Kószák

13. fejezet

 - Csalódtam benned fiam. Mert még mindig kiszámítható vagy. Nem is érdemled meg hogy foglalkozzak veled. – Mondta Kaidan valóban csalódott hangsúllyal. – Wade. Gabe. Ha megmozdul, tegyetek azért, hogy többet ne mozduljon. – Fejezte be mondókáját az apa. Megfordult, és kifelé indult.

 Kairen reflexből utána vetette magát, ám a terem közepére érve két vágást érzett: egyet a mellkasán, egyet a hátán. A csapások lendületétől megpördült a levegőben, úgy esett a földre.

 Feltápászkodva szemügyre vette a két harcost. Azok voltak, akik a csuklyással idehozták őt és Elrant. Rúnakardot viseltek, és vele ellentétben sisakot. Komoly ellenfeleknek néztek ki, a tusázó agya járni kezdett.

 Két ellenfél teljesen egy vonalban állva vele és egymással, hogy látótere maximum egyikükre korlátozódjon. Tapasztaltabbak, mint egy átlagos krugan, sőt, valószínűleg jobbak, mint egy átlag feletti krugan.

 Óvatosan próbált mozdulni, ám amint kiesett az egyik a látóteréből, azonnal támadásba lendültek. Ezzel megkezdődött az a tánc, amiben Krohn jeleskedett: a gyorsaság és a reflexek tánca. Pörgött, forgott, s rezonált, hogy lássa a másikat is.

 Szemeit behunyva harcolt, ám a két harcos nem lepődött meg ezen, inkább még nagyobb fokozatra kapcsoltak. Csakhogy a tusázónak is bekapcsolt a passzívja, a második fokozat, így azok mégsem tudtak lépést tartani vele.

 Remek képességeik ellenére a harcosok nem tudták újra megsérteni a tusázót, bár ez visszafelé is igaz volt. Az egyik mindig hátulról, a másik mindig szemből támadott, így Kainak nem maradt ideje visszatámadni a folyamatos védekezés közepette.

 „Igen.” Jött rá a valóságra. „Ezek sivatagi bérgyilkosok. A rúnakardjaik biztos képességgel bírnak.” Gondolkodott, miközben pörgött forgott még mindig abban a pici körben, amiben feltápászkodott a küzdelem elején. Végül eszébe jutott egy ötlet.

 A következő támadásnál feléjük térváltott. A meglepett harcosokból az egyiknek sikerült elkapni a fejét, s az esés lendületével és teljes erejével a földbe döngölni azt. Nem volt túl kellemes látvány egy szétloccsantott fej, pláne nem volt túl étvágygerjesztő benne nyúlkálni. Bár Kairent ezek érdekelték abban a pillanatban a legkevésbé.

 A másik harcos észbe kapott, mormogott valamit, mire a másik rúnakard bal kezébe reppent, ezt követően hátrébb húzódott, és várta, hogy Krohn felálljon.

 A tusázó is szembe fordult a harcossal, aki ritmikusan forgatgatni kezdte össze-vissza maga előtt a pengéket. Ellenfelével ellentétben természetes tartásban volt. Cigit kotort elő ruhája egyik fodrából, és gyufát, hogy meggyújtsa. Ám nem oltotta el a zsebrőzsét, bal tenyerét felé tartotta és újra szimbionált.

 - Tehát nem csak a szelet használod. – Jegyezte meg a harcos, ritmusából ki nem esve.

 - A francba. Elfelejtettem hogy ilyenkor a cigim is elpörkölöm… - Kai meg se hallotta amit mondott a másik, tervének kivitelezésén gondolkodott.

 - Figyelsz te rám egyáltalán? – Nézett rá kicsit dühösebben az. – Meg akarlak ölni ember.

 - Az utcsó előtti szálam volt… A franc. Nem marad későbbre. – Tekintetét most a másik emberre emelte. – Bocsi mit mondtál?

 - Te rohadék. Tudod kivel szórakozz. – Rontott neki két karddal, ám Kai kitért, s átvette a támadó szerepét. Ha nem is talált be, éppen hogy elsuhantak végtagjai a másik teste mellett, amik súlyos égési sérüléseket okoztak, nem beszélve arról, hogy mi volt mikor egy-egy ütése betalált.

 Még így is fél óráig pofozkodtak, mire a másik hólyagokkal telve összeesett egy szívütés után. Ez sem volt szebb látvány a másiknál, de Kait ez továbbra sem izgatta, inkább az, hogy apja merre ment.

 Kint nagy csata dúlt. A maroknyi kósza feldühödve aprította a kruganokat, és minden egyebet ami útjukba került. Azrael becenevének okára is fény derült: a hiedelemmel ellentétben nem azért kapta, mert lassú halállal haltak ellenségei, hanem mert egyik képessége megnyújtotta villámlásszerűen a lándzsáját. Ha jól játszotta ki a helyzetet, a lándzsás akár egyszerre több ellenfelet is átdöfhetett vele.

 Elran szokásától eltérően a lehető legvadabb énjét hozta elő magából, mondhatni késként haladt az ellenség áradatában töretlen tempót diktálva. Bátyja egészségére gondolva dühe egyre nagyobb lett, egyre agresszívabb harcmodort alkalmazott.

 Viszonylag gyorsan haladtak, és elég könnyedén győztek le a több mint kétszeres túlerőt. El egyből a kastély főcsarnoka felé vette az irányt, amerre testvérével vitték őket. A hatalmas ajtó zárva volt, ám ez nem zavarta a kószákat semmiben: Rufus néhány nekilendülés után sikeresen beszakította Karazarddal az oldalán.

 A tusázó törökülésben ült háttal nekik, utolsó cigijét szívva. Hátán két rúnakard volt meglepetésükre keresztben, de vértjén volt még egy kardnak hely, amelynek szélesebb volt a pengéje mint a két szerzeménynek.

 - Van valakinél még cigi? – Kérdett anélkül, hogy megfordult volna.

 - Nincs Kai. – Jött valakitől a válasz.

 - A francba. – Hörrent.

 - Kai azok honnan vannak? – Kérdezte Brogan.

 - Az régi cimbijeitől „kaptam” őket. Elhoztad Mephisto Keresztjét? – Válaszolt röviden.

 - El. De mire kell?

 - Csak tedd le. Viki te is. Aztán biztosítsátok a teljes kastélyt. Elran te velem maradsz.

 - De…- Szólt volna közbe valaki, de Kairen azonnal leszólta.

 - Semmi de. Nincs apelláta. Tűnjetek el innen. Jobban jártok. – Hangja magabiztos volt, ám mégis más, mint szokott lenni.

 A többiek nem tudták mire véljék, de senki nem mert ellenkezni a tusázóval. Mind tudták mire képes, és nem akarták feldühíteni.

 Brogan leemelt a hátáról egy hatalmas keresztet, melynek láda hatása volt s elment. A kereszt közepén egy halálfej volt ezüstből, szemei drágakövekből voltak kirakva, hatalmas smaragd kövekből. Peremein oldalt szintén ezüstből egyszerű kontúr volt húzva. Mégis elég baljós érzéseket keltett az emberben a tárgy.

 Viktória előhúzta hátáról Kairen törött kardját, s rátette arra. A rúnakard maradéka halványan felragyogott érintkezve a tárggyal. Ezt követően ő is elhagyta a helyszínt.

 - Elise. Ha most megfordulok, akkor nem tudlak majd elengedni.

 - Kai. Kérlek. Gyere vissza. Innen is. – Könnyekkel küszködött a piromániás, de tudta tartani magát, nem sírt.

 - Vigyázz magadra. – Szólt komorabban párja. – És most tűnj el.

 - Még valami? – Vetette közbe. – Mit jelent a D. a nevetekben?

 - Derrian. – Válaszolt El. – Nyugati nyelven annyit tesz, hogy pusztító.

 Vance sarkon fordult, és elsuhant, léptei alig érték a talajt. Mégis csendes volt, akár egy kedves nyári szellő.

 - Kezdjünk neki Kai. – Mondta Elran, és levette a kardot.

 Az időközben felállt tusázó is odament a kereszthez, és átvette a fegyvert testvérétől.

 Felnyitották a ládát, ami valami különös folyadékkal volt megtelve. Elran eldobta botját, s levette Kai hátáról a két keskenyebb, egykezes rúnakardot. Ezzel egy időben a tusázó fegyverét belelökte a folyadékba, ami nagy tempóban apadni kezdett.

 Mikor teljesen elapadt a lé, a fegyver maradt csak a kereszt aljában, de immár teljesen épen, mint egykoron, mikor megkovácsolásra került.

 A testvérek a egymás felé fordultak. Testvéri ölelésen estek át, bár ezzel a gesztussal többet mondtak egymásnak, mint azt szavakkal bármikor is tehették volna, majd Krohn elöl, Ekhart mögötte.

 Hosszú folyosón haladtak, mely a fenti helyzettel ellentétben ki volt világítva fáklyákkal. A tusázó a biztonság kedvéért leemelt egyet, s a magával vitte. A folyosó maga enyhén leejtett, de csak az vette észre, aki mindent figyelembe vett, akárcsak a testvérek most.

 Végül egy újabb, hatalmas, kétszárnyú ajtóhoz értek.

 Kai megkocogtatta kardjával. Tömör vasnak tűnt, ám kellő erőfeszítés után be tudták tolni a szárnyakat.

 Egy hatalmas terembe érkeztek. Ide már nem volt szükség megvilágításra, egy keskeny út vezetett a középen lévő hatalmas, küzdőtérre emlékeztető, kör alakú placchoz. Alul láva fortyogott, csak hogy kellemesebb legyen mind az időjárás, mind a hangulat.

 Kaidan maga a placc közepén állt, észre sem vette az újonnan érkezetteket. Mormogott, valószínűleg valami igét. Nem volt kétséges, amire készül. A pentagramma itt a kőbe volt vésve, de szakasztott mása volt annak, amit Jarvison terén láttak miután bezárult a három démon után a kapu.

 - Hé Kaidan! – Kiáltott oda Kairen. – Abbahagyod magadtól, vagy mi állítsunk le?

 Apjuk meg sem hallotta szavaikat, folytatta, amit éppen csinált. Helyette viszont Jellasic hangját hallották kacagni. Semmi kétség. Ez egy újabb csapda volt azoknak, akik lemerészkedtek volna ide. Ez esetben Elnek és Kainak szólt.

 - Sétáljunk bele? – Kérdezte az auramester enyhe vigyorral.

 - Hmmm… - Kai baljával megvakarta állát. – Meg kellett volna borotválkozni, ha már ilyen szívélyes vendéglátásban részesülünk. Na mindegy. Induljunk. – Az ő arcán is megjelent egy enyhe vigyor.

 Ahogy előrébb tettek pár lépést a járdaszerűségen, lángoszlopok csaptak fel előttük. Jellasic végezte a dolgát, feltartotta a kószákat amíg Kaidan mormogott.

 - Lobbanj Larvel lángja. – Mondta Elran, s ugyanekkor Kairen a még kezében lévő fáklya lángjához tette jobbját szimbionálva a tűzzel.

 Ezt követően mintha mi sem történt volna, átsétáltak a lángfalon.

 Jellasic nem tolerálta ezen döntésüket, így fizikai testet öltött előttük, s dobófegyvereket idézve próbálta meg feltartani a testvérpárt. Azok kerülgettek, hajladoztak, de továbbra is töretlen tempóban haladtak. A gyenge mágus mellé érve Kai torkon ragadta, az kínjában felordított. A tortúrának gyorsan vége lett egy vízszintes irányú suhintással, ami következtében kicsúszott a fej nélküli test a tusázó markából.

 - Akkor térjünk is a lényegre. – Mondta tárgyilagosan Krohn. – Nem szeretném sokáig húzni. Várnak ránk.

 Karazard jött ki utolsóként a kastélyból, miután megbizonyosodott arról, hogy nincs több krugan a falakon belül. Már pirkadni kezdett, Arwen búcsúzott tőlük.

 - Brogan. – Szólt keményen Stein. – Viki. Ide hozzám. Most.

 A két említett kérdés és ellenvetés nélkül teljesítették a parancsot.

 - Miért kellett nektek ott maradni még picit? – Tért egyből a lényegre.

 - Nem tudjuk. Tőlem a Sötétség keresztjét, Vikitől egy törött kardot kért Kai, aztán elküldött minket is.

 Fejét ingatta a spártai. Nem tudta mit akarhatott vagy akar barátja a törött kardjával, vagy azzal a koporsóval. Ismerte képességeit, és azok közt nem volt jelen a masszív varázslás, amire a keresztet használni lehetett. Igaz hajlama volt rá, de nem élt azon képességeivel.

 Elise meglátta a gondolkodó harcost, s odament, mert még azt látta visszafordulva, hogy párja mit csinált.

 - Újraalkotta a rúnakardját. – Mondta csendesen. – Arra kellett neki a Sötétség keresztje. A benne lévő folyadék a megfelelő igékkel szinte bármire képes. Igaz Brog?

 Nem jött válasz, csak hümmögés Kartól. Tekintetét a lányra emelte.

 - Brogan, Viki ti elmehettek. Húzódjatok távolabb. Mi is megyünk mindjárt Elivel. – Adott újabb utasításokat.

 A lány üveges tekintettel bámulta az épületet.

 - Jól titkolod. – Mondta lassan Karazard. – De azért lemerném fogadni, hogy nagyon szenvedsz. Csak nem akarod, hogy meglássák rajtad. Nyugodj meg. Ha Kai azt mondta visszajön, akkor valószínűleg El hozza vissza. Ha nem mondott semmit, sokszor nagyobb az esély rá, hogy saját lábán jön vissza.

 A piromániás megmosolyogta az utóbbi kijelentést, de nagyon is aggódott a tusázó miatt. Jó egy hónapot voltak szinte összezárva, és ami az alatt az egy hónap alatt alakult ki köztük, az nem szokványos viszony. Úgy érezte, hogy a férfi nélkül élete nem lehet teljes.

 Hirtelen Steinhez fordult.

 - Vissza kell mennem érte. – Hangja határozott volt.

 - Nem mehetsz. – Jelentette ki Karazard. – Egyedül. – Arcán vigyor húzódott végig. – Cav! – Kiáltott hátra. – Vigyázz a többiekre!

 Mire kimondta a szavakat, már loholhatott is vissza Elise nyomában a kastélyba. Nem tudta mi vár rá odabent, vagy kik, csak azt tudta, hogy ha a barátai már nem élnének, neki kell bevégezni amit elkezdtek, mert az lenne a legkevesebb amivel tiszteleghet előttük.

 A harc Kaidan és a kószák között már nagyban dúlt. Az apa könnyedén védte mindkettejük támadásait, pedig három penge folyamatosan sakkban tartotta.

 Egy mellütés Kaira. A tusázó egészen a peremig csúszott és gurult a földön.

 Láb kirúg, majd a még levegőben lévő Elranba egy újabb, talpas rúgás, s az auramester mozgását a féltérdre tápászkodott Kairen állítja meg, ami újabb borulást idézett elő.

 Az áruló még csak nem is mozdult el a helyéről, a két elvileg legerősebb kósza meg se izzasztotta. Beindult gondolkodásuk. Jelenlegi taktikájuk semmit nem ér apjuk ellen, tehát kell valami, ami kizökkenti.

 - Maradj míg nem jön el a pillanat és akkor támadj. – Suttogta Kai s nekiugrott Kaidannak.

 - Te sosem tanulsz mi? – Kérdezte szenvtelenül a fiát, s oldalt lépve kitette jobb karját.

 - Térváltás. – Mondta Krohn, s mielőtt belerohant volna a karba, eltűnt. Ezt követően megjelent Kaidan bal oldalán, s behúzott egy akkorát apjának, amekkorát csak bírt majd rögtön a földre érve lehajolt egy viszonzó ütéstől, és kirógta apjának lábait, úgy, hogy az pörögni kezdett a levegőben.

 Ekkor érkezett Elran, s a levegőben lévő emberbe döfte két rúnakardját keresztbe. Megkoronázásképpen még a tusázó is a mellébe vágta saját pengéjét.

 A testvérek összenéztek. Nem lehet, hogy csak ennyi lett volna. Vagy mégis? Ezek a gondolatok villantak át fejükön, ám mintha hallotta volna, Kaidan megszólalt:

 - Impresszív. Mégis fejlődtetek. – A testvérek a meglepetéstől hátrahőköltek. – Kairen. A rezonanciád látja a szívdobogásokat. Mondd. Mit látsz bennem?

 A tusázó rezonált. Elképedve látta, hogy apjában nem dobog szív. Elran levette egyből, hogy mi a helyzet. Eközben az áruló kihúzgálta magából a fegyvereket, és eléjük dobálta.

 - Nem tudtok elpusztítani. Amíg Jellasic feltartott titeket, én befejeztem a rítust. Most már félig démon vagyok. A hatalmam messze túlnő rajtatok. Képességeim skálája végtelen. Eriem az…

 Mondatát nem tudta befejezni, mert fiatalabbik gyermeke előrébb lépett és sikeres jobb egyenest vitt be. Az idősebbik is eszmélt, s a száz kilós kalapáccsal mögé térváltott és átütötte mellkasát.

 - Még mindig nem értitek, hogy hatástalan? – Szólt csalódottan az apa. – Nincs esélyetek még nektek se. Nincs az az erő…

 - Nova. – Mondta Elran kimérten, komolyan, s aurája már izzani is kezdett a gyülemlő erőktől.

 Ekkor lépett be Karazard és Elise.

 - Kar most a percen vidd ki! – Kiáltott oda Kai. – Égszakadással még eltűnhettek!

 A spártai átkarolta a lány derekát, és már készült is a technika végrehajtására, ám az ellenkezett.

 - Takarodjatok! – Ordibált Elran is.

 - Szimbiózis. – Mondta Kairen, és apját elkezdte ütni a lehető leggyorsabban, hogy elvonja figyelmét az újonnan érkezettekről. Ez többé kevésbé sikerült is neki.

 - Fojtás. – Mutatott Kaidan az auramesterre, ám a tusázó elé vetette magát. Ekkor Karazard elszállt Elivel ékes lyukat hagyva a plafonban.

 Krohn komoly fájdalmakkal küzdött, ám testével védte öccsét.

 - Itt döglesz meg rohadék. – Szűrte fogai között apjának. Az erre hihetetlen sebességgel, gyorsabban mint Kai valaha is volt az említett előtt termett, kardját kitekerte kezéből, és gyomron szúrta.

 A sebből ömleni kezdett a vér, de a sérült nem adta fel. Kardjáért nyúlt. Megfogta két kézzel a pengét, és nem törődve azzal, hogy az szétvágja tenyereit, fejmagasságba tekerte, s egy újabb tekeréssel ismét magáévá tette.

 Kaidan hasába szúrva a fegyvert megfordult, s még egy utolsó pillantást vetett öccsére, aki mosolygott rá. Apja ismét kihúzta a pengét magából, s azzal vágta lapockától csípőig keresztbe a hátát Krohnnak, aki a vérveszteségtől amúgy is legyengült, s az újabb csapás immár halálos volt rá.

 - Viszlát odaát apánk. – Vigyorgott diadalmasan Elran, s felrobbantotta az összesűrített energiákat.

 A robbanás a földdel tette egyenlővé az egész várat. Semmi nem maradt belőle, s még 1 kilométerre is érezték a kószák, akik már kimenekültek korábban.

 - Shinei. – Szólt Cav. – Keresd Kait és Elt.

 A lány lehunyta szemeit, és rájuk hangolódott.

 - Egy helyben vannak. Nem mozognak.

 Ekkor érkezett meg a levegőből Karazard is Eliseszel.

 Együtt indultak megkeresni vezetőiket, ám odaérve a lávapadkán csak két összeégett testet, három rúnakardot, és a kihunyt fényű lélekkövet találták. Elszomorodtak, Eliből könnyek törtek fel. Kai holttestét felemelve, a lélekkövet elhozva mentek vissza Jarvisonba, ahol bebugyolálták a testet.

 Beszéltek Hobloval, rendezték a dolgokat, és hazaindultak San Sorrowba.

 Otthon üdvrivalgás fogadta őket, ám ők mégse tudtak örülni. Eltemették társaikat egymás mellé, hogy veszteg maradjanak a sírban, mert tudták, csak akkor marad a két hülye nyugton, ha egymáshoz közel vannak. Amint különválnak, baj bajt követ.

 A következő napon gyászolt az egész város, mert megtudták, hogy két legerősebb emberüktől váltak meg, és szó mi szó, Kairen és Elran érdekes színt vitt a város életébe. Mindenki ismerte a nevüket, mindenki tudta hol laknak.

 Ez után minden visszaállt a régi kerékvágásba, de már semmi se volt a régi.