2. fejezet
San Sorrow a szokásos, reggeli nyüzsgés közepette volt, pedig a nap már rég felkelt. A piactéren az árusok veszekedtek, máshol meg a részegek. Korán reggel. Az akadémián is már rég zajlott az élet, a hangokból ítélve több ember is gyakorolt, vagy párbajozott: erőteljes robbanások hallatszottak ki, egy helyen beomlott a tető és füst terjengett felfelé, valamint földrengető csattanások hallatszottak.
Ezen a reggelen el is kerülték azt a helyet az emberek nagyon messzire. Sőt, még a diákok se nagyon merészkedtek az aréna közelébe, csak a tapasztaltabbak akik már tudtak magukra vigyázni egy esetleges baleset esetén. Ugyanis nem más, mint Baltar és maga Karazard párbajozott ott.
A spártai tapasztalatát jól kompenzálta Balti fiatalos lendülete és gyors reflexei. Kar még csak lándzsával küzdött a fiú ellen, de úgy látta ideje végre a fiút megismertetni teljes erejével, így egy kard lógott bal oldalán a pajzsa mögött.
- Gyerünk Krohn! – kiáltott a gyerekre. A legjobbat akarta kihozni belőle, így komolyan vette a harcot. A gyerek azonban eleinte nem vette komolyan, csak miután már a harmadik vágással gazdagodott. – Ideje lenne normálisan harcolnod.
- Ahogy óhajtja Karazard bácsi. – A fiú eddig apjához hasonlóan ököllel harcolt, ám most leemelte kardját a hátáról.
Más kószával ellentétben Baltar képességei kivétel nélkül offenzívek voltak, míg másoknak azért legalább egy olyan képessége akadt, ami lehetővé tett számára egy minimális menekülési lehetőséget.
- Éjpenge – Suttogta Baltar. Képessége lemásolta fegyverét, minden téren ugyan olyan volt: méret, alak, erő. Kivéve a színét, a másolat éjfekete volt.
Elképesztő táncba kezdtek, ugyanis a két ember harcstílusa nagyon nem kedvezett a másik harcmodorának, képességeik pedig nagyon nem idevalók voltak.
- Égszakadás! – Kiáltotta a spártai, s már a levegőbe is emelkedett mikor egy lélegzetvételnyi szünethez jutott.
A fiú még nem látta az égszakadást soha, így mikor Kar a pajzzsal fejbe verte érkeztében igen csúnyán a padlóra vágódott, tarkója vérzett is kicsit, az éjpenge megtört. Stein hátrébb húzódott, nem bízott a gyerekben, hogy még felbír állni. De tudta, hogy egy ilyen után még apja sem biztos, hogy felkelt volna, sőt talán még Rufus, az erőművész sem.
Baltar mégis ellent mondott hitének: picit lassan bár, de feltápászkodott. Mozgása egy pár pillanatig bizonytalan volt, de miután megtapogatta tarkóját, és megnézte saját vérét magához tért.
- Ez fájt – bökte ki végül. – Most jön a visszavágó. Sötétebb a feketénél.
- Mi?
Karazardot meglepte, hogy a srác az ő képességét használja. A fekete burok meg is jelent annak rendje és módja szerint, ám ezúttal nem a spártai erősödött, hanem Baltar.
Ennek örömére Stein a fiú felé dobta lándzsáját, aki készségesen kikerülte, majd a spártai kardot rántott.
- Lefegyverzés – ugrott neki a gyereknek az idősebb.
A kombó jól indult, ám nem számolt azzal, hogy Balti készen áll a lehető leggyorsabban reagálni mindenre, így az baljával hatalmas egyenest vitt be mesterének. Az a meglepettségtől nem tudott mit lépni, esélyt adva ellenfelének, hogy újabb támadásokat vigyen be, s a végén Karazard pajzs nélkül, egy karddal állt szemközt a fiúval.
Baltar megtörte a burkot is. Látszott rajta, hogy nagyon sok erejébe került az előző művelet kivitelezése, de ugyanakkor szeme elszántságot, harci kedvet tükrözött.
- Add fel fiam. – Tudta, hogy a fiú most már nem áll le, nem is azért mondta neki. Sokkal inkább azért, mert kíváncsi volt a reakcióra.
- Jó. – Jött a válasz, ami meglepetést okozott. Aztán mégse úgy tett a gyerek.
Olyan elsöprő támadássorozatot indított meg, amire a spártai nem volt felkészülve, így ő került a végén padlóra. Baltar a mellkasán ült, a törött kard megmaradt pengéjével a nyakán.
- De csak utánad bácsi – mondta vigyorogva a fiú. Stein megadóan mondta ki a szavakat.
Meglepte a vezért, hogy a fiú ilyen erős, ahogy az elszántsága és tűrőképessége is. Arra gondolt, hogy ha egyszer teljesen kikupálódik, talán erősebb lesz mint maga Kaidan, a valaha volt legerősebb kósza. Akihez még Kairen és Elran együttes ereje is éppen elégnek bizonyult hogy elpusztuljon.
A tréning befejeztével felmérték a károkat, amiket okoztak. Baltar plafonba vágása, így előidézve annak leomlását előidézve nyitott tetőablak, több lyuk a falakban és a padlóban. Termékeny edzés a végeredményben.
- Kar bácsi – Szólította meg a spártait a fiú. – Nem vállalom el egy csapat vezetését.
- Gondoltam Balti. De miért? – Kérdett rá Karazard.
- Mert egyedül sokkal hatékonyabb vagyok. Egy csapat, az nem mintha nem lenne jó, sőt örülnék neki, de… - Picit elgondolkodott, kereste a megfelelő szavakat. – Nem kívánok másokért aggódni, másokra vigyázni.
- Pedig pont ez a csapat lényege. Nem csak te vigyázol rájuk. Egymásra vigyáztok. Együtt dolgoztok. Apád csapatának tagja voltam, és az az elmebeteg több olyan lehetetlennek tűnő dolgot vitt végbe, mint bárki más. Pusztán azért, mert tudtunk neki segíteni.
- Értem. De akkor sem kívánok egyelőre csapatot bácsi. Először hadd töltsem be a tizennyolcat. Hivatalosan úgyis onnantól lehetek kósza.
- Igazad van Balti. De ígérd meg, hogy akkor összeállítasz egy csapatot az akadémiáról – mondta komolyan Stein.
- Nem ígérhetek olyat, amit nem biztos hogy megteszek bácsi. – Jött az egyszerű válasz.
Nem feszegették tovább a témát, elmentek inkább dolgukra.
Katarina soha nem értette meg, hogy miért pont őneki ajándékozták az istenek a képességet arra, hogy mások fölé emelkedjen, mint harcos. Még alig töltötte be a tizenhetet. Mindig is békés típus volt, kerülte az összetűzéseket. Mikor érte jöttek és elvitték kiképezni, bizonygatta, hogy nem ő az, akire ők gondolnak, de az évek során számára is világos lett: őt választotta ki népe is erre a posztra. Okát mégse tudta, vagy ha mondtak is valamiféle okot, az számára nem volt elég jó.
Északra tartott, a Warden sivatagot életében először hagyta el bár már több olyan feladata is volt, ami távol szólította otthonától. Mégis ez a küldetés furcsa előérzeteket keltett benne, bizonytalan volt. Még ha kapott is kísérőket maga mellé, hogy lenne ő, egy nő elhozni azt, aki Kaidant, a bukottat megállította. Valószínűleg nem is emberről, hanem egy annál is hatalmasabb entitásról lehet szó.
Ekképpen gondolkodott nap mint nap már egy hete, mióta elindultak otthonról. Nem tudta meddig kell még utazniuk, de a táj színvilága megdöbbentette. A természet errefelé sokkal gazdagabb, sokkal színpompásabb, sokkal több élet rejlett benne, mint az ő otthonában.
- Úrnőm – szólalt meg az egyik kísérője, Nierdan. – Nézze – mutatott előre. Ott ugyanis egy város körvonalai rajzolódtak ki. – Az ott már San Sorrow. Oda tartunk.
- Köszönöm Nierdan. – Katarina, ha nem is mutatta, magában izgatott lett. Hallott már a város harcosairól, akik állítólag hozzá hasonlóan különleges képességekkel bírtak, és akik állítólag csapatba szerveződve tartották fent a környéken, illetve ha kellett messzebb is a rendet. – Éjszakára itt maradunk. Holnap napkeltekor megyünk csak be a városba.
- Rendelkezz velünk úrnő.
Parancsaira gyorsan tábort ütöttek. Az éjszakák nem olyanok voltak erre, mint a sivatagban, itt éjjel is meleg volt. Katának jól esett, hogy kényelmesen egy pléd is elég éjszakára.
Másokkal ellentétben nem érdekelte sem rang, sem semmi ilyesmi. Csak a népéért cselekedett. Sátra is egyszerű volt, amilyen a többieké. Nem hozott többet magával, mint ami szükséges: csak fegyvereit, felszerelését, semmi csecsebecsét, vagy ilyesmit.
Reggel már nem kellett be se menni a városba. Egy fiatal fiú - talán vele egyidős – már ott volt táboruk szélén, egy sziklán ülve, őket nézve. Haja szemébe lógott, fekete volt akár az éj. Szeme kopottas zöld, orra mintha már eltört volna párszor. Arca beesett volt, alkata úgy általában véve véznának mondható. Jobb válla felett egy kard nyele meredt az srégen ég felé.
- Üdv! – kiáltott. Hangja higgadt volt, nem fenyegetett. – Baltar vagyok. Baltar Krohn, a farkaskölyök. Mi járatban erre?
Természetesen hatott a fiú. Katarina nem tudta mire vélje, hiszen az elhangzottak és látottak alapján a városhoz tartozik.
- Sivatagiak vagytok, tehát evidens, hogy megkérdezzem, mi járatban vagytok errefelé nem? – kérdett újra a fiú.
„Mintha olvasna a gondolatainkban.” Gondolta Kata.
Az egyik ember kirántotta fegyverét, s a legény felé indult sietős léptekkel. Más nem reagált rá, még a támadott sem, csak annyit, hogy felállt.
A csapás elkerülhetetlennek tűnt, ám az ifjú az utolsó pillanatban arrébb lépett, elkapta a katona kezét, kitekerte, s a földre nyomta.
Erre a többi is támadni kezdett.
A srác nem aprózta el: mindenkit helyben hagyott, igaz senkit sem ölt meg. Kata csak állt megdöbbenve a történteken, ugyanis a hat emberét a srác úgy ütötte ki, hogy fegyvert sem rántott. Ergó vagy átverték, és nem a legjobbak jöttek vele, vagy az volt túl képzett.
- Katarina vagyok – szólalt meg végül. – Katarina Amaresu, a sivatagból. A város vezetőjéhez jöttünk. Nem kívántunk harcba bocsátkozni veled, nemes kósza. Kérlek, nézd el embereim forróvérűségét.
- Ugyan. Volt már rosszabb fogadtatásom is. Minden esetre Karazard bácsi biztosan tud időt szakítani a meghallgatásotokra. Itt maradok, míg ezek – itt az alélttá vert katonákra mutatott, - felkelnek és elviszlek titeket színe elé.
- Ahogy óhajtod nemes harcos.
- Csak Baltar. Vagy Balti – mosolygott az. Kata akarata ellenére elpirult a fiú közvetlensége és kedvessége miatt. – Amúgy még nem vagyok kósza. Még nem töltöttem be a korhatárt.
- Miért mennyi idős vagy? – A lány égett a vágytól, hogy többet tudhasson meg róla.
- Tizenhét és fél éves. Tizennyolc a korhatár.
Bólintott, s intett, hogy visszamegy sátrába. Bent aztán nagyot sóhajtott, úgy érezte, ha csak egy gyerek ilyen erős közülük, akkor nem valami természetfeletti lényt kell magukkal vinniük otthonukba. S különös késztetést érzett arra, hogy jobban megismerje a Krohn fiút.
Beérve a városba Baltar egyből vezetőjük felé vitte a bámészkodó társaságot. A sivatagiak miután magukhoz tértek hajlongva kértek bocsánatot, s Kata is megdorgálta őket, Balti mégsem haragudott rájuk. Végül is, egy idegen kérdezősködött, tehát reakcióik megfelelőek voltak.
- Karazard bácsi! – kiáltott a fiú a vezető házába érkezve. – Vendégeket hoztam a sivatagból! Veled szeretnének beszélni!
Kolosszusszerű megjelenésével a spártai enyhe riadalmat keltett a déliekben. Meg éppen nem lepődtek, de érezték, hogy ereje messze felülmúlja az övéket.
- Üdvözlet nektek. Karazard Stein vagyok, a spártai. A kószák és San Sorrow vezetője. Miben lehetek segítségetekre?
Kata Baltart nézte. Nem tudta előtte beszélhet-e, de a vezér kisegítette:
- Nyugalom. Ő a majdani jobb kezem. Legalábbis amint betölti a tizennyolcat remélem. Előtte ugyan úgy beszélhettek, mint előttem.
Mély levegő után végül a lány belekezdett a monológjába:
- Katarina Amaresu vagyok a sivatagból. Ilmari, nemes vezetőnk küldött hozzátok, hogy segítségeteket kérjük. Népünk szörnyű átok sújtja: egy démon, melyjel legjobbjaink sem bírtak. Ráadásul bogárszerű teremtményekkel veszi magát körül, így szinte lehetetlen a közelébe férkőzni is. Kérünk titeket… - Kicsit elcsuklott a hangja. – Amennyiben módotokra áll egy szegény népen segíteni, hadd vigyük magunkkal azt, aki legyőzte Kaidant, a bukottat. Ő az egyetlen aki segíthet nekünk – tört ki hisztérikusan. – Kérlek téged Karazard nagyúr.
A nő szemei könnybe lábadtak, Stein az állát vakargatta.
- Nos itt vannak apróbb problémák – kezdte. – Először is Elran Ekhart, és Kairen Krohn már nem él. Belehaltak sérüléseikbe. Másodszor. Nem hiszem, hogy olyan démon született erre a földre, amit jómagam és Baltar ne tudnánk elintézni.
- Kar bácsi? – nézett kérdően a fiú.
- Apád is ezt tenné gyermekem. És, mint Kai fia a jövendőbeli kósza teljesítened kell a parancsaimat. Anyád megölne ha megtudná hogy ellent mondasz nekem.
- Zsarolj még bácsi – dohogott az. – Megyek… De egy feltétellel.
- Mi lenne az? – Nézett rá derűsebben Kata.
- Senki nem parancsol nekem, és senki nem kérdőjelezi meg a döntéseim. – Tekintete komoly volt, valószínűleg szándékai is.
- Ahogy óhajtja a tiszteletre méltó harcos. – A lány valósággal repesett az örömtől.
- Jó van még egy. – A hangulat hirtelen megfagyott a szobában. – Elhagyod az ilyen baromságokat és a nevemen szólítasz.
- Ahogy óhajtja.
- Tegeznél? Szerintem nem vagyok sokkal idősebb nálad Katarina. – Baltar hangneme nem dühös, kemény, vagy megrovó volt, sokkal inkább kedves, és barátságos, éppen e miatt kényszerült a lány arca újra lángba borulni.
- Apja fia – sóhajtott Karazard.
Megegyeztek, hogy másnap napkeltekor indulnak, így a sivatagiak egy szállóra, Balti és Kar pedig haza mentek készülődni.
Elise nem sokat kérdett róla, éppen amennyit szükségesen tudnia kellett: hova megy, miért, körül-belül mennyi időre, és kivel.
Tudta, Karazard mellett gyermeke biztonságban van –nem mintha nem tudná megvédeni magát-, ám mégis benne volt az anyai félsz, hogy baja esik és talán elveszti, mert azt is tudta, hogy nagyon hasonlít jelleme az apjáéra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése