Tolvajok társasága - 9. rész

A régi „barát”

 Nem volt sok időm, éppen magamra rángattam pár göncöt s közben kilestem az ablakon. Több rendőrautó fékezett le a ház előtt, s amint kiszállt az első fegyveres, fejem elkaptam az üveg közeléből, s óvatosan figyeltem tovább az eseményeket.

 Egyelőre nem szándékoztak bejönni, de egy kis furgon is érkezett oldalán S.W.A.T. felirattal.

 - Fasza… - Dohogtam. – Még kommandósok is.

 Az egyik autóból ismerős alak szállt ki, egyelőre nem tudtam hova tenni, hát lesiettem Linához.

 Ő már gyakorlottnak tűnt ilyen helyzetekben, mert behúzta a sötétítőket, lekapcsolt minden elektromos eszközt. Nem mintha nem lőtték volna rég le az áramot.

 - Hé Al! – Hallatszott megafonon az ismerős hang, de még mindig nem ugrott be, hogy ki lehet az. – Alen tudom hogy bent vagy válaszolnál?

 Óvatosan az egyik ablak párkánya alá húzódtam, majd kikiabáltam:

 - Ki az anyám kínja vagy te?!

 - Már el is felejtettél?! – Jött a válasz. Nem kevés él és enyhe düh villant át benne csalódottsággal vegyítve. – Dante Jobson nyomozó!

 - Ja, a fószer aki addig kergetett, míg azt nem hitte, hogy meghaltam?! – Nem tehettem róla, egészen szórakoztatónak találtam a helyzetet. – Így kell üdvözölni egy régi kuncsaftot?!

 Nem jött válasz, de kisandítva láttam, hogy készülnek valamire.

 - Gyorsan. – Mondtam a garázs belső ajtaja felé rángatva a lányt, nem törődve eszközeimmel, ám ő kirántotta kezét az enyémből.

 - Miért nem mondtad, hogy félvér vagy?

 - Ennek nem most van itt az ideje.

 - De most van itt. – Felelt határozottan.

 - Mert lövésem sem volt róla! – Fakadtam ki. – Árvaként nőttem fel. A szüleim nem ismertem soha. Még egy kurva képet se láttam róluk, és nem is akarok mostmár. – Éreztem, hanghordozásommal, és úgy mindennel kicsit túl messzire mentem. – Sajnálom. – Hebegtem. – Szedd össze amit hozni akarsz. De siess. Pár perced van csak.

 Elviharzott, s alig egy perc múlva már mellettem állt az ajtóban, kardommal és barettámmal. Azokat készségesen átvettem tőle. Még a lejátszóm is elhozta, hátán a táskám figyelt. Bár annak tartalma már kétes volt számomra is.

 Újra megfogtam kezét, s vártunk. Vártunk, mígnem betörték a bejárati ajtót. Akkor nyitottam ki a garázsét, s miközben ők kiabáltak betettem mögöttünk. A volánhoz ezúttal én ültem, s szokás szerint hátradobáltam a cuccaim, kivéve pisztolyom.

 Beindítottam a Mustangot, bőgettem a motort, majd úgy kilőttem, hogy majdnem két kerékre álltunk.

 Átszakadt a garázsajtó, s már az utcára is faroltam. Váltás, és padlógáz ismét. Ezúttal hátsó kerekeinkre is álltunk.

 Fegyverem a lánynak nyújtottam, miközben folyamatosan az utat figyeltem, s neki nem kellett mondanom semmit, módszeresen ritkítani kezdte pontos lövéseivel a rendőrautókat. Kerekeik füstölve durrantak el a pontos találatoktól. Őszinte csodálatom váltotta ki Lina, hogy még ilyen körülmények között is mily pontosan tud célozni és lőni.

 Ellenben hamar megunták ezt a játékot, így mögöttünk maradtak, s egy-két golyót ők is megeresztettek. Elaine reflexből lehúzódott, ám nekem az utat kellett figyelnem, így nem tehettem. Ebből kifolyólag annak rendje és módja szerint engem vettek célba a zsaruk, s egy lövedék bal vállamba fúródott. Elsőre nem is éreztem csak mintha valami megcsípett volna, aztán ahogy valami meleg folyt le hátamon a csípéstől kiindulva rájöttem: találatot kaptam.

 Már nem volt hova menekülni, így a város körül futó útra fordultam.

 Bár esélyt nem láttam a menekülésre, az jutott eszembe, amit még Rex mondott: „Soha ne add fel Altemor. Még a csapdába csalt patkány is küzd a szabadságáért.”

 Hát úgy is tettem. Küzdöttem, már csak azért is, mert mellettem ült valaki, akit mindenáron meg akartam védeni.

 Már több mint két órája kergettek fel alá a városban, szinte az összes rendőr a nyakunkon lehetett már, mikor úgy döntöttem elég a játszadozásból, s kihajtottam az autópályára. Ott szépen lassan elkezdtek lemaradozni a fogdmegek, s már-már abban voltam, megúsztuk, mikor egy Porsche Cayman S tűnt fel az utolsó mögött, majd mellénk zárkózott.

 Dante ült a volánnál, nem túl barátságos arcot vágva. Mivel a megyehatár elég messze volt még, úgy döntöttem, akkor játszadozok vele kicsit. Ráléptem a gázra, s újra váltottam még nagyobb sebességre ösztökélve meglyuggatott autóm.

 A nyomozó mégse engedett, mellém húzott újra ám ezúttal az enyémnél bár lényegesebben kisebb autójával, de oldalba lökött. Ez meglepett, bár sikerült hamar visszarántanom autóm egyenesbe. Ellenben Lina az ütközéskor megfejelte lőtt vállam, megérezte a vér szagát. Bár akkor is rájött volna, ha nem érzi meg, mert ruhám már átvérzett valamelyest, így az abba fúródó arca is olyan lett. Rögtön dührohamban tört ki:

 - Mi a francért nem szóltál, hogy meglőttek?

 - Miért? Tudnál vele kezdeni valamit is? Nem. – Vágtam vissza. – Jobb sofőr is vagyok mint te, így a cserének sincs értelme.

 - Ha túl sok vért vesztesz nem leszel ilyen jó kedvedben. – Szidott tovább.

 - Már így is túl sokat vesztettem… - Motyogtam magam elé, de hála az égnek nem értette.

 - Francnak nem vagy óvatosabb? Miért kell minden baromságba belemenned?

 Nem éreztem még, hogy eljött volna az ideje ennek a vitának, pláne nem most egy üldözés kellős közepén.

 - Mert… - Kezdtem dühösen, de aztán csendesebben folytattam: - Meg akarlak védeni. Minden áron.

 Innen csend következett, úgy dodgemeztünk tovább. Már nagyon untam, és még száz mérföldre volt az államhatár. Újra feljebb váltottam, ám a másik kocsi könnyedén tartotta velem a tempót. Biztosan nem gyári vacak, mert az már rég elmaradt volna mögöttem. Ebben a pillanatban elkezdett hiányozni a Suprám.

 Megroncsolódott autóink fej-fej mellett haladtak, s egy kettős alagút következett. Jobb híján én átrántottam a szembejövő sávba, s kicsit beljebb rögtön kézifékes fordulót hajtottam végre. Mivel nem szóltam, Lina nem készült fel rá, így megint lefejelte a vállam, amibe ezúttal éktelen fájdalom hasított. Nem törődvén ezzel a gázra léptem, s amint kiértünk az alagútból, visszafordítottam a Mustangot, s Dante nyomában bementünk a másikba.

 Számításaim jók voltak, az ő fékcsíkjai ott voltak a másik végen, visszafelé indult, mikor rájött, hogy én nem jöttem ki. Arra azonban nem számított, hogy én újra visszafordulok. Ennek ellenére, mivel nem bíztam a zsarukban padlógázzal hajtottam végig, mígnem végre fél óra múlva kiértünk a fennhatósága alól.

 Amint egy szállóhoz értünk, ő kabátot terített rám – régi bőrt a csomagtartómból. Bementünk, kivett egy szobát, s ellátta sérülésem. Meglepetésemre könnyen kikapta a golyót valamint sebem is ellátta.

 Nem szólt semmit, csak ágyba parancsolt pihenni, míg ő elment valahova.

 Hajnalban gyorsan tovább álltunk, összetört autónk ugyanis nem kis feltűnést keltett volna. Annak rendje és módja szerint a legközelebbi városban kisutcákon haladva egy újabb, Lina által birtokolt házhoz érkeztünk. Besuvasztott a házba, hagyott nekem pénzt kajára, majd elhajtott a Mustanggal.

 Egyedül maradtam gondolataimmal. Nem tudtam mihez is kezdhetnék. A tolvajok egyik hercege voltam, mégis kitaszított közülük. Nem tudtam, kiben bízhatok azon kívül, aki idehozott, ahogy azt sem, hogy meddig tarthat még ez az állapot.

 Összezavarodtam. Oly sokáig őriztem meg semlegességem – már ha annak nevezhetjük -, ám végül mégis magamra sikerült haragítani olyasvalakiket, akiket más nagy ívben elkerült volna, és mindennek a tetejében még a rendőrök is rám szálltak.

 Elég kilátástalan helyzetben éreztem magam, de valahogy az az érzésem volt, hogy ezt szándékosan idézték elő. Mintha valaki, aki ezúttal nem Krieg volt. Neki nemhogy sajátjai, még kapcsolatai sem voltak ilyen jelentős erejűek. Minduntalan az járt a fejemben, hogy valaki nagyon átbaszott, pláne az utolsó megbízással. Hogy talán az nem is démontól érkezett, de mi oka lett volna egy angeloidnak olyat lopni, ami amúgy is az övék volt?

 Gondolataim és fáradtságom küzdött egymás ellen, de végül testem diadalmaskodott elmémen és álomba merültem.

 Mikor felkeltem a fotelban be voltam takarva. Ezek szerint Lina járt itt. De vajon még itt van?

 Fennhangon kiáltottam utána, de nem jött válasz. Hasam ellenben tüntetően megkondult, így az asztalon lévő papírok közül választva egy szimpatikus kinézetűt pizzát rendeltem magamnak.

 Fejem azonban ismét hasogatni kezdett. Égett a fájdalomtól teljes egészében. Olyannyira rosszul voltam, hogy térdre estem, könyökeimen támaszkodtam.

 Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt a sajgás. Kaijin említette, hogy pár napba beletelik, mire a képesség egy minimális szinten kifejlődik, de azt nem, hogy ilyen rohamokkal fog szórakoztatni. Csak örülni tudtam, hogy nem vezetés közben tört rám.

 Csengettek, megjött a kajám. Evés közben végig azon gondolkodtam, hogy a lány merre lehet, és hogy vajon mennyi idő még, mire a képességem kifejlődik.

 - Hé Alen. – Csendült Lina aggódó hangja mögöttem, s bár az is meglepett, nem gondoltam volna, hogy emlékszik valódi nevemre, s hogy egyáltalán azon szólít. Kicsit összerezzentem. – Minden rendben?

 Ráemeltem tekintetem. Láttam szemében és arcán az aggódást. Láttam, hogy tényleg félt. Csak bólintottam mosolyogva neki. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát.

 - A kocsid beadtam kikupálni, és egy-két átalakításnak is aláesik majd. Most valószínűleg megjegyezték hogy hogy is néz ki. – Váltott témát. – A sebed?

 Levettem az inget amit a szekrényben leltem és felső helyett vettem fel. Ő levette a kötést, s halkan sikkantott.

 - Mi az? – Kérdeztem, s nyakam tekergettem, de nem láttam odáig, így kezemmel tapogattam ki. Meglepetésemre semmi nem volt ott. – Ó. így már értem.

 - Felébredt volna a képességed? – Tűnődött. – Nem amennyire emlékszem mindig gyorsan gyógyultál. Nem kellett sokat bajlódni veled soha. – Közelebb hajolt lapockámhoz. – Igen. Ez a képességed eddig is élt már. Tehát a fejfájás egy új megjelenését jelenti. Ez lehetetlen.

 - Miről beszélsz?

 - Már van egy képességed, a regeneráció. Valószínűleg amikor zuhantál a tetőről nem haltál volna meg. Csak egy időre elájultál volna, de a szervezeted helyre tette volna magát és pár óra, talán nap után felébredtél volna. Ez a második vajon mi lesz?

 Elgondolkodtam. Ezért nem voltam hát beteg az elmúlt évek során: kiskoromban migrénesen fájt a fejem, s azóta nem szorultam orvosi ellátásra. Tehát igaza van.

 - Most mihez kezdesz? – Zökkentett vissza.

 - Mármint? – Néztem rá.

 - Hát. Ezzel a helyzettel. Nem a képességek. A másik.

 - Ja, igen. – Elgondolkodtam. – Még egyelőre nem tudom. El kell érnem Carmillát. Ő talán tud segíteni valamit.

 - Előkerítem. – Bólintott.

 Hálásan néztem rá, majd összehúztam szemeim, mikor kajám maradéka után nyúlt, de csak elmosolyodtam végül. Végtére is, ő adta rá a pénzt.