Tolvajok társasága

6. rész

Menekülés

 Visszafordultam, tudtam, ha akarnak valamit majd úgy is szólnak. Bár eben nem voltam biztos, de reméltem, hogy nem minden további nélkül vernek össze, vagy visznek el megint franc se tudja hova.

 Egyelőre nem mozdultak, arra vártak, hogy hajlandóságot mutassak társalgásba elegyedni velük. Ehhez nem volt kedvem, de a nélkül, hogy beszéltek volna vagy bármi egyebet tettek volna velem, biztosan nem engedtek volna el.

 Saját autóm láttam elgurulni lassan az épület előtt. Meglepett kicsit, mert tudtommal csak nekem volt kulcsom hozzá, aztán eszembe jutott Lina, aki valószínűleg a pótkulcsokat kihasználva elvitte. Ám ahhoz túl lassan ment. Sőt, belegondolva már párszor elment itt, mintha körözne az épület körül.

 - Mit akartok? – Vetettem hátra a vállam felett.

 Válasz nem jött egyből. Halk sugdolózást hallottam, bár egy szó nem sok, annyit nem sodort felém a szellő, ami mindig járt idefent.

 - Beszélnünk kell. – Válaszolt végül Zoe tárgyilagosan.

 - Azt gondoltam hogy nem sakkozni jöttetek ennyien. – Epés megjegyzésemre halk moraj futott végig mögöttem. – Azt mondd, ami miatt itt vagytok.

 - Pár napja behatoltál Krieg területére. Sőt mi több, loptál is ott, így magadra vontad a tolvajok társaságának figyelmét. Ez jó. Ami kevésbé jó, az az, hogy azért vontad magadra a figyelmüket, mert Krieg több, Rolfónál hatalmasabb angeloid úr bizalmát élvezte, és ők most bosszút akarnak.  – Hangja tárgyilagos volt. Már sejtettem is miért jöttek.

 - Folytasd kérlek. – Mondtam, miután egységnyi csend következett.

 - Azért jöttünk, hogy letartóztassunk és az angyal urak előtt ítéletet mondjunk feletted. És még mielőtt a szavamba vágnál. – Igen, erre készültem, de tisztelettudóan vártam ha már megelőzött. – Tudjuk, hogy azt a rendőrök szokták, de jobb nem jutott eszembe.

 - Tékos. – Jegyeztem meg.

 - Mi? – Nézett furán újabb morajlás közepette. – Mindegy is. Jössz magadtól, vagy meg kell győznünk.

 - Tékos. – Ismételtem magam.

 - Mi bajod van? – Kezdett bedühödni, s most erősebb moraj futott végig az arkangyalokon. – Ha valami rohadt tolvaj szlenget használsz, akkor kímélj meg a részletektől, és a lényeget mondd!

 Arcomon gonosz mosoly húzódott végig. Igen, valóban sikerült felbosszantani.

 - Tudom, hogy most rajtam vigyorogsz, szóval bökd ki szépen mi jelent.

 Megfordultam, s azt tapasztaltam, hogy eléggé elképedt arcok néznek rám. Talán mert vigyorom már nem is gonosz, inkább eszelős volt.

 - Fogyatékos. – Böktem ki, s kacagásban törtem ki. Ez még jobban megijesztette őket, vagy valami hasonló, mert pár lépést hátráltak.

 Tudtam utóbbi kijelentésemmel nagyon a lelkükbe tapostam a magukat annyira bölcsnek, tökéletesnek tartó lényeknek, de ez izgatott legkevésbé. Eszem már régóta azon járt, hogy hogyan lóghatnék meg anélkül, hogy megint ugranom kéne. Lina most nem biztos hogy elkapna, tekintettel arra, hogy autókázik körbe-körbe az épületen. Mire észrevenne, lehet, hogy késő lenne.

 A párkányra tettem bal lábam, s arra támaszkodva hajoltam a peremen kívülre. A szél megfordult, s felém hozta szavaikat, miközben én a megjavított ablakokban gyönyörködtem.

 „Nem adja meg magát.” Így Zoe.

 „Dehogynem. Annyira csak nem lehet hülye, hogy ilyen méretű túlerővel szembe szálljon” – Hallottam egy másik hangot. Magabiztos, erős, tapasztalt.

 - Csak nem rólam van szó? – Fordultam meg ismét eszelős vigyorral. – Remélem nem, mert nem szeretem, ha a hátam mögött beszélnek ki. Mondják ki így, előttem! – Néztem találomrra az egyik szempárba.

 - Ez megzakkant. – Jött egy másik hangtól. – Eddig oly könnyűszerrel tegezett mindenkit, most meg csak úgy lemagáz.

 - Egy egyenes angyal. De a többi miért nem mer véleményt nyilvánítani? – Tekintetem, mint egy ostor csattant végig rajtuk, egy leheletnyi hátrálásra késztetve őket. – Ne kelljen megint megkérdeznem. – Úgy tettem, mintha meg akarnám fogni a törött kard nyelét, mire ők mind kardot rántottak. De csak a tarkóm vakartam meg.

 Kicsit kiengedték a levegőt, de ha már előhúzták, fegyvereiket nem tették vissza. Tettem feléjük egy tétova lépést, mire ők hátráltak egyet. Megint elvigyorodtam, s a még fent lévő kezem közelebb csúszott a markolathoz.

 A lépcsőház lejárata tőlem jobbra volt, közelebb hozzám mint hozzájuk.

 Hirtelen ötletem támadt. Kihúztam fegyverem, s az ajtó felé kezdtem sétálni vállamon pihentetve a penge maradványait. Egy élű, könnyű, mégis kétkezes harcmodorra kialakított kardom meglepetésemre nem azzal a súllyal nehezedett vállamra, mint eddig húzta hátam.

 Mázlimra, ahogy haladtam az ajtó felé, ők is folyamatosan haladtak. Talán senki nem akart az első lenni aki összecsap velem. Nem lepett meg, egy elmebeteggel én se szívesen kezdeményeznék olyat amit megbánhatok.

 Mikor elég közel értem megfordultam, berúgtam az ajtót (ami ezúttal ténylegesen befelé nyílt), és bevágtam magam után rohanva lefelé a lépcsőn.

 Dühödt kiáltások hallatszottak, az ajtó döndült, de másfél szint előnyhöz jutottam.

 Befordulva egy újabbra nyitott ajtót leltem, s azon lódultam be. Mázlimra pont hívták a liftet, s az is tárt ajtókkal várt. Mielőtt beugrottam volna berúgtam még egy ajtót, s csak utána vágódtam be a felvonóba. Ha más nem, pár másodpercet nyerek alapon gondolkodtam.

 A fülkében kellemes zene szólt, igaz zavart, hogy a fél fülemben megint más szólt. Ettől eltekintve zavartalanul értem le, ahol a pengémmel nem kis feltűnést keltettem a földszinten lévő tömegben. Mázlimra mint kés a vajban, úgy haladhattam előre közöttük.

 Kiérve pont jött a Shelby, ami valóságos megváltás volt. Beugrottam kapásból, s Linának mondani se kellett, hogy nem szeretnék sokáig maradni, a gázra lépett és elhajtott.

 Mivel hozzám nem mehettünk (arról ugye Zoe tudott), csak felugrottunk és összeszedtünk egy-két hasznosnak minősíthető dolgot, és a felszerelésemből fontosabb, nehezen beszerezhető tárgyakat. Igaz hátit bármelyik boltban lehetett volna másikat venni, de ez már annyira a szívemhez nőtt, hogy nem bírtam otthagyni. Lina rosszalló fejingatásához gyerekes mosoly párosult, így nem tudtam pontosan hogyan reagáljak, csak vállat vontam.

 Először arra gondoltunk, hogy egy másik búvóhelyemre megyünk, de rájöttünk, hogy nem jó ötlet, mert mindet ismerte legalább egy angeloid futár, és legalább egy démonoid futár.

 Ezen kilátások mellett az éjszakát a kocsiban töltöttük hátrahajtva az üléseinket, és amennyire a helyzet engedte kényelembe helyezkedtünk.

 Reggel aztán Lina régi lakására mentünk. A pár hét magárahagyatás annyiban viselte meg a városszéli kertes házat, hogy a bútorzat és egyéb tárgyak beporosodtak, de semmi egyéb nem történt vele. Az autót is könnyen elrejthettük hála a zárható garázsnak.

 Bent először a konyhába mentem, és kinyitottam a hűtőt. Ami üres volt, így korgó gyomrom tiltakozása ellenére vissza kellett zárnom azt.

 - Éhes vagy? – Kiáltott a nappaliból a lány. – Elugrok a boltba és hozok valamit.

 Meglepett, de örültem a gondoskodó hajlamának. Nem szerettem másra bízni semmilyen dolgom, de benne megbíztam. Ami megint szokatlan volt, mert sem az angeloidokat, sem a démonoidokat nem kedveltem és nem is szándékoztam közelebbi kapcsolatba kerülni velük.

 Míg a lány odavolt, én felderítettem a házat. Képek, ilyesmik nem voltak egy-két festményt kivéve. Elvétve találtam még elszáradt virágokat is, ezeket betudtam a hozzám való költözés hibájának. Mindent összevetve nem azt találtam amire számítottam. Nem hivalkodó, nem felvágós, nem a megszokott, pedig már jártam jó pár démon kéglijében.

 - Gyere hoztam pizzát! – Kiáltott utánam ajtócsapódás után Lina.

 Evés közben társalogtunk.

 - Neked is van igazi neved? – Kérdeztem. – Mármint a Linán kívül.

 - Van. – Velem ellentétben az ő arcán nem szomorú mosoly terült el, sokkal inkább révedező. Egy olyan mosoly, ami még a legkeményebb szíveket is meglágyította volna.

 - És?

 - Ó… Igen… A nevem... – Tért vissza a révületből. – Elaine Cassidy.

 - Cassidy… - Ismételtem tele szájjal, mire szúrós pillantás volt a válasz. Gyorsan lenyeltem a falatot. – Bocsi. Csak ismerősen csengett.

 Pár napig csendben voltunk. Én gyakorlatilag házi őrizetben voltam, mivel ki sem mozdulhattam az utcára a szétterjesztett fantomképek miatt. Jobb híján a tévét bámultam naphosszat, vagy hátul edzettem magam. Nem sok minden, de a semminél több.

 Autóm se nagyon babrálhattam, mivel Lina azzal járkált ügyes-bajos dolgaira.

 Már majdnem teljesen eluntam magam, mikor egy érdekes hír ütötte meg a fülem fél álomban.

 „A rendőrség továbbra is keresi az eddig halottnak hitt Alen Chaint, azaz Altemort a profi betörőt és tolvajt.”

 Valahonnan sikerült egy újabb képet előásniuk rólam. Bár ezen már ismét a jellegzetes másnapos alkoholista fejem volt.

 „Maximilian Rolfo a rá kitűzött vérdíjat húszezer dollárról százezerre emelte, és immár nem csak a nyomra vezetésért jár. Hirdetésében a méltán ismert élve vagy halva kifejezéssel is élt, bár szándékait az előbbi esetről nem árulta el.

 Na tessék. Legalább már érek valamit a szemében.

 „Ami biztos, hogy ezzel a lépésével még tovább szorul Alen Chain nyaka körül a hurok, mert immár nem csak a rendőrök, hanem a nem egyszer leleményes fejvadászok elől is bujkálnia kell.”

 Itt lett elegem a szórakoztató eszközből, és inkább kimentem hátra felásni a virágoskertet. Jobb híján. Kicsit dühösen döfködtem a földet a szerszámommal, ám ez a düh sokkal inkább tehetetlenségemre irányult, semmint arra, hogy milyen bajba sodortam magam ismét.

 Kicsit később hallottam a Mustang motorját, és a garázsajtó csapódását.

 Bementem üdvözölni a lányt, de az nem egyedül volt.

 - Ez meg mi a francot keres itt? – Néztem Linára, miközben jobb kezem mutatóujja nyíl egyenesen Zoe mellkasára szegeződött. Balom automatikusan a mindig magamnál tartott barettára csúszott a hátam mögött. – Ez kurva nagy problémákhoz vezethet.

 - Higgadj le hibbant. Inkább örülnél annak, hogy nem adtalak fel kapásból mindenkinek. Bezsebelhettem volna a pénzt, kiélvezhettem volna a szenvesztésed, és mindez csak pár szavamba került volna. – Az angeloid idegesített, de igaza volt. Kiadhatott volna, és jobb esetben is maradt volna a menekülés.

 - Beszélj. Gyorsan. Dolgom van. – Vetettem oda, ám Elaine elhaladva mellettem oldalba bökött mintegy jelezve: legyek kicsit kedvesebb. – De természetesen üljünk le előtte. – Szűrtem fogaim között, mely halk kuncogást csalt az engem figyelmeztető lány arcára.

 - Köszönöm. – Foglalt helyet egy fotelban vendégünk. – Megy a kedvesség látod?

 - Igen. – Csikorogtam. – Most ha rátérhetnénk a lényegre… Leköteleznél…

 - Ó természetesen. – Kezdte végre. – Rolfo mindenképpen ki akar nyíratni. Nem akarja hogy élj. A tolvajok társasága viszont mint mondtam érdeklődéssel figyeli továbbra is tevékenységed. Vargol szeretne mihamarabb újra aktívnak tudni, de a kedélyek, amiket felkorbácsoltál egyhamar nem nyugszanak le. Mint kiderült, Krieg a te városod, Saranith angeloid urainak is számos megbízást teljesített szerte a világon, ezért fogják annyira a pártját. Ha rám hallgatsz…

 - Miért tennék olyat? – Vágtam szavába. – Azt akartad mondani, hogy húzzam meg magam. Így is már több mint egy hete tengetem bezárva az életem. Ehhez minimum két, de inkább három év kellene, hogy elcsituljon. Én viszont nem várok addig. – Mondtam komolyan. Talán életemben először beszéltem vele normális hangnemben, így ezt nagyon megbecsültem magamban. – Ha nincs több mondanivalód, akkor távozz. De esküszöm, ha kiadsz én megtalállak és visszaküldelek oda, ahonnan jöttél.

 - Nem kell fenyegetőznöd Al. – Hallottam mögöttem Lina hangját. – Nem fog. Garantálom.

 Kikísérte Zoet, majd a komoly tekintetét ismét gyerekes mosolygás váltotta fel. Én ismételten zavarba jöttem, így tőlem sem futotta többre, mint egy zavart mosolyra.

 Meglepetésemre mellém ült, hozzám bújt, és úgy kapcsolta be a varázsdobozt. Valami rajzfilmcsatornán épp Tom és Jerry ment, amit meg kell valljak még én is kedveltem. Így nyomta el az álom, a vállamon, s engem is.