Tolvajok társasága

Neki címezve
3. rész

Konfliktus

 Nem jöttek utánam, úgy gondolták kitalálok magamtól is. Élve a lehetőséggel és a figyelmetlenségükkel elhoztam egy arany szivarvágót, egy pénztárcát, és egy díszpárnát akartam még Linának ha már velem kell lennie, de az túl feltűnő lett volna. Úgy döntöttem azért majd később.

 Kiérve az épületből a legközelebbi buszmegállóba mentem, s vártam egy megfelelő jelzésű helyi járatra. A busz lassan döcögött, az ablak mellett ülve kifelé bámultam üres fejjel. Csak bambultam jobb híján.

 Haza sötétedés után értem. Lina a kanapén ült még mindig, mintha nem is mozdult volna.

 - Te még mindig nem mozdultál sehova onnan? – Kérdeztem.

 - Üdv itthon. – Szúrt le kapásból. – Merre jártál?

 - Rolfoval beszéltem. – Picit elgondolkodtam. – Elraboltak asszem. – Elővettem szerzeményeim, s a szivarvágót neki nyújtottam. – Ajándék az angeloidoktól. – Vigyorogtam gonoszan.

 - Te ilyet is tudsz? – Kérdett most ő.

 - Milyet?

 - Mosolyogni barom. – Újabb éles megjegyzés.

 - Gondoltam örülsz majd neki, pláne ha megtudod, hogy neked csórtam. De mindegy, akkor megtartom… - Burkolóztam vissza a szokásos flegma hangnembe. – Egyébként tényleg nem mozdulsz onnan?

 Arca megváltozott. Talán kicsit derűsebb volt, nem is tudom. De egy hangyányit változott.

 - Nem amíg engedélyt nem adsz rá. – Felelte kedvesebb hangnemben. – Az ajándékod vagyok. Mit tehetnék?

 - Érezd magad otthon. – Megeresztettem egy meleg mosolyt felé, majd elhagytam a nappalim, s szobámba vonultam.

 Átaludva az éj maradék részét. Másnap egy kellemes zuhannyal kezdtem, s örömmel konstatáltam, hogy Lina kisajátította a vendégszobát. Ez után elindultam a hátimmal, hogy elpasszoljak egy-két holmit.

 Kocsimba ülve körbenéztem, igaz ugyanaz a szokásos látvány fogadott, mint mindig: a járdán alig pár ember, az utca tele autókkal. Soha nem érdekelt mi történik körülöttem mikor vezetek, egyszerűen élveztem a volán mögött ülni.

 Egész jó kis pénzt kaptam azért, amit összeszedtem, így gondoltam elegyek kicsit szórakozni.

 Vagyis megint a szemközti kocsmában kötöttem ki.

 Pár ismerős is ott volt, így közéjük ültem le és egy-két sör után igencsak megeredt a nyelvük. Hiányoltak, utáltak, aztán szerettek, aztán biliárdoztunk. Ők már jóval előttem érkeztek így a látási viszonyaik meglehetősen gyengültek, s mikor zsinórban a harmadik meccset nyertem úgy döntöttek, hogy inni kell még.

 Ezzel már nem értettem egyet, inkább csak haza vettem az irányt. Az egyenest még láttam ugyan, de már végig nem tudtam volna menni rajta. Ez jó jel volt.

 Lina nem volt a kanapén, de nem is igazán foglalkoztam vele, az ágyamig akartam eljutni. Célom teljesítve ruhástól dőltem bele, és úgy kerültem át egy másik dimenzióba.

 Reggel kerestem a démonoidot, de nem találtam. Gondoltam elment kiszellőztetni az agyát, így miután lezuhanyoztam arra gondoltam én is így teszek.

 Lementem a lépcsőn, s kocsimhoz indultam. Annak támaszkodva viszont Zoe állt ölbe tett kezekkel.

 - Mit akarsz? – Vetettem oda.

 - Megtanulhatnál végre köszönni. – Szúrt le ismételten.

 - Szia. Mit akarsz? – Hangom nem volt túl kedves.

 - Látod mennyivel jobb?

 - Na most fejezd be. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy a hülyeségeiddel foglalkozzak. – Támadtam neki.

 - Csak gondoltam érdekel, hogy egy démonoidot fogtunk el a lakásodban. Délben végzi ki Rolfo úr.

 - MI?! – Dörrentem. – Ki engedte meg, hogy elfogjátok? Egyáltalán ki engedte meg hogy bemenjetek a házamba? – Nem voltam az a típus, aki könnyen felkapja a vizet, de most pár másodperc alatt sikeresen kihoztak a sodromból. – Hogy jöttök ti ahhoz, hogy betegyétek a lábatokat hozzám, és elvigyetek valakit tőlem?! Tudtommal semleges terület vagyok.

 - De nem voltál ott… - Vágott vissza, nem teljesen jogtalanul.

 Elborult agyam, nem is kicsit. Bár ügyes kiskapu, nem érdekelt ott vagyok-e vagy sem a lényeg, hogy az én területemen történt. Az már csak a hab a tortán volt, hogy olyat vittek el, ami hozzám tartozik, és amit pár nap alatt nagyonis megkedveltem.

 - Hol van most? – Szűrtem a fogaim között.

 - Rolfonála pincében van. De meg se próbáld elszöktetni. Az már az lenne, amire te annyira vigyázol, hogy elkerüld.

 - Meg a faszomat azt belétek. Tudtátok hogy ez lesz, és szándékosan csináltátok. – Visszafojtott indulatok, és egy különös vágy a lány torkának megszorongatására. Kezdett alakulni a szituáció. – Amennyiben ti kezditek a balhézást nem állok jót magamért. És most nagyon úgy tűnik, hogy ti kezdtétek.

 Bepattantam kocsiba választ nem is várva, s padlógázzal indítottam. Körül-belül 4 másodperc alatt már százzal repesztettem végig a városon nem törődve a forgalommal, a kresszel, és azok szabályaival.

 Nem kicsit voltam dühös, és nem kevésbé akartam, hogy túlélje a démonoid. Tudták, hogy így fogok reagálni, és szándékosan rabolták el, hogy konfliktusba keveredjek. Csak arra számítottak, hogy majd szépen óvatosan próbálok meg besurranni, majd a lánnyal ki. Ebben durván tévedtek.

 Ami busszal több órába telt pár napja, az most alig több mint egy órába. Már láttam a kúriát, ám mégse lassítottam. Szerettem kocsim, és sajnáltam, hogy ezt teszem vele, de a kiszámíthatatlanság a tolvajok olyan erénye volt, ami megkülönböztette a remek, és a zseniális tolvajt.

 Berántottam a kéziféket, és a kúria bejárati ajtajára merőlegesen megállítottam autóm. Más helyzetben örültem volna technikás farolásomnak, ám most nem ez járt fejemben.

 Bőgettem párszor a motort, majd ismét padlógázzal megindultam. Kicsit zötyögős volt az a tíz másodperc mire négyesben kb. száznyolcvannal átütöttem az ajtót, ám a hatás nem maradt el, bejutottam, s csúszás közben elkaszáltam a két arkangyalt, aki először hozott ide.

 - Ezekkel se lesz több gond. – Gondolkodtam hangosan fejem dörzsölése közben, mert bár övem be volt kötve, az ajtóval majd fallal való találkozáskor is sikeresen lefejeltem a kormányt. Felemeltem a fejem, s láttam a motor lefüstölt. Ezzel se megyek már többet. – Na hajrá. – Bíztattam magam.

 Kiszálltam, s a pince felé vettem az irányt, bármerre is legyen az. Az első pár lépés még támolyogva ment, de utána már egyenesen. Ekkor eszembe jutott, hogy csak a barettám van nálam, így inkább visszafordultam, és a két elütött angyaltól elvettem a pallosokat amit mindig maguknál hordanak, s úgy indultam meg újra a pince felé.

 Igazából hülyeség volt berobbannom kocsimmal, mert a lejárat nem belül volt, hanem a ház hátánál. Ez fokozta az amúgy is paprikás hangulatom. „Feleslegesen vertem tönkre Suprámat. Ezért nagy faszolás lesz.” Gondoltam magamban.

 Berúgtam a lejárat ajtaját. Csak a művelet végrehajtása után vettem észre, hogy az kifelé nyílik. Mivel már megtörtént, változtatni nem tudtam rajta, és igazából le is szartam nagy ívből a dolgot. Jobbomban lévő fegyveremmel még tágítottam a bejáraton, nem volt kedvem nyitogatni, inkább pusztítottam.

 Lemenvén két újabb arkangyal, Dreia, Rolfo, és a keresett személy, Lina volt velem szemben. Igaz utóbbi a többivel ellentétben székhez volt kötözve. Arcukon még elsimítatlan félelem nyomai voltak egy pillanatra, aztán gyorsan úrrá lettek magukon.

 Jobban hozzászokva a félhomályhoz feltűnt, hogy Lina sírt.

 - Ááá. Üdv Altemor. Ezt nálad fogtuk el. – Vigyorgott Drei.

 - Elereszteni. Most. – Szóltam kimérten, de fenyegetően. – Nem szeretném kétszer elmondani.

 - Különben? – Hörrent Rolfo. – Egy nyeszlett kis tolvaj csak azért mert két kard van nála még nem lesz edzett harcművész.

 Ennek hallatán gonosz vigyor húzódott végig arcomon.

 - Akkor lássuk mennyire is megyek. – Mondtam aljas hangon, s megpördítettem csuklóból a két kardot.

 Nem kellett kétszer mondani, egyszerre nekem ugrottak. Nem volt különösebben nehéz dolgom, az első csapás kivédése után rögtön vissza is vágtam, s összeesett az egyik, de a másikkal sem vesződtem többet, néhány pengeváltás után az is eszméletlenül esett össze néhány vágással gazdagodva.

 Rolfo megrettent egy pillanatra, Dreia hátrébb húzódott, ahogy féltérdről felálltam.

 - Ki ne mondjam még egyszer. – Emeltem tekintetem az úrra.

 Az szó nélkül egy tőrt vett elő, s Lina torkának szegezte.

 - Még egy lépés felém, és átvágom a torkát. – Mondta hidegen.

 - Jó. – Megfordultam, s a lépcső felé indultam.

 - Altemor… - Hallottam a démonoid hangját.

 Megfordultam, s azzal a lendülettel a jobbomban lévő pallost teljes erőmből a nagyúr felé vágtam. Nyele keményen csattant annak a homlokán, s meg is tántorította. Eddigre már Lina mellett voltam, s a másik pallossal elvágtam a köteleket.

 - Semleges területnek minősülök én, és minden ami az enyém. A kocsim, a füvem, a lakásom, minden ami hozzám tartozik. értve?

 Ezekkel a szavakkal búcsúztam, s a lány kezét megfogva kifelé indultam. Még hallottam egy-két fenyegetést, de nem foglalkoztam velük. Ha bajt akarnak, megkaphatják. De abból csak ők jöhetnek ki rosszabbul.

 - Hol a kocsid? – Kérdett, amikor gyalogszerrel indultunk meg az úton.

 - Ne kérdezd. – Feleltem.

 - Ezt miért tetted? – Kérdezett újra.

 - Mert hozzám tartozol. – Szándékosan nem azt mondtam, hogy az enyém, mert személyt nem birtokolhatok, és vele is éreztetni akartam, hogy nem tulajdonként tekintek rá. – Szükségem van rád.

 - Tényleg? – Lassított volna léptein, valószínüleg kicsit meglepődött, ám én húztam magammal tovább.

 Az első kocsi egy régi Ford volt amit találtam. Szerencsémre nem riasztós, így könnyűszerrel feltörtem, s miután a Lina is beült mellém bepöccintettem. Nem túl feltűnően, de az átlagosnál gyorsabb tempóban haladtam az úton. Közben reméltem szavaim olyan hatást érnek el, amilyet szeretnék.

 - Te Altemor. – Szólított meg úgy egy óra után. Hiába, a város másik végén laktam. Hallgatásomra folytatta amit elkezdett: - Van neked valódi neved is az álneveden kívül?

 Egy név ugrott be, amit már rég nem hallottam.  Egy név, amit megpróbáltam elfelejteni. Egy név, amin valaha engem szólítottak más emberek.

 Végigsimított arcomon. Érezte, hogy nem jó emlékek ütötték fel bennem a fejüket. Mégis válaszoltam neki.

 - Van.

 - És elárulod? – Szemét lesütötte, kezét elvette arcomtól, combjain keresztbe tette őket.

 - Alen Chain. – Feleltem, s megálltam. – Innen gyalog megyünk. Ha előttem veszik észre a kocsit feljönnének kérdezősködni.

 - Miért nem vagy benne a nyilvántartásban? – Furán néztem rá. – Tudod. Ujjlenyomat.

 - Hivatalosan halott vagyok. – Mondtam, s kiszálltam.

 Háromutcányira voltunk csupán otthonunktól. Hamar meg is tettük a távolságot, bár végig csendben voltunk.

 A lakásban se szóltunk semmit, csak addig, míg ágyba parancsolt. Elképesztően meggyőző tud lenni.