Tolvajok társasága

2. rész

Konfliktus?

 Kinyitottam az ajtót, s óvatosan kikukkantottam. A folyosó továbbra is kivilágított volt, de sehol senki. Ez jó jel volt, tehát vagy nem vettek észre, vagy túlságosan bíztak az arkangyalokban. Ennek ellenére sietősre kellett vennem a lépteim, mert a tusázás közben elég sok idő elment, nemsoká pirkadni kezd, és azt nem szeretném.

 Kifordultam, s betettem magam mögött az ajtót, talán egy folyosói őrjárat észrevenné és akkor megint bajban lennék. A lehető legrövidebb utat próbáltam követni a téglafalhoz, ahol kisurranhatok. A térkép kicsit gyűrődött, itt-ott égett volt így egy-két kanyarban nem voltam biztos. „Soha ne bízz papírmunkát démonokra…” Gondoltam magamban.

 Egy „T” alakú folyosóra értem, s újból elővettem a fóliánst megnézni merre tovább. Felemelve fejemet a papírról balra, majd jobbra néztem. Utóbbi lett volna a rövidebb út.

 - Mi a francot keresnek itt pokolkutyák? – Hallottam meglepett hangom, s rögtön futni kezdtem az égő testű ebek elől. Nem szívesen mentem volna bele egy újabb harcba ráadásul ezekkel. Mivel már volt velük dolgom tudtam, hogy óvatosnak és gyorsnak kellene lennem, de annyi időm már nem állt rendelkezésemre hogy ezekkel is játszadozzak.

 Amennyire memorizálni tudtam a térképet megpróbáltam a lehető leggyorsabban és a legrövidebb kerülőn visszakerülni a helyes útra.

 Nem volt könnyű menekülni és az útvonalon gondolkodni egyszerre, nem is nagyon ment. Az az érzésem volt, mintha egyre mélyebbre haladnék ahelyett, hogy kifelé jutnék az épületből. A démoni korcsok ellenben nem akarták feladni vacsorájukat így a térképezésre se volt időm.

 Fülhallgatóm, mint mindig akció közben most is be volt dugva, és teljesen random a Godsmack I stand alone című száma dörrent fülembe ötletet adva a kutyák lerázásához.

 A következő sarkon befordulva a felettem végigfutó csövekre lendültem, és talpammal berúgtam egy szellőzőnyílás rácsát. Visszavitt súlyom, s újabb lendületet véve belöktem magam. Alig fértem a szűk csőben, s hátim tartalma is igen kellemetlen érzésekkel jutalmazott.

 Hasra evickéltem magam, s kúszni kezdtem valami elágazást remélve magam előtt, hátha ott elég helyem lesz a térkép elővarázsolásához. Reményeim be is vártak, igaz az idő immár ellenem dolgozott, több mint negyedórát csúsztam eszméletlen lassú tempóban, de elértem a várva várt helyet.

 Elővakartam a térképet, s megpillantottam az időt karórámon. Már hajnali négy volt, szóval ideje lett volna kicsit sietni.

 Ahogy vizslatni kezdtem hollétem után kutatva a papírt, hirtelen forróságot éreztem a hasamnál. Egyéb kellemetlenségeket elkerülendő gyorsan arrébb kúsztam az egyik irányba, közben végig a térképet bámulva. Ám ahogy megálltam, a papírost a kezeim között egy újabb angyali pallos döfte át. Aztán az egész szellőzőt kiszakította valami, és én elég kellemetlenül landoltam a földön immár védtelenül.

 - A kurva anyátokat most már. – Szóltam indulatosan, s egy hátra bukfenc után barettámmal mellbe lőttem az előttem lévő szárnyast.

 A dörrenés után pár másodperccel megszólalt a riasztó is.

 - Egyre jobb… - Kezdtem nagyon ideges lenni. Nem elég, hogy késésben vagyok, még most sikerült is jópár, nem túl barátságosan közeledő angeloidot is a nyakamba szakítani. Memorizáltam a legrövidebb útvonalat a legközelebbi kijárat felé, s a papíros egy másik részére miután megharaptam ujjpercem a véremmel egy vékony „x”-et húztam, s otthagytam a fóliánst.

 Tervem bevált, mert senki nem jött utánam. Szerencsémre még volt is annyi eszem, hogy a jelet az épület másik végéhez húztam.

 Mint minden jó betörőnek, nekem is volt B tervem arra az esetre, ha valami balul ütne ki, és arra nem mehetnék ki, amerre bejöttem. Vagyis az ilyen helyzetekre. Ezúttal viszont azt is sikeresen keresztül húzták azzal, hogy muszáj volt oda küldenem őket, ahova.

 Sebaj. A nap már kelő félben van, így már édes mindegy hogy hol jutok ki, a kamerák még ha engem nem is vennének fel, árnyékom feltűnne és az egyik őr tutira kiszúrna. Szóval játszunk velük.

 A főbejáratnál voltam. Kinyitottam az ajtót, letettem magam mellé a hátim, s félmeztelenre vetkőztem. Cipőm is levettem, csak farmerom maradt meg az övem. A felsőm úgy tettem, hogy úgy tűnjön az egyik kameranézetből, mintha ott bujkálnék a fal mellett, lábbelim egy másik helyen, mintha a sarkon állnék, és a lábujjam kilógna kicsit.

 Ezután visszaosontam valamennyire, s elrejtőztem egy raktárféleségben. Számításom bejött, mindenki a főbejárathoz tódult, és engem kerestek az udvar nyugati, első részén, míg én a keletin simán kiszöktem.

 Alig vártam már, hogy újra autómba ülhessek és száguldhassak innen elfelé. Most okosabban választottam meg a parkolási helyem, így a gumikkal sem volt baj. A sikátorban, ahogy beszálltam s beindítottam a motort pár szirénázó autó száguldott el mögöttem. Nem zavartak különösebben.

 Finoman, mintha mi sem történt volna hazavezettem és lezuhanyoztam.

 Még vizes fejjel indultam a találkozási helyre. Oda úton megnéztem még egyszer, hogy nem esett-e baja az ékszernek, mert akkor ugye nem fizetnek. Legalábbis nem annyi lesz a jussom, de szerencsémre ép és egészséges volt a nyaklánc.

 Kár volt úgy sietnem, mert Lina váratott. Igaz időpontot nem beszéltünk meg, de ennyi erővel akár még pihenhettem volna még pár órát.

 - Szia. – Köszönt négyórányi váratás után. – Hogy s mint? – Próbált ismét kedélyeskedni.

 Fülemre mutattam, amibe most külön az ő kedvéért Skillet szólt.

 Hátim levettem, s elkezdtem kotorászni benne. E közben a nő kedélyesen társalgott:

 - Állítólag valaki más is betört oda, ahova te. Asszem pont ugyanazért.

 - Kit béreltetek fel még rajtam kívül? – Kérdeztem hidegen.

 - Senkit. – Válaszolta pókerarccal. – Állítólag Rierden volt. El is kapták úgy tudom.

 - Az az amatőr… Ki volt képes őt összeszedni… - Mondtam, miközben átnyújtottam a csecsebecsét. – Fizess.

 - Ajh. Te mindig olyan… Olyan tárgyilagos vagy. Vannak neked érzelmeid? – Szúrt le.

 - Vannak. De nem élek velük ha munka ügyben járok el.

 - Olyan izé vagy… - Szólt le újfent. – A jutalmad már otthon vár rád. Azért késtem, mert meglepinek szántam és arra vártam, hogy el gyere otthonról. – Nyújtott nyelvet mellé.

 - Örülök neki. Viszlát. – Búcsúztam, s elindultam lefelé.

 - Szia. – Mondta, s szárnyat bontva elröppent.

 Gondolkodni kezdtem, azon, hogy minek keveredek én mindig ilyen bajokba, és hogy ki bérelhette fel Rierdent. Meg hogy hogy lehetett olyan hülye, hogy lebukjon az a barom. Ezzel nem csak a saját hírének árt, de az enyémnek is, mert ha Lina tudja hogy Rierden is betört oda, akkor az ő megbízói is tudnak rólam.

 Az egyetlen értelmes magyarázat, ami eszembe jutott, hogy versenyt állítottak.

 Ahogy vezettem, meggondoltam magam, és hazaérve nem mentem fel a lakásomba, hanem a szemközti kocsmába tértem be.

 Elég érdekes volt az ébredés, tekintettel arra is, hogy nem emlékeztem hogy kerültem az ágyamba vissza.

 Felkeltem nem kis fejfájással, s a fürdőbe vánszorogtam. Tükörbe nem mertem nézni, bár talán akadt volna egy kis szem is a véremben. Megmosdottam, az könnyített valamit a helyzetemen.

 Törölközővel a képemben kimásztam a fürdőből, a nappali felé vettem az irányt víz után kutatva. Mikor lekerült a rongy a fejemről, meglepve álltam házam közepén.

 Egy démonoid, fekete hajjal, benne egy-két színes tincs. Nagy szemeit rám emelte, elég fancsali képet vágva.

 - Te mi a francot keresel itt Lina? – Törtem ki nem kis megdöbbenéssel.

 - Szia Al. – Higgadtságot erőltetett magára, bár látszott: nem kis erőfeszítésébe kerül. – Alexis úr ajándéka ezúttal én voltam. Gondoltam hagylak aludni, miután sikeresen ágyba hajtogattalak.

 - Mi a franc van? – Néztem még meglepettebben.

 „Alexis. Egykori futár, mostanra hatalmas úr a démonok között. Csak úgy odaadná egyik kedvenc csecsebecséjét? Neeem. Annál körmönfontabb. Tuti át akar baszni mint szart a palánkon.” Gondolataim még az erős másnaposság (aznaposság?) ellenére is gyorsan jártak. Sőt, kifejezetten jó hatással volt állapotom javulására a fejlemény.

 - Igen, jól hallottad. A házidémonod vagyok tegnap óta.

 - És mi a nyavalyát kezdjek én most így? – Tört ki belőlem egy újabb roham. – Etesselek téged is, vigyázzak rád, ráadásul rontja az üzletem ha te beköltözöl.

 - A többire érted? – Tudta, hogy tudom mit ért „többi” alatt.

 Úgy döntöttem ezzel az apró problémával később foglalkozok, visszamentem szobámba aludni.

 Mikor felkeltem reméltem, hogy csak egy rossz álom, de tévednem kellett: a démonoid továbbra is ott ült a kanapémon. Nem túl nagy örömmel töltött el jelenléte.

 Úgy téve, mintha ott se lenne elhagytam a házat, beültem kocsimba, és felkerestem egy régi barátom, aki egyben a mentorom is volt régen: Rexet.

 Örömmel vette látogatásom az extolvaj. Nyugdíjba vonult, ha van ilyen a szakmánkban.

 Elregéltem neki az eseményeket, egészen a megbízás elejétől részletesen. Még a berúgást is, amin elmosolyodott. Mesélt arról, hogy neki is voltak ügyletei mindkét féllel, s hogy őt ennyire nem fogadták a kegyeikbe egyik oldalon sem. Szerinte amolyan őrdémonnak állították mellém, nehogy valami bajom essen.

 Vegyes gondolatokkal távoztam tőle. Suprámba ülve nem indultam rögtön, még gondolkodtam kicsit. Aztán arra az eredményre jutottam, amire Rex is, így padlógázzal repülőrajtot vettem, és felmentem a tetőre. Igaz oda már nem kocsival, azzal kicsit odébb parkoltam le.

 Fülemben ezúttal nem szólt zene, nem bírtam volna ki, és az időjárás is kegyes volt: esőre állt, a nap nem sütötte fejem. Csendesen nézegettem a várost, hallgattam zajait. Szirénák, dudák, munkagépek, egy-egy hangosabb kiáltás szűrődött fel hozzám s én újfent elgondolkodtam azon, hogy miért is vagyok olyan amilyen.

 Ismét csalódnom kellett magamban, mert nem sikerült választ lelnem erre a filozófikus kérdésre.

 Szárnyak hangjára lettem figyelmes, s megfordultam, igaz kelletlenül.

 - Mégis megtetted. – Szúrt le egyből Zoe. – Pedig kértelek, hogy ne.

 - Ja. És? – Feleltem elkenődve. Nem volt hangulatom ehhez.

 - Mi jó származott neked ebből? Ha? – Szinte teljesen kikelt magából. – Gratulálok hogy Aphrodité nyakékét sikeresen démon kézre juttattad. Tudod milyen erők rejlenek abban az ékszerben?

 - Nem, de nem is érdekel. Én csak ellopom azt, amire megkérnek és amiért megfizetnek. Ti se különböztök. – Vetettem oda. – Akarsz valamit, vagy csak szidni jöttél?

 - Velünk jössz. – Jelentette ki szárazon.

 - Velünk? – Kár volt kérdeznem, két barna szárnyú főangyal ereszkedett alá az égből. Nem vágtak túl barátságos képet, ahogy az ezúttal göndör, fekete hajú lány sem. – Nem akarok. – Nyögtem gyerekesen.

 - Ez nem akarás kérdése. – Szólt az egyik magasabb szárnyas.

 - Akkor olyan, mint az ivás. – Gondolkodtam el. Mire észbe kaptam a két rangosabb már a hónom alá is nyúlt, s felröppentek velem az égbe.

 A kilátás még csodálatosabb volt a levegőből, mint a tetőről. Csak a szél süvítése zavart kicsit, ám ahhoz is hamar hozzászoktam. Amint ez megtörtént le is szálltunk. Pedig már kezdtem élvezni a dolgot. A város szélén, egy hatalmas palotaszerű épület előtt tettek le nem túl finoman.

 - Mi az Al? Csak nem elestél? – Kérdezett a régi küldönc Dreia ahogy kijött.

 - Nem baszod, csak magányosnak tűnt a talaj így gondoltam megcsókolom. – Feleltem epésen. – Remélem nem bájcsevegni hívtatok ide, mert azzal az erővel hülyeség volt idehozni.

 - Rolfo úr beszélni kíván veled. – Felelt hidegen Drei.

 Bevezettek, nem kis ház, és nem kicsit díszes volt. Katolikus módi inkább, mint a megszokott egyszerű. Bukottak. Rühellem őket. Ők meg a démonokat. Eszméik megegyeznek mindenben a többiével, csak a vagyonról alkotott képük volt más. Szerintük a vagyon nem csak lélekben kell, hogy gyarapodjon, hanem fizikailag is. Azaz pénz kell nekik. Ezért pedig kitaszíttattak.

 Egész tetszetősek voltak a dísztárgyak, berendezési tárgyak, egy-kettővel pedig már személyesen is találkoztam. Hirtelen kedvet kaptam ahhoz, hogy ellátogassak majd ide egy szabad napomon. Van egyáltalán nekem olyan? Lényegtelen. Akkor is betörök majd ide pár apróságért, ami biztos jól mutatna a lakásomban.

 Felvezettek egy lépcsőn, s benyitottak egy ajtón.

 - Altemor. Az egyik herceg. – Szólt ékesen Dreia.

 - Anyád herceg nem én. – Jegyeztem meg epésen.

 Egy íróasztal mögött nagy bőrszékben fordult meg az, aki hívatott: Rolfo. Ősz szakállas, magas homlokú kopaszodó tag. Apróbb hegek voltak arcán, amik harcedzettségre utaltak. Végigmért. Megjegyzem, nem voltam legjobb állapotomban. De hát na. Az élet nem mindig kegyes az emberhez. Vagy más élőlényeihez.

 Felállt, s lassú, méltóságteljes léptekkel közeledett felém. Elém érve kezet nyújtott, ám én elfordítottam fejem jelezvén, nem kívánok élni a lehetőséggel. Ezen kicsit felhúzta az orrát, de reakcióiból gyorsan túltette magát rajta. Szemem sarkából konstatáltam a többi térdelő angeloidot.

 Egy szekrényt nyitott, és italt vett elő, majd töltött két pohárba.

 - Továbbra is nézünk szépen és kedvesen egymásra, vagy bele is kezd a mondandójába. – Szóltam hozzá.

 - Olyan nyers amilyennek leírtad Zoe. – Mosolygott miközben felém tartott a két pohárral. – Rolfo vagyok. – Felém nyújtotta az egyik italt. Evettem, ám miután megszagoltam rögtön vissza is nyújtottam. Felkívánkozott a minapi adag. – Fura. Azt mondta Zoe hogy nem veti meg az italt.

 - Az öregapád magázd. – Feleltem ismét szárazon. – Antialkoholista vagyok. Azért iszok, hogy másnak kevesebb jusson. De mondja mit akar vagy eresszen utamra.

 - Te vagy az egyik jelölt a tolvajok királya címre. Szeretnélek támogatni eme cél elérésében.

 - Ki mondta, hogy el akarom érni? – Valóban nem izgatott a poszt. – Nincs kedvem álló nap egy szobába ülni és mások munkáját igazgatni.

 - Nos. – Kezdte mézes-mázos hangon. – Mindkettőnk számára előnyökkel járna. Én biztosítanék számodra mindent. Védelmet, embereket, pénzt, cserébe te segítesz nekem ellopni dolgokat. A démonoidoktól.

 - Nincs az a pénz hogy ujjat húzzak velük. – Vágtam rá. – Sem veletek. És nem is áll szándékomban szövetkezni egyik féllel sem. Elvállalom mindkét oldal megbízásait, amíg azok nem belső viszályok, míg nem egymástól lopattok. Ennyi. – Mondandóm befejeztélvel megfordultam, s kifelé vettem az irányt.

 - Még valami! – Szólt utánam Rolfo. – Nem szeretem ha elutasítanak!

 Meg se fordulva emeltem fel jobb öklöm nyújtott középső ujjal, s lesétáltam a lépcsőn.