézis, esetleg a szél. Nem tudom. Majd kiderül pár hét múlva. Addigra megjelennek az első jelek a képesség mivoltára.

 - Értem. És ezek? – Böktem hüvelykemmel a hátam felé.

 - Ezek azt jelentik, hogy egyik szülőd nem ember volt. Talán mindkettő. Furcsa, még soha nem láttam felemás szárnyakat. Most viszont kapsz ruhát és mehetsz Isten hírével. – Hangjában enyhe iróniát éreztem, hiszen tudta mi a szakmám. „Háziorvosom” volt már pár éve.

 Egy másik személy lépett be, egy démonoid férfi. Szúrós pillantást vetettem rá, de az csak az ágyra dobta ruháim, s ki is ment.

 - Ne aggódj. – Mondta tűnődő arcom látva. – A szárnyak csak asztrálisan jelennek meg, csak úgy láthatók. Ilyen formán közel lehetetlen őket bántani. Bár a lapockád még ugyanúgy sérülékeny. Bármit felvehetsz, mintha ott sem lennének, ugyanúgy történik majd minden. Ellenben kezdetekben ne nagyon repülj nagy távokat, ha esetleg erre vetemednél. Bár téged ismerve… - Elharapta a szavakat, én pedig felhúztam szemöldököm.

 - Ennyi? – Kérdeztem.

 - Ha esetleg baj lenne majd a képességgel gyere vissza. Itt majd megtanulhatod használni. Kitalálsz magadtól is ugye? – Szokványos, kedvesnek nevezhető arca ellenére elég közömbös személy volt. El se köszönt, úgy hagyta el a szobát amiben voltam.

 Átöltöztem, s a folyosóra léptem. Nem volt hosszú, pláne, hogy lifttel mentem le. Az aulában már várt Lina, akinek első reakciója a döbbenet volt, második, hogy amint a közelébe értem ő is tett pár lépést felém, s a nyakamba borult. Tudta mi történt, így köszönés után elindultunk a Shelbymhez.

 Beülve zenét kapcsolt, Within Temptation-t a lejátszómról. A sors cinizmusa, de az Angels szám szólalt meg először. Ő megmosolyogta, én viszont az anyósülésen nem éreztem magam jól. Mégse engedett vezetni.

 Elmesélte, hogy a közel két hétig, míg önkívületben leledztem mi történt. Leadta a megrendelt koronaékszereket, s a fizetséget a házához szállíttatta. Mi is éppen oda tartottunk.

 A jutalomról azonban egy szót sem szólt azonban, bár én se nagyon feszegettem a témát. Jobban örültem annak, hogy megint tudatomnál, megint szabad, és megint vele lehetek. Jelen helyzetemben Lina volt az egyetlen személy, akihez egyáltalán érzelmi szálak fűztek, így szükséget éreztem iránta. Bár ez a szükség nem állt másból, minthogy azt akartam: mosolyogjon.

 Közben beparkoltunk, s bementünk. Rendeltünk szokásunkhoz híven pizzát, mert a hűtő tartalma ismét nem kecsegtetett valami kedves látvánnyal.

 - És amúgy hol van? – Kérdeztem a kajára várakozás közben.

 - Mi? – Kérdett vissza szórakozottan a lány.

 - Hármat találhatsz… - Feleltem gúnyosan.

 - Ja, jó. Igen. Fent az ágyadon. – Jött a nem túl vidám válasz. Pedig általában örülni szokott a fizetségeimnek, még ha a legtöbbről azt sem tudta mire való. Például azok a kis töltetek, amik nem hasonlítottak semmire, mégis oly hatékonyan segítették a munkám.

 - Miért, mi az? – Erősködtem, ám a válasz egy halk „Majd meglátod.” volt csupán.

 Továbbra sem erőltettem, mivel túl éhes voltam a vitázáshoz is, meg ahhoz is, hogy magamtól megnézzem. Inkább bekapcsoltam a tévét, és valami rajzfilm csatornára váltottam. Éppen Sylvester & Tweety ment, szóval hagytam. A kis sárga madárka volt az egyik kedvence ugyanis Linának.

 Végre megjött a kaja, s mi jóízűen befalatoztunk, majd tévét néztünk, az előbbihez hasonló, régi mesék mentek, amik megnevettettek minket, vagy legalábbis megmosolyogtattak.

 Másnap reggel kaptam magam azon, hogy ismét egymásra borulva egy pléddel letakarva pizza maradékkal előttünk keltem. Lina még aludt, úgyhogy nem mozdultam. Megvártam, míg felébred. Reggeli ábrázata komikus aranyosságot sugárzott, nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el rajta.

 A szobámba be se mentem, inkább kimentem hátra a kertbe. Kíváncsi voltam. Kitártam azt a két szárnyat, s megpróbáltam mozgatni őket. Sikerült is, lengedeztek akaratom szerint. Új izomcsoportjaim még eléggé gyengék voltak, de próba szerencse alapon csaptam párat velük. Elemelkedtem úgy fél méterre a talajtól, s próbáltam lebegni. nem nagyon sikerült, mert annak rendje és módja szerint elfáradtak szárnyaim, s orra estem. Teljesen hirtelen merültek ki, minden előzetes nélkül.

 Kuncogást hallottam magam mögül, de csak hátra mutattam jobb középső ujjamat, s újra próbálkoztam. De még én is viccesnek találtam a szerencsétlenkedésem, egy-egy esésemnél jómagam is felnevettem magamon. Délelőttöm jószerével ezzel töltöttem el.

 Ebédre a változatosság kedvéért eperfagyit rendeltünk. Ez után úgy gondoltam egy zuhany jót tenne, megizzadtam a gyakorolgatásban. Bementem hát a szobámba, s felülről már le is dobtam mindent. Pólóm is eltűnt arcom elől s megláttam ajándékom. Egy gyönyörű, meztelen angyal feküdt ágyamon rám várva.

 - A kurva életbe! – Kiáltottam. – Lina! Ez mi a faszt keres itt?! – Ordítottam ki félig pucéron, hála a jó égnek felső felemmel.

 - Az az ajándékod! – Jött a válasz.

 Felvontam szemöldököm, s végigmértem újra. Törékeny testét nem fedte semmi, idomai formásak voltak. Haja szőke, szeme mélybarnák, már majdhogynem feketék, ajka telt, lángvörös.

 - Kitakarodsz magadtól, avagy kirugdossalak? – Néztem rá felvont szemöldökkel.

 - Alti legyél vele kicsit kedvesebb. – Szúrt le Lina, észre se vettem, hogy mögöttem van. – Őt ide küldték. Őt is neked „adták” akárcsak engem… - Itt elakadt kicsit, gondolkozott. – A döntés már csak a tied, hogy mit teszel vele.

 - Adj neki ruhát, és hadd menjen a gazdája hírével… - Morogtam.

 Amint az angeloid elhagyta a házat, azonnal törölközőt csavartam a derekamra, s a zuhanyzóba vetettem magam.

 Úgy gondoltam, hogy a mai napból túl sok volt már, így fontolgattam, hogy lefekszek, és alszok másnapig. De mint minden amit előre elterveztem – néhány rablás kivételével -, ez is csődöt mondott.

 - Nem erre számítottam tőled. – Mondta az ajtófélfának támaszkodva Elaine. – Mármint… Érted mire célzok ugye?

 - Igen. – Feleltem. „De én se tőled.” Tettem hozzá gondolatban. – Nem minden az, aminek látszik… - Dünnyögtem. – És nem mindenki az, akinek mutatja magát.

 - Szabaddá tettél egy angeloid szolgát, ahogy korábban egy démonoidot is. Ha annyira utálod a fajtáinkat, miért vagy ilyen „kedves” velünk? – A kedvest hangsúlyozta, előtte egy pillanatra meg is állt.

 - Nem tudom pontosan. Talán jófej vagyok. Talán csak elegem van abból, hogy folyton olyan módszereket használnak, amik nem túl hozzájuk illőek. És ráadásul, ha borsot törhetek az orrok alá azzal, hogy nem azt teszem amire számítanak, hát akkor szíves örömest megteszem.

 Nem válaszolt, csak fejét ingatta, s érdekes arckifejezéssel elment. Nem tudtam kiolvasni semmit belőle.

 Jómagam hozzá láttam tervem megvalósításához, ám ekkor fékcsikorgás, és szirénák hangja hallatszott az utcáról. Egy újabb csapda.