Baltar - Karakterek

Baltar Krohn

Ismertebb nevén: A farkaskölyök

Baltar kilenc hónappal a Larveli zavargások után született. Apja Kairen a tusázó, anyja Elise Vance, a piromániás. Nagy erejű fiatal, aki tud apja tetteiről, azok jelentőségéről, és nem utolsó sorban céljaikról. Nagyban hasonlít is hozzá: elmebeteg állat. Bár Baltar kevésbé agresszív. Egyelőre még nem kósza, azok közé ugyanis tizennyolc éves kortól lehet belépni, neki még hátra van fél éve addig. Édesanyja egyedül nevelte, mivel apja ugyebár meghalt csak hogy megölhessék Kaidant. Későb Karazard, a spártai gondjaira bízta képzését. Az ifjabb Krohn így nagyon gyorsan fejlődött, és már ott tart, hogy akár csapatot is vezethetne, apjától örökölt stratégiai és vezetői képességei miatt.
Tizenöt éves korában mikor először ment csapatos akcióra elvileg csak megfigyelő lett volna, végül ő tartotta fel a sárkányt aki miatt kiküldte őket Karazard. A harc végén magába pecsételtette a sárkányt, hogy a halhatatlan lény ne tombolhasson újra, s hogy ne másnak kelljen egy dühöngő, őrült lény terhét hordoznia.

Képességei: 

• Passzív képessége, hogy ha látott egy képességet, és hallotta a nevét az után képes lesz azt használni, igaz jóval több energiájába kerül, mint saját képességeit használni.
• Éjpenge: Baltar létrehozza a kezében lévő fegyver árnyékát, így két harceszközzel tud támadni. A képesség megtörik, ha túl sok sérülést szed fel, vagy megzavarják a koncentrálásban.
• Naptörés: Baltar pár másodpercre képes előre látni ellenfele mozgását, ezáltal képes megelőző lépéseket tenni.
• Sárkánydüh: Baltar a sárkány erejéből merít, és ökleit, vagy fegyverét annak lángjaival vonja körbe, hogy támadásai még erősebbek legyenek.
• Rekviem: Speciális képessége igen pusztító.  Előjele a feltámadó szellő, majd rövid idő után felszabadítja a bezárt lény dühöngő erejét egy hatalmas lángorkán képében, ami szénné éget mindent ami csak az útjába kerül.

Egyéb kérdésekkel forduljatok bátran hozzám.

Tolvajok - 11. rész

Válaszok keresése

 Autómban ültem, az irodaház felé vettem az irányt. Zsebemben a telefonom megcsörrent vezetés közben, de mivel ilyenkor nem szerettem telefonálni, meg amúgy sem volt hozzá sok kedvem inkább hagytam míg meg nem unta a másik fél. Még próbálkozott párszor, mire feladta ily módú elérésem.

 Lina kifelé bámult az ablakon. Az feltűnt, hogy haragszik rám, de ahhoz túlságosan is másfelé járt a fejem, hogy rájöjjek miért. Nem is firtattam a dolgot. Gondoltam, ha akarja majd elárulja mi bántja.

 Hirtelen gondolattól vezérelve kézifékkel fordultam, s nyílegyenest a másik irányba indultam meg. Elaine meglepetten nézett rám, de eltökélt csendbe borult, nem szólt hozzá semmit.

 A külvárosba vezettem, megálltam.

 - Maradj itt. Egy óra és jövök – mondtam.

 Besiettem egy szokványos házba. Nem is kopogtam, csak benyitottam, kezem végig az övembe szúrt barettán volt. Ezen ötletem igen hasznosnak bizonyult, mert sikeresen hárítottam előrántva azt egy konyhakéssel megindított vágást.

 Rex meglepetten tekintett rám, ahogy én is rá.

 - Te mi a faszba keveredtél? – dörrent rám. - Többen jöttek és érdeklődtek utánad. Azt hittem feldobtál, de később rájöttem, hogy angyalok és démonok voltak. Több meg is fenyegetett. Azt hittem az egyik beváltott ígéret vagy.

 - Mit mondtál nekik? – kérdeztem.

 - Amit mindig. Nem ismerlek, nem tudom egyáltalán mi a francról beszélnek, én csak egy öreg nyugdíjas asztalos vagyok. Tudod hogy páran meg akarnak ölni téged ugye?

 - Tudom. Csak azt nem, hogy kik.

 - Nos, a rosszarcok nem feltétlenül a rosszfiúk…

 Megköszöntem tanácsát, s kiviharoztam a házból vissza az autómba, majd kilőttem házam felé.

 Reggel Lina csak úgy, mint az első napokban a kanapén ült. Rideg volt, és mintha nem igazán érdekelte volna a környezet. Rögtön rájöttem, hogy én csinálhattam valamit, de arra hirtelen nem jöttem rá mit.

 Az asztalon egy vékony boríték volt, nekem címezve. Kibontottam, közben vetettem egy pillantást a lányra, aki továbbra is mereven bámult előre. Közben azon gondolkodtam, hogy honnan tudják a megbízóim mindig, hogy hol vagyok.

 Rövid és tömör leírás volt egy újabb betörésről, ezúttal démonoid fennhatóságú területen, mi több, egyenesen egy démonoidtól kellett lopni, nevezett Egberttől.

 - Lina – szólítottam meg. – Tudsz valamit Egbertről? Démon úr.

 - Egbert… - Kicsit elgondolkodott, szemét le nem vette a be nem kapcsolt tévéről.  – Igen megvan. Egbert egy alacsonyabb rangú démon. Állítólag valami nagy dobásra készült. Krieggel lopatott valamit hozzá. Folyton arról beszélt, hogy azáltal majd mekkora úr válik belőle a nagyurak között is. Egy piti kis köcsög. Nem érdemes vele foglalkozni. Miért?

 - Mert tőle kell lopnom…

 Válaszomra se történt semminemű reakció, magában nyugtázta új munkám.

 Nem igazán érdekelt egyelőre a baja velem, inkább elmentem meglehetősen hiányos felszereléseim (köztük egy új zenelejátszót is) pótolni.

 Több helyre is úgy kellett bemennem, ahogy szakmámhoz illett, mivel mindenfelé az én fejem volt kitűzdelve, vagy épp a tévében a híradó adta. Üldözött vadnak éreztem magam a saját vadászterületemen. Nem volt túl kellemes érzés.

 A cuccokat amik kellettek pár óra alatt összeszedtem, s úgy döntöttem, hogy még aznap éjjel elrendezem a munkát.

 Hazafelé vettem pizzát, és fagyit. Amolyan bocsánatkérésnek szántam, bár mikor evésre került a sor továbbra sem tudtam, hogy hányadán állnak a dolgok.

 Végül egyedül vágtam neki az útnak. Kilenckor indultam, egy órányira volt a célterület. Bár már vége felé közeledett a tél, még mindig nyolckor állított be a sötét, így nekem fél tizenegykor a koromfekete éjben sikerült megindulnom a ház felé.

 Barettám az övemben, kardom a hátamon, hátim a fegyver miatt fél vállamon, fülemben pedig Simple Plan csengett.

 Nagy kertes kúria volt, de nem volt túlságosan védett. Se magas kerítés vagy fal, se kamerák. Töretlenül haladtam az árnyékok sötétjében célterületem felé.

 Egy egyszerű riasztórendszerrel találtam magam szemben a hátsó ajtónál, amit behatolásom pontjának választottam. Nem volt nehéz feladat, sőt belül is csak pár rosszul elhelyezett kamera volt.

 A biztonság kedvéért balom a barettán, jobbom a kard markolatán volt, nehogy valami meglepetés érjen.

 Töretlenül haladtam a dolgozószoba felé, ahol a kérdéses dobozka volt benne a tárggyal, ami kellett nekem. Pontosabban a megbízómnak. Benyitva egy szokványos, kör alakú szoba volt. Egy régi rendőrvicc jutott eszembe, de gyorsan visszatereltem gondolataim a feladatra: a lopásra.

 A széf nem lehetett túl sok helyen, tekintettel arra, hogy egyetlen kép volt csak az egész teremben. Azért is gondoltam így, mert Lina egy jelentéktelen senkinek írta le. Tippem jól be is vált. Gyorsan kódtörőt nyomtam az elektronikus zárra, s egy perc múlva már nyitva is volt a fémdoboz.

 Benne volt, ami kellett, és még több is. Pár vaskos pénzköteget is magamévá tettem.

 Kifelé indultam, az ajtón kiléptem, s hibámra körbekémlelés nélkül jobbra fordultam. Ez volt eddigi pályafutásom egyik legnagyobb hibája: hideg, tompa tárggyal tarkón ütöttek, én pedig eszméletem vesztettem.

 Mikor felébredtem egy székhez voltam kötözve bárminemű fegyver nélkül. Fejem nem emeltem fel, egyelőre a boldog tudatlanságot színleltem, hátha megtudhatok valamit még elfogóimról. Azonban úgy tűnt üres a szoba, néma csend honolt, még lélegzetvétel hangját se hallottam hát felemeltem fejem.

 Nem pince fedeztem fel a környezetem. Még csak nem is valami riasztó hely, ahol esetleg pszichikailag is nyomasztó lenne. Egy kényelmesen berendezett szobában voltam, székem is párnázott volt. Nagy franciaágyat fedeztem fel szemem sarkából magam mögött, az ablak végre vágva bizonyára szellőztetés céljából. A plafonról díszes csillár lógott alá, gyertya alakú égőkkel. Hatalmas tölgy szekrénnyel szemeztem, ha pontosan előre néztem, az ajtó tőlem jobbra volt elhelyezve.

 Ahogy belegondoltam, ez az ékes, kirívó, szokatlan hely sokkal frusztrálóbban hatott rám, mintha mondjuk csak egy villanykörte lógott volna alá a négy fal között.

 A következő lépés az volt, hogy kerestem valamit, amivel esetleg elmetszhetem a köteleim. Az ágy melletti éjjeliszekrényen éppen megpillantottam egy erre a célra alkalmas, hanyagul ottfelejtett ollót. Oldalra ugráltam a székkel, majd ha már adattak, szárnyakat bontottam s egy határozott csapással elég közel löktem magam. Előrehajolva felálltam, odafordultam, s számba véve a földre löktem az ollót, majd amennyire halkan csak tudtam a földre borultam. Nem kívántam jelezni, hogy eszméletemnél vagyok.

 Úgy fordultam, hogy elérjem az éles eszközt, s kinyitva azt rögtön vágni kezdtem béklyóm. Csekély tíz perces procedúra volt. Ekkor tűnt fel, hogy nem vigyáz rám őr idebent. E felett is elsiklottam. „Kezdő démonoid, kezdő gengszter” gondoltam.

 Újra az ajtó felé vettem az irányt, csendben elfordítottam a gombot, s némán nyitottam ki. Most azonban jobbra is, balra is elnéztem, s újabb érdekességbe ütköztem: „cellám” elé sem állítottak őröket. Felismertem a folyosót, két ajtónyira voltam a dolgozószobától.

 Óvatosan osontam az első ajtó felé, s behallgatóztam, csend lévén benyitottam. Bent egy meztelen nő aludt, de eszközeim és zsákmányom – amiket mindenképp vissza akartam szerezni -, nem láttam, így ki is fordultam s némán bezártam.

 A következő a dolgozószoba volt. Bekukucskáltam a kulcslyukon, s az asztalon megláttam hátim, mellette törött pengém, rajta a barettát. Körbe néztem még egyszer, nem-e jön valaki, majd fülem tapasztottam az ajtóra. Néma csend.

 Bementem, s gyorsan magamhoz vettem mindent, a széfből ismét ki kellett operálni, amit korábban már magamévá tettem, de ez volt a legkisebb gondom. A változatosság kedvéért az ablakon át terveztem távozásom. Fejem kezdett fájni, de nem foglalkoztam vele. Egyelőre ki akartam jutni.

 Zenét kapcsoltam, s a szélesre tárt ablakból elrugaszkodtam kibontott szárnyakkal, s a fekete illetve fehér tollak felsegítettek a levegőbe, majd célirányosan Suprám felé. Az autóval még elhaladtam a ház előtt, ami még mindig üresen állt. Lassítottam kicsit, majd meglepetésemre az egész a levegőbe repült.

 - Szia – köszöntem Linának. – Megjöttem.

 - Kicsit sokáig voltál. Még éjjel meg kellett volna érkezned.

 Dorgálása jól esett, legalább újra szóba állt velem. Feltűnt neki a vérfolt a nyakamon, s rögtön a kötszerekért, fertőtlenítőért rohant. Én mint kezes bárány álltam az ápolást, s közben elbeszéltem neki a történteket.

 - Szóval csapda… Neked… - Elgondolkodott, látszott rajta, hogy többet sejt egy ügyetlen próbálkozásnál. – Egbert nem olyan hülye hogy ujjat húzzon a társasággal. Tudja, hogy nagyon megütheti vele a bokáját, ő pedig egyelőre túl kicsi és gyenge ahhoz, hogy felbéreljen valakit aki ilyet talál ki.

 - Erre gondoltam én is – helyeseltem. – De mégis. Ott az a nyomasztó érzés, hogy űzött vad lettem a saját vadászterületemen. Ez egyszerűen lesokkol, valahányszor erre gondolok. De mégis ki, és miért akarna eltenni láb alól… - Eszembe jutottak Rex minapi szavai, hangosan is kimondtam: - A rosszarcok nem feltétlenül a rosszfiúk… Vajon mit érthetett ez alatt Rex…

 - Talán azt, hogy nem feltétlenül a démonok akarnak kicsinálni annak ellenére, hogy egy démon házában basztak ki veled.

 Felszisszentem, ahogy a lőtt sebet felnyitotta, hogy kiemelhesse a lövedéket. A bőröm felmetszése még nem is ért olyan fájdalmasan, mint mikor a már rég összeforr, egyógyult húst kezdte el szabdalni.

 - Ez az Egbert… Talán meg kéne látogatnod. Úgy diszkréten – javasolta. – Lehet, hogy ki tudnál szedni belőle valamit.

 - Lehet – jegyeztem meg, majd felszisszentem, ahogy a csontba fúródott lövedéket elkezdte kipiszkálni.

 - Ne ficánkolj. Csak még jobban fáj.

 - Még alszok rá egyet.

 - Mire? A ficánkolásra? – nézett rám furán.

 - Nem – mosolyodtam el. – A látogatásra.  Egyelőre szerintem a hercegek komolyabb problémát jelentenek.

 - Miért?

 - Mert Krieg mellett Pavel is ellenem van. Nyíltan fejezte ki magát a golyóval a vállamba. Viszont Carmi mellettem van. – Kicsit megrándult a keze, éreztem, ahogy több vér folyik le a vállamon. – Te mit csinálsz?

 - Mélyen van a golyó – vágta rá. – És kicsi a vágás.

 - Értem… Szóval Carmilla mellettem áll. Baldrik bekerült. Sikerült bejutnia. Még nem reagált sehogy a történtekre. Még újonc, szerintem ezért maradt a háttérben.

 Egy ideje semmit nem éreztem a lapockámnál, csendben ültem előtte, míg ő kiszedte a golyót. A következő amit éreztem, hogy összevarrja a vágást.

 - Kész is lennénk. Akkor most hogyan tovább?

 Igazából nem tudtam, hogy hogyan és hogy mit kéne csinálnunk. Túlságosan is aggódtam a lányért, hogy bajba sodorjam: magam mellett akartam tudni. Ugyanakkor nem akartam azt se, hogy szemtanúja legyen afférjaimnak. Nem akartam hogy lássa azt az énem, ami bármire képes lenne érte. Az túl állatias lett volna, néha még én magam is megrettentem tőle.

 - Nem maradunk itt… De a városban kell maradnunk. Tehát kell egy új búvóhely. Lehetőleg a külváros peremén. A menekülés onnan egyszerűbb.

 - Meglesz – nyugtázta. – Most menj pihenni. Jót tesz. És nem hiszem, hogy egy székhez kötözve annyira ki tudtad volna pihenni magad – mosolyodott el újra.

 Úgy tettem, ahogy kérte. Szobámban azonban nem csak a fényesség miatt (azt megoldhattam a sötétítőkkel)  nem tudtam aludni: gondolataim ismét kavarogtak. Egyértelmű, hogy valaki el akar tenni láb alól, de hogy ki azt nem tudtam, és itt volt ez a rosszarc nem feltétlenül rosszfiú gondolat is. Rex vajon mit akarhatott ezzel?

 Körülbelül egy-másfél óra után végül elnyomott a fáradtság.

Baltar - 3. fejezet

3. fejezet

 San Sorrow még csendes volt. Nem is csoda, az emberek éppen hogy ébredezni kezdtek, ám páran már dolgukat teljesítették: őrizték a várost, vagy épp vártak társaikra hogy útnak indulhassanak.

 A déli kapunál a sivatagiak már vártak, ám Baltar csak néhány kószát látott ott várakozni rajtuk kívül. Meglepte, hogy Karazard még nincs ott, de úgy döntött nem teszi szóvá. Csak barátságosan intett a többieknek.

 - Hé Baltar! – jött egy kiáltás a fiú mögül.

 Nem fordult meg, ismerte a hangot. Az akadémián sokszor összecsaptak már. Sladenar Katarn, a lovag nagyjából egy idős volt vele, tehát még ő se volt kószaként nyilván tartva. Hatalmas, kétkezes kardja kétélű penge, fekete alapon ezüst csíkokkal díszítve fityegett most is a hátán.

 - Szeva Slade. Mizujs? – Válaszolt a gyerek.

 - Karazard úr szólt tegnap hogy valami küldetésre kell jönnöm. Elvileg Baldrik és Sally is jönnek.

 - Sally? – kapta fel a fejét Balti. A lány volt az egyetlen, aki elé bármikor bevetette volna magát, hogy megvédje, még ha csak súrolta is volna a csapás. – Minek kell őt is hozni?

 - Azért – szólt egy mély, tapasztalt hang mögötte -, mert ért a gyógyításhoz. Igen jól.

 - Vagy mert Aminára emlékeztet… - morogta Krohn maga elé.

 - Tessék? – fordult vissza Kar, mert közben már a sivatagiak felé tartott.

 - Semmi – felelt gyorsan a fiú. A vezér csak megingatta a fejét, majd folytatta útját.

 Baldrik érkezett utolsóként, de még le se szállt lováról, már indultak is.

 Út közben azokat a régi jegyzeteket lapozgatták, amiket Stein hozott magával. Úgy gondolta talán hasznosak lehetnek majd az elkövetkező harcokra. A fiatalok nagy elánnal olvasgatták, mert azok közt még ott voltak Elran és Kairen írásai, feljegyzései is.

 Sokat beszélgettek Katarinával, jobban meg akarták ismerni. A lány egy este kiállt Baldrikkal, aki egy évvel idősebb volt náluk, de izzadtságban fürödve végül a lány kerekedett felül, s maradt talpon győztesként.

 - Haza értem – mondta Katarina, mikor beléptek Gileád kapuin. A homoki város felvette környezete színét: épületei is sárgásak voltak, s lapos tetejűek. Az emberek arcán kendő a kavargó por miatt.

 A nehéz vértezetbe öltözött kószákat igaz sajnálta kicsit Kata, de az is ott járt a fejében, hogy tudták hova jönnek, és hogy ez csak szívás lesz nekik. Ettől igazából csak Stein és Katarn szenvedett. Baltar könnyebben öltözött, a lány pedig lengén ahogy az ő környékükön a vele egyidős lányok.

 Hatalmas város volt, hiába a sivatagban össze kellett tartani, hogy életben maradhass, bár ehhez az is hozzájárult, hogy utcái akár útvesztők is lehettek volna.

 Délben érkeztek a városba, de már sötétedett mire elértek a számukra kijelölt szálláshelyre a palotától nem messze.

 Kata ura elé járult rögtön, s közölte a harcosok érkezését, valamint hogy másnap kívánja őket színe elé bocsátani.

 - Nem – jött egy határozott válasz. – Most hozd őket elém. Ügyünk nem tűr halasztás.

 - De jó uram. Hosszú út áll mögöttük, pihenniük kell.

 - Azt mondtam most. – A parancs egyértelmű volt, a lány nem tehetett mást.

 A kószák ámuldoztak a palota szépségein, hatalmasságán. A fiatalabbak még soha nem jártak ekkora épületben, érthető volt tehát reakciójuk. A spártai azonban csendben lépkedett előttük a földre szegezett fejjel, gondolkodott. Számára ez is csak egy lerombolható, elpusztítható létesítmény volt semmi több.

 Kata vezette őket, s minduntalan rájuk kellett szólni, hogy siessenek, mert a srácok sokszor leragadtak egy-egy képnél vagy szobornál.

 - Á végre itt vannak – üdvözölte őket a nagyúr. – Ilmari Nietz vagyok, Gileád ura és parancsolója, s mindeneknek mik a falakon belül vannak.

 - Nekem aztán nem… - szólt Baltar, tanítója oldalba bökte.

 - Akaratos legényke vagy. De még csak egy gyerek. Hogy lennének képesek ezek bárminemű kárt is tenni a szörnyekben? – Hangja dühödt volt, nem látszott belőle semmi nyaktól felfelé. – Csalódtam benned Katarina.

 - Tesztelheti őket – felelte kimérten Karazard. Valamilyen szinten Hoblora emlékeztette Ilmari dölyfössége.

 - Ám legyen. Pirkadatkor a nagyszájú gyerek mondjuk – Baltar magára mutatott hüvelykjével és kérdő tekintettel -, igen te. Legyél a palota kivégzőterén. Meglátjuk mit kezdesz az elitünkkel Akadazhammal. Életre-halálra.

 - Ez túlzás! – dörrent Karazard. – Csak egy teszt, és ez még gyerek! Álljon ki egy tapasztalt…

 - Kar bácsi – vágott szavába a gyerek. – Emlékszel az első feltételemre? – A szólított bólintott.

 - Balti te egy elmebeteg állat vagy – jegyezte meg Sally.

 Ekkor tűnt fel valami ismerős Steinnek: Baltar tekintete olyan volt, mint apjáé, mikor valami eget rengető hülyeségre készült. Aggodalom költözött szívébe, hiszen eddig nem volt komoly ellenfele rajta kívül.

 - Elfogadom a feltételeket! – kiáltotta Krohn. – Viszont amennyibe nyerek, maga is behódol akaratomnak: szabad mozgásteret kapunk, nem tartozunk felelősséggel, és nem tartozunk kártérítéssel a párbaj megkezdésétől!

 - Legyen hát. – Ilmari hangja ismét higgadt volt. Magában talán már várta, hogy embere széttrancsírozza a nagyszájú kölyköt.

 A gyűlés véget ért a nélkül, hogy megbeszélték volna a teendőket. Karazard csalódott volt, nem csak a vezetőjükben – Katarina ugyanis nagyon szimpatikus és kedves volt, szinte szöges ellentettje annak -, hanem önmagában is.

 Magában ült egy tetőn, mint régen mikor baja volt. Bár akkor Kairen és Elran mindig előkerült és meg tudták beszélni a dolgot, fel tudták vidítani. Ha mást nem berúgtak. Rosszul tette, hogy ezt önmaga eszébe juttatta, mert újabb rossz érzések, emlékek kerítették hatalmába. Egy törött kard és a lélekkő maradt csak azokból, akik számára a családot jelentették, azokból, akik mindig mellette álltak, s ha kellett előtte hogy ne essen baja.

 Egész éjjel ébren volt, s gondolkodott. Látta, hogy jönnek Baltarért és a többiekért, s jómaga is csatlakozott hozzájuk.

 Eszébe jutott, hogy anno mennyi időt töltött ő is az arénákban, különböző küzdőtereken. Mosolyra késztette ez az emlék. A gyermek apja nyomdokain jár.

 - Baltar – szólította meg még utoljára, mielőtt a gyerek belépett volna a harcmezőre. – A súlypontodra figyelj. És ne engedd magad megtéveszteni.

 Balti bólintott, s nyitották előtte a kaput, míg a többiek a lelátón foglaltak helyet.

 Ellenfele egy fejjel magasabb volt nála, alkatra talán mesteréhez hasonlítható méretekkel rendelkezett. Fegyverzete egy pajzsból és egy kalapácsból állt.

 A fiú elgondolkodott. Eszébe jutottak apja szavai egyik jegyzetében: „attól hogy nagyobbak, még nem kell megijedni tőlük.” Elrebegett magában egy imát a hasznos tanácsért, ám nem látta helyén valónak: a szemben álló férfi izmai acélkötegekre emlékeztettek, feszes, mindenre figyelő tekintete pedig villámgyors reflexre és mozgásra utaltak.

 Küzdőállást vett fel, várta a másik kezdőlépését. Fegyveréért még nem nyúlt, de nem is szándékozott egyelőre használni. Kíváncsi volt, hogy a sivatagi mire képes.

 Az lassan, megfontoltan közelíteni kezdett, s már-már ütőtávban volt, mikor Baltar előre ugrott, s egy jobb egyenest vitt be arcra. A kolosszus meg se rezzent, lendítette fegyverét, ami elől a kölyök lebukott, ám akárcsak mestere, ez is használta pajzsát támadásra, és felegyenesedve a pajzzsal kellett farkasszemet néznie. Nem túl kellemes találkozás volt a végeredmény, s egy elkenődés a talajon.

 Akadazham ellenben nem állt meg, újabb támadást indított a földön lévő felé, aki oldalra gurulva menekült a csapások elől.

 - Mit csinál? – ámult Katarina a lelátón. – Megöleti magát.

 - Várd ki a végét. – Karazard higgadtságot erőltetett magára, de mélyen belül nagyon is aggódott.

 Közben Krohn már talpon volt, de fegyverét nem használta továbbra sem. Elképesztő volt, ahogy állta az ütéseket és pofonokat, egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy még mindig talpon van.

 - Pengetánc – mondta a sivatagi harcos, mikor a fiú hatótávján jóval kívülre került. Háta mögött pörgő szabják jelentek meg, s a srác felé szálltak. Az első becsapódása előtt rántott fegyvert Baltar, s azzal védekezett az energiapengék ellen. – Komolyan veszel végre kölyök? Nem mintha esélyed lett volna bármikor is.

 - Pengetánc – nyújtotta előre a törött rúnakardot a farkaskölyök. Megdöbbent morajlás futott végig a közönségen, Akadazham pajzsa mögé bújva védekezett. – Eddig is teljesen komoly voltam.

 - Ez mi ez? – döbbent le Slade is.

 - Nem vagyok benne biztos, de szerintem a passzívja kifejlődött a legutóbbi utazása során – révedt el a spártai. – Ami annyit takar, hogy képes lemásolni a környező emberek összes képességét, még ha ez sokkal több erőbe is kerül neki. Ez akkor tűnt fel, mikor edzettünk és ő is sötétebb a feketénélt használt.

 - Éjpenge – másolta le fegyverét Baltar, s ellenfelének ugrott. Elsöprő erejű támadást indított, bár nem volt továbbra sem fölényben.

 Újabb csapások érték, a másolat megtört, szertefoszlott. A következő csapás kivédése hátravetette, mivel valami újabb képességet használt a sivatagi. Név nélkül azonban nem tudta másolni Baltar.

 Hátra tett kezekkel landolt ülve, s érkezett Akadazham, orbitális ütéssel a még időben felrántott jobb lábszárra. A csapás így elkerülte a térdet, de a sípcsontja így is eltört a fiúnak. Csúnyán vérzett is.

 A sivatagi várt. Megvárta míg feláll Krohn, s intett neki hogy támadhat.

 - Lándzsaerdő. – Kardját földbe döfve kétélű pengék ütöttek fel a talajból s az egyik átszúrta az ellenfél combját.

 - Álljanak már le! – ordibált Katarina. Nem akarta, hogy meghaljon a farkaskölyök, hisz oly keveset tudott még csak róla, s oly erősnek bizonyult.

 Senki nem hallgatta meg, vagy csak nem akarták.

 - Ezek saját képességek, vagy mindet másolod? – Kérdett Akadazham.

 - Az éjpenge saját. A többit másoltam. De most egy újabb sajátot fogsz látni.

 Baltar hátrébb bicegett pár lépéssel, s ismét maga elé emelte törött kardját.

 - Az első még másolat. – Lehajtotta fejét, haja teljesen eltakarta arcát. – Újjászületés.

 Ahogy régen, a rúnakard ismét felvette eredeti alakját és kinézetét. Baltar nem is tétovázott, magam mellé vágta a földbe, s száját újabb szavak hagyták el:

 - Kairen kardja – magyarázta. – Apámé… És most jöjjön az én képességem.

 A levegő felkavarodott a küzdőtéren, a fiú haja fel-fel lebbent s látni engedte vérkönnyes szemeit. Arca meggyötört volt, lila foltokkal és duzzanatokkal tele.

 - Rekviem – suttogta, s elsöprő erejű lángorkán indult meg Akadazham felé.

 Esélye sem volt kitérni, már csak a még combjában lévő penge miatt sem, de a technika maga sem engedett menekülési utat. Ott égett el mindenki szeme láttára a sivatagi harcos, csak szenes csontjai maradtak belőle.

 Négykézlábra esve lihegett a fiú, de jobbjával nem engedte el idő közben újra törötté formálódott fegyverét.

 - Vért akartál öreg?! – kiáltotta. – Hát megkaphattad! Innentől kezdve nem tartozunk a felügyeleted alá. Sem a kószák, sem Katarina! Ezt én, Baltar Krohn, a farkaskölyök mondtam.

 Utolsó szavai után összeesett.

 „Miért teszi ezt a fiú? Miért vonta ki őt is a felügyelet alól? Talán maga mellé akarja venni? De hát miért? Nincs értelme a tetteinek.”

 Kata gondolatai kavarogtak. Nem tért még magához az első sokkból, hogy a fiú ilyen erőket képvisel már rögtön jött a második: a srác valamilyen okból kifolyólag tervez vele valamit.

 - Karazard úr – szólította meg a mellette ülőt, aki szintén le volt döbbenve az előbb látottakon, mivel ehhez hasonló pusztítást csak Sento főnixe, vagy Elran novája volt képes csinálni. A tűz ugyanis megolvasztotta még a homokot is. – Mit akar tőlem Baltar?

 - Ha tudnám lányom… Ha tudnám… - Tényleg nem tudta, de valami magyarázattal megpróbált előállni: - A fiú gondolatai kiszámíthatatlanok, de mint apja, neki is tervei vannak. Mindig mások előtt jár pár lépéssel de nem igazán osztja meg gondolatait másokkal. Ebben mondjuk már eltér tőle.

 - Maga ismerte a nagy Elrant és Kairent igaz? – Egyértelmű volt, de rákérdett biztos, ami biztos.

 - Az ő csapatukban voltam régen. Végignéztem ahogy megküzdenek apjukkal, s elbontanak egy ehhez hasonló méretű várat. Aztán a temetésüket. Ha megbocsájtasz, ezek nem olyan emlékek, amikről szívesen beszélek.

 - Természetesen – bólintott Kata.

 Mások hamarabb tértek magukhoz: Sladenar és Sally már lent volt az alélt Krohn mellett. Slade ölébe vette, a lány pedig közben igéket mormolt a vérzések elállítása érdekében több-kevesebb sikerrel.

 Katarina is csatlakozott hozzájuk, s mint ahogy a fiatalok, a szobája előtt várták Sallyt hogy kijöjjön és mondjon valamit.

 Karazard keresett egy kocsmát, s inni kezdett. Kíváncsi volt a helyi készítményekre s bár azok nem voltak túl erősek, ízük meglehetősen jó volt. A többi ember csak nézte, hogy dönti liter számra magába a legerősebb italukat, ami san sorrowi mércével egy jó erős sörnek felelt meg.

 Két óra telt el, mire Sally kijött Baltartól.

 - Jól lesz. Csak lefárasztotta magát. A sérülései nem komolyak a törést leszámítva, de őt ismerve holnap felkel és két nap múlva már kutya baja sem lesz. Maximum az önbecsülése sérült azzal hogy hagyta eltöretni a lábát.

 - Annyira sajnálom – mondta Katarina lehorgasztott fejjel.

 - Mit? – nézett rá kérdőn Slade.

 - Hogy idehoztalak titeket, és csak bajba kerültetek. Tiszteletre méltó Ilmari nagyúr keménykezű és nem szereti, ha nem ő irányít. Biztosan keresztbe akar majd tenni nektek. – Hangja szomorú volt és aggódó.

 - Ne aggódj – nyugtatta Baldrik. – Meg tudjuk magunkat védeni, láthattad Baltit. Ha meg mégse, itt van Karazard bá.

 - De akkor is sajnálom ami vele történt. – Szemét az ajtóra emelte, várta, hátha nyílik az ajtó, s kijön a fiú, aki máris többet tett érte, mint ő valaha is fog a fiúért.

 - Ne aggódj Baltar miatt. – Vette vissza a szót Sladenar. – Az egy elmebeteg barom. Nem tiszta a feje.

 Mosolyt erőltetett magára Kata is, ahogy a többiek is megmosolyogták a kijelentést. Ez után együtt mentek le enni, majd pihenni – utóbbit külön-külön.

Tolvajok társasága - 10. rész

10. rész

Na ki van itt?

 Egy hét telt el azóta, hogy kiűztek második otthonunkból a rendőrök, de én már azon agyaltam, hogy hogyan juthatok vissza a városomba. Valószínűleg köröznek, képek rólam mindenhol, az autóm márkája, színe, rendszáma, meg úgy minden róla feltöltve a fedélzeti gépekbe, szóval az is biztos, hogy azzal nem tudok menni.

 Fel alá járkáltam, lejátszómról zenét szolgáltatott a gondolkodáshoz Lina laptopja, amit itt hagyott nekem, valamint egy üveg sör, amit a kajára hagyott pénzből vettem. A többivel együtt.

 Nagyot kortyoltam, s tovább nyomtam egy számot, amihez nem volt kedvem. Közben kitekintettem az ablakon. Szokványos környék volt ez is: kicsi, családi házak két-három gyerekre tervezve, ápolt pázsit, kerítés nélkül. Nem volt akkora a város, hogy aggódni kellett volna különösebben bármiért is. Egészen pofás környéknek tűnt.

 Egy fekete furgon gurult végig lassan az utcán. Elsőre nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, de miután két házzal odébb megállt, és nem szállt ki senki figyelni kezdtem.

 A volánnál egy férfi ült, szemüveges, rövid, szőke hajjal. A másikat nem láttam, de ebből is ennyi volt az összes ami látszott.

 Visszahuppantam a kanapéra, s egy ötlet fogalmazódott meg bennem: mivel az angeloidok ki akarnak csinálni, és a rendőrök se nyugszanak megint egy darabig csendben kell visszamennem városomba. Ott aztán feltűnésmentesen el kell jutnom Vargolhoz és a hercegek gyűléséhez, hogy eléjük tárjam a helyzetet.

 A következő probléma itt lépett fel. Mégpedig, hogy a hercegek közül kik maradtak, és kik az újak, valamint, hogy melyik áll mellettem és melyik nem. Krieg biztosan nem, ha még ott van, és miért ne lenne ott?

 Kikapcsoltam a zenét, s váltottam a televízióra. Nem biztos, hogy a legjobb döntésem volt, de prímán elnyomott az álom valami szappanopera alatt. Ha másra nem, hát erre jók voltak.

 Lina keltett – pontosabban rázott – fel. Számból még a nyál is kicsordult, amin ő csak mosolygott. Én már kevésbé. Intett, hogy maradjak csendben, s hogy kövessem. Kimentünk elől, a garázs felé vezetett ahol legnagyobb meglepetésemre a régi Suprám állt.

 - Ezt hogy? – néztem ámulva.

 - Tudom, hogy jobban szereted mint a Mustangot, ráadásul azt is, hogy miattam törted össze Rolfónál. A minimum hogy kipofoztattam neked. A Mustang csak bérelt volt.

 - Gondolom akitől bérelted nem örült neki hogy összetörtem… picit… De akkor is – mondtam továbbra sem térve magamhoz -, hogy a francba szerezted vissza?

 - Egyszerű. Miután kiderítettem, hogy miattam törted össze, keresgetni kezdtem a roncstelepeken. Rolfónak nem kellett volna egy ilyen kocsi, pláne nem szarrá zúzva. Onnantól már csak át kellett hozatnom, és ki kellett kupáltatnom. Mindent ugyan olyat rakattam bele amit cserélni kellett, mint amilyen volt.

 Hálásan tekintettem rá, s rögtön be is vetettem magam a volánhoz. Ő már mellettem is termett, s elgondolkodtam.

 - Visszamegyünk. – Hangom határozott volt. – Mert ki kell derítenem ki akar kivonni a forgalomból. Az angeloidok utálnak, ezért a démonoidok kedvelnek. De tudni akarom kinek az érdeke az, hogy én távol legyek otthonomtól.

 - Hozom a cuccaid.

 Meglepődtem, mikor rábólintott a dologra. Minden esetre az, hogy visszakaptam régi kocsim nagyban megkönnyítette a dolgokat.

 Alig pár perc múlva már újra „haza” tartottunk, ha nevezhető még annak az a hely, ahonnan finoman fogalmazva is kiutáltak.

 Ahogy arra számítottam, ezt az autót nem ismerték a szirénások, így könnyebben, bár nem kevesebb óvatossággal közlekedhettünk. Egyből az én lakásomra vettem az irányt, s odaérve egy pillanatra átnéztem az utca másik oldalán lévő kocsmára. Megengedtem magamnak egy nosztalgikus mosolyt, minek következtében álmatlan éjszakák, és fejfájós reggelek ütötték fel emlékeiket.

 Megingattam fejem, s kiszálltam. Elaine az autóban maradt, egyedül mentem fel.

 Ahogy gondoltam, minden tele volt poloskázva, sőt zárat is cseréltek. Nem okozott akadályt kinyitni, de arra engedett következtetni, hogy bizony berúgták ajtóm. Ez újabb, ezúttal gonosz vigyort csalt arcomra.

 Felvettem a telefont, s tárcsáztam.

 - Halló Vargol? – szóltam bele mikor felvették.

 - Igen Altemor. Aggódtunk érted. Mi történt? És honnan tudod ezt a számot?

 - Ne húzd az időt, így is kevés van. Hívd össze a hercegeket holnap délre a szokásos helyre.

 - Rendben, de miért? – kérdett újra.

 Nem válaszoltam, csak kinyomtam a hívást. Előkerestem azt a füzetet, amibe a régi telefonszámokat írtam.

 - Alti? Mi van veled? Otthon vagy te nagyon beteg? – Carmilla hangja megnyugtatott.

 - Sajnálom a múltkorit. Nem egészen úgy jött össze, ahogy terveztem.

 - Azt hallottam. A rendőrök is megkergettek. Nem tudom ki akar kikészíteni, de a bőrödre hajt.

 - Találkoznunk kell. Itt velem szemben a kocsmában. Mennyi idő alatt érsz ide?

 - Pár perc. Épp a környéken vagyok.

 - A területemen loptál? – akadtam fent.

 - Én is jól vagyok – terelt volna.

 - Mindegy. Gyere amint tudsz.

 Letettem, s lesétáltam a lépcsőházba. Ott az aljában ismét egy nem kívánt személyjel találkoztam. Zoé állt ott, mint mikor le akart beszélni egy-egy démonoid megbízásról. Ezúttal nem mentem el mellette, megálltam mellette, igaz nem fordultam felé.

 - Mit akarsz? – vetettem oda szokásos mogorvaságommal. – Nincs rád sok időm, szóval siess.

 Nem szólalt meg, de teste enyhén remegett. Nem folyamatosan, mint mikor fázik valaki vagy fél, sokkal inkább rendszertelenül, mint mikor sír valaki. Meg-megremegett, néha erősebben, néha gyengébben.

 - Mi az? – fordultam felé.

 - Meg fognak ölni – emelte rám tekintetét. A válasz nem lepett meg, a kisírt szemek már annál inkább. – Rolfo rád uszította az angeloid hatalmasságokat. A te területeden immár te vagy az űzött vad, nem pedig a vadász.

 Mélyen a szemébe néztem, s megfogtam vállait.

 - Nyugi. Nem lesz bajom. De most mennem kell.

 Elsiettem. Amit mondott nem lepett meg, eddig is így állt a helyzet, ezért barettám mindig a hátamhoz volt szúrva, biztonsági okokból. A kard ugyanis túl feltűnő lett volna fényes nappal az utcákon.

 Belépvén az ivóba csend fogadott, minden tekintet rám szegeződött. Ismertek mind, ezt enyhe borostám se változtatta meg. Egyedül a zenegép szólt, valami mulatós.

 A pulthoz mentem, s kértem egy kólát. Hiába, még vezetnem kell. Nem mentem asztalhoz, pedig lett volna szabad hely. Senki nem foglalkozott velem. Itt mindenki számára tabu volt a köpés, mivel mindenki hozzám hasonlóan nem tiszta lapokkal játszott. Még a tulaj sem, aki megvetéssel és tisztelettel egyszerre nézett rám.

 Carmilla is belépett. Rá többen felfigyeltek mint rám, s sikere is nagyobb volt: egy-két fütty és beszólás is elhangzott. A nő nemes egyszerűséggel elengedte ezeket a füle mellett, s felém vette az irányt.

 Három puszi arcra, ahogy azt illett, majd ő is rendelt.

 - Mit tudsz azokról, akik ki akarnak csinálni? – kérdeztem egyből a lényegre térve.

 - Szinte semmit – mondta, s meghúzta sörét. – Csak amit már te is kisakkoztál: hogy keménylegények, keményebbek mint Rolfo. Ellenben vannak híreim. Baldrik bekerült a hercegek közé.

 - Baldrik… - Elgondolkodtam. Rendes srác, a maga módján. Nem nagyon ismertem, egy-két megbízás alkalmával közösen dolgoztunk, de semmi több. – Igen, ez lett volna a másik kérdésem. A hercegek hogy viszonyulnak hozzám?

 Letette immár üres üvegét, elismerő biccentéssel jutalmaztam s újabbat kért.

 - Krieg és Pavel ellened van. Én melletted. A többiek vagy semlegesek, vagy semmit nem tudok róluk. Az a kettő ki akar készíteni szintén. Ha jót akarsz nem fegyvertelenül jössz.

 - Értem. Vargol?

 - Az a vén fasz – kezdte – már nagyon a hercegek bögyében van. Minden áron téged akar az élre. – Kicsit megállt. Eljátszott az újabb üveggel, ami máris félig volt csak. – A franc tudja mi jár a fejében. De holnap délben ott leszel igaz?

 - Természetesen – feleltem. – Én hívattam össze.

 - Ahham. Gondolom tisztában szeretnél lenni a helyzettel. Nem is árt a te helyzetedben.

 Hosszú csend következett. Én féloldalasan ülve a társaságot figyeltem. A mindig tárva lévő ajtó csukva volt, a vendégek kisebb csoportokba verődtek.

 - Te Carmi. Ha most kitörne egy verekedés te mellém állnál?

 - Nincs az a pénz – felelte egyszerűen. – A te bajod ha meg akarnak verni, nem az enyém.

 - Kedves vagy – mosolyogtam rá.

 Nem is kellett sokat várni, az első pár delikvens puszta kézzel jött. Gyorsan feladták, miután egyikőjük a pult mögött kötött ki, a másik kettő meg aléltan előttem.

 - Remélem van b terved is. – Kaján vigyor terült el a nő arcán, míg én ökölbe szorított kezekkel vártam a következő csoportot.

 Nem várattak sokáig magukra. Kést, vagy törött üveget hoztak, esetleg biliárd dákót.

 - Ennyire ne törd magad értem… - dohogtam két ütés között.

 Már a kocsma közepén voltam körbevéve négy-öt emberrel, és körül-belül ennyi feküdt körülöttünk aléltan.

 Bevágódott az ajtó, s Lina lépett be rajta fegyverrel a kezében. Rá fogta az emberekre, majd biccentett, hogy menjek. Elsietve az egyik ember mellet, még lekevertem neki egy jóízű sallert, akkorát, hogy mivel amúgy is részeg volt a fal adta a másikat.

 Az autóhoz siettünk, s izzítottam a motort. Gázt adtam, s nekilendültünk a városnak felszerelést szerezni nekem.

 Elaine meglepett egy új, lábszárig érő, kopottas barna bőrkabáttal. Tetszett, bár a súlya nem volt elenyésző de azt hamar megszoktam.

 A kérdéses épület előtt álltam. Nem cécóztam, simán beléptem és fellifteztem, nem volt kedvem produkálni magam. Ez volt a „művészbejáró” azoknak, akiknek helye szilárd volt. Carmin és rajtam kívül senkinek.

 - Üdv néktek – köszöntött Vargol. – Altemor kérésére vagyunk itt. Úgy gondolom, hogy átadhatom végre a tisztséget, ami megilleti.

 - Nem, nem a miatt. Amúgy se kéne. Amiért itt vagyunk, az az, hogy ki mit tud arról ami a területemen zajlik. Mivel engem kiűztek onnan én nem sokat.

 - Te rohadék. – Krieg nem volt túl jó hangulatában, kezem a kardom markolatára csúszott. – Van pofád visszajönni, az után a felfordulás után, amit magad mögött hagytál? – Szája szinte habzott a dühtől, két kardját újra előhúzta.

 Nem túl fair játékot játszva Pavel is támadott felcsatolható pengéivel. Utóbbit kikerültem, s a markolat végével homlokon csaptam a nagyobbikat.

 Nem feledkeztem meg a másikról sem, így míg Krieg kába volt, vele kezdtem táncolni. Törött kardom pont kapóra jött, mivel a meglehetősen közel harcban sem akadályozott. Nem jelentett kihívást, így a még mindig szédülő Krieghez fordultam.

 - Szóval. Mit is tudsz te azokról, akik el akarnak tenni láb alól? – Farkasszemet néztünk, s válasz helyett inkább nekem támadott. – Vagyis a patrónusaid közül valók. Vagy mindegyik.

 Nem apróztam el, ezúttal jóval gyorsabban végeztem vele mint a korábbiakban, nem volt kedvem játszadozni. A hatalmas test tompa puffanással ért földet.

 - Ennyit akartam. Viszlát.

 Vegyes gondolatokkal, s egy újabb golyóval a bal vállamban hagytam el a termet. Ugyanis Pavel magához tért s fegyvert rántva rám lőtt egyszer. Aztán Carmilla egy gyors ugrással majd rúgással újra álomba küldte.

 Hálásan tekintettem rá, ugyanakkor dühös voltam, hogy új kabátom máris kilyuggatták.

 - Mi lett veled? – kérdezte Lina amint meglátott. – Verekedtél? Basszus megint meglőttek.

 - Nem fontos. Menjünk. – Érzéketlenül mentem el mellette. Fel sem tűnt számára ez mennyire fáj, túlságosan lekötöttek a gondolataim.

 - Rendben Alti… - felelt hidegen. 

Tolvajok társasága - 9. rész

A régi „barát”

 Nem volt sok időm, éppen magamra rángattam pár göncöt s közben kilestem az ablakon. Több rendőrautó fékezett le a ház előtt, s amint kiszállt az első fegyveres, fejem elkaptam az üveg közeléből, s óvatosan figyeltem tovább az eseményeket.

 Egyelőre nem szándékoztak bejönni, de egy kis furgon is érkezett oldalán S.W.A.T. felirattal.

 - Fasza… - Dohogtam. – Még kommandósok is.

 Az egyik autóból ismerős alak szállt ki, egyelőre nem tudtam hova tenni, hát lesiettem Linához.

 Ő már gyakorlottnak tűnt ilyen helyzetekben, mert behúzta a sötétítőket, lekapcsolt minden elektromos eszközt. Nem mintha nem lőtték volna rég le az áramot.

 - Hé Al! – Hallatszott megafonon az ismerős hang, de még mindig nem ugrott be, hogy ki lehet az. – Alen tudom hogy bent vagy válaszolnál?

 Óvatosan az egyik ablak párkánya alá húzódtam, majd kikiabáltam:

 - Ki az anyám kínja vagy te?!

 - Már el is felejtettél?! – Jött a válasz. Nem kevés él és enyhe düh villant át benne csalódottsággal vegyítve. – Dante Jobson nyomozó!

 - Ja, a fószer aki addig kergetett, míg azt nem hitte, hogy meghaltam?! – Nem tehettem róla, egészen szórakoztatónak találtam a helyzetet. – Így kell üdvözölni egy régi kuncsaftot?!

 Nem jött válasz, de kisandítva láttam, hogy készülnek valamire.

 - Gyorsan. – Mondtam a garázs belső ajtaja felé rángatva a lányt, nem törődve eszközeimmel, ám ő kirántotta kezét az enyémből.

 - Miért nem mondtad, hogy félvér vagy?

 - Ennek nem most van itt az ideje.

 - De most van itt. – Felelt határozottan.

 - Mert lövésem sem volt róla! – Fakadtam ki. – Árvaként nőttem fel. A szüleim nem ismertem soha. Még egy kurva képet se láttam róluk, és nem is akarok mostmár. – Éreztem, hanghordozásommal, és úgy mindennel kicsit túl messzire mentem. – Sajnálom. – Hebegtem. – Szedd össze amit hozni akarsz. De siess. Pár perced van csak.

 Elviharzott, s alig egy perc múlva már mellettem állt az ajtóban, kardommal és barettámmal. Azokat készségesen átvettem tőle. Még a lejátszóm is elhozta, hátán a táskám figyelt. Bár annak tartalma már kétes volt számomra is.

 Újra megfogtam kezét, s vártunk. Vártunk, mígnem betörték a bejárati ajtót. Akkor nyitottam ki a garázsét, s miközben ők kiabáltak betettem mögöttünk. A volánhoz ezúttal én ültem, s szokás szerint hátradobáltam a cuccaim, kivéve pisztolyom.

 Beindítottam a Mustangot, bőgettem a motort, majd úgy kilőttem, hogy majdnem két kerékre álltunk.

 Átszakadt a garázsajtó, s már az utcára is faroltam. Váltás, és padlógáz ismét. Ezúttal hátsó kerekeinkre is álltunk.

 Fegyverem a lánynak nyújtottam, miközben folyamatosan az utat figyeltem, s neki nem kellett mondanom semmit, módszeresen ritkítani kezdte pontos lövéseivel a rendőrautókat. Kerekeik füstölve durrantak el a pontos találatoktól. Őszinte csodálatom váltotta ki Lina, hogy még ilyen körülmények között is mily pontosan tud célozni és lőni.

 Ellenben hamar megunták ezt a játékot, így mögöttünk maradtak, s egy-két golyót ők is megeresztettek. Elaine reflexből lehúzódott, ám nekem az utat kellett figyelnem, így nem tehettem. Ebből kifolyólag annak rendje és módja szerint engem vettek célba a zsaruk, s egy lövedék bal vállamba fúródott. Elsőre nem is éreztem csak mintha valami megcsípett volna, aztán ahogy valami meleg folyt le hátamon a csípéstől kiindulva rájöttem: találatot kaptam.

 Már nem volt hova menekülni, így a város körül futó útra fordultam.

 Bár esélyt nem láttam a menekülésre, az jutott eszembe, amit még Rex mondott: „Soha ne add fel Altemor. Még a csapdába csalt patkány is küzd a szabadságáért.”

 Hát úgy is tettem. Küzdöttem, már csak azért is, mert mellettem ült valaki, akit mindenáron meg akartam védeni.

 Már több mint két órája kergettek fel alá a városban, szinte az összes rendőr a nyakunkon lehetett már, mikor úgy döntöttem elég a játszadozásból, s kihajtottam az autópályára. Ott szépen lassan elkezdtek lemaradozni a fogdmegek, s már-már abban voltam, megúsztuk, mikor egy Porsche Cayman S tűnt fel az utolsó mögött, majd mellénk zárkózott.

 Dante ült a volánnál, nem túl barátságos arcot vágva. Mivel a megyehatár elég messze volt még, úgy döntöttem, akkor játszadozok vele kicsit. Ráléptem a gázra, s újra váltottam még nagyobb sebességre ösztökélve meglyuggatott autóm.

 A nyomozó mégse engedett, mellém húzott újra ám ezúttal az enyémnél bár lényegesebben kisebb autójával, de oldalba lökött. Ez meglepett, bár sikerült hamar visszarántanom autóm egyenesbe. Ellenben Lina az ütközéskor megfejelte lőtt vállam, megérezte a vér szagát. Bár akkor is rájött volna, ha nem érzi meg, mert ruhám már átvérzett valamelyest, így az abba fúródó arca is olyan lett. Rögtön dührohamban tört ki:

 - Mi a francért nem szóltál, hogy meglőttek?

 - Miért? Tudnál vele kezdeni valamit is? Nem. – Vágtam vissza. – Jobb sofőr is vagyok mint te, így a cserének sincs értelme.

 - Ha túl sok vért vesztesz nem leszel ilyen jó kedvedben. – Szidott tovább.

 - Már így is túl sokat vesztettem… - Motyogtam magam elé, de hála az égnek nem értette.

 - Francnak nem vagy óvatosabb? Miért kell minden baromságba belemenned?

 Nem éreztem még, hogy eljött volna az ideje ennek a vitának, pláne nem most egy üldözés kellős közepén.

 - Mert… - Kezdtem dühösen, de aztán csendesebben folytattam: - Meg akarlak védeni. Minden áron.

 Innen csend következett, úgy dodgemeztünk tovább. Már nagyon untam, és még száz mérföldre volt az államhatár. Újra feljebb váltottam, ám a másik kocsi könnyedén tartotta velem a tempót. Biztosan nem gyári vacak, mert az már rég elmaradt volna mögöttem. Ebben a pillanatban elkezdett hiányozni a Suprám.

 Megroncsolódott autóink fej-fej mellett haladtak, s egy kettős alagút következett. Jobb híján én átrántottam a szembejövő sávba, s kicsit beljebb rögtön kézifékes fordulót hajtottam végre. Mivel nem szóltam, Lina nem készült fel rá, így megint lefejelte a vállam, amibe ezúttal éktelen fájdalom hasított. Nem törődvén ezzel a gázra léptem, s amint kiértünk az alagútból, visszafordítottam a Mustangot, s Dante nyomában bementünk a másikba.

 Számításaim jók voltak, az ő fékcsíkjai ott voltak a másik végen, visszafelé indult, mikor rájött, hogy én nem jöttem ki. Arra azonban nem számított, hogy én újra visszafordulok. Ennek ellenére, mivel nem bíztam a zsarukban padlógázzal hajtottam végig, mígnem végre fél óra múlva kiértünk a fennhatósága alól.

 Amint egy szállóhoz értünk, ő kabátot terített rám – régi bőrt a csomagtartómból. Bementünk, kivett egy szobát, s ellátta sérülésem. Meglepetésemre könnyen kikapta a golyót valamint sebem is ellátta.

 Nem szólt semmit, csak ágyba parancsolt pihenni, míg ő elment valahova.

 Hajnalban gyorsan tovább álltunk, összetört autónk ugyanis nem kis feltűnést keltett volna. Annak rendje és módja szerint a legközelebbi városban kisutcákon haladva egy újabb, Lina által birtokolt házhoz érkeztünk. Besuvasztott a házba, hagyott nekem pénzt kajára, majd elhajtott a Mustanggal.

 Egyedül maradtam gondolataimmal. Nem tudtam mihez is kezdhetnék. A tolvajok egyik hercege voltam, mégis kitaszított közülük. Nem tudtam, kiben bízhatok azon kívül, aki idehozott, ahogy azt sem, hogy meddig tarthat még ez az állapot.

 Összezavarodtam. Oly sokáig őriztem meg semlegességem – már ha annak nevezhetjük -, ám végül mégis magamra sikerült haragítani olyasvalakiket, akiket más nagy ívben elkerült volna, és mindennek a tetejében még a rendőrök is rám szálltak.

 Elég kilátástalan helyzetben éreztem magam, de valahogy az az érzésem volt, hogy ezt szándékosan idézték elő. Mintha valaki, aki ezúttal nem Krieg volt. Neki nemhogy sajátjai, még kapcsolatai sem voltak ilyen jelentős erejűek. Minduntalan az járt a fejemben, hogy valaki nagyon átbaszott, pláne az utolsó megbízással. Hogy talán az nem is démontól érkezett, de mi oka lett volna egy angeloidnak olyat lopni, ami amúgy is az övék volt?

 Gondolataim és fáradtságom küzdött egymás ellen, de végül testem diadalmaskodott elmémen és álomba merültem.

 Mikor felkeltem a fotelban be voltam takarva. Ezek szerint Lina járt itt. De vajon még itt van?

 Fennhangon kiáltottam utána, de nem jött válasz. Hasam ellenben tüntetően megkondult, így az asztalon lévő papírok közül választva egy szimpatikus kinézetűt pizzát rendeltem magamnak.

 Fejem azonban ismét hasogatni kezdett. Égett a fájdalomtól teljes egészében. Olyannyira rosszul voltam, hogy térdre estem, könyökeimen támaszkodtam.

 Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt a sajgás. Kaijin említette, hogy pár napba beletelik, mire a képesség egy minimális szinten kifejlődik, de azt nem, hogy ilyen rohamokkal fog szórakoztatni. Csak örülni tudtam, hogy nem vezetés közben tört rám.

 Csengettek, megjött a kajám. Evés közben végig azon gondolkodtam, hogy a lány merre lehet, és hogy vajon mennyi idő még, mire a képességem kifejlődik.

 - Hé Alen. – Csendült Lina aggódó hangja mögöttem, s bár az is meglepett, nem gondoltam volna, hogy emlékszik valódi nevemre, s hogy egyáltalán azon szólít. Kicsit összerezzentem. – Minden rendben?

 Ráemeltem tekintetem. Láttam szemében és arcán az aggódást. Láttam, hogy tényleg félt. Csak bólintottam mosolyogva neki. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát.

 - A kocsid beadtam kikupálni, és egy-két átalakításnak is aláesik majd. Most valószínűleg megjegyezték hogy hogy is néz ki. – Váltott témát. – A sebed?

 Levettem az inget amit a szekrényben leltem és felső helyett vettem fel. Ő levette a kötést, s halkan sikkantott.

 - Mi az? – Kérdeztem, s nyakam tekergettem, de nem láttam odáig, így kezemmel tapogattam ki. Meglepetésemre semmi nem volt ott. – Ó. így már értem.

 - Felébredt volna a képességed? – Tűnődött. – Nem amennyire emlékszem mindig gyorsan gyógyultál. Nem kellett sokat bajlódni veled soha. – Közelebb hajolt lapockámhoz. – Igen. Ez a képességed eddig is élt már. Tehát a fejfájás egy új megjelenését jelenti. Ez lehetetlen.

 - Miről beszélsz?

 - Már van egy képességed, a regeneráció. Valószínűleg amikor zuhantál a tetőről nem haltál volna meg. Csak egy időre elájultál volna, de a szervezeted helyre tette volna magát és pár óra, talán nap után felébredtél volna. Ez a második vajon mi lesz?

 Elgondolkodtam. Ezért nem voltam hát beteg az elmúlt évek során: kiskoromban migrénesen fájt a fejem, s azóta nem szorultam orvosi ellátásra. Tehát igaza van.

 - Most mihez kezdesz? – Zökkentett vissza.

 - Mármint? – Néztem rá.

 - Hát. Ezzel a helyzettel. Nem a képességek. A másik.

 - Ja, igen. – Elgondolkodtam. – Még egyelőre nem tudom. El kell érnem Carmillát. Ő talán tud segíteni valamit.

 - Előkerítem. – Bólintott.

 Hálásan néztem rá, majd összehúztam szemeim, mikor kajám maradéka után nyúlt, de csak elmosolyodtam végül. Végtére is, ő adta rá a pénzt.

Baltar - 2. fejezet

2. fejezet

 San Sorrow a szokásos, reggeli nyüzsgés közepette volt, pedig a nap már rég felkelt. A piactéren az árusok veszekedtek, máshol meg a részegek. Korán reggel. Az akadémián is már rég zajlott az élet, a hangokból ítélve több ember is gyakorolt, vagy párbajozott: erőteljes robbanások hallatszottak ki, egy helyen beomlott a tető és füst terjengett felfelé, valamint földrengető csattanások hallatszottak.

 Ezen a reggelen el is kerülték azt a helyet az emberek nagyon messzire. Sőt, még a diákok se nagyon merészkedtek az aréna közelébe, csak a tapasztaltabbak akik már tudtak magukra vigyázni egy esetleges baleset esetén. Ugyanis nem más, mint Baltar és maga Karazard párbajozott ott.

 A spártai tapasztalatát jól kompenzálta Balti fiatalos lendülete és gyors reflexei. Kar még csak lándzsával küzdött a fiú ellen, de úgy látta ideje végre a fiút megismertetni teljes erejével, így egy kard lógott bal oldalán a pajzsa mögött.

 - Gyerünk Krohn! – kiáltott a gyerekre. A legjobbat akarta kihozni belőle, így komolyan vette a harcot. A gyerek azonban eleinte nem vette komolyan, csak miután már a harmadik vágással gazdagodott. – Ideje lenne normálisan harcolnod.

 - Ahogy óhajtja Karazard bácsi. – A fiú eddig apjához hasonlóan ököllel harcolt, ám most leemelte kardját a hátáról.

 Más kószával ellentétben Baltar képességei kivétel nélkül offenzívek voltak, míg másoknak azért legalább egy olyan képessége akadt, ami lehetővé tett számára egy minimális menekülési lehetőséget.

 - Éjpenge – Suttogta Baltar. Képessége lemásolta fegyverét, minden téren ugyan olyan volt: méret, alak, erő. Kivéve a színét, a másolat éjfekete volt.

 Elképesztő táncba kezdtek, ugyanis a két ember harcstílusa nagyon nem kedvezett a másik harcmodorának, képességeik pedig nagyon nem idevalók voltak.

 - Égszakadás! – Kiáltotta a spártai, s már a levegőbe is emelkedett mikor egy lélegzetvételnyi szünethez jutott.

 A fiú még nem látta az égszakadást soha, így mikor Kar a pajzzsal fejbe verte érkeztében igen csúnyán a padlóra vágódott, tarkója vérzett is kicsit, az éjpenge megtört. Stein hátrébb húzódott, nem bízott a gyerekben, hogy még felbír állni. De tudta, hogy egy ilyen után még apja sem biztos, hogy felkelt volna, sőt talán még Rufus, az erőművész sem.

 Baltar mégis ellent mondott hitének: picit lassan bár, de feltápászkodott. Mozgása egy pár pillanatig bizonytalan volt, de miután megtapogatta tarkóját, és megnézte saját vérét magához tért.

 - Ez fájt – bökte ki végül. – Most jön a visszavágó. Sötétebb a feketénél.

 - Mi?

 Karazardot meglepte, hogy a srác az ő képességét használja. A fekete burok meg is jelent annak rendje és módja szerint, ám ezúttal nem a spártai erősödött, hanem Baltar.

 Ennek örömére Stein a fiú felé dobta lándzsáját, aki készségesen kikerülte, majd a spártai kardot rántott.

 - Lefegyverzés – ugrott neki a gyereknek az idősebb.

 A kombó jól indult, ám nem számolt azzal, hogy Balti készen áll a lehető leggyorsabban reagálni mindenre, így az baljával hatalmas egyenest vitt be mesterének. Az a meglepettségtől nem tudott mit lépni, esélyt adva ellenfelének, hogy újabb támadásokat vigyen be, s a végén Karazard pajzs nélkül, egy karddal állt szemközt a fiúval.

 Baltar megtörte a burkot is. Látszott rajta, hogy nagyon sok erejébe került az előző művelet kivitelezése, de ugyanakkor szeme elszántságot, harci kedvet tükrözött.

 - Add fel fiam. – Tudta, hogy a fiú most már nem áll le, nem is azért mondta neki. Sokkal inkább azért, mert kíváncsi volt a reakcióra.

 - Jó. – Jött a válasz, ami meglepetést okozott. Aztán mégse úgy tett a gyerek.

 Olyan elsöprő támadássorozatot indított meg, amire a spártai nem volt felkészülve, így ő került a végén padlóra. Baltar a mellkasán ült, a törött kard megmaradt pengéjével a nyakán.

 - De csak utánad bácsi – mondta vigyorogva a fiú. Stein megadóan mondta ki a szavakat.

 Meglepte a vezért, hogy a fiú ilyen erős, ahogy az elszántsága és tűrőképessége is. Arra gondolt, hogy ha egyszer teljesen kikupálódik, talán erősebb lesz mint maga Kaidan, a valaha volt legerősebb kósza. Akihez még Kairen és Elran együttes ereje is éppen elégnek bizonyult hogy elpusztuljon.

 A tréning befejeztével felmérték a károkat, amiket okoztak. Baltar plafonba vágása, így előidézve annak leomlását előidézve nyitott tetőablak, több lyuk a falakban és a padlóban. Termékeny edzés a végeredményben.

 - Kar bácsi – Szólította meg a spártait a fiú. – Nem vállalom el egy csapat vezetését.

 - Gondoltam Balti. De miért? – Kérdett rá Karazard.

 - Mert egyedül sokkal hatékonyabb vagyok. Egy csapat, az nem mintha nem lenne jó, sőt örülnék neki, de… - Picit elgondolkodott, kereste a megfelelő szavakat. – Nem kívánok másokért aggódni, másokra vigyázni.

 - Pedig pont ez a csapat lényege. Nem csak te vigyázol rájuk. Egymásra vigyáztok. Együtt dolgoztok. Apád csapatának tagja voltam, és az az elmebeteg több olyan lehetetlennek tűnő dolgot vitt végbe, mint bárki más. Pusztán azért, mert tudtunk neki segíteni.

 - Értem. De akkor sem kívánok egyelőre csapatot bácsi. Először hadd töltsem be a tizennyolcat. Hivatalosan úgyis onnantól lehetek kósza.

 - Igazad van Balti. De ígérd meg, hogy akkor összeállítasz egy csapatot az akadémiáról – mondta komolyan Stein.

 - Nem ígérhetek olyat, amit nem biztos hogy megteszek bácsi. – Jött az egyszerű válasz.

 Nem feszegették tovább a témát, elmentek inkább dolgukra.

 Katarina soha nem értette meg, hogy miért pont őneki ajándékozták az istenek a képességet arra, hogy mások fölé emelkedjen, mint harcos. Még alig töltötte be a tizenhetet. Mindig is békés típus volt, kerülte az összetűzéseket. Mikor érte jöttek és elvitték kiképezni, bizonygatta, hogy nem ő az, akire ők gondolnak, de az évek során számára is világos lett: őt választotta ki népe is erre a posztra. Okát mégse tudta, vagy ha mondtak is valamiféle okot, az számára nem volt elég jó.

 Északra tartott, a Warden sivatagot életében először hagyta el bár már több olyan feladata is volt, ami távol szólította otthonától. Mégis ez a küldetés furcsa előérzeteket keltett benne, bizonytalan volt. Még ha kapott is kísérőket maga mellé, hogy lenne ő, egy nő elhozni azt, aki Kaidant, a bukottat megállította. Valószínűleg nem is emberről, hanem egy annál is hatalmasabb entitásról lehet szó.

 Ekképpen gondolkodott nap mint nap már egy hete, mióta elindultak otthonról. Nem tudta meddig kell még utazniuk, de a táj színvilága megdöbbentette. A természet errefelé sokkal gazdagabb, sokkal színpompásabb, sokkal több élet rejlett benne, mint az ő otthonában.

 - Úrnőm – szólalt meg az egyik kísérője, Nierdan. – Nézze – mutatott előre. Ott ugyanis egy város körvonalai rajzolódtak ki. – Az ott már San Sorrow. Oda tartunk.

 - Köszönöm Nierdan. – Katarina, ha nem is mutatta, magában izgatott lett. Hallott már a város harcosairól, akik állítólag hozzá hasonlóan különleges képességekkel bírtak, és akik állítólag csapatba szerveződve tartották fent a környéken, illetve ha kellett messzebb is a rendet. – Éjszakára itt maradunk. Holnap napkeltekor megyünk csak be a városba.

 - Rendelkezz velünk úrnő.

 Parancsaira gyorsan tábort ütöttek. Az éjszakák nem olyanok voltak erre, mint a sivatagban, itt éjjel is meleg volt. Katának jól esett, hogy kényelmesen egy pléd is elég éjszakára.

 Másokkal ellentétben nem érdekelte sem rang, sem semmi ilyesmi. Csak a népéért cselekedett. Sátra is egyszerű volt, amilyen a többieké. Nem hozott többet magával, mint ami szükséges: csak fegyvereit, felszerelését, semmi csecsebecsét, vagy ilyesmit.

 Reggel már nem kellett be se menni a városba. Egy fiatal fiú - talán vele egyidős – már ott volt táboruk szélén, egy sziklán ülve, őket nézve. Haja szemébe lógott, fekete volt akár az éj. Szeme kopottas zöld, orra mintha már eltört volna párszor. Arca beesett volt, alkata úgy általában véve véznának mondható. Jobb válla felett egy kard nyele meredt az srégen ég felé.

 - Üdv! – kiáltott. Hangja higgadt volt, nem fenyegetett. – Baltar vagyok. Baltar Krohn, a farkaskölyök. Mi járatban erre?

 Természetesen hatott a fiú. Katarina nem tudta mire vélje, hiszen az elhangzottak és látottak alapján a városhoz tartozik.

 - Sivatagiak vagytok, tehát evidens, hogy megkérdezzem, mi járatban vagytok errefelé nem? – kérdett újra a fiú.

 „Mintha olvasna a gondolatainkban.” Gondolta Kata.

 Az egyik ember kirántotta fegyverét, s a legény felé indult sietős léptekkel. Más nem reagált rá, még a támadott sem, csak annyit, hogy felállt.

 A csapás elkerülhetetlennek tűnt, ám az ifjú az utolsó pillanatban arrébb lépett, elkapta a katona kezét, kitekerte, s a földre nyomta.

 Erre a többi is támadni kezdett.

 A srác nem aprózta el: mindenkit helyben hagyott, igaz senkit sem ölt meg. Kata csak állt megdöbbenve a történteken, ugyanis a hat emberét a srác úgy ütötte ki, hogy fegyvert sem rántott. Ergó vagy átverték, és nem a legjobbak jöttek vele, vagy az volt túl képzett.

 - Katarina vagyok – szólalt meg végül. – Katarina Amaresu, a sivatagból. A város vezetőjéhez jöttünk. Nem kívántunk harcba bocsátkozni veled, nemes kósza. Kérlek, nézd el embereim forróvérűségét.

 - Ugyan. Volt már rosszabb fogadtatásom is. Minden esetre Karazard bácsi biztosan tud időt szakítani a meghallgatásotokra. Itt maradok, míg ezek – itt az alélttá vert katonákra mutatott, - felkelnek és elviszlek titeket színe elé.

 - Ahogy óhajtod nemes harcos.

 - Csak Baltar. Vagy Balti – mosolygott az. Kata akarata ellenére elpirult a fiú közvetlensége és kedvessége miatt. – Amúgy még nem vagyok kósza. Még nem töltöttem be a korhatárt.

 - Miért mennyi idős vagy? – A lány égett a vágytól, hogy többet tudhasson meg róla.

 - Tizenhét és fél éves. Tizennyolc a korhatár.

 Bólintott, s intett, hogy visszamegy sátrába. Bent aztán nagyot sóhajtott, úgy érezte, ha csak egy gyerek ilyen erős közülük, akkor nem valami természetfeletti lényt kell magukkal vinniük otthonukba. S különös késztetést érzett arra, hogy jobban megismerje a Krohn fiút.

 Beérve a városba Baltar egyből vezetőjük felé vitte a bámészkodó társaságot. A sivatagiak miután magukhoz tértek hajlongva kértek bocsánatot, s Kata is megdorgálta őket, Balti mégsem haragudott rájuk. Végül is, egy idegen kérdezősködött, tehát reakcióik megfelelőek voltak.

 - Karazard bácsi! – kiáltott a fiú a vezető házába érkezve. – Vendégeket hoztam a sivatagból! Veled szeretnének beszélni!

 Kolosszusszerű megjelenésével a spártai enyhe riadalmat keltett a déliekben. Meg éppen nem lepődtek, de érezték, hogy ereje messze felülmúlja az övéket.

 - Üdvözlet nektek. Karazard Stein vagyok, a spártai. A kószák és San Sorrow vezetője. Miben lehetek segítségetekre?

 Kata Baltart nézte. Nem tudta előtte beszélhet-e, de a vezér kisegítette:

 - Nyugalom. Ő a majdani jobb kezem. Legalábbis amint betölti a tizennyolcat remélem. Előtte ugyan úgy beszélhettek, mint előttem.

 Mély levegő után végül a lány belekezdett a monológjába:

 - Katarina Amaresu vagyok a sivatagból. Ilmari, nemes vezetőnk küldött hozzátok, hogy segítségeteket kérjük. Népünk szörnyű átok sújtja: egy démon, melyjel legjobbjaink sem bírtak. Ráadásul bogárszerű teremtményekkel veszi magát körül, így szinte lehetetlen a közelébe férkőzni is. Kérünk titeket… - Kicsit elcsuklott a hangja. – Amennyiben módotokra áll egy szegény népen segíteni, hadd vigyük magunkkal azt, aki legyőzte Kaidant, a bukottat. Ő az egyetlen aki segíthet nekünk – tört ki hisztérikusan. – Kérlek téged Karazard nagyúr.

 A nő szemei könnybe lábadtak, Stein az állát vakargatta.

 - Nos itt vannak apróbb problémák – kezdte. – Először is Elran Ekhart, és Kairen Krohn már nem él. Belehaltak sérüléseikbe. Másodszor. Nem hiszem, hogy olyan démon született erre a földre, amit jómagam és Baltar ne tudnánk elintézni.

 - Kar bácsi? – nézett kérdően a fiú.

 - Apád is ezt tenné gyermekem. És, mint Kai fia a jövendőbeli kósza teljesítened kell a parancsaimat. Anyád megölne ha megtudná hogy ellent mondasz nekem.

 - Zsarolj még bácsi – dohogott az. – Megyek… De egy feltétellel.

 - Mi lenne az? – Nézett rá derűsebben Kata.

 - Senki nem parancsol nekem, és senki nem kérdőjelezi meg a döntéseim. – Tekintete komoly volt, valószínűleg szándékai is.

 - Ahogy óhajtja a tiszteletre méltó harcos. – A lány valósággal repesett az örömtől.

 - Jó van még egy. – A hangulat hirtelen megfagyott a szobában. – Elhagyod az ilyen baromságokat és a nevemen szólítasz.

 - Ahogy óhajtja.

 - Tegeznél? Szerintem nem vagyok sokkal idősebb nálad Katarina. – Baltar hangneme nem dühös, kemény, vagy megrovó volt, sokkal inkább kedves, és barátságos, éppen e miatt kényszerült a lány arca újra lángba borulni.

 - Apja fia – sóhajtott Karazard.

 Megegyeztek, hogy másnap napkeltekor indulnak, így a sivatagiak egy szállóra, Balti és Kar pedig haza mentek készülődni.

 Elise nem sokat kérdett róla, éppen amennyit szükségesen tudnia kellett: hova megy, miért, körül-belül mennyi időre, és kivel.

 Tudta, Karazard mellett gyermeke biztonságban van –nem mintha nem tudná megvédeni magát-, ám mégis benne volt az anyai félsz, hogy baja esik és talán elveszti, mert azt is tudta, hogy nagyon hasonlít jelleme az apjáéra.