Tolvajok társasága

6. rész

Menekülés

 Visszafordultam, tudtam, ha akarnak valamit majd úgy is szólnak. Bár eben nem voltam biztos, de reméltem, hogy nem minden további nélkül vernek össze, vagy visznek el megint franc se tudja hova.

 Egyelőre nem mozdultak, arra vártak, hogy hajlandóságot mutassak társalgásba elegyedni velük. Ehhez nem volt kedvem, de a nélkül, hogy beszéltek volna vagy bármi egyebet tettek volna velem, biztosan nem engedtek volna el.

 Saját autóm láttam elgurulni lassan az épület előtt. Meglepett kicsit, mert tudtommal csak nekem volt kulcsom hozzá, aztán eszembe jutott Lina, aki valószínűleg a pótkulcsokat kihasználva elvitte. Ám ahhoz túl lassan ment. Sőt, belegondolva már párszor elment itt, mintha körözne az épület körül.

 - Mit akartok? – Vetettem hátra a vállam felett.

 Válasz nem jött egyből. Halk sugdolózást hallottam, bár egy szó nem sok, annyit nem sodort felém a szellő, ami mindig járt idefent.

 - Beszélnünk kell. – Válaszolt végül Zoe tárgyilagosan.

 - Azt gondoltam hogy nem sakkozni jöttetek ennyien. – Epés megjegyzésemre halk moraj futott végig mögöttem. – Azt mondd, ami miatt itt vagytok.

 - Pár napja behatoltál Krieg területére. Sőt mi több, loptál is ott, így magadra vontad a tolvajok társaságának figyelmét. Ez jó. Ami kevésbé jó, az az, hogy azért vontad magadra a figyelmüket, mert Krieg több, Rolfónál hatalmasabb angeloid úr bizalmát élvezte, és ők most bosszút akarnak.  – Hangja tárgyilagos volt. Már sejtettem is miért jöttek.

 - Folytasd kérlek. – Mondtam, miután egységnyi csend következett.

 - Azért jöttünk, hogy letartóztassunk és az angyal urak előtt ítéletet mondjunk feletted. És még mielőtt a szavamba vágnál. – Igen, erre készültem, de tisztelettudóan vártam ha már megelőzött. – Tudjuk, hogy azt a rendőrök szokták, de jobb nem jutott eszembe.

 - Tékos. – Jegyeztem meg.

 - Mi? – Nézett furán újabb morajlás közepette. – Mindegy is. Jössz magadtól, vagy meg kell győznünk.

 - Tékos. – Ismételtem magam.

 - Mi bajod van? – Kezdett bedühödni, s most erősebb moraj futott végig az arkangyalokon. – Ha valami rohadt tolvaj szlenget használsz, akkor kímélj meg a részletektől, és a lényeget mondd!

 Arcomon gonosz mosoly húzódott végig. Igen, valóban sikerült felbosszantani.

 - Tudom, hogy most rajtam vigyorogsz, szóval bökd ki szépen mi jelent.

 Megfordultam, s azt tapasztaltam, hogy eléggé elképedt arcok néznek rám. Talán mert vigyorom már nem is gonosz, inkább eszelős volt.

 - Fogyatékos. – Böktem ki, s kacagásban törtem ki. Ez még jobban megijesztette őket, vagy valami hasonló, mert pár lépést hátráltak.

 Tudtam utóbbi kijelentésemmel nagyon a lelkükbe tapostam a magukat annyira bölcsnek, tökéletesnek tartó lényeknek, de ez izgatott legkevésbé. Eszem már régóta azon járt, hogy hogyan lóghatnék meg anélkül, hogy megint ugranom kéne. Lina most nem biztos hogy elkapna, tekintettel arra, hogy autókázik körbe-körbe az épületen. Mire észrevenne, lehet, hogy késő lenne.

 A párkányra tettem bal lábam, s arra támaszkodva hajoltam a peremen kívülre. A szél megfordult, s felém hozta szavaikat, miközben én a megjavított ablakokban gyönyörködtem.

 „Nem adja meg magát.” Így Zoe.

 „Dehogynem. Annyira csak nem lehet hülye, hogy ilyen méretű túlerővel szembe szálljon” – Hallottam egy másik hangot. Magabiztos, erős, tapasztalt.

 - Csak nem rólam van szó? – Fordultam meg ismét eszelős vigyorral. – Remélem nem, mert nem szeretem, ha a hátam mögött beszélnek ki. Mondják ki így, előttem! – Néztem találomrra az egyik szempárba.

 - Ez megzakkant. – Jött egy másik hangtól. – Eddig oly könnyűszerrel tegezett mindenkit, most meg csak úgy lemagáz.

 - Egy egyenes angyal. De a többi miért nem mer véleményt nyilvánítani? – Tekintetem, mint egy ostor csattant végig rajtuk, egy leheletnyi hátrálásra késztetve őket. – Ne kelljen megint megkérdeznem. – Úgy tettem, mintha meg akarnám fogni a törött kard nyelét, mire ők mind kardot rántottak. De csak a tarkóm vakartam meg.

 Kicsit kiengedték a levegőt, de ha már előhúzták, fegyvereiket nem tették vissza. Tettem feléjük egy tétova lépést, mire ők hátráltak egyet. Megint elvigyorodtam, s a még fent lévő kezem közelebb csúszott a markolathoz.

 A lépcsőház lejárata tőlem jobbra volt, közelebb hozzám mint hozzájuk.

 Hirtelen ötletem támadt. Kihúztam fegyverem, s az ajtó felé kezdtem sétálni vállamon pihentetve a penge maradványait. Egy élű, könnyű, mégis kétkezes harcmodorra kialakított kardom meglepetésemre nem azzal a súllyal nehezedett vállamra, mint eddig húzta hátam.

 Mázlimra, ahogy haladtam az ajtó felé, ők is folyamatosan haladtak. Talán senki nem akart az első lenni aki összecsap velem. Nem lepett meg, egy elmebeteggel én se szívesen kezdeményeznék olyat amit megbánhatok.

 Mikor elég közel értem megfordultam, berúgtam az ajtót (ami ezúttal ténylegesen befelé nyílt), és bevágtam magam után rohanva lefelé a lépcsőn.

 Dühödt kiáltások hallatszottak, az ajtó döndült, de másfél szint előnyhöz jutottam.

 Befordulva egy újabbra nyitott ajtót leltem, s azon lódultam be. Mázlimra pont hívták a liftet, s az is tárt ajtókkal várt. Mielőtt beugrottam volna berúgtam még egy ajtót, s csak utána vágódtam be a felvonóba. Ha más nem, pár másodpercet nyerek alapon gondolkodtam.

 A fülkében kellemes zene szólt, igaz zavart, hogy a fél fülemben megint más szólt. Ettől eltekintve zavartalanul értem le, ahol a pengémmel nem kis feltűnést keltettem a földszinten lévő tömegben. Mázlimra mint kés a vajban, úgy haladhattam előre közöttük.

 Kiérve pont jött a Shelby, ami valóságos megváltás volt. Beugrottam kapásból, s Linának mondani se kellett, hogy nem szeretnék sokáig maradni, a gázra lépett és elhajtott.

 Mivel hozzám nem mehettünk (arról ugye Zoe tudott), csak felugrottunk és összeszedtünk egy-két hasznosnak minősíthető dolgot, és a felszerelésemből fontosabb, nehezen beszerezhető tárgyakat. Igaz hátit bármelyik boltban lehetett volna másikat venni, de ez már annyira a szívemhez nőtt, hogy nem bírtam otthagyni. Lina rosszalló fejingatásához gyerekes mosoly párosult, így nem tudtam pontosan hogyan reagáljak, csak vállat vontam.

 Először arra gondoltunk, hogy egy másik búvóhelyemre megyünk, de rájöttünk, hogy nem jó ötlet, mert mindet ismerte legalább egy angeloid futár, és legalább egy démonoid futár.

 Ezen kilátások mellett az éjszakát a kocsiban töltöttük hátrahajtva az üléseinket, és amennyire a helyzet engedte kényelembe helyezkedtünk.

 Reggel aztán Lina régi lakására mentünk. A pár hét magárahagyatás annyiban viselte meg a városszéli kertes házat, hogy a bútorzat és egyéb tárgyak beporosodtak, de semmi egyéb nem történt vele. Az autót is könnyen elrejthettük hála a zárható garázsnak.

 Bent először a konyhába mentem, és kinyitottam a hűtőt. Ami üres volt, így korgó gyomrom tiltakozása ellenére vissza kellett zárnom azt.

 - Éhes vagy? – Kiáltott a nappaliból a lány. – Elugrok a boltba és hozok valamit.

 Meglepett, de örültem a gondoskodó hajlamának. Nem szerettem másra bízni semmilyen dolgom, de benne megbíztam. Ami megint szokatlan volt, mert sem az angeloidokat, sem a démonoidokat nem kedveltem és nem is szándékoztam közelebbi kapcsolatba kerülni velük.

 Míg a lány odavolt, én felderítettem a házat. Képek, ilyesmik nem voltak egy-két festményt kivéve. Elvétve találtam még elszáradt virágokat is, ezeket betudtam a hozzám való költözés hibájának. Mindent összevetve nem azt találtam amire számítottam. Nem hivalkodó, nem felvágós, nem a megszokott, pedig már jártam jó pár démon kéglijében.

 - Gyere hoztam pizzát! – Kiáltott utánam ajtócsapódás után Lina.

 Evés közben társalogtunk.

 - Neked is van igazi neved? – Kérdeztem. – Mármint a Linán kívül.

 - Van. – Velem ellentétben az ő arcán nem szomorú mosoly terült el, sokkal inkább révedező. Egy olyan mosoly, ami még a legkeményebb szíveket is meglágyította volna.

 - És?

 - Ó… Igen… A nevem... – Tért vissza a révületből. – Elaine Cassidy.

 - Cassidy… - Ismételtem tele szájjal, mire szúrós pillantás volt a válasz. Gyorsan lenyeltem a falatot. – Bocsi. Csak ismerősen csengett.

 Pár napig csendben voltunk. Én gyakorlatilag házi őrizetben voltam, mivel ki sem mozdulhattam az utcára a szétterjesztett fantomképek miatt. Jobb híján a tévét bámultam naphosszat, vagy hátul edzettem magam. Nem sok minden, de a semminél több.

 Autóm se nagyon babrálhattam, mivel Lina azzal járkált ügyes-bajos dolgaira.

 Már majdnem teljesen eluntam magam, mikor egy érdekes hír ütötte meg a fülem fél álomban.

 „A rendőrség továbbra is keresi az eddig halottnak hitt Alen Chaint, azaz Altemort a profi betörőt és tolvajt.”

 Valahonnan sikerült egy újabb képet előásniuk rólam. Bár ezen már ismét a jellegzetes másnapos alkoholista fejem volt.

 „Maximilian Rolfo a rá kitűzött vérdíjat húszezer dollárról százezerre emelte, és immár nem csak a nyomra vezetésért jár. Hirdetésében a méltán ismert élve vagy halva kifejezéssel is élt, bár szándékait az előbbi esetről nem árulta el.

 Na tessék. Legalább már érek valamit a szemében.

 „Ami biztos, hogy ezzel a lépésével még tovább szorul Alen Chain nyaka körül a hurok, mert immár nem csak a rendőrök, hanem a nem egyszer leleményes fejvadászok elől is bujkálnia kell.”

 Itt lett elegem a szórakoztató eszközből, és inkább kimentem hátra felásni a virágoskertet. Jobb híján. Kicsit dühösen döfködtem a földet a szerszámommal, ám ez a düh sokkal inkább tehetetlenségemre irányult, semmint arra, hogy milyen bajba sodortam magam ismét.

 Kicsit később hallottam a Mustang motorját, és a garázsajtó csapódását.

 Bementem üdvözölni a lányt, de az nem egyedül volt.

 - Ez meg mi a francot keres itt? – Néztem Linára, miközben jobb kezem mutatóujja nyíl egyenesen Zoe mellkasára szegeződött. Balom automatikusan a mindig magamnál tartott barettára csúszott a hátam mögött. – Ez kurva nagy problémákhoz vezethet.

 - Higgadj le hibbant. Inkább örülnél annak, hogy nem adtalak fel kapásból mindenkinek. Bezsebelhettem volna a pénzt, kiélvezhettem volna a szenvesztésed, és mindez csak pár szavamba került volna. – Az angeloid idegesített, de igaza volt. Kiadhatott volna, és jobb esetben is maradt volna a menekülés.

 - Beszélj. Gyorsan. Dolgom van. – Vetettem oda, ám Elaine elhaladva mellettem oldalba bökött mintegy jelezve: legyek kicsit kedvesebb. – De természetesen üljünk le előtte. – Szűrtem fogaim között, mely halk kuncogást csalt az engem figyelmeztető lány arcára.

 - Köszönöm. – Foglalt helyet egy fotelban vendégünk. – Megy a kedvesség látod?

 - Igen. – Csikorogtam. – Most ha rátérhetnénk a lényegre… Leköteleznél…

 - Ó természetesen. – Kezdte végre. – Rolfo mindenképpen ki akar nyíratni. Nem akarja hogy élj. A tolvajok társasága viszont mint mondtam érdeklődéssel figyeli továbbra is tevékenységed. Vargol szeretne mihamarabb újra aktívnak tudni, de a kedélyek, amiket felkorbácsoltál egyhamar nem nyugszanak le. Mint kiderült, Krieg a te városod, Saranith angeloid urainak is számos megbízást teljesített szerte a világon, ezért fogják annyira a pártját. Ha rám hallgatsz…

 - Miért tennék olyat? – Vágtam szavába. – Azt akartad mondani, hogy húzzam meg magam. Így is már több mint egy hete tengetem bezárva az életem. Ehhez minimum két, de inkább három év kellene, hogy elcsituljon. Én viszont nem várok addig. – Mondtam komolyan. Talán életemben először beszéltem vele normális hangnemben, így ezt nagyon megbecsültem magamban. – Ha nincs több mondanivalód, akkor távozz. De esküszöm, ha kiadsz én megtalállak és visszaküldelek oda, ahonnan jöttél.

 - Nem kell fenyegetőznöd Al. – Hallottam mögöttem Lina hangját. – Nem fog. Garantálom.

 Kikísérte Zoet, majd a komoly tekintetét ismét gyerekes mosolygás váltotta fel. Én ismételten zavarba jöttem, így tőlem sem futotta többre, mint egy zavart mosolyra.

 Meglepetésemre mellém ült, hozzám bújt, és úgy kapcsolta be a varázsdobozt. Valami rajzfilmcsatornán épp Tom és Jerry ment, amit meg kell valljak még én is kedveltem. Így nyomta el az álom, a vállamon, s engem is.

Tolvajok társasága

5. rész

Fogócska

 Az épület tetején voltam. Lina nem messze várt a kocsiban, nem szerettem volna túl sok időt tölteni Krieg területén.

 Fülemben ismét bent volt a nagyot halló készülék, ezúttal Evanescence szólt fennhangon. A szellőzőhöz mentem, s csavarhúzót szedtem elő hátimból. Gyorsan letekertem a fedőlapot, de az alatt egy érdekesség, egy kódolt zár lapult. Tisztelegtem a tulajdonos előtt, valószínűleg nagyon óvatos volt, vagy már sokszor rabolták ki.

 Ennek örömére elővettem egyik ketyerémet, és hozzáláttam a munkához. Tíz perc múlva már a szellőzőben kúsztam. Fél órát csúsztam-másztam a mocskos járatban, végig arra gondolva, hogy ezt még egyszer meg kell ismételnem mire a célterület, azaz szoba felé értem.

 Óvatosan eltávolítottam a rácsokat innen is, s táskámból újabb varázslatot hajtottam végre: finom port szórtam szét a teremben amennyire csak tudtam gondosan ügyelve arra, hogy egyszerre nehogy túl sokat szórjak véletlenül megtörve az egyik nyalábot.

 „Ahogy gondoltam.” Járt az agyam. „Csak a tárolók köré csináltak lézershowt. A padló fűtött tehát nyomásérzékelők kizárva. Mehetek.”

 Könnyedén ugrottam le a két méteres magasságból, a talajfogást bukfenccel tompítottam. Felállva körbenéztem, nem-e közelít őr, de se léptek hangját, se villogó zseblámpákat nem láttam, így a művelet nehezebb részéhez láttam.

 A kard tartója alulról felfelé, és felülről lefelé irányuló nyalábokkal volt védve, melyek felváltva voltak elhelyezve megnehezítendő a tükrökkel való játékot. Ezt eleve elvetettem, de mivel a talapzatot nem védték a sugarak, újra hátim varázslatos kincstárához nyúltam, s egy akkus fúrót szedtem elő, melyjel mély és tágas rést kreáltam, hogy a kis hatásfokú robbanószernek tökéletes odút hoztam létre.

 A töltet halk puffanással kibontotta a talapzat oldalát, s nekem szabad utam nyílt a felfelé úthoz. Erre a célra egy kis törőkalapácsot szedtem elő, s alig pár perc alatt már a fegyver tartóját kalapáltam kifelé.

 Ez nem tudtam elég halkan végezni, így sietősre vettem a dolgot.

 Húsz perc múlva már hátamon a karddal és hátimmal fogócska- bújócskáztam az őrökkel. A kopácsolás kicsit hangosabbra sikerült, mint akartam, és sietősen kellett távoznom a teremből, így nem jöhetett szóba, hogy feltornászom magam a szellőző járatba.

 Jobb híján rohantam teremről teremre, és próbáltam meg-megbújni egy-egy nagyobb urna vagy akármi mögött, s visszafelé indultam. Mikor viszont rájöttek, hogy már régen nem kergetnek, felkapcsolták a fényeket.

 Ennek nem örültem. Bujkálva továbbra is, azon filóztam, hogy hogyan juthatnék ki. Agyam pörgött, mint a búgócsiga, de semmi használható nem jutott eszembe.

 - Hé Altemor! – Hallottam hirtelen egy ismerős, dörgő hangot. – Mit keresel te itt?! Ne is tagadd magad felismerem a módszereid!

 Hát persze. Ez Krieg kincstára. Jobb nem is lehetne a helyzet. Tiltott dolog egymás területén lopni, igaz az nem, hogy egymástól is lopjunk. Akkor sem volt valami kellemes érzés hogy ez a kolosszus lebuktatott, mert amennyire ismertem, biztos voltam benne, hogy újra megpróbál eltenni láb alól.

 - Gyere elő ne bujkálj! – Kiabált utánam továbbra is.

 - Persze, én meg vagyok olyan hülye, hogy kidugom a képem lelövetni magam! – „Háhá!” Kiáltottam fel utána magamban is. „Bejött. Az akusztika velem van.” Hangom ugyanis egyszerre hallatszott mindenhonnan.

 - Muszáj lesz, ha ki akarsz jutni innen! – Hangja magabiztos volt, arra számított, hogy valóban meg fogom tenni amit kér.

 Kevésbé ismert, mint gondolta. Mivel ő nem használta ki a terem akusztikáját, én pontosan be tudtam határolni, s a táskámból az egyik kódtörő kütyüt, bár szívfájdalommal, de felé hajítottam. Célzásom remek volt, pont akkor csapódott be fejébe, mikor Krieg az érkező tárgy felé fordult, így az telibe csapta a homlokát.

 - Bocsi! – Kiáltottam vissza. – Megcsúszott!

 - Várj csak te rohadék! Ezért biztosan kifilézlek! Élve innen nem jutsz ki! – Tajtékzott a dühtől és megalázottságtól. Bár számomra ez volt a legkisebb probléma. Továbbra is azon agyaltam, hogy hogyan juthatok ki a legegyszerűbben és a leggyorsabban. – Tudod mit Al?! – Szólt újra hozzám.

 - Hacsak nem azt mondod, hogy elmehetek minden további nélkül, nem érdekel! – Válaszoltam.

 - Jobb ötletem van annál!

 - Éspedig?!

 - Vívjunk meg! Nálad úgyis ott van, amit eltulajdonítottál tőlem, nálam meg itt van egy másik! Aki nyer, mindent visz!

 Az ajánlat tetszetős volt, de valami nem stimmelt, és viszonylag hamar is rájöttem.

 - Mit takar az a feltétel, hogy „nyer”?!

 - Életben marad!

 Bár nem láttam arcát, hallottam hangát és tudtam, hogy most igen kéjes és aljas mosoly húzódik végig az arcán. Pörgettem tovább az agyam, de semmi értelmes nem jutott eszembe az ablakon való távozáson kívül, ám az rácsos volt, és nem is túl alacsonyan helyezkedett el.

 Végül olyan döntésre jutottam, amivel megleptem magam. Feltűrt pulcsi újjal, háti nélkül, kapucnival mélyen a szememben, jobbomban a törött karddal előmásztam rejtekemből.

 Krieg velem ellentétben könnyű vívóruhát viselt, ami egy-két vágásnak és szúrásnak simán ellenállt. Valamint újra csak átbaszott, bár ez szerintem a világunkban már teljesen megszokható. Nála két, teljesen ép fegyver volt. Bár kételkedtem abban, hogy megütné vele az én szintemet, jobb félni, mint megijedni alapon óvatosan kerülgetni kezdtem.

 Nem tagadta cseppet sem, sőt próbálni se próbálta takargatni, hogy mennyire örül ennek az alkalomnak. Valószínűleg már egy jó ideje tervezte csapdába csalásom, de csak most tudta kivitelezni. Ellenben Linán és Alexison kívül csak Vargol tudott erről a megbízásomról. Linának nincs oka kibaszni velem, ahogy Alexisnek sem. Tehát marad az, hogy Vargol egyikünket biztosan el akar tenni láb alól.

 Zenelejátszóm a Thousand Foot Krutch-tól a The Art of Breaking-et szólaltatta meg, így időszerűnek találtam, hogy össze kéne törni pár csontját.

 Ennek rendje és módja szerint össze is csaptunk, s annak ellenére, hogy neki két pengéje volt, nem tudott fölém kerekedni. Egyszerűen gyorsabb és tapasztaltabb kardforgató voltam mint ő.

 - Érdekel a rám kitűzött vérdíj és ki akarsz vonni a forgalomból. Akkor valószínűleg az én területem fennhatósága is rád szállna. Nem vagy több, egy pitiáner svindlernél. Még arra sem vagy méltó, hogy az álneved viseld Kaleb Jobson. – Mondtam kimérten miközben a bordái közé könyököltem és egyéb csontjait tördeltem.

 - Honnan tudod a valódi nevem? – Képedt el. – Elvileg csak Vargol tudja mindenkiét.

 - Valóban? Akkor nem volt elég alapos. Az enyémet ő sem tudja. – Néztem az immár előttem fetrengő izomkolosszusra. Bár kiszolgáltatott helyzetben volt, nem voltam olyan hülye, hogy hátat fordítsak neki, hogy ne figyeljek minden egyes mozdulatára. – Jó éjt. – Mondtam, s tarkón ütöttem a markolattal.

 A törött fegyvert visszatettem hátamra, s Krieg két pengéjét is magammal vittem, ki tudja milyen eshetőségre. Az őrök eltűntek, valószínűleg ő küldte el őket amint megérkezett. Ezek szerint ott hagyom el az épületet, ahol akarom.

 Nem válogattam, a főbejárat ajtaját nyitottam ki, és azon keresztül távoztam. Az autóhoz érve nem túl kellemes pillantás fogadott.

 - Hol voltál eddig? Több mint egy órája kint kellett volna már lenned. – Szúrt le Lina.

 - Akadtak problémák. De szerintem most húzzunk. Krieg nem sokáig marad kiütve.

 - Ha haza értünk részletes beszámolót adsz. Na szállj be. – Mosolygott rám. Belöktem hátimat és szerzeményeim a hátsó ülésre, majd a sofőr helyét elfoglalva repülő startot vettem.

 Úgy egy órája autózhattunk kényelmes tempóban, mikor szirénák hangjára lettem figyelmes. Lassítottam igaz, de csak annyira, hogy elhúzhassanak mellettem a villogósok. Nem tették, inkább közre fogtak, és integettek, hogy álljak meg.

 Visszaváltottam, és odaléptem neki kilőve magunkat.

 - Kapaszkodj és kösd be magad. – Mondtam, s már nem koncentráltam másra, csak hogy lerázzuk a zsarukat.

 Elég kitartóak voltak, és nem régi Pontiac-kal jöttek, így nem is volt olyan könnyű lerázni őket.

 Cikáztam jobbra-balra az éjszakai ürességben az országúton, hiszen volt helyem bőven. Egy-egy rendőr, ha túl közel merészkedett vagy bevágott mellém a szalagkorlátnak nyomva azt tüntettem fel nem tetszésemet.

 Végül elfogytak az üldözők, én pedig úgy döntöttem, hogy kis kerülővel térünk haza, nem a sztrádán. Poros kisvárosban szálltunk meg, ahol viszonylag nagy feltűnést keltettünk megjelenésünkkel, de semmi szokatlant nem tapasztaltunk.

 Ennek megfelelően reggel minden további nélkül indulhattunk tovább. Csak ekkor tűnt fel, hogy az országúti lökdösődés közepette meghúztam Mustangom mindkét oldalát. El kell majd látogatni egy műhelybe.

 Mivel a fő utakon kerestek minket, kényelmesen és békében értünk haza. Szerzeményeim biztos helyre tettem, hátim kiürítettem, levetkőztem, lezuhanyoztam majd ágyba vetettem magam.

 Későre járt már, így mikor felkeltem az tűnt fel először, hogy nem sötét van. Mire ez eljutott tudatomig, az is eljutott odáig, hogy fel kéne öltözni, mert kívülről beszélgetés hangjai szűrődtek be hozzám.

 Az egyik hang Lináé volt, a másikra nem ismertem rá. Felkaptam egy farmert és egy pólót, úgy indultam neki felfedezni a házam.

 Nem túlságosan örültem annak, amit láttam. Mint már korábban említettem a démonoidokat és angeloidokat olyannak láttam, amilyenek valójában, így egyből következtetni tudtam vendégem személyére. Szárnyai ugyanis éjfeketék voltak, hatalmasok. Fején pedig tetszetős méretű szarvak voltak. Semmi kétség, ő Alexis nagyúr.

 Végigmért, ahogy én is őt. Meglepett, hogy személyesen ide mert látogatni, általában testőrökkel mozognak még a démon urak is a humán világban.

 - A faszomat keresel itt? – Néztem rá.

 - Nyers, mint mindig. – Mosolygott. – De szerintem te is tudod mikért jöttem nem?

 - A kardért amit Krieg múzeumából lopattál velem. Nem?

 - Nem az maradhat a tied. Engem Krieg kardjai érdekelnek. Az a barom nem tudta milyen erő rejlik bennük. Csodálom, hogy te sem vetted észre, ha már ilyen jól érzed a különbséget bizonyos dolgok között. – Gúnyolódott.

 - Nevess csak. De nélkülem egy senki lennél. – Vágtam vissza neki. Fájhatott az igazság, mert elég bosszús tekintetet vágott. – Először fizess ki.

 Vastag borítékot dobott az asztalra, én pedig bementem a két pengéért. Örültem, hogy a törött kardot megtarthattam, mert tagadhatatlanul megtetszett.

 Miután átadtam a lopott holmikat, nem túl érzelgős búcsút vettünk egymástól, s ki-ki ment a maga dolgára. Jómagam nem foglalkoztam különösebben semmivel, autóm vittem be kedvenc fusi melós autókikalapálómhoz.

 Míg ő dolgozott, én újra kedvenc helyemen voltam. Ezúttal már nemcsak barettámmal, a törött karddal a hátamon figyeltem Saranith városát. Vadászterületem. Az embereket, akik annyira siettek ügyes-bajos dolgaikat elintézni, tudomást sem véve arról, hogy egy tolvaj figyeli majd’ minden nap őket.

 Szárnyak suhogására lettem figyelmes a zene mellett, ami ezúttal csak fél fülemben szólt.

 Zoe jelent meg újra néhány arkangyal kíséretében.

Tolvajok társasága

4. rész

Találkozások

 A Rolfoval történt apró nézeteltérés óta valamivel több mint egy hónap telt el már. Nem jött sem angeloid, sem démonoid megbízás. Többnyire embereknek raboltam bankot, vagy gyémántokat. Nem jelentettek kihívást.

 Az eset után nem sokat beszélgettünk Linával. Néha megkérdeztük egymástól mi legyen a vacsora, vagy, hogy hogy érzi magát a másik.  Kicsit össze voltam zavarodva, hiszen magamtól egyáltalán nem vártam volna azokat a reakciókat, amik végbe mentek. Sőt, azt se vártam volna, hogy egyáltalán érte megyek, és kedvenc kocsimat is összetöröm érte. Még ha feleslegesen is.

 Ha már kocsiknál tartunk, a démonlány vett nekem egy újat. Egy Shelby GT 500-at, bár nem tudom mire fel. Végül is, jobb volt ismét négy keréken gurulni, mint gyalogolni mindenhova. A motorja is igen tetszetősen duruzsolt, s bár jobban gyorsult, mint a régi Supra, valamivel nehezebb volt kezelni. Éppen ez adta meg azt az élvezetet, amit már rég éreztem vezetés közben. Nem tudom miből jött rá Lina, hogy minek örülnék, de nagyon örültem, hogy sikerült neki.

 Éppen egy megbízásról mentem hazafelé. Rutin gyémántrablás. Őrök száma minimális, biztonsági rendszer könnyen kijátszható. Egy óra alatt kész voltam vele ráadásul fényes nappal, így gondoltam meglesek pár boltot, hátha tudom viszonozni a szívességét lakótársamnak.

 Végül egy mosolygós arcocskával díszített fülbevalóra jutott választásom. Vettem neki szép díszdobozt is, amit ráadásul be is csomagoltattam, hogy ellegyen vele egy darabig mire kinyitja.

 Megálltam lakásom előtt. Még bőgettem kicsit a motort, mert jól esett. Egyszerűen imádtam az autót.

 Felmenve egy cetli volt az asztalon, miszerint Lina elment valamerre, és majd jön, ha végzett a dolgával. Ez pont kapóra jött, s az ajándékot a szobájába tettem az ágyára.

 Másnap mikor felkeltem, ő már a nappaliban ült.

 - Te vagy a híradóban. Jó reggelt. – Köszöntött.

 - Ó tényleg? Neked is. – Viszonoztam gesztusát.

 „Hat héttel ez előtt egy Toyota Supra márkájú autóval betörtek, és tönkretettek több értékes műtárgyat Maximilian Rolfo kúriájába. Több ember megsérült, a ház tulaját életveszélyesen megfenyegették. A tettes értesüléseink szerint a körözött mestertolvaj, Altemor volt.”

 Ennél a résznél megjelent rólam egy fantomkép. Egész jól néztem ki rajta, nem úgy mint általában, egy másnapos hobó. Ám a műsor folytatódott.

 „Maximilian Rolfo húszezer dollár jutalmat ígért a nyomravezetőnek, miközben a rendőrség is gőzerővel nyomoz. Kérjük kedves nézőinket, hogy ha látják a személyt, semmiképpen se próbálják megállítani, hanem értesítsék a hatóságokat, hogy azok intézkedhessenek. És most időjárás jelentés következik.”

 Felvettem a kapcsolót, s kikapcsoltam a varázsdobozt. Ez az eset eszembe juttatta miért is szoktam abban az állapotban tartani, amiben leledzett.

 - Hadjáratot akar indítani ellened Altemor. – Nézett rám komolyan a lány.

 - Hát, mindig is szerettem bújócskázni meg fogócskázni. – Mosolyogtam, ám Lina rosszallóan ingatta fejét. – Ide s tova hat éve kergetnek a rendőrök komolyabb erőkkel. Azóta vagyok nagy hal a szemükben, mióta a rendőrfőnök kocsiját elloptam fényes nappal a rendőrkapitányság elől.

 - Te nem vagy komplett. – Mosolyodott ő is. – De azért vigyázz magadra. Alexis ha jól emlékszek még tervezett pár megbízást. Csak gondolom még a nyakékkel szórakozik. Angeloidok nem kerestek az elmúlt napokban?

 - Nem. Nem igazán. Mert? – Kérdeztem vissza.

 - Rolfo elég befolyásos. Elronthatja akár az egész üzleted is… - Jegyezte meg szomorúan.

 - Azzal a semlegességem veszteném el. Semmi több. Ne aggódj. – Nyugtattam. – Most megyek.

 - Hova? – Érdeklődött.

 - Találkozójuk van a „herceg”-eknek…” – Nem túl nagy örömmel mondtam ki titulusom, Lina is csak bólintott rá, s kezével integetett.

 Egy hatalmas üzletház legfelső szintjén volt a találkozó. Nem meglepő módon a bejutás volt a vizsga, vagyis hogy érdemesek vagyunk a címünkre. Hatan álltunk egy sötét teremben félköríven, mely egy sötét alak felé volt nyitott.

 Nem kétséges, maga a tolvajok királya is személyesen jelent meg. Vargol, az ötvenes éveiben járó ősz, szakállas ipse.

 - Üdvözöllek titeket. – Mondott köszöntőt. – Mint tudjátok, hamarosan lemondok. Befejezem pályafutásom. Ezért utódot kell kijelölnünk. A hetek tanácsa, azaz ti, és jómagam dönt. Kezdjük is. Az én javaslatom Altemor.

 - Kösz nem. – Vetettem közbe. – Nem áll szándékomban itt tölteni életem hátralévő részét.

 - Áhh itt van az elmebeteg. Csodálom, hogy be tudtál jutni ide cingár. – Szólalt fel Krieg, a két méter tíz centi, szőke, kék szemű Conan. – Nem emlékszek rá, hogy ide állatokat is beengednének.

 - Egy ekkora barom helyében nem játszanék ilyen szavakkal. – Vágtam vissza.

 - Nem én bontottam el egy fél kúriát és haragítottam magamra egy angeloid nagyurat. – Szisszent.

 - CSENDET! – Intett minket Vargol. – Nem ezért vagyunk itt fiaim. Folytassuk hát.

 A választások csendben lezajlottak. Mindenki saját magát jelölte, kivéve engem, így nekem csak egy voksom volt Carmillára. Gyűlésünk egyetlen női tagja ugyanis messze az egyik legjobb volt, akit ismertem eddigi életem során.

 Nem nagyon örültem, hogy a vezérünk pont engem jelölt személyesen. Ha bárki mást jelölt volna, a saját nevem mondom, hogy ne lógjak ki a sorból. De így… Nem, nem volt túl sok kedvem ahhoz, hogy ott üljek álló nap.

 A gyűlés hátralévő részében arról volt szó, hogy ez még nem a végleges döntés, Carmi még nem biztos, hogy király (esetünkben királynő) lesz. Még bizonyítania kell, valamint ha valaki jobbnak bizonyul nála, a vezetőnk véleménye megváltozhat.

 Végezvén kifelé indultam, de valaki a vállamnál fogva megpördített, majd egy jobb egyenessel találkoztam, minek következtében a falra kenődtem.

 A többiek kurjongattak, Krieg kacagott és ócsárolt.

 A falnak támaszkodva tornásztam magam álló helyzetbe. Elementális ütés ért elismerem, de ha arra számolt, hogy ezzel ki is üt, akkor még nem ismert. Letöröltem kicsattant ajkamról a vért, s elnézegettem a vörös nedűt, ami nem is olyan rég még hozzám tartozott.

 - Ennek most mi értelme volt? – Néztem rá.

 - Kicsinállak. Úgy több az esélyem. – Felelt egyszerűen, s nem kis meglepetésemre a király sem szólt hozzá semmit, sőt, árnya érdeklődve közelebb húzódott felénk.

 - Kibaszottul nem jó ötlet. – Dünnyögtem miközben fülhallgatóim az őket megillető helyre helyeztem, s elindítottam egy számot. Godsmack, The Enemy. Nem is lehetett volna jobb.

 Mire észbe kaptam, már ölre kapott, és elkezdte kiszorítani belőlem a szuszt. Fejem már lilult, mikor rájöttem, hogy le is fejelhetem. Éltem is a lehetőséggel, minek eredményeképpen újra szabad lettem, s levegőhöz jutottam.

 - Te rohadék. – Tapogatta vérző, törött orrát. – Ezért nem csak papíron leszel halott.

 Újra nekem támadott. Könnyedén kerülgettem lassú csapásait. Igaz nem örültem volna, ha csak még egy is beakad. Jobb híján itt-ott ütöttem rajta egy-kettőt mikor tehettem.

 Törtek a bordái, zúzódtak egyéb csontjai. Végezetül felugrottam s újra lefejeltem, ez betette nála az ajtót. Ájultan esett össze.

 - Én szóltam. – Mondtam, s végignéztem a többieken. Mindenki egyel hátrébb lépett, még Carmilla is. A pódiumról azonban erélyes tapsok hallatszottak.

 Fejem felemeltem atyánkra, s köptem egy kényelmes adag vért. Bár valószínűleg vér nélkül is megtettem volna.

 - Mára ennyi volt a műsorom. – Köszöntem el.

 Otthagyván őket a Mustangomért indultam. Valaki ismét jó kedvében volt, mert egy kereke kocsimnak megint lapos volt, bár az gyorsan ki tudtam cserélni. Éljenek a pótkerekek.

 A fejem már fájt, ahogy megálltam házam előtt. Balra néztem a kocsmára, s arra a döntésre jutottam, hogy most talán józanul kéne hazaállítani.

Így esett, hogy felmentem nulla százalékos véralkohol szinttel. Már erősen éjfél körül mozgott az idő, és mivel nem akartam felébreszteni Linát, gondoltam sötétben megyek végig a házon. Ez több kellemetlen térd, boka és lábujj konfrontációhoz vezetett, melyeket halk szitkozódással nyugtáztam.

 Az into the Night szólt éppen, így külön hálát adtam az égnek, a földnek, és minden egyébnek, amiért ilyen jól tudtak a véletlenszerű lejátszással a számok jönni.

 Másnap egy boríték volt az asztalon a nappaliban. Megbízásnak néztem vastagságából ítélve, s mint az később kiderült, az is volt. Viszonylag hosszú szünet után egy nem emberi megbízás. Egy újabb Alexis nagyúrtól.

 Átolvasván kiderült, hogy ezúttal a Mustang három napig fog gurulni nyugatra városomtól, legnagyobb örömömre Krieg területén célt találva, ahol is egy régi, törött kardot kell megszereznem. Az alaprajzokat és képeket elnézve egy jól őrzött múzeum lehetett az épület.

 - Lina! – Szóltam fennhangon. – Ébren vagy már? - Nem jött válasz, így gondoltam átolvasom a többi papírt is.

 Elég ködösen fogalmazott, hogy egészen pontos legyek annyit tudtam meg, hogy az ellenállás mértéke nagy lehet, ha sikeresen lebukok. Lényegében akár meg is halhatok. Ehhez nem volt kedvem.

 Lementem reggelit venni, s fél óra múlva mikor visszaértem már ő is ébren volt.

 - Szia. – Köszöntem talán először előre neki.

 - Jó reggelt. – Köszönt vissza.

 Ránéztem az órára, ami dél után kettőt mutatott.

 - Alexis megbízott. Krieg területére megyek törött kardot lopni. Akarsz jönni? – Kérdeztem mosolyogva.

 - Mire ez a felettébb jó kedv Alti? – Kérdett vissza.

 - Nem ápolok túl jó viszonyt a térség legnagyobb tolvajával. A gyűlés végén ki is akart nyírni…

 - Ezért van kicsattanva az ajkad? – Aggódó tekintetet vágott, nem tudtam hogy hova tegyem.

 - Jahm. – Feleltem sután. – Akkor jössz?

 - Valakinek rád is vigyáznia kell, szóval igen. – Mosolygott.

 - Rendben. Egy óra és indulunk. – Zártam a beszélgetést.

 Hátizsákom feltöltöttem zártörő eszközökkel, egy biztonsági feszítő vassal, elektronikai apróságokkal, és két kódtörővel. Nem számítottam könnyű munkára. Barettám is becsúszott övembe, s mivel még mindig nem szereztem be új közelharci eszközöket késznek tekintettem magam.

 A nappaliban vártam Linát, aki pontosan időre jött ki a szobájából. Feketébe volt öltözve, s rajta is csuklyás felső volt. Megvizslattam arcát, s feltűnt, hogy viseli a fülbevalókat, amiket vettem neki. Ez jó érzéssel töltött el.

 Beszálltunk a kocsiba, s miután kérésemre ő is bekötötte magát repülő starttal indultunk. Hamar elhagytuk a várost, s az országútra lépve már nem volt korlát, nem volt aki megállítson. Egyszer próbáltak meg rendőrök megfogni, de a Shelby jóval gyorsabb volt a Pontiacuknál így komolyabb problémába nem ütköztünk.

 A becsült három napot azzal a tempóval sikeresen lefaragtuk kettőre, s Raenoba érve a célterülettől pár utcányira szállodába vonultunk.

 Elég zavarba ejtő helyzet volt, mikor nászutas lakosztályt ajánlottak, és nem kevés magyarázkodásba került, hogy csak együtt utazunk, köztünk csupán baráti viszony van. A recepciós csipkelődő megjegyzéseit elég csúnya pillantással jutalmaztam, s kilátásba helyeztem egy panaszlevelet is, mire elhallgatott.

 A nap hátralévő részét békés pihenéssel töltöttük, s csak másnap kezdtünk hozzá a munkához. Ellátogattunk az épületbe, ami valóban egy múzeum volt. A kamerák fix pontokat figyeltek, így valamivel könnyebben lehetett bent lavírozni és látótéren kívül maradni. A problémát a lézeres riasztórendszer, és az őrök száma jelentette inkább.

 Végre eljutottunk a céleszközhöz is. Gyönyörű, edzett acél penge egy számomra ránézésre nem felismerhető fémből. Még valami furcsa nyelven jelek voltak belevésve, de az nem izgatott. Ami inkább gyönyörűvé tette számomra, az a farkas fej volt a markolat végén. Aligha lehetett egykezes fegyver, de nem izgatott. Bele szerettem.

 - Szóval Alexis hisz a legendákban. – Hallottam elgondolkodni Linát. – A történetek szerint régen volt egy ember. Azt hiszem Kairen. Ez pedig az ő kardja.

 - Minden történetnek van valós alapja. Régen az emberek a legkisebb szokatlan dolgot is varázslatnak vélték. Legyen az egy kis elektromos töltés, vagy egy melegebb rész a sík felületeken. – Feleltem.

 - Holnap jössz ugye?

 - Még ma éjjel el akarom rendezni. Nem tervezem sokáig az itt maradást, mert ha az a barom tudomást szerez rólam, akkor itt nagy verekedések és kergetőzések lesznek. – Körbenéztem, s mivel senkit nem láttam, egy kis fémdarabot tettem a fegyver mellé. – Menjünk.

 A nap hátralévő részét a szállodai szobában töltöttük csendben. Ő a menekülés leggyorsabb módját dolgozta ki, több eshetőségre is felkészülve, míg én a betörést viteleztem ki az eddig megszerzett információk alapján.

 Aztán eljött az ideje az indulásnak.

Tolvajok társasága

Neki címezve
3. rész

Konfliktus

 Nem jöttek utánam, úgy gondolták kitalálok magamtól is. Élve a lehetőséggel és a figyelmetlenségükkel elhoztam egy arany szivarvágót, egy pénztárcát, és egy díszpárnát akartam még Linának ha már velem kell lennie, de az túl feltűnő lett volna. Úgy döntöttem azért majd később.

 Kiérve az épületből a legközelebbi buszmegállóba mentem, s vártam egy megfelelő jelzésű helyi járatra. A busz lassan döcögött, az ablak mellett ülve kifelé bámultam üres fejjel. Csak bambultam jobb híján.

 Haza sötétedés után értem. Lina a kanapén ült még mindig, mintha nem is mozdult volna.

 - Te még mindig nem mozdultál sehova onnan? – Kérdeztem.

 - Üdv itthon. – Szúrt le kapásból. – Merre jártál?

 - Rolfoval beszéltem. – Picit elgondolkodtam. – Elraboltak asszem. – Elővettem szerzeményeim, s a szivarvágót neki nyújtottam. – Ajándék az angeloidoktól. – Vigyorogtam gonoszan.

 - Te ilyet is tudsz? – Kérdett most ő.

 - Milyet?

 - Mosolyogni barom. – Újabb éles megjegyzés.

 - Gondoltam örülsz majd neki, pláne ha megtudod, hogy neked csórtam. De mindegy, akkor megtartom… - Burkolóztam vissza a szokásos flegma hangnembe. – Egyébként tényleg nem mozdulsz onnan?

 Arca megváltozott. Talán kicsit derűsebb volt, nem is tudom. De egy hangyányit változott.

 - Nem amíg engedélyt nem adsz rá. – Felelte kedvesebb hangnemben. – Az ajándékod vagyok. Mit tehetnék?

 - Érezd magad otthon. – Megeresztettem egy meleg mosolyt felé, majd elhagytam a nappalim, s szobámba vonultam.

 Átaludva az éj maradék részét. Másnap egy kellemes zuhannyal kezdtem, s örömmel konstatáltam, hogy Lina kisajátította a vendégszobát. Ez után elindultam a hátimmal, hogy elpasszoljak egy-két holmit.

 Kocsimba ülve körbenéztem, igaz ugyanaz a szokásos látvány fogadott, mint mindig: a járdán alig pár ember, az utca tele autókkal. Soha nem érdekelt mi történik körülöttem mikor vezetek, egyszerűen élveztem a volán mögött ülni.

 Egész jó kis pénzt kaptam azért, amit összeszedtem, így gondoltam elegyek kicsit szórakozni.

 Vagyis megint a szemközti kocsmában kötöttem ki.

 Pár ismerős is ott volt, így közéjük ültem le és egy-két sör után igencsak megeredt a nyelvük. Hiányoltak, utáltak, aztán szerettek, aztán biliárdoztunk. Ők már jóval előttem érkeztek így a látási viszonyaik meglehetősen gyengültek, s mikor zsinórban a harmadik meccset nyertem úgy döntöttek, hogy inni kell még.

 Ezzel már nem értettem egyet, inkább csak haza vettem az irányt. Az egyenest még láttam ugyan, de már végig nem tudtam volna menni rajta. Ez jó jel volt.

 Lina nem volt a kanapén, de nem is igazán foglalkoztam vele, az ágyamig akartam eljutni. Célom teljesítve ruhástól dőltem bele, és úgy kerültem át egy másik dimenzióba.

 Reggel kerestem a démonoidot, de nem találtam. Gondoltam elment kiszellőztetni az agyát, így miután lezuhanyoztam arra gondoltam én is így teszek.

 Lementem a lépcsőn, s kocsimhoz indultam. Annak támaszkodva viszont Zoe állt ölbe tett kezekkel.

 - Mit akarsz? – Vetettem oda.

 - Megtanulhatnál végre köszönni. – Szúrt le ismételten.

 - Szia. Mit akarsz? – Hangom nem volt túl kedves.

 - Látod mennyivel jobb?

 - Na most fejezd be. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy a hülyeségeiddel foglalkozzak. – Támadtam neki.

 - Csak gondoltam érdekel, hogy egy démonoidot fogtunk el a lakásodban. Délben végzi ki Rolfo úr.

 - MI?! – Dörrentem. – Ki engedte meg, hogy elfogjátok? Egyáltalán ki engedte meg hogy bemenjetek a házamba? – Nem voltam az a típus, aki könnyen felkapja a vizet, de most pár másodperc alatt sikeresen kihoztak a sodromból. – Hogy jöttök ti ahhoz, hogy betegyétek a lábatokat hozzám, és elvigyetek valakit tőlem?! Tudtommal semleges terület vagyok.

 - De nem voltál ott… - Vágott vissza, nem teljesen jogtalanul.

 Elborult agyam, nem is kicsit. Bár ügyes kiskapu, nem érdekelt ott vagyok-e vagy sem a lényeg, hogy az én területemen történt. Az már csak a hab a tortán volt, hogy olyat vittek el, ami hozzám tartozik, és amit pár nap alatt nagyonis megkedveltem.

 - Hol van most? – Szűrtem a fogaim között.

 - Rolfonála pincében van. De meg se próbáld elszöktetni. Az már az lenne, amire te annyira vigyázol, hogy elkerüld.

 - Meg a faszomat azt belétek. Tudtátok hogy ez lesz, és szándékosan csináltátok. – Visszafojtott indulatok, és egy különös vágy a lány torkának megszorongatására. Kezdett alakulni a szituáció. – Amennyiben ti kezditek a balhézást nem állok jót magamért. És most nagyon úgy tűnik, hogy ti kezdtétek.

 Bepattantam kocsiba választ nem is várva, s padlógázzal indítottam. Körül-belül 4 másodperc alatt már százzal repesztettem végig a városon nem törődve a forgalommal, a kresszel, és azok szabályaival.

 Nem kicsit voltam dühös, és nem kevésbé akartam, hogy túlélje a démonoid. Tudták, hogy így fogok reagálni, és szándékosan rabolták el, hogy konfliktusba keveredjek. Csak arra számítottak, hogy majd szépen óvatosan próbálok meg besurranni, majd a lánnyal ki. Ebben durván tévedtek.

 Ami busszal több órába telt pár napja, az most alig több mint egy órába. Már láttam a kúriát, ám mégse lassítottam. Szerettem kocsim, és sajnáltam, hogy ezt teszem vele, de a kiszámíthatatlanság a tolvajok olyan erénye volt, ami megkülönböztette a remek, és a zseniális tolvajt.

 Berántottam a kéziféket, és a kúria bejárati ajtajára merőlegesen megállítottam autóm. Más helyzetben örültem volna technikás farolásomnak, ám most nem ez járt fejemben.

 Bőgettem párszor a motort, majd ismét padlógázzal megindultam. Kicsit zötyögős volt az a tíz másodperc mire négyesben kb. száznyolcvannal átütöttem az ajtót, ám a hatás nem maradt el, bejutottam, s csúszás közben elkaszáltam a két arkangyalt, aki először hozott ide.

 - Ezekkel se lesz több gond. – Gondolkodtam hangosan fejem dörzsölése közben, mert bár övem be volt kötve, az ajtóval majd fallal való találkozáskor is sikeresen lefejeltem a kormányt. Felemeltem a fejem, s láttam a motor lefüstölt. Ezzel se megyek már többet. – Na hajrá. – Bíztattam magam.

 Kiszálltam, s a pince felé vettem az irányt, bármerre is legyen az. Az első pár lépés még támolyogva ment, de utána már egyenesen. Ekkor eszembe jutott, hogy csak a barettám van nálam, így inkább visszafordultam, és a két elütött angyaltól elvettem a pallosokat amit mindig maguknál hordanak, s úgy indultam meg újra a pince felé.

 Igazából hülyeség volt berobbannom kocsimmal, mert a lejárat nem belül volt, hanem a ház hátánál. Ez fokozta az amúgy is paprikás hangulatom. „Feleslegesen vertem tönkre Suprámat. Ezért nagy faszolás lesz.” Gondoltam magamban.

 Berúgtam a lejárat ajtaját. Csak a művelet végrehajtása után vettem észre, hogy az kifelé nyílik. Mivel már megtörtént, változtatni nem tudtam rajta, és igazából le is szartam nagy ívből a dolgot. Jobbomban lévő fegyveremmel még tágítottam a bejáraton, nem volt kedvem nyitogatni, inkább pusztítottam.

 Lemenvén két újabb arkangyal, Dreia, Rolfo, és a keresett személy, Lina volt velem szemben. Igaz utóbbi a többivel ellentétben székhez volt kötözve. Arcukon még elsimítatlan félelem nyomai voltak egy pillanatra, aztán gyorsan úrrá lettek magukon.

 Jobban hozzászokva a félhomályhoz feltűnt, hogy Lina sírt.

 - Ááá. Üdv Altemor. Ezt nálad fogtuk el. – Vigyorgott Drei.

 - Elereszteni. Most. – Szóltam kimérten, de fenyegetően. – Nem szeretném kétszer elmondani.

 - Különben? – Hörrent Rolfo. – Egy nyeszlett kis tolvaj csak azért mert két kard van nála még nem lesz edzett harcművész.

 Ennek hallatán gonosz vigyor húzódott végig arcomon.

 - Akkor lássuk mennyire is megyek. – Mondtam aljas hangon, s megpördítettem csuklóból a két kardot.

 Nem kellett kétszer mondani, egyszerre nekem ugrottak. Nem volt különösebben nehéz dolgom, az első csapás kivédése után rögtön vissza is vágtam, s összeesett az egyik, de a másikkal sem vesződtem többet, néhány pengeváltás után az is eszméletlenül esett össze néhány vágással gazdagodva.

 Rolfo megrettent egy pillanatra, Dreia hátrébb húzódott, ahogy féltérdről felálltam.

 - Ki ne mondjam még egyszer. – Emeltem tekintetem az úrra.

 Az szó nélkül egy tőrt vett elő, s Lina torkának szegezte.

 - Még egy lépés felém, és átvágom a torkát. – Mondta hidegen.

 - Jó. – Megfordultam, s a lépcső felé indultam.

 - Altemor… - Hallottam a démonoid hangját.

 Megfordultam, s azzal a lendülettel a jobbomban lévő pallost teljes erőmből a nagyúr felé vágtam. Nyele keményen csattant annak a homlokán, s meg is tántorította. Eddigre már Lina mellett voltam, s a másik pallossal elvágtam a köteleket.

 - Semleges területnek minősülök én, és minden ami az enyém. A kocsim, a füvem, a lakásom, minden ami hozzám tartozik. értve?

 Ezekkel a szavakkal búcsúztam, s a lány kezét megfogva kifelé indultam. Még hallottam egy-két fenyegetést, de nem foglalkoztam velük. Ha bajt akarnak, megkaphatják. De abból csak ők jöhetnek ki rosszabbul.

 - Hol a kocsid? – Kérdett, amikor gyalogszerrel indultunk meg az úton.

 - Ne kérdezd. – Feleltem.

 - Ezt miért tetted? – Kérdezett újra.

 - Mert hozzám tartozol. – Szándékosan nem azt mondtam, hogy az enyém, mert személyt nem birtokolhatok, és vele is éreztetni akartam, hogy nem tulajdonként tekintek rá. – Szükségem van rád.

 - Tényleg? – Lassított volna léptein, valószínüleg kicsit meglepődött, ám én húztam magammal tovább.

 Az első kocsi egy régi Ford volt amit találtam. Szerencsémre nem riasztós, így könnyűszerrel feltörtem, s miután a Lina is beült mellém bepöccintettem. Nem túl feltűnően, de az átlagosnál gyorsabb tempóban haladtam az úton. Közben reméltem szavaim olyan hatást érnek el, amilyet szeretnék.

 - Te Altemor. – Szólított meg úgy egy óra után. Hiába, a város másik végén laktam. Hallgatásomra folytatta amit elkezdett: - Van neked valódi neved is az álneveden kívül?

 Egy név ugrott be, amit már rég nem hallottam.  Egy név, amit megpróbáltam elfelejteni. Egy név, amin valaha engem szólítottak más emberek.

 Végigsimított arcomon. Érezte, hogy nem jó emlékek ütötték fel bennem a fejüket. Mégis válaszoltam neki.

 - Van.

 - És elárulod? – Szemét lesütötte, kezét elvette arcomtól, combjain keresztbe tette őket.

 - Alen Chain. – Feleltem, s megálltam. – Innen gyalog megyünk. Ha előttem veszik észre a kocsit feljönnének kérdezősködni.

 - Miért nem vagy benne a nyilvántartásban? – Furán néztem rá. – Tudod. Ujjlenyomat.

 - Hivatalosan halott vagyok. – Mondtam, s kiszálltam.

 Háromutcányira voltunk csupán otthonunktól. Hamar meg is tettük a távolságot, bár végig csendben voltunk.

 A lakásban se szóltunk semmit, csak addig, míg ágyba parancsolt. Elképesztően meggyőző tud lenni.

Tolvajok társasága

2. rész

Konfliktus?

 Kinyitottam az ajtót, s óvatosan kikukkantottam. A folyosó továbbra is kivilágított volt, de sehol senki. Ez jó jel volt, tehát vagy nem vettek észre, vagy túlságosan bíztak az arkangyalokban. Ennek ellenére sietősre kellett vennem a lépteim, mert a tusázás közben elég sok idő elment, nemsoká pirkadni kezd, és azt nem szeretném.

 Kifordultam, s betettem magam mögött az ajtót, talán egy folyosói őrjárat észrevenné és akkor megint bajban lennék. A lehető legrövidebb utat próbáltam követni a téglafalhoz, ahol kisurranhatok. A térkép kicsit gyűrődött, itt-ott égett volt így egy-két kanyarban nem voltam biztos. „Soha ne bízz papírmunkát démonokra…” Gondoltam magamban.

 Egy „T” alakú folyosóra értem, s újból elővettem a fóliánst megnézni merre tovább. Felemelve fejemet a papírról balra, majd jobbra néztem. Utóbbi lett volna a rövidebb út.

 - Mi a francot keresnek itt pokolkutyák? – Hallottam meglepett hangom, s rögtön futni kezdtem az égő testű ebek elől. Nem szívesen mentem volna bele egy újabb harcba ráadásul ezekkel. Mivel már volt velük dolgom tudtam, hogy óvatosnak és gyorsnak kellene lennem, de annyi időm már nem állt rendelkezésemre hogy ezekkel is játszadozzak.

 Amennyire memorizálni tudtam a térképet megpróbáltam a lehető leggyorsabban és a legrövidebb kerülőn visszakerülni a helyes útra.

 Nem volt könnyű menekülni és az útvonalon gondolkodni egyszerre, nem is nagyon ment. Az az érzésem volt, mintha egyre mélyebbre haladnék ahelyett, hogy kifelé jutnék az épületből. A démoni korcsok ellenben nem akarták feladni vacsorájukat így a térképezésre se volt időm.

 Fülhallgatóm, mint mindig akció közben most is be volt dugva, és teljesen random a Godsmack I stand alone című száma dörrent fülembe ötletet adva a kutyák lerázásához.

 A következő sarkon befordulva a felettem végigfutó csövekre lendültem, és talpammal berúgtam egy szellőzőnyílás rácsát. Visszavitt súlyom, s újabb lendületet véve belöktem magam. Alig fértem a szűk csőben, s hátim tartalma is igen kellemetlen érzésekkel jutalmazott.

 Hasra evickéltem magam, s kúszni kezdtem valami elágazást remélve magam előtt, hátha ott elég helyem lesz a térkép elővarázsolásához. Reményeim be is vártak, igaz az idő immár ellenem dolgozott, több mint negyedórát csúsztam eszméletlen lassú tempóban, de elértem a várva várt helyet.

 Elővakartam a térképet, s megpillantottam az időt karórámon. Már hajnali négy volt, szóval ideje lett volna kicsit sietni.

 Ahogy vizslatni kezdtem hollétem után kutatva a papírt, hirtelen forróságot éreztem a hasamnál. Egyéb kellemetlenségeket elkerülendő gyorsan arrébb kúsztam az egyik irányba, közben végig a térképet bámulva. Ám ahogy megálltam, a papírost a kezeim között egy újabb angyali pallos döfte át. Aztán az egész szellőzőt kiszakította valami, és én elég kellemetlenül landoltam a földön immár védtelenül.

 - A kurva anyátokat most már. – Szóltam indulatosan, s egy hátra bukfenc után barettámmal mellbe lőttem az előttem lévő szárnyast.

 A dörrenés után pár másodperccel megszólalt a riasztó is.

 - Egyre jobb… - Kezdtem nagyon ideges lenni. Nem elég, hogy késésben vagyok, még most sikerült is jópár, nem túl barátságosan közeledő angeloidot is a nyakamba szakítani. Memorizáltam a legrövidebb útvonalat a legközelebbi kijárat felé, s a papíros egy másik részére miután megharaptam ujjpercem a véremmel egy vékony „x”-et húztam, s otthagytam a fóliánst.

 Tervem bevált, mert senki nem jött utánam. Szerencsémre még volt is annyi eszem, hogy a jelet az épület másik végéhez húztam.

 Mint minden jó betörőnek, nekem is volt B tervem arra az esetre, ha valami balul ütne ki, és arra nem mehetnék ki, amerre bejöttem. Vagyis az ilyen helyzetekre. Ezúttal viszont azt is sikeresen keresztül húzták azzal, hogy muszáj volt oda küldenem őket, ahova.

 Sebaj. A nap már kelő félben van, így már édes mindegy hogy hol jutok ki, a kamerák még ha engem nem is vennének fel, árnyékom feltűnne és az egyik őr tutira kiszúrna. Szóval játszunk velük.

 A főbejáratnál voltam. Kinyitottam az ajtót, letettem magam mellé a hátim, s félmeztelenre vetkőztem. Cipőm is levettem, csak farmerom maradt meg az övem. A felsőm úgy tettem, hogy úgy tűnjön az egyik kameranézetből, mintha ott bujkálnék a fal mellett, lábbelim egy másik helyen, mintha a sarkon állnék, és a lábujjam kilógna kicsit.

 Ezután visszaosontam valamennyire, s elrejtőztem egy raktárféleségben. Számításom bejött, mindenki a főbejárathoz tódult, és engem kerestek az udvar nyugati, első részén, míg én a keletin simán kiszöktem.

 Alig vártam már, hogy újra autómba ülhessek és száguldhassak innen elfelé. Most okosabban választottam meg a parkolási helyem, így a gumikkal sem volt baj. A sikátorban, ahogy beszálltam s beindítottam a motort pár szirénázó autó száguldott el mögöttem. Nem zavartak különösebben.

 Finoman, mintha mi sem történt volna hazavezettem és lezuhanyoztam.

 Még vizes fejjel indultam a találkozási helyre. Oda úton megnéztem még egyszer, hogy nem esett-e baja az ékszernek, mert akkor ugye nem fizetnek. Legalábbis nem annyi lesz a jussom, de szerencsémre ép és egészséges volt a nyaklánc.

 Kár volt úgy sietnem, mert Lina váratott. Igaz időpontot nem beszéltünk meg, de ennyi erővel akár még pihenhettem volna még pár órát.

 - Szia. – Köszönt négyórányi váratás után. – Hogy s mint? – Próbált ismét kedélyeskedni.

 Fülemre mutattam, amibe most külön az ő kedvéért Skillet szólt.

 Hátim levettem, s elkezdtem kotorászni benne. E közben a nő kedélyesen társalgott:

 - Állítólag valaki más is betört oda, ahova te. Asszem pont ugyanazért.

 - Kit béreltetek fel még rajtam kívül? – Kérdeztem hidegen.

 - Senkit. – Válaszolta pókerarccal. – Állítólag Rierden volt. El is kapták úgy tudom.

 - Az az amatőr… Ki volt képes őt összeszedni… - Mondtam, miközben átnyújtottam a csecsebecsét. – Fizess.

 - Ajh. Te mindig olyan… Olyan tárgyilagos vagy. Vannak neked érzelmeid? – Szúrt le.

 - Vannak. De nem élek velük ha munka ügyben járok el.

 - Olyan izé vagy… - Szólt le újfent. – A jutalmad már otthon vár rád. Azért késtem, mert meglepinek szántam és arra vártam, hogy el gyere otthonról. – Nyújtott nyelvet mellé.

 - Örülök neki. Viszlát. – Búcsúztam, s elindultam lefelé.

 - Szia. – Mondta, s szárnyat bontva elröppent.

 Gondolkodni kezdtem, azon, hogy minek keveredek én mindig ilyen bajokba, és hogy ki bérelhette fel Rierdent. Meg hogy hogy lehetett olyan hülye, hogy lebukjon az a barom. Ezzel nem csak a saját hírének árt, de az enyémnek is, mert ha Lina tudja hogy Rierden is betört oda, akkor az ő megbízói is tudnak rólam.

 Az egyetlen értelmes magyarázat, ami eszembe jutott, hogy versenyt állítottak.

 Ahogy vezettem, meggondoltam magam, és hazaérve nem mentem fel a lakásomba, hanem a szemközti kocsmába tértem be.

 Elég érdekes volt az ébredés, tekintettel arra is, hogy nem emlékeztem hogy kerültem az ágyamba vissza.

 Felkeltem nem kis fejfájással, s a fürdőbe vánszorogtam. Tükörbe nem mertem nézni, bár talán akadt volna egy kis szem is a véremben. Megmosdottam, az könnyített valamit a helyzetemen.

 Törölközővel a képemben kimásztam a fürdőből, a nappali felé vettem az irányt víz után kutatva. Mikor lekerült a rongy a fejemről, meglepve álltam házam közepén.

 Egy démonoid, fekete hajjal, benne egy-két színes tincs. Nagy szemeit rám emelte, elég fancsali képet vágva.

 - Te mi a francot keresel itt Lina? – Törtem ki nem kis megdöbbenéssel.

 - Szia Al. – Higgadtságot erőltetett magára, bár látszott: nem kis erőfeszítésébe kerül. – Alexis úr ajándéka ezúttal én voltam. Gondoltam hagylak aludni, miután sikeresen ágyba hajtogattalak.

 - Mi a franc van? – Néztem még meglepettebben.

 „Alexis. Egykori futár, mostanra hatalmas úr a démonok között. Csak úgy odaadná egyik kedvenc csecsebecséjét? Neeem. Annál körmönfontabb. Tuti át akar baszni mint szart a palánkon.” Gondolataim még az erős másnaposság (aznaposság?) ellenére is gyorsan jártak. Sőt, kifejezetten jó hatással volt állapotom javulására a fejlemény.

 - Igen, jól hallottad. A házidémonod vagyok tegnap óta.

 - És mi a nyavalyát kezdjek én most így? – Tört ki belőlem egy újabb roham. – Etesselek téged is, vigyázzak rád, ráadásul rontja az üzletem ha te beköltözöl.

 - A többire érted? – Tudta, hogy tudom mit ért „többi” alatt.

 Úgy döntöttem ezzel az apró problémával később foglalkozok, visszamentem szobámba aludni.

 Mikor felkeltem reméltem, hogy csak egy rossz álom, de tévednem kellett: a démonoid továbbra is ott ült a kanapémon. Nem túl nagy örömmel töltött el jelenléte.

 Úgy téve, mintha ott se lenne elhagytam a házat, beültem kocsimba, és felkerestem egy régi barátom, aki egyben a mentorom is volt régen: Rexet.

 Örömmel vette látogatásom az extolvaj. Nyugdíjba vonult, ha van ilyen a szakmánkban.

 Elregéltem neki az eseményeket, egészen a megbízás elejétől részletesen. Még a berúgást is, amin elmosolyodott. Mesélt arról, hogy neki is voltak ügyletei mindkét féllel, s hogy őt ennyire nem fogadták a kegyeikbe egyik oldalon sem. Szerinte amolyan őrdémonnak állították mellém, nehogy valami bajom essen.

 Vegyes gondolatokkal távoztam tőle. Suprámba ülve nem indultam rögtön, még gondolkodtam kicsit. Aztán arra az eredményre jutottam, amire Rex is, így padlógázzal repülőrajtot vettem, és felmentem a tetőre. Igaz oda már nem kocsival, azzal kicsit odébb parkoltam le.

 Fülemben ezúttal nem szólt zene, nem bírtam volna ki, és az időjárás is kegyes volt: esőre állt, a nap nem sütötte fejem. Csendesen nézegettem a várost, hallgattam zajait. Szirénák, dudák, munkagépek, egy-egy hangosabb kiáltás szűrődött fel hozzám s én újfent elgondolkodtam azon, hogy miért is vagyok olyan amilyen.

 Ismét csalódnom kellett magamban, mert nem sikerült választ lelnem erre a filozófikus kérdésre.

 Szárnyak hangjára lettem figyelmes, s megfordultam, igaz kelletlenül.

 - Mégis megtetted. – Szúrt le egyből Zoe. – Pedig kértelek, hogy ne.

 - Ja. És? – Feleltem elkenődve. Nem volt hangulatom ehhez.

 - Mi jó származott neked ebből? Ha? – Szinte teljesen kikelt magából. – Gratulálok hogy Aphrodité nyakékét sikeresen démon kézre juttattad. Tudod milyen erők rejlenek abban az ékszerben?

 - Nem, de nem is érdekel. Én csak ellopom azt, amire megkérnek és amiért megfizetnek. Ti se különböztök. – Vetettem oda. – Akarsz valamit, vagy csak szidni jöttél?

 - Velünk jössz. – Jelentette ki szárazon.

 - Velünk? – Kár volt kérdeznem, két barna szárnyú főangyal ereszkedett alá az égből. Nem vágtak túl barátságos képet, ahogy az ezúttal göndör, fekete hajú lány sem. – Nem akarok. – Nyögtem gyerekesen.

 - Ez nem akarás kérdése. – Szólt az egyik magasabb szárnyas.

 - Akkor olyan, mint az ivás. – Gondolkodtam el. Mire észbe kaptam a két rangosabb már a hónom alá is nyúlt, s felröppentek velem az égbe.

 A kilátás még csodálatosabb volt a levegőből, mint a tetőről. Csak a szél süvítése zavart kicsit, ám ahhoz is hamar hozzászoktam. Amint ez megtörtént le is szálltunk. Pedig már kezdtem élvezni a dolgot. A város szélén, egy hatalmas palotaszerű épület előtt tettek le nem túl finoman.

 - Mi az Al? Csak nem elestél? – Kérdezett a régi küldönc Dreia ahogy kijött.

 - Nem baszod, csak magányosnak tűnt a talaj így gondoltam megcsókolom. – Feleltem epésen. – Remélem nem bájcsevegni hívtatok ide, mert azzal az erővel hülyeség volt idehozni.

 - Rolfo úr beszélni kíván veled. – Felelt hidegen Drei.

 Bevezettek, nem kis ház, és nem kicsit díszes volt. Katolikus módi inkább, mint a megszokott egyszerű. Bukottak. Rühellem őket. Ők meg a démonokat. Eszméik megegyeznek mindenben a többiével, csak a vagyonról alkotott képük volt más. Szerintük a vagyon nem csak lélekben kell, hogy gyarapodjon, hanem fizikailag is. Azaz pénz kell nekik. Ezért pedig kitaszíttattak.

 Egész tetszetősek voltak a dísztárgyak, berendezési tárgyak, egy-kettővel pedig már személyesen is találkoztam. Hirtelen kedvet kaptam ahhoz, hogy ellátogassak majd ide egy szabad napomon. Van egyáltalán nekem olyan? Lényegtelen. Akkor is betörök majd ide pár apróságért, ami biztos jól mutatna a lakásomban.

 Felvezettek egy lépcsőn, s benyitottak egy ajtón.

 - Altemor. Az egyik herceg. – Szólt ékesen Dreia.

 - Anyád herceg nem én. – Jegyeztem meg epésen.

 Egy íróasztal mögött nagy bőrszékben fordult meg az, aki hívatott: Rolfo. Ősz szakállas, magas homlokú kopaszodó tag. Apróbb hegek voltak arcán, amik harcedzettségre utaltak. Végigmért. Megjegyzem, nem voltam legjobb állapotomban. De hát na. Az élet nem mindig kegyes az emberhez. Vagy más élőlényeihez.

 Felállt, s lassú, méltóságteljes léptekkel közeledett felém. Elém érve kezet nyújtott, ám én elfordítottam fejem jelezvén, nem kívánok élni a lehetőséggel. Ezen kicsit felhúzta az orrát, de reakcióiból gyorsan túltette magát rajta. Szemem sarkából konstatáltam a többi térdelő angeloidot.

 Egy szekrényt nyitott, és italt vett elő, majd töltött két pohárba.

 - Továbbra is nézünk szépen és kedvesen egymásra, vagy bele is kezd a mondandójába. – Szóltam hozzá.

 - Olyan nyers amilyennek leírtad Zoe. – Mosolygott miközben felém tartott a két pohárral. – Rolfo vagyok. – Felém nyújtotta az egyik italt. Evettem, ám miután megszagoltam rögtön vissza is nyújtottam. Felkívánkozott a minapi adag. – Fura. Azt mondta Zoe hogy nem veti meg az italt.

 - Az öregapád magázd. – Feleltem ismét szárazon. – Antialkoholista vagyok. Azért iszok, hogy másnak kevesebb jusson. De mondja mit akar vagy eresszen utamra.

 - Te vagy az egyik jelölt a tolvajok királya címre. Szeretnélek támogatni eme cél elérésében.

 - Ki mondta, hogy el akarom érni? – Valóban nem izgatott a poszt. – Nincs kedvem álló nap egy szobába ülni és mások munkáját igazgatni.

 - Nos. – Kezdte mézes-mázos hangon. – Mindkettőnk számára előnyökkel járna. Én biztosítanék számodra mindent. Védelmet, embereket, pénzt, cserébe te segítesz nekem ellopni dolgokat. A démonoidoktól.

 - Nincs az a pénz hogy ujjat húzzak velük. – Vágtam rá. – Sem veletek. És nem is áll szándékomban szövetkezni egyik féllel sem. Elvállalom mindkét oldal megbízásait, amíg azok nem belső viszályok, míg nem egymástól lopattok. Ennyi. – Mondandóm befejeztélvel megfordultam, s kifelé vettem az irányt.

 - Még valami! – Szólt utánam Rolfo. – Nem szeretem ha elutasítanak!

 Meg se fordulva emeltem fel jobb öklöm nyújtott középső ujjal, s lesétáltam a lépcsőn.

Tolvajok társasága

1. rész

Egy új munka

 Felülről néztem a várost, a felhőkarcoló teteje kedvelt helyem volt a nyüzsgő hangyaboly vizslatására. Nem tagadom, jól esett, hogy hozzájuk képest én mennyi mindent megtehetek, ugyanakkor rosszul esett a hatóságok üldözése. De a zene, amit most is hallgattam, mindig javított a közérzetemen.

 Nem tagadom, tolvaj vagyok, szakmám egyik legjobbja.

 Világomban az angyalok és démonok folyamatos harcokat vívnak a földön, nem csak az emberek lelkéért, hanem egymással. Egy-egy természeti katasztrófa, földrengés vagy tornádó az erősebbek harcának végeredménye.

 Balszerencsémre azon adottsággal születtem, hogy látom őket valós alakjukban, nem úgy mint egy hétköznapi ember.

 - Hé Al. – Szólítottak meg hátulról valaki. – Mit hallgatsz?

 Megfordultam, s nem meglepve konstatáltam, hogy egy angyal, nevezett Zoe áll mögöttem.

 - Zenét. – Feleltem nemes egyszerűséggel. Nem szerettem belekeveredni a viszályaikba, de a két fél volt a legjobb megrendelőm, így gyakran dolgoztam nekik.

 - Azt gondoltam. – Öltött az nyelvet. – De mégis milyet?

 - Nem tetszene. – Mondtam szárazon.

 - Miből gondolod? – Érdeklődött továbbra is a fülesemből áradó hangok felé.

 Végigmértem újra a lányt, hiszen majdnem mindig más alakot öltve jelent meg előttem. Ezúttal szőke volt, rövid hajú. Ajkai duzzadtak, szeme kék volt. Akár egy álomba is beillett volna.

 - Mert az ő zenéjük. – Feleltem. – Azt meg ti nem szeretitek.

 - Ohh. – Adta a lehangolódottat. – Megint Papa Roach-ot nyomsz?

 Nem feleltem, csak bólintottam, s visszafordultam a város érdekesebb részei felé. Lent éppen rendőrautók álltak meg, s jópár kék ruhás hangya indult meg felfelé.

 - Ez nem lehet igaz. Minek uszítottad őket rám? – Háborodtam fel.

 - Ajánlatom van. – Jött a válasz. Természetesen. A régi módszer. Ajánl valamit, cserébe hogy elfogadjam a melót pedig kiment. A régi lemez.

 - Találj ki valami újat. – Mondtam szárazon. – Mennem kell.

 Nem is törődve a válaszával, levetettem magam a tetőről. Más ép elméjű embernek meg se fordult volna a gondolat a fejében, hacsak nem öngyilkos akar lenni, de én mégis így tettem.

 - ELMEBETEG BAROM!!! – Hallottam még egy kiáltást fentről, aztán már mindent elnyomott a fülembe visító szél.

 Fordultam egyet a levegőben, s egyik wakazashim a falba döfve lassítani próbáltam zuhanásom iramát. Balszerencsémre pont egy ablakba vertem bele, így amikor annak aljára ért a penge, akkorát rántott a karomon, hogy jobb vállam kifordult.

 Ötletekből kifogyva, de nem reménytelenül zuhantam alá. Reméltem, hogy Zoenak ér annyit a meló, hogy ne a földről kelljen kiskanállal összevakarnia. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy két pengével szoktam rohangálni. Tehát balomba véve a másikat már okosabban próbáltam megnyilvánulni, de újra ablakot fogtam, ezúttal viszont nem fordult ki a bal vállam. Sokkal mélyebbre ment a fegyver, egészen az alkarom is becsapódott az üvegszilánkok közé, s a másodperc törtrésze alatt sikerült összevágni és eltörni a bal alkarom.

 Most már idejét láttam a remény elvesztésének is, mert vészesen közeledett a talaj.

 Hirtelen rántást éreztem, a lábaimnál valami (vagy valaki) megfogott, és szárnycsapások kíséretében elhimbálózott velem a levegőben.

 Felébredve otthon voltam egy másik, fekete hajú nő társaságában, aki éppen kávét szürcsölgetett az ágyam mellett.

 Ennek az alaknak se különösebben örültem. Bár szárnyai alvilágiak voltak, szokatlanul gyönyörűek a fajához képest. Lina Zoeval ellentétben mindig ugyanazt az alakot öltötte fel, ha fel akart bérelni. Barna szeme, fekete, lapockáig érő haja benne egykét színes tinccsel. Tőlem kevesebb mint egy fejjel volt alacsonyabb.

 - Látom magadhoz tértél. – Üdvözölt barátságosan. – Nem zavar? – Emelte meg a csészét a barna nedűvel.

 Fejem ingattam, aztán a begyógyított sérüléseimen fenn se akadva felálltam és kaptam magamra valami ruhát.

 - Rendben vagy? – Kérdett.

 - Legközelebb ne fejjel lefelé ha lehet. – Válaszoltam nyersen. – Mit akarsz mit hozzak el?

 - Jajj máris a lényegre térsz Al. – Sopánkodott. – Pedig azt hittem most végre beszélgethetünk kicsit másról is.

 - Gyerünk már. Nincs időm.

 Megjegyzésemen felvonta szemöldökét, de nem szólt hozzá, inkább elvett az íróasztalról egy borítékot. Elég nagy volt ahhoz, hogy rájöjjek nem pénzt hozott benne, de nem is izgatott, mindig az átadáskor fizettek, előleg nem volt.

 Átvéve rögtön kinyitottam, s megnéztem a képeket. Ékes, drágakövekkel rendesen kirakodott nyakék volt rajtuk, és egy börtönszerű létesítmény. Felnéztem Linára.

 - Az ott Aphrodité nyaklánca a képeken. Az épület pedig az Alcatraz pontos mása egy-két apróbb eltéréssel, de azok lényegtelenek. Az ember, akinek a tulajdonában van egy befolyásos üzletember. Angyalokkal üzletel, azok pedig cserébe segítik… Amolyan valamit valamiért viszony. Nem érdekel mit nyúlsz le, meg mit nem, de azt a nyakéket el kell hoznod. A jutalmad a szokásos. – Monológja a szokásos befejezéssel zárult. Nem érdekli mit hozok még el magamnak, csak a feladatot teljesítsem.

 - Az életemért cserébe, amit most elveszel ha nemet mondok ugyebár. – Mondtam szárazon. – Négy nap múlva a tetőn. Ne késs. – Zártam le a beszélgetést, mire ő köszönés nélkül távozott.

 Hirtelen eszembe jutott, hogy zuhantamban elvesztettem a két kardom. A hülye titulus magamra aggatása után inkább benéztem a szekrényembe, hogy mit találhatok ott, ami hasznos lehet.

 Körül-belül este tizenegykor elindultam a szomszéd városban lévő épülethez, hogy felmérjem a terepet.

 Már rögtön a kerítésnél megakadtam, villamos áram volt belevezetve. Külön élvezet ilyenkor találgatni, hogy hogy oldjuk meg gumiszerkó nélkül. Na lényegtelen, inkább körbejártam, hátha találok valami gyenge pontot.

 Keresésem sikerrel járt, a kerítést egy helyen betonfal helyettesítette, így miután fellendültem, bejutottam az udvarra.

 A fal árnyékában meghúzódva felmértem a helyzetet. Kamerák, bár nem túl sok, de holtterük nem nagyon volt. Egy órát töltöttem papírral és ceruzával az árnyékban skiccelgetve a felvevő szerkezetek által behatárolt területet, és jegyezve mozgási illetve állási idejüket.

 Ezzel végezvén mivel pirkadt, úgy döntöttem kiugrok a falon át amin beengedtem magam és hazamegyek aludni, majd tervet kovácsolni.

 Így is tettem. A Toyota Supra amivel érkeztem ott várt ahol hagytam, egy apró különbséggel: kerekei le voltak engedve. Ennek örülve felhívtam egy autómentőt, s hazavitettem magam a kocsimmal együtt, majd álomra hajtottam fejem.

Másnap keltem csak, mivel a tervezett reggel hat-hét helyett délre értem haza, aztán átaludtam a napot.

 Összeszedtem pár cuccot még, ami esetleg hasznos lehet, barettám az övembe dugtam, s kapucnis, fekete felsőmet ráhúztam, hogy ne látsszon.

 Kiérve a lépcsőházba meglepő találkozás részese lehettem: Zoe várt rám a bejáratánál.

 - Mit akarsz? – Vetettem oda köszönés nélkül.

 - Neked is szia Altemor. – Mondta megrovó hangon. – Ne tedd.

 Csak ennyit mondott, de nem foglalkoztam vele, Lina megbízásáról akart lebeszélni. Elmentem mellette, fel sem véve szomorú tekintetét. Láttam már eleget, de elég volt egyszer bedőlni neki ahhoz, hogy megtanuljam: nem éri meg.

 Estig a háztól kétsaroknyira várakoztam Suprámban, s majd mikor már elég sötét volt újra átcsempésztem magam a falakon. A kamerák már nem jelentettek különösebb problémát, memorizáltam mikor merre kell mennem, hogy a lehető leggyorsabban juthassak a házhoz.

 A procedúra egy elcseszett ügyességi játékra emlékeztetett, egy órámba került még így is odajutni a kiszemelt helyhez: egy alacsonyan fekvő ablakhoz.

 A bejutást nem nehezítették meg, a problémát inkább a komplexum labirintusszerű folyosói, és hatalmas mérete jelentette. Mázli hogy a démonlány mellékelt egy térképet is hozzá az ereklye feltételezett helyével. Azt előhúzva hátimból megindultam, s amennyire tudtam a keleti szárny felé tartottam.

 Újabb egy óra bolyongás után megleltem a keresett szobát.

 „Túl könnyű…” Gondoltam magamban, és ahogy a zártörő eszközeim között válogattam az addig sötét folyosó hirtelen fénybe borult.

 - A francba. – Nyögtem, s sietősen kinyitottam az ajtót majd besurrantam és magamra zártam.

 Bent nem az fogadott, amire vártam. Ugyanis én arra számítottam, hogy a szobába bejutni lesz nehéz, nem pedig ott életben maradni. Két arkangyal őrizte a nyakláncot, akik felismervén arcomat és a helyzetet rögtön nekem támadtak pallosaikkal.

 - A francba. – Nyögtem megint, s a legközelebbi fal felé vetettem magam. Automatikusan nyúltam volna a kardjaimért, de nem túl nagy örömmel konstatáltam, hogy még nem szereztem újakat a zuhanáskor elhagyottak helyett.

 A pisztolyom nem volt időm elővenni, mert ismét támadtak. Nem volt elég, hogy fegyvertelen voltam két arkangyallal szemben, de még a pisztolyom se vehettem elő, ráadásul a hátim is akadályozott a mozgásban. Jobb híján a nagy kergetőzés közepette agyalni kezdtem azon, hogy mit is kéne tennem. Ebből még nagy futás lehet a végén ha nem jól csinálom a dolgokat. Lőni nem lőhetek, mert a baretta olyan hanggal van, hogy valószínűleg az egész épület a nyakamba szakadna. Az még inkább nem mókás. Marad az, hogy vagy megpróbálom itt és most lenyúlni és akkor az „A” verzió szerint futás ki, vagy helyben hagyok minden fegyver nélkül két arkangyalt, és ismételten az „A” verzió szerinti futás következik. Az első lehetőség eleve lehetetlen, így marad a második.

 Mégis elővettem lőfegyverem, mert az prímán ellenállt a pengéknek, így ha lőni nem is ért vele, legalább már nem hajszoltam magam túl a védekezés közben, egy két csapást a fegyverrel megállíthattam, s egy-egy ütést is bevihettem. Amiknek amúgy látszólag nem sok hasznuk volt, de tapasztalt voltam már, és tudtam hogy ezek a végsőkig egy erővel küzdenek, szóval csak idő kérdése és összeesnek.

 Amint az egyik eszméletlenül hevert a földön balomba fogtam a barettát, s jobbomba vettem annak pallosát. Hibájuk, hogy fair játékot játszanak az angyalok, így készségesen megvárta, míg szembe fordultam vele.

 Amint küzdőállásba helyezkedtem azonnal nekem rontott, s heves támadás közepette ő is hamar túlhajtotta magát.

 Az őrökön túltéve magam rögtön a láda feltöréséhez láttam.

 - Érdekes… - Gondolkodtam el. – Ez zárva sincs? – Toltam fel a tetejét. – Túlságosan is bíznak az arkangyalokban…

 Magammal társalogtam, s közben táskám egyik selyemmel bélelt zsebébe tettem az ékszert.

 - Irány kifelé. Ha lehet csendben. Hajrá Al. – Bíztattam magam az ajtó elé lépve.