Kószák

Kószák

4. fejezet

 A fogadó földszintjéről hangos csörömpölés, kiabálás, ütések hangja valamint éktelen káromkodás hallatszott. Elran és Karazard lassan arra fordították fejüket.

 - Kai lejött. Szerinted most kaja miatt, fogadásból, vagy szimplán nézeteltérésből verekedik?

 - Utóbbira tippelnék Kar. – El már számolta pénzét, hiszen ahol verekedés van, ott fogadás is általában. – Menjünk mielőtt vége.

 - Ugyan. Te is tudod, hogy míg nem látta hogy megtettük a téteket addig vereti magát. Hadd püföljék még egy kicsit.

 A spártai kárörvendő vigyora átterjedt az auramesterre is.

 - Egy cigi és megyünk. – jelentette ki El.

 Rá is gyújtottak és kényelmesen pöfékeltek annak rendje és módja szerint, míg bentről törő-zúzó hangok hallottak ki.

 Kb. félig szívták el koporsószögeiket, mikor az egyik ablakon át társuk került eléjük. Az üvegszilánkok kicsit összevagdalták.

 - A francba. Ez fájt. – Vért köpött, szája is ki volt csattanva.

 - Hé Kai. – köszönt Elran.

 - Hé srácok mizu? – állt négykézlábra a tusázó.

 - Láb.

 - Mi? Áááá!!!

 Időközben ugyanis kijött az, akivel Kairen összetűzésbe keveredett, s a négykézláb álló kószát a hústorony úgy oldalba rúgta, hogy két méterrel arrébb landolt a szerencsétlen.

 - Bassza meg. Várjá’ má’ kicsit. Hadd gyújtsak rá. – A nagydarab, izommal teli, tetovált ipse erős arccsontú, kemény állú, mélyen ülő szemű, szakállas fejével bólintott.

 A püfölt kósza társaihoz vánszorgott, s kért cigit és tüzet, majd rágyújtva megmozgatta sajgó tagjait, megropogtatta nyakát.

 - Naszóval. – kezdte. – Mennyi is a fogadási arány? Kettő a kilenchez ellenem ugye?

 - Nem te barom. Az még az előtt volt mielőtt áthajítottalak volna az ablakon. Most már egy a tizenegyhez ellened. – szólt a kolosszus. – Plusz azt mondtad, hogy ha kiütlek a doraniak rád kitűzött vérdíját is kifizeted.

 - Oké. – vágott közbe Kar. – Kétszáz arany a kis görcsre.

 A tulaj jött, és begyűjtötte a téteket a két új tagtól is.

 - Legalább szabadok vagyunk végre. Nem kell vigyázni a berendezésre. – Kairen ellenfele örült, a tusázó kevésbé. Tartott tőle, hogy nem csak az ütései és rúgásai veszélyesek. – Biztos nem akarod feladni? Nem akarok komoly kárt tenni a pofikádban kölyök.

 - Nyugodj meg, nem fogsz.

 Küzdőállást vettek fel. A gólem várt, farkasszemet nézett Kaijal.

 Krohn támadott először szokásától eltérően: nyíl egyenesen kilőtt ellenfele felé, aki még csak meg sem rezzent. Ez nem lepte meg a tusázót: töretlenül haladt felé.

 - Teknős – mondta az utolsó pillanatban, éppen mielőtt Kai betalált volna.

 Kairen ökle a páncélkemény mellkason csattan, talán meg is repedt.

 - Medve – ütött most a kolosszus telibe a másik arcába, mire az megtántorodott. – És végül: Tigris. – Iszonyatos sebességgel  kezdte el püfölni ellenfelét, aki még mindig kába volt.

 - Kai bajban van. – jegyezte meg Karazard.

 - Majd csak kitalál valamit. – Ebben a kijelentésben még maga Elran sem volt biztos.

 Közben a tusázó kezdett magához térni.

 - Medve. – mondta újra ellenfele.

 - Azt már nem. – válaszolt Kairen és módszeres kerülgetésbe kezdett.

 - Tigris. – Ez a technikája a kolosszusnak nagyban hasonlított Viki Ezer vágására, csak valamivel lassabb volt, és kézitusabeli.

 - Végre megtalálta méltó kézis ellenfelét. – ujjongott Kar.

 - Ne feledd: Kai öt képességéből egyre most nincs szüksége, egyet pedig nem fog használni. Egy passzív, vagyis csak nemsokára indul be. Szerinted mire vár?

 - Ha tudnám…

 - Hááát. A cigi az a Második fokozat miatt kell neki. Kicsit lelassítja az aktiválódását.

 - Önpusztít vele jól tudom?

 - Jahm. Hasonló egy gyengébb szimbiózishoz. Gyorsaságot meg erőt ad neki, igaz keveset, de érezhető a különbség mikor aktív, és mikor nem.

 Eközben már a két harcoló fél eléggé elfáradt, de még nem unták meg egymás ütlegelését.

 - Érdekes vagy kósza. – mondta a kolosszus tánc közben. – Én már három képességem is megmutattam, míg te csak egyet még. Általában mások a már fekszenek a másodiknál. De te… Te még állsz.

 - Én nem más vagyok. Egyébként is elég lenne egy képességem ahhoz, hogy padlóra küldjelek.

 - Nagy a szád. De lássuk.

 - Te Fenrir vagy, egy exkósza. Az állat lélek úgy emlékszek. Sok mindent tudok rólad.

 - Igen? Kár hogy azok elavult információk.

 - Második fokozat – mondta Kairen, s a sebeiből csorgó vér párologni kezdett. – Tudod most fair leszek és én is három képességem használom. Ez csak a passzívom.

 - Gyere csak taknyos.

 - Szimbiózis. – suttogta, mire szemei elfeketedtek, s a háromszögek is megjelentek.

 - Kai te állat normális vagy?! – ordította Elran hallva ezeket, ám a szólított már rég nem foglalkozott a külvilággal, belefeledkezett a harcba.

 Fekete szemével fürkészett a tusázó. Ide-oda ugrált sebességét bemutatandó.

 - Térváltás! – kiáltotta, s a nagydarab háta mögé portolt a levegőbe. – És végül: Száz kilós kalapács.

 Jobb öklén egy kesztyű jelent meg, mely erőteljes gőzt árasztott.

 - Teknős! – kiáltotta Fenrir, de Kai lesújtott tarkóra.

 - A védelem jó. Az erős még jobb. A gyengepont nélküli szinte tökéletes. De az átüthetetlen a legjobb. Neked nem ilyened van. – mondta a tusázó az alélt ember felett állva.

 Kikapcsolta képességeit, s mivel lehiggadt a második fokozat is kikapcsolt. Többé-kevésbé épp állapotban volt, hiszen a saját lábán állt.

 - Meg vagy húzatva Kairen?! – támadt neki újra Elran. – Ez kétélű penge baszod. Ha elbaszod rábaszol érted?

 - Ez az én harcom. – Krohn olyan távolinak tűnt társai számára, tudták ez a tegnapi folytatása. – Hagyjátok hogy én vívjam meg. Fenrir? – nézett ellenfelére,  de az eszméletlenül hevert a földön. – Ebben az esetben. Kar?

 - Elutasított. De a négy hullát elhoztam.

 - Helyes. Ha pattognak, szóljatok. Egyéb helyzetben nem teszünk semmit. Még ha a kerülők támadnak is. El?

 - Igen Kai?

 - Küldd haza Vikit a Nyolcas csapatért.

 - Oké. Addig mi mit csinálunk? – kérdett azért egyet.

 - Lustulunk. Nem reagálunk a vezető lépéseire. Hogy is hívják?

 - Hoblo… - mondta lassan Karazard.

 - Miért is? – tért vissza Elran az eredeti témához.

 - Ha nincs szüksége San Sorrow legjobb kószáiból hatra ingyen, akkor biztos van elég ereje az ilyenek visszaverésére is. – mutatott hidegvérrel a morkenekre és tarkenekre. – Bár ezek még kicsi dögök azokhoz képest amit a könyvek írnak le.

 A körülöttük álló emberek oszladozni kezdtek susmorogva, páran Fenrirt húzva. Kairen is leült a fa alá s újra rágyújtott a trió.

 - Tudjátok – kezdte Karazard -, nekem hiányoznak a régi, vad idők. Mikor még csak hárman vagy négyen voltunk. Elküldtek minket, mi meg vagy saját, vagy egymás lábait is igénybe véve érkeztünk haza.

 A tusázó megérintette a nyakában függő lélekkövet. A kis kristály ritka és értékes volt, s arra szolgált, hogy mikor Elran Novázott, a fennmaradt lélekdarabot össze tudja gyűjteni vele. Így El pár nap múlva újjászülethetett békében.

 - Hja. Hiányzik az Égszakadásod Kar. Elég hatásos és ijesztő mikor egyszer csak eltűnsz, majd valakinek a nyakába szakadsz. A Lándzsaerdőről meg már ne is beszéljünk. – El szerette Karazard területre ható képességeit, és gyors reakcióit. Társa tökéletesen alkalmas volt a káosz teremtésére egy harcmezőn, ezen felül a káosz alkalmas volt a gyors és módszeres „problémamegoldásra” amiben a spártai szintén jeleskedett.

 - Azok a boldog szép napok… Ég veled… - Dúdolta Kai. Jókora adag füstöt fújt ki. – Egy éve még ha mi hárman megjelentünk valahol örültek az emberek. Vagy menekültek…

 Kuncogtak. Jól esett számukra egy kis nosztalgia, a régi emlékek.

 - Belétek mindig belétek szeretett egy-két helyi fiatal. – jegyezte meg El.

 - Hülye vagy? – röhögött Kar. – Elran ezek féltek tőlünk mert pusztítottunk. Pontosabban csak Kairen. De ő magát is így majd’ mindig kiütve volt. Te meg mindig visszahúzódtál így többnyire csak én maradtam a nőknek. – Kacagása jóízű volt. Beleszívott cigijébe s ő is nagy adag füstöt eresztett el. – Bár soha nem volt komolyabb kapcsolatom…

 - De te egy évig jegyben jártál valakivel nem?

 - El az addig volt, míg egyszer halottnak nem nyilvánítottak minket. A majdnem apósa amúgy is rühellte Kart, így míg elő nem kerültünk gyorsan hozzáadta valami kereskedőhöz a lányt. – Kai memóriafrissítésén jót nevettek újból. – Aztán mikor előkerültünk bottal kergetett el minket mert… Miért is Kar? – kérdezte gonosz vigyorral a tusázó.

 - Mert térdig telehordtuk trágyával az udvarát csak úgy kibaszásból.

 Jót nevettek újra, majd a cigit elszívva hátravitték a hullákat és folytatva a nosztalgiázást boncolni, tanulmányozni kezdték azokat.

 Mivel Viki már visszaindult San Sorrowba a Négyes csapat csak öt fővel volt jelen ugyanazon a tetőn, ahonnan Kairen a minap kiszúrta az ellenséget.

 Most ugyanott, ugyanúgy cigizgetve, beszélgetve várva az eseményeket éjjelente, nappal pedig kik aludtak, kik a tetemeket vizsgálták míg nem lettek túl büdösek, kik pedig a város őreivel pofozkodtak, vagy csak veszekedtek velük. A vezető ugyanis naponta többször is kiküldte az őröket letartóztatni a kószákat, bár az első két nap után csak rutinszerűen kimentek és vissza.

 A csapat öt tagja kilátogatott a jégobeliszkekhez, ahol Elran nem érzett semmi változást a városi aurákhoz képest, bár a két obeliszk körül furcsán tömörültek az energiák. Ezt a kapu mivoltnak tulajdonították.

 Nyolc nap telt el semmittevésben, a kilencedik délelőttjén érkezett Viki a Nyolcas csapattal.

 A penge akarata rögtön eltűnt, hogy véletlenül se találkozzon volt kedvesével, míg Rylai, az új csapat vezére leült a fogadóban Kait várva. Körülbelül egy óra múlva meg is jött a tusázó.

 - Üdv Kairen. – köszöntötte a nő.

 - Helló. Ugye most nem fogsz magázni? – kérdett rögtön a férfi. – Tudod hogy gyűlölöm. És nem is vagyok sokkal idősebb nálad.

 - Tudom te agybeteg. Cav csak annyit mondott, hogy jöjjünk ide Viktóriával és itt majd El vagy te eligazítotok. Akkor miről is van szó?

 - Őt miért nem magázod? – vakargatta borostás állát Kairen.

 - Mert egy napon születtünk. De térj a lényegre légy szíves. Nem azért jöttünk négy napot, hogy a hülyeséged hallgassuk.

 - Oh. Hallottál valaha a Kerülőkről? – kérdezte Rylait. A lány szőke volt, haja egyenes. Szeme jádezöld, enyhén húzott. Ajkai pengeélesek, orra pici, fitos. A tusázó elidőzött picit arcán, majd folytatta: - Nos. Több csúnya dögből álló fajról van szó. Először…

 Elregélte neki első találkozásuk a fajjal, majd mindent amit megtudtak róluk, még a négy az egy elleni harcát is, s az azóta éjjelenként a megjelenő, kereső, de nem támadó ám egyre szaporodó lényekről is beszélt.

 - Értem. Hogy jön képbe az én csapatom? A tied is elég lenne.

 - Nem figyeltél Crestfall. Allergiások a tűzre. A pirocsapat a lehető legjobb ellenük.

 - De ti a „kaszák” vagytok. Tőletek mindenki fél mindenhol. Ezekkel ne bírnátok?

 - Tudod, bármenyire is erősek a csapatom emberei, mindennel ők sem bírhatnak el, és a képességeink határai is korlátoltak. Némelyikünknek nagyon is. Ha túl sokan jönnének, akkor igencsak rácsesznénk.

 - Tizenkét kósza egy horda hatalmas, aljas, rusnya, büdös…

 - Befejezted?

 - Dög ellen. – fejezte be a lány. – Amúgy két év előnyöd van velem szemben és mégis… - elgondolkodott kicsit.

 - Mégis mi? – zökkentette vissza Kairen. Rylai erre csak fel emelte bal kezét, amin egy jegygyűrű figyelt.

 - Eljegyeztek mester! – ujjongott az.

 - Ha még egyszer így hívsz, kitekerem a nyakad. – szólt zordan a tusázó. – Amúgy gratulálok. Ki a szerencsétlen?... Akarom mondani szerencsés.

 - Én. – huppant melléjük Zephyr Traz, a nyolcas másik tagja, egy fiatalos, szintén szőke gyerek.

 - Nos ha már így mindent tud mindenki, menjünk a dolgunkra.

 - Még nem Kai. Előbb válaszolj egy kérdésemre légy szíves. – kérte az ara.

 - Igen. Mindegy mi az, igen. – vágta rá unottan a tusázó, s felállt, már háttal is volt. – Sziasztok. Éjjel találkozunk.

 - Krohn te hülye! Te adsz össze minket! – kiáltott utána Zephyr.

 A tusázó megállt, ledermedt. A szokás ugyanis San Sorrowban az volt, hogy egy magas rangú személy adhat össze egy párt, de őt még soha nem kérték fel ilyesmire, és nem is nagyon volt esküvőkön.

 - Erről majd még beszélünk… - nyögte meglepve, majd tovább állt.

 Viki, Rien, Amina, valamint a nyolcas csapatból Elise – egy vörös hajó, piromániás lány -, és Rufus az erőművész a piacon sétáltak.

 - Kai hányszor volt kiütve? – Kérdezte Elise. Személyesen nem igazán ismerte, csak egy önvédelmi órán látta mikor bemutatózott tanárával, de hírből ismerte szokásait.

 - Egyszer. Bár akkor fél napig aludt. – A három négyesbeli lány rossz hangulatából rájött Eli, hogy nem jó téma most a tusázó.

 - Az őrökkel minden okés? – Váltott témát Rufus.

 - Napi két-három pofozkodás után igen. – Mosolygott picit Rien. – Elran szerint ha Kai kiborul, akkor a főnök sem ússza meg és egyenes utat vág hozzá a fogadótól egészen a városházáig.

 Tudván, hogy a négyes egyik vezére képes is lenne erre, a többiek elképzelték a helyzetet majd jót nevettek.

 Közben jött egy őrjárat, ami felismerte a négyes csapat tagjait.

 - Hát ti? – Kérdezte a rangidős.

 - Hát mi. – Vetette oda Amina.

 - Tilos a fegyverviselés a városban.. – Mondta a sablonszöveget a katona.

 - Nálad is van kard meg lándzsa. – Vágott vissza a nő.

 - De én őr vagyok ti nem. – Replikázott a tiszt. Kb. tizenöt-húsz katona volt jelen a maroknyi kószával szemben.

 Rufus, az izomkolosszus eléjük állt, hatalmas bárdját leakasztotta hátáról, s a földre tette nyelével felfelé. A fegyver akkora volt, mint a katonák, a férfi akihez tartozott majd’ kétszer akkora széltére és hosszára is.

 - Vedd el ha tudod. – Vigyorgott Ruf. Kedve is volt a verekedéshez, s ráadásul a saját csapatán kívül csak az Egyes és a Négyes csapat tagjaitól tartott.

 A katona előrébb lépett, majd egy szempillantás alatt visszaájult a földre. A gladiátor termetű ember ugyanis nemcsak bivaly erős volt, hanem gyorsasága is elképesztő volt.

 - Ezeket egyedül összecsomagolom. – Jegyezte meg a többit méregetve a nagyember. – Elise te amúgy is csak bajt okoznál.

 - Köszi Ruf. De én is tudok verekedni. Tanítottak nekünk ilyesmit is.

 - No, akkor öten vagyunk tizenkilenc ellen. – Amina nem akart újabb balhét az őrökkel, már nagyon unta őket. – Most léptek le, vagy majd ha felkeltetek? – Fordult a katonákhoz.

 Azok hanyatt homlok menekültek, s a kószák és a piaci nép jót nevettek rajtuk.

 - Elise. – Szólt hirtelen Rien. – Eljönnél velem a fogadóba?

 - El. – A lány meglepődött, nem tudta mit szeretne az íjász tőle. – Most?

 - Aham. – Felelte az, s már húzta is kezénél fogva ki a tömegből a lányt. – Sziasztok! – Kiáltott hátra a többieknek.

 Az íjas átrángatta a piactéren a meglepett varázslólányt, s a főúton rángatta immár.

 - Rien hova megyünk? A szállás nem a másik irányba van?

 - De.

 - Akkor?

 - Majd meglátod. – Nevetett a másik. – Örülni fogsz.

 Kiértek a legmagasabb házhoz, ahonnan éjjelenként a kerülőket figyelték. Felmenve a tetőre Kairen és Elran háta mögött kötöttek ki.

 Az íjas nem bírt magával, El nyakába ugrott.

 - Kit hoztál magaddal? – Kérdezte Krohn, anélkül hogy megfordult volna.

 - Bunkó. – Öltött nyelvet a lány. – Nézd meg magad.

 - Tippelj Kai. – mondta a másik férfi, miközben a lányt próbálta lehámozni magáról. – Ki az?

 - Hmm… - Pár másodpercig lehunyt szemmel szívta be mélyen a levegőt, majd kiengedte. – Lássuk csak. – Gondolkodott még egy kicsit, majd kinyitotta szemét és így szólt: - Az illető nő nemű. A Eltől fiatalabb, tőled idősebb Rien. A Nyolcas csapat tagja, mert a városaik utálnak és a szívverése is egyre izgatottabb. Nem ismerem, de miért hoztad ide?

 - Hogy megismerd. Hülye. – Elran vigyorgott társára, hátán még mindig Riennel, immár feladva a levakarását. – Rezonáltál mi?

 - Hja. Viszont idejöhetne végre mert már kíváncsi vagyok hogy ki a franc is ő.

 Kairen nem volt ott, mikor Rient kiválasztották a lányok, de a képességeit ismerte és tudta róla hogy átérző, azaz megérezte mit éreznek a közelében lévő személyek. Ennél fogva sejtette, hogy a lány tud összezavarodottságáról az utóbbi időben.

 Elise közéjük lépett, kicsit meg volt szeppenve a korábbi párbeszéd hallatán. Végigmérte a két férfit, s nyugtázta: Elran meglehetősen ápolt és jó kinézetű ember, míg Kairen borostás, kócos, és kialvatlan volt.

 - Szia. – Az auramester köszönt neki először. Ő is végigmérte a lányt, s nyugtázta: nem közelharci típus. – Elran Ekhart vagyok. A négyes csapat egyik vezetője, az aurák érzője, a csapatunk logikai agya. – Mosolya kedves volt. – Az a srác ott Kairen Krohn. A másik vezér, a tusázó. Hááát.. Izéé… Asszem úgy jellemezhetném hogy az ügyeletes gyengélkedősünk. Rient már ismered.

 - Én Elise Vance vagyok. A Nyolcas csapat harmadik embere, a piromániás. – Hangja óvatos volt, úgy gondolta elég ha annyit mond el amennyit ők árultak el magukról.

 - Szóval te is szeretsz balhézni… Már a becenevedből ítélve. – Jegyezte meg Kai.

 - Utánad ő a negyedik a San Sorrowban történt balhésok közt. És még csak két éve kósza. – El szokásához híven bár nem ismerte személyesen eddig a lányt, rendkívül tájékozott volt.

 - Azt meg elfelejtetted mondani magadról, hogy egy kétlábú enciklopédia vagy. – Csipkelődött a tusázó.

 - Jah. Meg rólad is, hogy a kedvesség tízes skáláján te a negatívot ütöd. – Vágott vissza El. Ezen a négyesek nevettek, Elise csak elmosolyodott.

 - Engedd már magad kicsit szabadabbra. Nem harapok… nagyot… - Vigyorgott Kai.

 - El.

 - Tessék Rien. – Sóhajtott a szólított megkönnyebbülten, mert Rien hirtelen leugrott hátáról és elé állt.

 - Eljössz velem? Az íjamat megcsinálni. Megígérted. – Rien tudta, hogy úgy sem mond nemet vezére, s mikor az igenleges választ adott, azaz bólintott már húzta is külön a másik két kószától.

 Leérve a házról el ezt kérdezte:

 - Miért hoztad ide Elit?

 - Mert összeillenek. És mert most mindkettőnek pontosan a másikra van szüksége.

 - Elmebetegnek bajkeverőt… Nem biztos hogy jó ötlet. De reméljük nem bontanak le semmit.

 Ez volt társaságuk zárómondata, utána indultak a szállásra.