Kószák

3. fejezet

 A két vezér komoly fejfájással ébredt két órával később. Egymásra néztek, s az arcukra száradt véren kuncogni kezdtek, mert mi tagadás. Elég komikus képük volt.

 Némán bementek Kairen házába, megtisztálkodtak, majd ettek. Ezután Elran hazament, s mint mindenki más előkészítette, leellenőrizte felszerelését s készülődött az esti indulásra.

 El és Kai együtt érkezett alkonyatkor, cigivel szájukban a nyugati kapuhoz. Karazard már ott volt, ő is bagózva ácsorgott a nagy falak árnyékában. A lányok majd fél órás késéssel érkeztek, de miután mindenki jelen volt elindultak a pár bámészkodó tekintete által kísérve. Gyors vágtában haladtak, majd kb. egy óra után északnak fordultak az úton.

 Három napos útjuk békében telt. Az utolsó kisvárosban szálltak meg ahogy Cav kérte. A hely a Jarvison névre hallgatott, s csupán egy órányi járásra volt a jégmezőktől.

 A csapat külön vált, s úgy próbált meg informálódni: nem-e tapasztaltak furcsa jelenségeket, nem láttak-e ismeretlen szörnyeket. A válasz mindenhol egyértelmű nem volt, senki nem tudott semmiről. Ennek megfelelően nyugodtan tértek aludni a város szélén lévő fogadóba. Egyedül Kairen és Elran nem aludt a városban: a legmagasabb épület tetején cigigetve nézegették a vaksötét éjszakát.

 - Kai. – Az auramester hangjára a szólított kicsit összerezzent. – Lehet egy kérdésem?

 - Felőlem… - A tusázó nem volt jó hangulatban álló nap miután barátja eljött tőle.

 - Mi történt veled? Egész napra megnémultál azóta hogy leléptem tőled.

 Kairen mélyet szívott cigijébe, lassan, karikákat eregetve fújta ki a füstöt, a kék színű holdat bámulva. Nem sok kedve volt a témához, s először inkább újabb mélyet szívott cigijébe.

 - Hajh. – kezdte. – Otthagyott…

 - Ki? – értetlenkedett az auramester.

 - Szerinted? Reggel csak egy levelet találtam az ágyamon. Míg ki voltunk ütve addig hagyta ott. – Mélyen lehangolt volt, El rájött, hogy Vikiről van szó. – Azt írta sajnálja, de megunt. – Szinte már sírt a férfi.

 - Kai… - Nem tudta mit mondhatna, hiszen ő maga, Elran, az aurák mestere még csak szerelmes sem volt eddigi életében.

 Barátja összemorzsolta dühében a cigijét, fel sem véve, hogy a parázs égette a kezét.

 - Pedig mennyit változtam érte? Mennyit megtettem neki?... De hát, ha megunt akkor megunt. Nincs mit… - mondatát elharapta, a távolt kezdte fürkészni.

 - Kai?

 - Rezonancia. – mondta a szólított. – Egy, kettő… három… igen még egy. Az négy.

 - Négy mi? Válaszolj már. – kérte Elran, ám mikor társa felé fordult megbánta ezen kijelentését.

 Ismerte az a tekintetet. Az eszelős vigyort, a furcsa csillogást a szemében, minden egyes vonását az arcnak ami vele szemben volt. Tudta, hogy Kairen most készül összeveretni magát.

 - Nemtom. Nézzük meg. – javasolta a tusázó.

 - Előbb válaszolj egy kérdésemre. Most miatta akarod elcsépeltetni magad?

 Kai nem válaszolt. Lesütötte szemét, és úgy motyogott egy halk talánt.

 - Értem. Gyerünk. – El tudta, hogy ha nem megy vele még a végén meg is öleti magát, nem csak megvereti.

 Módszeresen lemásztak a tetőről, s a házak között az árnyékokban osontak a négy célpont felé. Eközben Kairen a rezonanciát folyamatosan aktívan tartotta. A képességével látta, hallotta a szívek dobogását akár meglehetősen nagy távolságokról is. Ám ez nem kis energiájába került a férfinak, pláne nem ilyen hosszú távon.

 - A túlsó oldalon vannak. – állt meg egy háznál. – Megkérdem kik ők. – Az eszelős vigyor nem tűnt el, bár a tusázó befordult a saroknál.

 Társa a falnak vetett háttal várakozott. Hallotta a félelmetes, nem emberi hangokat kiadó lényeket, de ugyanakkor azt is tudta: nem avatkozhat be, amíg Kai nem szimbionál. Jobb híján elővett még egy cigit, rágyújtott, s közben a Hét Hadúrhoz fohászkodott hogy barátjának ne essen baja.

 - Helló. – köszönt kedélyesen Kairen a szörnyeknek. Kétféle volt: két morken, őket már ismerte a tusázó, talán jobban is, mint szerette volna, valamint két másik. A könyvek alapján azokra a tarken leírása illett. Csak a szárnyakat hiányolta az ember. – Hát ti mi járatban errefelé? Itt ahol a hulla nem jár?

 - Szái Hásszien. Nashor ti zúg. – Eszméletlenül mély, ijesztően reszelős hangja volt a morkennek, akár egy életlen fogazott késnek, amit köszörülni próbáltak.

 - Mi van anyáddal? – nézett hülyén a kósza. Bár látott utalásokat a nyelv megtanulásának hasznosságára, nem látta értelmét még a könyvtárban, és ideje sem lett volna rá. Eddig.

 - Még egy hülye öngyilkosjelölt humanoid. Ki akarja megenni? – A másik morken hangja fenyegető volt. Ez volt a kisebbik a két nagydög közül, bár a tusázó tudta: a méret nem minden.

 Mivel egyik lény sem válaszolt, az utolsó felszólaló előrébb lépett. Szájából a nyál patakokban csorgott, szeme vérben forgott.

 - Akkor én.

 Kairen még mindig természetes tartásban volt, bár a szörny vészesen közeledett hozzá. A morken csapott, s az ember arrébb lépett. A következő csapás elől szimplán elhajolt.

 - Ennél azért jobbnak kell lenned ha belőlem akarsz vacsizni. – heccelte Kai.

 A lény erre a magasba emelte mind a négy első lábát s támadásba lendült. Kairen ráismert a mozgássorra, nagyban hasonlított az első morkenére amivel találkozott. Az ember módszeres kerülgetésbe kezdett, szórakoztatta magát az egyre vadabb támadásokkal.

 A megfelelő pillanatban belépett a négy csonttűvel gazdagon felszerelt láb közé, előrenyúlt egészen az ellenfele torkáig, s egy egyszerű mozdulattal elroppantotta a gerincét a szörnynek. Amaz holtan esett össze.

 - Nem illik az étellel játszani. – köpte le a hullát az ember.

 - Ki vagy te? – kérdezte az egyik tarken, melynek hangja nagyban hasonlított a morkenekére.

 - Anyukám azt mondta, ne álljak szóba idegenekkel. – ingerelte tovább gyerekes viselkedésével az ellenfeleit Kairen. – De megölni meg szabad őket. – mosolygott rájuk.

 A válasz a három lény együttes támadása volt: a morken előrelépve eltakarta a két tarkent, míg azok oldalt lépve savas köpeteket kezdtek lövellni a tusázó felé.

 - Szimbiózis. – mondta erre az, s szemei elfeketedtek.

 Elran ezt hallva megkerülte a házat, így láthatta a harcot és annak kimenetelét.

 Kairen okosan az egyik tarkennel kezdett. Térváltással mellette termett, hóna alá kapta annak nyakát újabb gerinctörést hajtva végre, majd egy szemvillanás alatt a másik köpködő szörnyeteg arcába szállt két talppal összezúzva annak fejét.

 A morken mire észbe kapott már a hasát püfölte hihetetlen erővel és sebességgel, bár kemény páncélján a lénynek – melyet legnagyobb bosszúságára Kairennek a természettől kapott. Egyszerre csapott volna négy mellső lábával az emberre, ám az még időben észbe kapott és oldalt fordult többé-kevésbé elkerülve a halálos csapást: hátán éktelen vágás kerekedett.

 A monstrum mégis holtan esett össze. Ugyanis nem számolt Kai gyors reakciójára, így teljes erőből hasba döfte magát önnön vesztét okozva ezzel.

 A harcos lihegve állt felettük, bár a morkenek még fektükben is nagyobbak voltak nála. Végigmérte őket, majd nemes egyszerűséggel térdre, hasra esett. Újra eszméletlenné vált, a nap folyamán másodjára. Igaz most hátából elég szépen patakzott a vér is, nem úgy mint az edzésen.

Elran sóhajtott, majd felnyalta eszméletlen társát és a szállásra vitte. Ez után felébresztette Aminát, hogy lássa el sérült barátjukat és utasította a szintén ébredező Karazardot, hogy menjen a városházára másnap amint felkelt.

 - Mi tette ezt vele? – kérdezte a gyógyító Elrant, mialatt ellátta a sérültet.

 - Két morken és két másik lény, amik szemlátomást közeli kapcsolatban állnak az előbbiekkel. Egyedül rendezte el mind a négyet. Mire szüksége volt rám, már végzett velük. Az egyetlen hibája az volt, hogy későn került ki egy csapást, így végigszántották a hátát és a szimbiózis miatt amúgy is fáradt barom elájult…

 - Miért nem segítettél neki? – vágott közbe a következő kérdéssel.

 - Mert „olyan” volt. – A kurta válasz ellenére Amina tudta El mire céloz. Ő is ismerte Kai azon vonásait, amik az őrült, eszement, logikátlan tetteket előzik meg, sőt legtöbbször tanúja is volt ezeknek a tetteknek.

 - És most mi miatt? – kérdett újra a nő. – Mert mióta Vikivel együtt van, ez alatt a két hónap alatt egyszer sem láttunk ilyen megmozdulást tőle.

 - Hát ez az… - mondta az auramester. A férfi a földet nézte, míg a gyógyító Kai hátáról rá emelte a tekintetét.

 Elképedve nézte az auramestert. Tudatáig már eljutott a tény, hogy a vezérük és Viktória már nincs együtt, ám felfogni nem volt képes, következményeibe pedig bele se mert gondolni.

 - Micsoda?... – nyögte végül.

 - Nincsenek már együtt. Azért kezdeményezett verekedést.

 A gyógyító továbbra is igen nehezen hitte el amit hall.

  - Ez további problémákat vet fel… - szólt halkan a nő, majd tovább foglalkozott Kaijal s munkáját elvégezve elhagyta a szobát.

 A nap a felhők közül bújt elő vörösre festve az eget, s vele együtt Jarvison első lakói is ébredezni kezdtek. Az éjjel eseményeiről szinte semmit sem tudtak, páran konstatálták az utca közepén fekvő hullákat, s pletykák indultak meg, de semmi komoly gondolat nem volt. Az emberek java része úgyis a napi teendőik után indult, rutinszerűen adtak enni állataiknak, nyitották meg boltjuk ajtaját, vagy pakoltak éppen ki a piacra.

 A városháza a csendes, nyugodt utcákkal kontrasztban volt: zsibongott, kiabáltak, fel alá futkostak a tisztségviselők. Nyitáskor ugyanis egy harcos várt a bejáratnál, s a hírek amiket hozott, nem beszélve a kérdéseiről és kérdéseiről aggasztóak illetve felháborítóak voltak.

 - Mister Stein. Értse meg: nem áll módunkban a négy hullát kiadni önöknek. Nem érdekel, hogy maguk kószák, nem érdekel Cavalorn úr egyértelmű parancsa sem. Önök kétes személyek.

 - Akkor viselje a következményeit. – Vágott vissza higgadtan a vezetőnek. – Minket azért küldtek ide, hogy kivizsgáljuk a helyet, és ha kell megvédjük önöket. Ahhoz viszont több információra van szükségünk ezekről a lényekről, amit a dögök nélkül nem szerezhetünk be.

 - Tudja mit, Karazard? – váltott felháborodottból hirtelen támadóba az ember. Öreg, potrohos, több tokával rendelkező pénz és hataloméhes embernek nézett ki. A cifra ruhái is erre utaltak, ami egyébként inkább komikus hatást keltett, mint tiszteletet parancsolót. – Tudja szerintem önök miatt jöttek ide a szörnyek. Vagy maguk hozták őket ide hogy fizessünk. – Lassú, éles, támadó volt a hanghordozása.

 A spártaiban düh lobbant fel, de másokkal ellentétben nem húzott be egy akkorát a vezetőnek hogy a fal adja a másikat neki. Ő higgadt marad, és így szólt:

 - Nos akkor gondolom nincs szükségük ránk. A feladatunk kötelez az egy hónapos maradásra, szóval ha tetszik ha nem itt kell lennünk. A fogadóban megtalál minket. – azzal kifelé indult a szobából. – A vezetőnktől viszont ne várjon ilyen nyájasságot… Egyiktől sem. – vetette oda még a válla fölött.

 Elhagyva az épületet a kolosszus termetű férfi a négy hulla felé vette az irányát. Odaérve hátára vett egy tarkent, s az ámuló tömeg tekintete által kísérve a fogadó udvarára vitte, ott ledobta, majd fordul a másikért. A két morkennel már nehezebben boldogult, azokat végig kellett vonszolni a poros úton.

 A többiek még nem jöttek le mikor végzett, így egy fa árnyékában lepihent, rágyújtott, s onnan tartotta szemmel a hullákat. A fogadós kijött, a hullákat nagy ívben elkerülve Karhoz ment. Érdeklődött a szándékáról a dögökkel, mire az dupla pénzt ígérve csendre kérte a tulajt.

 Dél körül Elran jött ki egy halom étellel.

 - Reggelt.

 - Neked is El.

 Leült mellé a botos, s együtt kezdtek enni.

 - Hallom dupla pénzt fizetünk… - kezdett bele az auramester.

 - Cav fizeti nem? Akkor mit aggódsz?

 - Jogos. – nevetett fel társa is.

 - Emellett az elöljáró nem kér belőlünk, s ezeket sem akarta ideadni.

 - Akkor mégis mit keresnek itt?

 - Elhoztam őket mit gondoltál? – vigyorgott megint a spártai. – Egyébként megemlítettem neki hogy te meg Krohn kevésbé vagytok barátságosak.

 Az evést ezek után csendben fejezték be, majd kényelmesen rágyújtottak.

 - Tudod… Kai ki lesz akadva. – szólalt meg Elran kis szünet után.

 Újra nevettek, s eldobták a csikkeket.

 - Tényleg mi van vele? – kérdett Kar.

 - Zabál asszem. A háta félig összeforrt hála Aminának. Szóval nincs probléma…

 - Viki… - Rien bizonytalan volt. Nem tudta, hogy hogy kezdjen hozzá mondandójához.

 - Tessék? Mit szeretnél?

 - Kaijal mi történt? Mármint tegnap…

 A lány elgondolkodott az ágy szélén ülve. Tudta mi történt, és azt is hogy kb. miért. De nem volt szíve elmondani az igazat. Azt viszont nem tudta, hogy Rien már tud kettőjükről, megfeledkezett passzív képességéről. Nagy nehezen hozzá kezdett:

 - Tudod Kainak van egy rossz szokása… Igazából sok van, de most arról van szó, hogy hajlamos belemenni olyan harcokba, amikből még a képességeivel sem jön ki jól. Az ilyen verekedések eredményeként szokott padlót fogni.

 - És ez most miattad volt?...

 A kérdés szíven ütötte a penge akaratát. Nem volt felkészülve rá, és még nem is akart beszélni a dolgokról, de most nem kerülhette el.

 - Igen. Tudod… szakítottam vele. Ne kérdezz, úgyis elmondom – előzte meg társát. – Ő úgy tudja meguntam. Deee… tudoood… Nem bírtam az élethelyzetünket. Minden nap képes és megöleti magát. És a folyamatos aggódás kikészített. Bár állítólag míg mellettem volt, másként viselkedett… De én akkor se bírom hogy aggódjak érte. – Hangja eléggé szomorú volt ahhoz, hogy az íjas érezze: nem akarta ő ezt, csak kényszerből tette. – Tudod. Mellette jó. Biztonságot nyújt. Ha épp észnél van még egész kedves és vicces. De nélküle… folyton csak aggódtam, hogy talán vissza se jön… Aztán párszor ahogy visszajött…

 - És így nem fogy aggódni érte?

 Rien újabb kérdése újabb tőr volt a sérült szívbe, de Viki látta benne az igazságot. Kínjában eleredtek könnyei, s arcát eltakarva zokogott csendben.