Tolvajok társasága

5. rész

Fogócska

 Az épület tetején voltam. Lina nem messze várt a kocsiban, nem szerettem volna túl sok időt tölteni Krieg területén.

 Fülemben ismét bent volt a nagyot halló készülék, ezúttal Evanescence szólt fennhangon. A szellőzőhöz mentem, s csavarhúzót szedtem elő hátimból. Gyorsan letekertem a fedőlapot, de az alatt egy érdekesség, egy kódolt zár lapult. Tisztelegtem a tulajdonos előtt, valószínűleg nagyon óvatos volt, vagy már sokszor rabolták ki.

 Ennek örömére elővettem egyik ketyerémet, és hozzáláttam a munkához. Tíz perc múlva már a szellőzőben kúsztam. Fél órát csúsztam-másztam a mocskos járatban, végig arra gondolva, hogy ezt még egyszer meg kell ismételnem mire a célterület, azaz szoba felé értem.

 Óvatosan eltávolítottam a rácsokat innen is, s táskámból újabb varázslatot hajtottam végre: finom port szórtam szét a teremben amennyire csak tudtam gondosan ügyelve arra, hogy egyszerre nehogy túl sokat szórjak véletlenül megtörve az egyik nyalábot.

 „Ahogy gondoltam.” Járt az agyam. „Csak a tárolók köré csináltak lézershowt. A padló fűtött tehát nyomásérzékelők kizárva. Mehetek.”

 Könnyedén ugrottam le a két méteres magasságból, a talajfogást bukfenccel tompítottam. Felállva körbenéztem, nem-e közelít őr, de se léptek hangját, se villogó zseblámpákat nem láttam, így a művelet nehezebb részéhez láttam.

 A kard tartója alulról felfelé, és felülről lefelé irányuló nyalábokkal volt védve, melyek felváltva voltak elhelyezve megnehezítendő a tükrökkel való játékot. Ezt eleve elvetettem, de mivel a talapzatot nem védték a sugarak, újra hátim varázslatos kincstárához nyúltam, s egy akkus fúrót szedtem elő, melyjel mély és tágas rést kreáltam, hogy a kis hatásfokú robbanószernek tökéletes odút hoztam létre.

 A töltet halk puffanással kibontotta a talapzat oldalát, s nekem szabad utam nyílt a felfelé úthoz. Erre a célra egy kis törőkalapácsot szedtem elő, s alig pár perc alatt már a fegyver tartóját kalapáltam kifelé.

 Ez nem tudtam elég halkan végezni, így sietősre vettem a dolgot.

 Húsz perc múlva már hátamon a karddal és hátimmal fogócska- bújócskáztam az őrökkel. A kopácsolás kicsit hangosabbra sikerült, mint akartam, és sietősen kellett távoznom a teremből, így nem jöhetett szóba, hogy feltornászom magam a szellőző járatba.

 Jobb híján rohantam teremről teremre, és próbáltam meg-megbújni egy-egy nagyobb urna vagy akármi mögött, s visszafelé indultam. Mikor viszont rájöttek, hogy már régen nem kergetnek, felkapcsolták a fényeket.

 Ennek nem örültem. Bujkálva továbbra is, azon filóztam, hogy hogyan juthatnék ki. Agyam pörgött, mint a búgócsiga, de semmi használható nem jutott eszembe.

 - Hé Altemor! – Hallottam hirtelen egy ismerős, dörgő hangot. – Mit keresel te itt?! Ne is tagadd magad felismerem a módszereid!

 Hát persze. Ez Krieg kincstára. Jobb nem is lehetne a helyzet. Tiltott dolog egymás területén lopni, igaz az nem, hogy egymástól is lopjunk. Akkor sem volt valami kellemes érzés hogy ez a kolosszus lebuktatott, mert amennyire ismertem, biztos voltam benne, hogy újra megpróbál eltenni láb alól.

 - Gyere elő ne bujkálj! – Kiabált utánam továbbra is.

 - Persze, én meg vagyok olyan hülye, hogy kidugom a képem lelövetni magam! – „Háhá!” Kiáltottam fel utána magamban is. „Bejött. Az akusztika velem van.” Hangom ugyanis egyszerre hallatszott mindenhonnan.

 - Muszáj lesz, ha ki akarsz jutni innen! – Hangja magabiztos volt, arra számított, hogy valóban meg fogom tenni amit kér.

 Kevésbé ismert, mint gondolta. Mivel ő nem használta ki a terem akusztikáját, én pontosan be tudtam határolni, s a táskámból az egyik kódtörő kütyüt, bár szívfájdalommal, de felé hajítottam. Célzásom remek volt, pont akkor csapódott be fejébe, mikor Krieg az érkező tárgy felé fordult, így az telibe csapta a homlokát.

 - Bocsi! – Kiáltottam vissza. – Megcsúszott!

 - Várj csak te rohadék! Ezért biztosan kifilézlek! Élve innen nem jutsz ki! – Tajtékzott a dühtől és megalázottságtól. Bár számomra ez volt a legkisebb probléma. Továbbra is azon agyaltam, hogy hogyan juthatok ki a legegyszerűbben és a leggyorsabban. – Tudod mit Al?! – Szólt újra hozzám.

 - Hacsak nem azt mondod, hogy elmehetek minden további nélkül, nem érdekel! – Válaszoltam.

 - Jobb ötletem van annál!

 - Éspedig?!

 - Vívjunk meg! Nálad úgyis ott van, amit eltulajdonítottál tőlem, nálam meg itt van egy másik! Aki nyer, mindent visz!

 Az ajánlat tetszetős volt, de valami nem stimmelt, és viszonylag hamar is rájöttem.

 - Mit takar az a feltétel, hogy „nyer”?!

 - Életben marad!

 Bár nem láttam arcát, hallottam hangát és tudtam, hogy most igen kéjes és aljas mosoly húzódik végig az arcán. Pörgettem tovább az agyam, de semmi értelmes nem jutott eszembe az ablakon való távozáson kívül, ám az rácsos volt, és nem is túl alacsonyan helyezkedett el.

 Végül olyan döntésre jutottam, amivel megleptem magam. Feltűrt pulcsi újjal, háti nélkül, kapucnival mélyen a szememben, jobbomban a törött karddal előmásztam rejtekemből.

 Krieg velem ellentétben könnyű vívóruhát viselt, ami egy-két vágásnak és szúrásnak simán ellenállt. Valamint újra csak átbaszott, bár ez szerintem a világunkban már teljesen megszokható. Nála két, teljesen ép fegyver volt. Bár kételkedtem abban, hogy megütné vele az én szintemet, jobb félni, mint megijedni alapon óvatosan kerülgetni kezdtem.

 Nem tagadta cseppet sem, sőt próbálni se próbálta takargatni, hogy mennyire örül ennek az alkalomnak. Valószínűleg már egy jó ideje tervezte csapdába csalásom, de csak most tudta kivitelezni. Ellenben Linán és Alexison kívül csak Vargol tudott erről a megbízásomról. Linának nincs oka kibaszni velem, ahogy Alexisnek sem. Tehát marad az, hogy Vargol egyikünket biztosan el akar tenni láb alól.

 Zenelejátszóm a Thousand Foot Krutch-tól a The Art of Breaking-et szólaltatta meg, így időszerűnek találtam, hogy össze kéne törni pár csontját.

 Ennek rendje és módja szerint össze is csaptunk, s annak ellenére, hogy neki két pengéje volt, nem tudott fölém kerekedni. Egyszerűen gyorsabb és tapasztaltabb kardforgató voltam mint ő.

 - Érdekel a rám kitűzött vérdíj és ki akarsz vonni a forgalomból. Akkor valószínűleg az én területem fennhatósága is rád szállna. Nem vagy több, egy pitiáner svindlernél. Még arra sem vagy méltó, hogy az álneved viseld Kaleb Jobson. – Mondtam kimérten miközben a bordái közé könyököltem és egyéb csontjait tördeltem.

 - Honnan tudod a valódi nevem? – Képedt el. – Elvileg csak Vargol tudja mindenkiét.

 - Valóban? Akkor nem volt elég alapos. Az enyémet ő sem tudja. – Néztem az immár előttem fetrengő izomkolosszusra. Bár kiszolgáltatott helyzetben volt, nem voltam olyan hülye, hogy hátat fordítsak neki, hogy ne figyeljek minden egyes mozdulatára. – Jó éjt. – Mondtam, s tarkón ütöttem a markolattal.

 A törött fegyvert visszatettem hátamra, s Krieg két pengéjét is magammal vittem, ki tudja milyen eshetőségre. Az őrök eltűntek, valószínűleg ő küldte el őket amint megérkezett. Ezek szerint ott hagyom el az épületet, ahol akarom.

 Nem válogattam, a főbejárat ajtaját nyitottam ki, és azon keresztül távoztam. Az autóhoz érve nem túl kellemes pillantás fogadott.

 - Hol voltál eddig? Több mint egy órája kint kellett volna már lenned. – Szúrt le Lina.

 - Akadtak problémák. De szerintem most húzzunk. Krieg nem sokáig marad kiütve.

 - Ha haza értünk részletes beszámolót adsz. Na szállj be. – Mosolygott rám. Belöktem hátimat és szerzeményeim a hátsó ülésre, majd a sofőr helyét elfoglalva repülő startot vettem.

 Úgy egy órája autózhattunk kényelmes tempóban, mikor szirénák hangjára lettem figyelmes. Lassítottam igaz, de csak annyira, hogy elhúzhassanak mellettem a villogósok. Nem tették, inkább közre fogtak, és integettek, hogy álljak meg.

 Visszaváltottam, és odaléptem neki kilőve magunkat.

 - Kapaszkodj és kösd be magad. – Mondtam, s már nem koncentráltam másra, csak hogy lerázzuk a zsarukat.

 Elég kitartóak voltak, és nem régi Pontiac-kal jöttek, így nem is volt olyan könnyű lerázni őket.

 Cikáztam jobbra-balra az éjszakai ürességben az országúton, hiszen volt helyem bőven. Egy-egy rendőr, ha túl közel merészkedett vagy bevágott mellém a szalagkorlátnak nyomva azt tüntettem fel nem tetszésemet.

 Végül elfogytak az üldözők, én pedig úgy döntöttem, hogy kis kerülővel térünk haza, nem a sztrádán. Poros kisvárosban szálltunk meg, ahol viszonylag nagy feltűnést keltettünk megjelenésünkkel, de semmi szokatlant nem tapasztaltunk.

 Ennek megfelelően reggel minden további nélkül indulhattunk tovább. Csak ekkor tűnt fel, hogy az országúti lökdösődés közepette meghúztam Mustangom mindkét oldalát. El kell majd látogatni egy műhelybe.

 Mivel a fő utakon kerestek minket, kényelmesen és békében értünk haza. Szerzeményeim biztos helyre tettem, hátim kiürítettem, levetkőztem, lezuhanyoztam majd ágyba vetettem magam.

 Későre járt már, így mikor felkeltem az tűnt fel először, hogy nem sötét van. Mire ez eljutott tudatomig, az is eljutott odáig, hogy fel kéne öltözni, mert kívülről beszélgetés hangjai szűrődtek be hozzám.

 Az egyik hang Lináé volt, a másikra nem ismertem rá. Felkaptam egy farmert és egy pólót, úgy indultam neki felfedezni a házam.

 Nem túlságosan örültem annak, amit láttam. Mint már korábban említettem a démonoidokat és angeloidokat olyannak láttam, amilyenek valójában, így egyből következtetni tudtam vendégem személyére. Szárnyai ugyanis éjfeketék voltak, hatalmasok. Fején pedig tetszetős méretű szarvak voltak. Semmi kétség, ő Alexis nagyúr.

 Végigmért, ahogy én is őt. Meglepett, hogy személyesen ide mert látogatni, általában testőrökkel mozognak még a démon urak is a humán világban.

 - A faszomat keresel itt? – Néztem rá.

 - Nyers, mint mindig. – Mosolygott. – De szerintem te is tudod mikért jöttem nem?

 - A kardért amit Krieg múzeumából lopattál velem. Nem?

 - Nem az maradhat a tied. Engem Krieg kardjai érdekelnek. Az a barom nem tudta milyen erő rejlik bennük. Csodálom, hogy te sem vetted észre, ha már ilyen jól érzed a különbséget bizonyos dolgok között. – Gúnyolódott.

 - Nevess csak. De nélkülem egy senki lennél. – Vágtam vissza neki. Fájhatott az igazság, mert elég bosszús tekintetet vágott. – Először fizess ki.

 Vastag borítékot dobott az asztalra, én pedig bementem a két pengéért. Örültem, hogy a törött kardot megtarthattam, mert tagadhatatlanul megtetszett.

 Miután átadtam a lopott holmikat, nem túl érzelgős búcsút vettünk egymástól, s ki-ki ment a maga dolgára. Jómagam nem foglalkoztam különösebben semmivel, autóm vittem be kedvenc fusi melós autókikalapálómhoz.

 Míg ő dolgozott, én újra kedvenc helyemen voltam. Ezúttal már nemcsak barettámmal, a törött karddal a hátamon figyeltem Saranith városát. Vadászterületem. Az embereket, akik annyira siettek ügyes-bajos dolgaikat elintézni, tudomást sem véve arról, hogy egy tolvaj figyeli majd’ minden nap őket.

 Szárnyak suhogására lettem figyelmes a zene mellett, ami ezúttal csak fél fülemben szólt.

 Zoe jelent meg újra néhány arkangyal kíséretében.