Tolvajok társasága

1. rész

Egy új munka

 Felülről néztem a várost, a felhőkarcoló teteje kedvelt helyem volt a nyüzsgő hangyaboly vizslatására. Nem tagadom, jól esett, hogy hozzájuk képest én mennyi mindent megtehetek, ugyanakkor rosszul esett a hatóságok üldözése. De a zene, amit most is hallgattam, mindig javított a közérzetemen.

 Nem tagadom, tolvaj vagyok, szakmám egyik legjobbja.

 Világomban az angyalok és démonok folyamatos harcokat vívnak a földön, nem csak az emberek lelkéért, hanem egymással. Egy-egy természeti katasztrófa, földrengés vagy tornádó az erősebbek harcának végeredménye.

 Balszerencsémre azon adottsággal születtem, hogy látom őket valós alakjukban, nem úgy mint egy hétköznapi ember.

 - Hé Al. – Szólítottak meg hátulról valaki. – Mit hallgatsz?

 Megfordultam, s nem meglepve konstatáltam, hogy egy angyal, nevezett Zoe áll mögöttem.

 - Zenét. – Feleltem nemes egyszerűséggel. Nem szerettem belekeveredni a viszályaikba, de a két fél volt a legjobb megrendelőm, így gyakran dolgoztam nekik.

 - Azt gondoltam. – Öltött az nyelvet. – De mégis milyet?

 - Nem tetszene. – Mondtam szárazon.

 - Miből gondolod? – Érdeklődött továbbra is a fülesemből áradó hangok felé.

 Végigmértem újra a lányt, hiszen majdnem mindig más alakot öltve jelent meg előttem. Ezúttal szőke volt, rövid hajú. Ajkai duzzadtak, szeme kék volt. Akár egy álomba is beillett volna.

 - Mert az ő zenéjük. – Feleltem. – Azt meg ti nem szeretitek.

 - Ohh. – Adta a lehangolódottat. – Megint Papa Roach-ot nyomsz?

 Nem feleltem, csak bólintottam, s visszafordultam a város érdekesebb részei felé. Lent éppen rendőrautók álltak meg, s jópár kék ruhás hangya indult meg felfelé.

 - Ez nem lehet igaz. Minek uszítottad őket rám? – Háborodtam fel.

 - Ajánlatom van. – Jött a válasz. Természetesen. A régi módszer. Ajánl valamit, cserébe hogy elfogadjam a melót pedig kiment. A régi lemez.

 - Találj ki valami újat. – Mondtam szárazon. – Mennem kell.

 Nem is törődve a válaszával, levetettem magam a tetőről. Más ép elméjű embernek meg se fordult volna a gondolat a fejében, hacsak nem öngyilkos akar lenni, de én mégis így tettem.

 - ELMEBETEG BAROM!!! – Hallottam még egy kiáltást fentről, aztán már mindent elnyomott a fülembe visító szél.

 Fordultam egyet a levegőben, s egyik wakazashim a falba döfve lassítani próbáltam zuhanásom iramát. Balszerencsémre pont egy ablakba vertem bele, így amikor annak aljára ért a penge, akkorát rántott a karomon, hogy jobb vállam kifordult.

 Ötletekből kifogyva, de nem reménytelenül zuhantam alá. Reméltem, hogy Zoenak ér annyit a meló, hogy ne a földről kelljen kiskanállal összevakarnia. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy két pengével szoktam rohangálni. Tehát balomba véve a másikat már okosabban próbáltam megnyilvánulni, de újra ablakot fogtam, ezúttal viszont nem fordult ki a bal vállam. Sokkal mélyebbre ment a fegyver, egészen az alkarom is becsapódott az üvegszilánkok közé, s a másodperc törtrésze alatt sikerült összevágni és eltörni a bal alkarom.

 Most már idejét láttam a remény elvesztésének is, mert vészesen közeledett a talaj.

 Hirtelen rántást éreztem, a lábaimnál valami (vagy valaki) megfogott, és szárnycsapások kíséretében elhimbálózott velem a levegőben.

 Felébredve otthon voltam egy másik, fekete hajú nő társaságában, aki éppen kávét szürcsölgetett az ágyam mellett.

 Ennek az alaknak se különösebben örültem. Bár szárnyai alvilágiak voltak, szokatlanul gyönyörűek a fajához képest. Lina Zoeval ellentétben mindig ugyanazt az alakot öltötte fel, ha fel akart bérelni. Barna szeme, fekete, lapockáig érő haja benne egykét színes tinccsel. Tőlem kevesebb mint egy fejjel volt alacsonyabb.

 - Látom magadhoz tértél. – Üdvözölt barátságosan. – Nem zavar? – Emelte meg a csészét a barna nedűvel.

 Fejem ingattam, aztán a begyógyított sérüléseimen fenn se akadva felálltam és kaptam magamra valami ruhát.

 - Rendben vagy? – Kérdett.

 - Legközelebb ne fejjel lefelé ha lehet. – Válaszoltam nyersen. – Mit akarsz mit hozzak el?

 - Jajj máris a lényegre térsz Al. – Sopánkodott. – Pedig azt hittem most végre beszélgethetünk kicsit másról is.

 - Gyerünk már. Nincs időm.

 Megjegyzésemen felvonta szemöldökét, de nem szólt hozzá, inkább elvett az íróasztalról egy borítékot. Elég nagy volt ahhoz, hogy rájöjjek nem pénzt hozott benne, de nem is izgatott, mindig az átadáskor fizettek, előleg nem volt.

 Átvéve rögtön kinyitottam, s megnéztem a képeket. Ékes, drágakövekkel rendesen kirakodott nyakék volt rajtuk, és egy börtönszerű létesítmény. Felnéztem Linára.

 - Az ott Aphrodité nyaklánca a képeken. Az épület pedig az Alcatraz pontos mása egy-két apróbb eltéréssel, de azok lényegtelenek. Az ember, akinek a tulajdonában van egy befolyásos üzletember. Angyalokkal üzletel, azok pedig cserébe segítik… Amolyan valamit valamiért viszony. Nem érdekel mit nyúlsz le, meg mit nem, de azt a nyakéket el kell hoznod. A jutalmad a szokásos. – Monológja a szokásos befejezéssel zárult. Nem érdekli mit hozok még el magamnak, csak a feladatot teljesítsem.

 - Az életemért cserébe, amit most elveszel ha nemet mondok ugyebár. – Mondtam szárazon. – Négy nap múlva a tetőn. Ne késs. – Zártam le a beszélgetést, mire ő köszönés nélkül távozott.

 Hirtelen eszembe jutott, hogy zuhantamban elvesztettem a két kardom. A hülye titulus magamra aggatása után inkább benéztem a szekrényembe, hogy mit találhatok ott, ami hasznos lehet.

 Körül-belül este tizenegykor elindultam a szomszéd városban lévő épülethez, hogy felmérjem a terepet.

 Már rögtön a kerítésnél megakadtam, villamos áram volt belevezetve. Külön élvezet ilyenkor találgatni, hogy hogy oldjuk meg gumiszerkó nélkül. Na lényegtelen, inkább körbejártam, hátha találok valami gyenge pontot.

 Keresésem sikerrel járt, a kerítést egy helyen betonfal helyettesítette, így miután fellendültem, bejutottam az udvarra.

 A fal árnyékában meghúzódva felmértem a helyzetet. Kamerák, bár nem túl sok, de holtterük nem nagyon volt. Egy órát töltöttem papírral és ceruzával az árnyékban skiccelgetve a felvevő szerkezetek által behatárolt területet, és jegyezve mozgási illetve állási idejüket.

 Ezzel végezvén mivel pirkadt, úgy döntöttem kiugrok a falon át amin beengedtem magam és hazamegyek aludni, majd tervet kovácsolni.

 Így is tettem. A Toyota Supra amivel érkeztem ott várt ahol hagytam, egy apró különbséggel: kerekei le voltak engedve. Ennek örülve felhívtam egy autómentőt, s hazavitettem magam a kocsimmal együtt, majd álomra hajtottam fejem.

Másnap keltem csak, mivel a tervezett reggel hat-hét helyett délre értem haza, aztán átaludtam a napot.

 Összeszedtem pár cuccot még, ami esetleg hasznos lehet, barettám az övembe dugtam, s kapucnis, fekete felsőmet ráhúztam, hogy ne látsszon.

 Kiérve a lépcsőházba meglepő találkozás részese lehettem: Zoe várt rám a bejáratánál.

 - Mit akarsz? – Vetettem oda köszönés nélkül.

 - Neked is szia Altemor. – Mondta megrovó hangon. – Ne tedd.

 Csak ennyit mondott, de nem foglalkoztam vele, Lina megbízásáról akart lebeszélni. Elmentem mellette, fel sem véve szomorú tekintetét. Láttam már eleget, de elég volt egyszer bedőlni neki ahhoz, hogy megtanuljam: nem éri meg.

 Estig a háztól kétsaroknyira várakoztam Suprámban, s majd mikor már elég sötét volt újra átcsempésztem magam a falakon. A kamerák már nem jelentettek különösebb problémát, memorizáltam mikor merre kell mennem, hogy a lehető leggyorsabban juthassak a házhoz.

 A procedúra egy elcseszett ügyességi játékra emlékeztetett, egy órámba került még így is odajutni a kiszemelt helyhez: egy alacsonyan fekvő ablakhoz.

 A bejutást nem nehezítették meg, a problémát inkább a komplexum labirintusszerű folyosói, és hatalmas mérete jelentette. Mázli hogy a démonlány mellékelt egy térképet is hozzá az ereklye feltételezett helyével. Azt előhúzva hátimból megindultam, s amennyire tudtam a keleti szárny felé tartottam.

 Újabb egy óra bolyongás után megleltem a keresett szobát.

 „Túl könnyű…” Gondoltam magamban, és ahogy a zártörő eszközeim között válogattam az addig sötét folyosó hirtelen fénybe borult.

 - A francba. – Nyögtem, s sietősen kinyitottam az ajtót majd besurrantam és magamra zártam.

 Bent nem az fogadott, amire vártam. Ugyanis én arra számítottam, hogy a szobába bejutni lesz nehéz, nem pedig ott életben maradni. Két arkangyal őrizte a nyakláncot, akik felismervén arcomat és a helyzetet rögtön nekem támadtak pallosaikkal.

 - A francba. – Nyögtem megint, s a legközelebbi fal felé vetettem magam. Automatikusan nyúltam volna a kardjaimért, de nem túl nagy örömmel konstatáltam, hogy még nem szereztem újakat a zuhanáskor elhagyottak helyett.

 A pisztolyom nem volt időm elővenni, mert ismét támadtak. Nem volt elég, hogy fegyvertelen voltam két arkangyallal szemben, de még a pisztolyom se vehettem elő, ráadásul a hátim is akadályozott a mozgásban. Jobb híján a nagy kergetőzés közepette agyalni kezdtem azon, hogy mit is kéne tennem. Ebből még nagy futás lehet a végén ha nem jól csinálom a dolgokat. Lőni nem lőhetek, mert a baretta olyan hanggal van, hogy valószínűleg az egész épület a nyakamba szakadna. Az még inkább nem mókás. Marad az, hogy vagy megpróbálom itt és most lenyúlni és akkor az „A” verzió szerint futás ki, vagy helyben hagyok minden fegyver nélkül két arkangyalt, és ismételten az „A” verzió szerinti futás következik. Az első lehetőség eleve lehetetlen, így marad a második.

 Mégis elővettem lőfegyverem, mert az prímán ellenállt a pengéknek, így ha lőni nem is ért vele, legalább már nem hajszoltam magam túl a védekezés közben, egy két csapást a fegyverrel megállíthattam, s egy-egy ütést is bevihettem. Amiknek amúgy látszólag nem sok hasznuk volt, de tapasztalt voltam már, és tudtam hogy ezek a végsőkig egy erővel küzdenek, szóval csak idő kérdése és összeesnek.

 Amint az egyik eszméletlenül hevert a földön balomba fogtam a barettát, s jobbomba vettem annak pallosát. Hibájuk, hogy fair játékot játszanak az angyalok, így készségesen megvárta, míg szembe fordultam vele.

 Amint küzdőállásba helyezkedtem azonnal nekem rontott, s heves támadás közepette ő is hamar túlhajtotta magát.

 Az őrökön túltéve magam rögtön a láda feltöréséhez láttam.

 - Érdekes… - Gondolkodtam el. – Ez zárva sincs? – Toltam fel a tetejét. – Túlságosan is bíznak az arkangyalokban…

 Magammal társalogtam, s közben táskám egyik selyemmel bélelt zsebébe tettem az ékszert.

 - Irány kifelé. Ha lehet csendben. Hajrá Al. – Bíztattam magam az ajtó elé lépve.