Kószák

8. fejezet

 Rufus szeme felpattant. Passzív képessége, hogy megérzi a közelben végzett varázslatokat, kiverte a balhét. Feje iszonyatosan fájt, így felkeltette Elrant is.

 Ketten indultak meg leellenőrizni az eseményeket szapora léptekkel haladva, s közben azon tanakodtak, hogy Kai miért nem vette észre. Végül arra jutottak, hogy mivel a tusázó mát több napja ébren van és szinte megállás nélkül verekedik igencsak kimerült s elaludt őrhelyén. Nem foglalkoztak ezzel, elnézték neki.

 - Az igen… - Állt meg Rufus meglátva a három hatalmas démont.

 - Nem vagyunk mi kicsit kevesek ezekhez a dögökhöz ketten? – Kérdezte El.

 - Majd elválik. – Mondta Ruf leakasztva hátáról a fejszéjét. – Fagyos fejsze. – Képessége térdig befagyasztotta a három nézelődő fajzatot.

 Azok mintha mi sem történt volna, széttörték a vastag jégpáncélt.

 Elran előrelendült, s botjával lendületet szerezve elrugaszkodott majd a levegőben megpördülve mellbe ütötte a fegyverrel a legközelebbi ellenséget. Az lassan dőlt el, s hangos puffanással ért talajt. El ez alatt visszahúzódott társához.

 - Lehet hogy mégis elegek vagyunk. – Jegyezte meg, ám egy másik démon tűzgolyót formálva szája előtt támadásba lendült.

 A két kósza oldalra vetődött, ám a robbanás megdobta őket így landolásuk kevésbé kellemesre sikeredett.

 - Vagy mégse. – Nyögte a fejszés.

 A földre küldött démon idő közben felállt s éktelen ordítást hallatott.

 A ricsajra felkelt civilek sikítozva menekültek a környékről.

 - Csak kétszer akkorák mint mi. – Tápászkodott Ekhart. – Nem lesz gond. Pusztíts Pokoli fagy.

 Gondosan felépített támadásra készült a jégpáncélos El, és a fejszés Ruf.

 Elran a legelső felé mozdult, mely már lendítette is a karját hogy elsöpörje azt. Ám az hirtelen irányt váltott, s az érkező Rufust megragadva alkarjánál a leghátsó feje felé lendítette. A fegyver – melyet az erőművészen kívül nem sokan tudtak megmozdítani -, éppen beleállt a démon bal vállába. A harcos a nyélbe kapaszkodva lógott a levegőben.

 - Ajjaj. – Nyögte az érkező öklöt felfedezve. Gyors reakciójának köszönhetően megúszta a csapást: gyorsan meglendítette magát, s immár kézállásban leledzett a fegyver nyelén.

 Ruf gyorsan ráállt arra, s ugrott rajta egyet, mire az kifordult a sebből. A gladiátor a földön landolt, s már menekült is, míg fejszéje Elran mellett állt a földbe. Az auramester már emelte volna meg, ám súlya meglepte így elsőre nem mozdult a fegyver, második próbálkozásra pedig a közeledő talp nem adott időt.

 Botját a földbe szúrta függőlegesen, s az alá hajolt be a Négyes csapat vezére. Közben két kézzel fogta meg a fejszét, hogy meg tudja mozdítani. A bot kitartott, a láb nem bírta elhajlítani vagy eltörni. Ez alatt Rufus érkezett, s ahogy El kivetődött a kétkezessel a láb alól, ő is vetődött kiütve a botot a láb alól, ami kisebb lyukat ütött a padlóba.

 - Ez közel volt. Nem vagyunk elegek ketten. – Mondta Rufus.

 - A képességeid? Én nem Novázhatok. – Elran nem örült a helyzetnek, és nem akarta lebontani a fél várost.

 - Nem alkalmasak ilyen jellegű harcokra. Az ilyeneket általában csak lefoglalom hogy a többiek szétszedhessék.

 Nem volt idejük tovább beszélgetni, mert újabb támadás érkezett: az egyik démon előre rontott s visszakézből akarta a két harcost elütni.

 Azok újra két oldalra ugrottak szét, s a szörny a szemközti házba rohant bele fejjel.

 - Várj! – Kiáltott Elran. – Egyszerre csak egy mozdul. Lehet esélyünk ha külön támadjuk őket.

 - Mennyi idő még míg odaérünk? – Kérdezte Ann Cavalornt.

 - Nem tudom. Talán egy óra. Még így is annyira gyorsan jöttünk amennyire csak tudtunk. – A vezér ideges volt. – Francnak nem lehetett elkészülni időben? Minek kellett egy napot késlekednünk?

 A tizenhét lovas már így is vágtában haladt. Cav tudta jól miért késnek, mégis idegesítette, hogy már egy nappal hamarabb odaérhettek volna, nem pedig így éjnek évadján. Tudta hogy a csapata csak félig volt a városban, néhány emberét kiküldte ellenőrizni a környező erdőket. Idegesítette, hogy pont az ő okából nem indulhattak időben, és aggódott a jarvisoni helyzet miatt, mert amit Crestfall mondott az nem volt bíztató.

 Már látszott a város. Az egyes csapat még jobban meghajszolta lovait. A másik kettő lemaradt.

 - Cav! Ha beértünk menj észak-nyugatnak. Elran ott van. Kait még nem látom. – Mondta Shinei, a felderítőként is ismert nő. Képességei ugyanis megengedték neki, hogy a megfelelő koncentrációval és az egyén ismeretének segítségével pár kilométeres hatókörben megtaláljon bárkit.

 - Értettem! Ti mentek a fogadóba, amit mondtam! – Osztott gyors parancsokat. – Shin Kai merre van?!

 - Nem tudom! Őt nem látom…

 Az Egyes csapat vezetője felgyorsított, lovát hajszolta ahogy csak bírta. A többiek jóval lemaradtak tőle, s beérve a városba egyből a Shinei által megadott irányba indult. Imádkozott, hogy ne legyen baj, ám odaérve látnia kellett: imáit nem hallgatták meg.

 - Cav vissza! - Kiáltott rá egyből Elran, de már késő volt, a tűzgolyó a levegőbe repítette az azonnali halált haló ló hátáról az íjast, aki háton landolt kellemetlen érzésekkel telve fegyveréből kifolyólag.

 - A francba. – Nyögte mikor Rufus a gallérjánál fogva rángatta félre egy újabb csapás elől.

 - Egyszerre csak egy támad. Egyik tűzgolyókat lő, a másik tapos, üt, miegymás. A harmadikról még nem szereztünk információt. – Hadarta a fejszés gyorsan. – Ha egyszerre ütjük a hármat nemtom mi sül ki. El szerint ezzel kéne próbálkozni.

 - Teszteljük. - Krohn bólintott, levette Teemot a hátáról s hét nyilat húzott fel rá. – Sólyom. – Mondta, s a hét nyílból három a középső, kettő-kettő a két oldalon lévő démont vette célba.

 A végeredmény ugyanaz lett mint az eddigi támadásoknál: szinte nullával egyenlő sérülés, miközben a lények meg sem mozdultak.

 - Cav! – Kiáltott El. – Ha szólok Teemoval lődd meg a tűzgolyóst! Ruf menj ki a jobb oldalira! – A parancsok egyértelműek voltak, s támadásba is lendültek újra a kószák.

 El és Ruf egymás mellé ért, oldalazni kezdtek hogy megfelelő pozícióba kerülhessenek.

 - Le kell döntenünk a lábáról. Értetted? – Mondta halkan.

 - És Cavalorn?

 - Ő csak eltereli a figyelmet hogy ez ne mozduljon. Na lőjed ahogy bírod!

 Amint Cav első nyila célba talált megindult a két másik is nagy lendülettel. A nyilakkal bombázott forgolódott, mert bár kárt nem tettek benne a becsapódások, kellemetlen érzést keltettek. Eközben az auramester és az erőművész a lehető legnagyobb lendülettel nekifutott, és vállal ledöntötték a másik démont.

 A következő pillanatban Ekhart átgurult társán és félrerántotta majd egy másodperc elteltével egy test csapódott bel a lény nyakánál, lándzsával átszúrva a fejét. A fegyver félig beleállt a földbe, s a harcos kardot rántva megfordult, felugrott, s teljes erejéből a démon mellkasába vágta azt is átszúrva.

 - Káosz pengéje. – Suttogta ez után Karazard, s a tűz alatt lévő szörny felett hatalmas energiakard jelent meg, mely lecsapott, s kettévágta a dögöt.

 - Csak hogy ideértél. – Dorgálta társa. – Kezdett érdekessé válni a helyzet. De a belépőd hatásos és látványos volt megint.

 - Bocsi. Hitelesnek kellett lennie a sérülésem eljátszásának. Kai?

 - A helyén. Szerintem elég nagy megerőltetés volt neki hogy nem jöhetett verekedni. – Kacagott a botos.

 - Trécseltek még, vagy befejezzük? – Hurrogta le őket Rufus, Miközben Cavalorn csak nézett meglepve.

 Ennek köszönhetően az íjast telibe kapta egy égrengető pofon ami berepítette egy ablakon. Ez után rögtön szárnyat bontott a dög, s felreppent onnan bombázva folyamatosan tűzgolyókkal a kószákat.

 - Ez nem jó. Ez rohadék.

 - Az Ruf. – Hagyta rá Kar. – Le tudod dobni? Onnan én már a földön tartom.

 A fejszés már emelte is fegyverét, kétszer megpördült vele akár a kalapácsvetők, s a démon felé lendítette. A fegyver átvágva mindent ami szembe jött vállba találta a lényt, ám az a levegőben maradt.

 - Ez nem jött össze. Kar égszakadás?

 - Nem lehet El.

 - Cav! – Kiáltott az íjas után az auramester. Az a romok alól előkászálódva, alig állva a lábán egy gyenge „Mit akarsz”-ot nyögött. – Lődd ki onnan fentről azt a szart. – Mutatott fel Ekhart az égre.

 - Kegyelem. – Suttogta Krohn, majd kilőtte legerősebb képességét a fajzat felé. A smaragdzöld nyílvessző ember nagyságú volt, s úgy vágta az eget ketté akár forró kés a vajat. A dögön áthaladva kitépte annak bal bordáinál a teljes oldalát, valamint elkaszálta fél szárnyát is így az esetlenül zuhant a földre nagy dörrenéssel, majd vonaglani kezdett össze-vissza.

 Rufus ment oda, s lecsapta a fejet a testről véget vetve a démon kínlódásának.

 - Ez meg mi a faszom volt?! – Kezdte egyből Cavalorn. – Honnan francból kerülnek ide „A” osztályú démonok? És mi ez a késős duma?

 - Lássuk csak. Először is induljunk a fogadóba. Útközben mindent elmondok. – válaszolt Elran, s így is lett: - Ez egy szervezett támadás volt ellenünk. Köze van Kaidanhoz. Úgy hisszük ő van a háttérben. A démonokat egy nekromanta idézte, hagytuk neki. Kar pedig kb. egy hete megsérült. Ezt kihasználva megjátszottuk, hogy harcképtelen így mi is felmérhettük, hogy mennyire képes az ellenség. Egyelőre szerintem ez csak egy kis ízelítő.

 - Értem. – Mondta az íjas beérve a fogadóba. – Pihenjünk. Holnap majd beszélünk. Kait is akarom majd.

 - Hozzá majd akkor kimegyünk. – Jegyezte meg Kar.

 Felvonultak a lépcsőn, s csendben, nehogy felverjék a többieket lefeküdtek aludni.

 Arwen nem látszott, ahogy a nap felkelt mivel felhők borították az eget. Hiába, már végét járta a nyár.

 A kékszínű hold nyugtával kelt a tusázó, napok óta ez volt az első éjszaka, amit át aludt. Tudta hogy a többiek az éjjel három démonnal küzdöttek meg, ahogy azt is hogy testvére megérkezett a felmentőcsapattal. Azt is tudta, hogy testvére nem sokára felkeresi, így próbált friss arckifejezést magára erőltetni, mivel nem volt kedve öccsével vitázni azon hogy megint hogy néz ki.

 A várakozással ellentétben azonban nem öccse, hanem Elise érkezett először egy kis étellel tarisznyájában. Szó nélkül adta oda Kairennek, aki jóízűen hozzá is látott enni. Eli addig kiállt az idő közben újjáépített tető szélére és a távolt fürkészte.

 A nő az átlagnál jobban kedvelte a tusázót, ám nem volt ötlete, hogy hogy hozza azt tudására, ahogy arról sem volt lövése hogy az hogy érez, így inkább csak csendben nézett maga elé az újra élettel megtelő városra. Kételkedett abban hogy Rien elmondaná bármikor is az igazat. Találgatni pedig nem volt kedve, így annyi időt töltött Kaijal amennyit csak tudott.

 Krohnnak ugyanakkor jól esett a törődés, örült neki hogy végre van valaki aki figyel rá, s étke végeztével így szólt:

 - Köszi a kaját. – Mosolygott furán mellé. – Tudod… - Kezdte. – Én szeretem az esőt. Van valami benne, ami megnyugtat. Az illata, a hangja, ahogy csendesen esik, megnyugtat. Ugyanakkor fel is kavar érzelmileg. Tudod… - Kis szünet következett. - Áhh mégse. Mindegy.

 - Ha akarsz beszélhetsz róla Kai. – Elise nem fordult meg. A helyzet arra emlékeztette mikor először találkoztak ugyanitt, csak most fordítva volt. – Én meghallgatlak.

 - Kai. – Cav hangja hallatszott hátulról. – Beszélünk. Négy szem közt. – Nézett Elire.

 - Te is tudod mikor kell megjelenni… - Dohogott az idősebbik fivér. – Na mindegy.

 Vance csendben hagyta el a helyet, a két testvért egyedül hagyva. Azok sokáig csak egymást nézték szemtől szembe, egyik se tudta hogy kezdjen hozzá annak hogy örömét fejezze ki a másik jelenlétének.

 - Kai.

 - A helyzetet láttad. Gondolom ide úton feltűntek a romok meg a hullahegyek. Kész csoda hogy eddig még senki sem halt meg. – Előzte meg a kellemetlen beszélgetést a báty.

 - És Zephyr? – Kérdezett az öcs. – Vele mi történt?

 - Őt én öltem meg. Elárult minket. És tartok tőle hogy nem ő az egyetlen.

 - Értem. Mit fogunk csinálni?

 - Nem veszed át? – Nézett kérdőn Kairen.

 - Hát bátyó. Neked több a tapasztalatod ezekkel a dögökkel és eddig te voltál itt. Én nem vagyok tisztában a helyzet súlyával egyelőre és nem tudom mikor mi várható. Szóval örülnék ha továbbra is te vagy El vezetnétek a küldetést.

 - Értem. Akkor egy gyors eligazítás a szokásaikról: nappal nem igen támadnak, olyankor gyengébbek. De jóval nagyobb a létszámuk. Éjjel erősebbek és alig érezhetően de kevesebben jönnek. A városba három faj szokott jönni, a morken, tarken, és látó. Elég idegesítő az első kettő, de nem okoznak komoly problémát. A látókkal viszont bárkinek meggyűlhet a baja mivel a gravitációt manipulálják. Aztán. Vannak bérgyilkosok is elvétve, akik idegesítőek. Valószínűleg Kaidan küldözgeti ezeket a szépségeket a nyakunkra. Az okát nem tudjuk miért.

 - Ez elég kimerítő eligazítás. – Mondta Cav a monológ végén. – Kaidanra miért tippeltek?

 - Mert mikor a jégmezőkön verekedtünk ott volt ő is.

 A fiatalabb Krohn elgondolkodott. Kaidanról annyit tudott hogy mind mágusként, mind harcosként veszélyes, képességei egyedülállóak. És hogy Kairennel kölcsönös utálatot ápolnak.

 Vállat vont, majd otthagyta bátyját a tetőn. A nap hátralévő részében a várost térképezte fel, hogy pontosabb őrhelyeket és egyszerre többet tudjon fenntartani a megnövekedett létszámra való tekintettel.

 Az újonnan érkezett csapatok tagja az előbb érkezettekkel beszélgettek. Ki baráti viszonyból kifolyólag, ki csak annyi okból, hogy többet tudjon meg a Jarvisonban kialakult helyzetről.

 Az őrség továbbra is négy órás váltásokban történt, de immár nem egy, hanem hat helyre koncentrálva. Eleinte az újak voltak párba osztva a régiekkel, majd egy-két összecsapás után a lehető leghatékonyabb felosztásba lettek párosítva.

 Megdöbbenve tapasztalták hogy a többieknek eddig mivel kellett szembenézniük, s egy-egy önbizalommal jobban ellátott személy meg is jegyezte nekik, hogy csoda hogy még élnek.

 - Szia El. – Szólította meg Shinei az auramestert egy délután.

 Ekhart erre érdekesen reagált: az első asztal mögé ugrott amit meglátott, s kezével védte fejét összegömbölyödve. A jelenlévők érdeklődve nézték az eseményeket. Nem tudták mi válthatta ki az auramesterből az érdekes reakciót.

 - Ne bújócskázz már. – Nevetett a lány. – Tudod hogy ok nélkül nem bántalak.

 - Biztos? – Nyöszörögte továbbra is a földről a férfi.

 Shinei Froworth, azaz a nyomkövetőként is ismert kósza még fiatalabb korukban sok időt töltött Elrannal. Sokat játszottak kilenc éves korukig, akkor ugyanis a fiút elvitték az akadémiára mert felfedezték a benne szunnyadó képességeket. Két évvel később vitték Shint is, de szinte soha nem találkoztak, mígnem egyszer össze kellett csapniuk. Elran azóta tart a lánytól.

 - Biztos. – Forgatta szemeit az immáron nővé érett ember. – Nem kell mindig eljátszanod. – Dorgálta kedves mosollyal barátját. Az esetlenül állt fel, s közben még fejét is beütötte az asztal sarkába. – Mi újság? – Ölelte meg az auramestert.

 - Hát, a helyzetet látod. Rég találkozunk.

 - Pár napja már itt vagyok és te még csak nem is kerestél… - Szúrta le Shinei.

 - Sajnálom. Nehéz Kaijal. Meg tudod hogy elfoglalt vagyok.

 - Igen. Kai. Vele mi van?

 - A szokásos.

 - Szóval még mindig elmebeteg. – Kuncogott Froworth. – Tudod. Hiányoztál. Annyi éven keresztül nem láttuk egymást. Aztán az akadémián összecsaptunk. Aztán megint nem láttuk egymást egészen mostanáig. Ez hogy lehet? Elvileg egy városban élünk, egy kocsmába járunk.

 - Ha tudnám Shin… Ha tudnám.

 Kellemesen társalogtak álló nap. Kiderült, hogy Shinei egyből őt kereste amint a képességei hatókörébe ért, ahogy az is, hogy az auramester szinte minden nap gondolt gyerekkori játszótársára.

 - Üdv. – Huppant hirtelen az idősebbik Krohn melléjük.

 - Kai tűnj el. – Mondta hidegen El.

 - Oké. Bocsánat. – S azzal már fel is állt a tusázó, s el is ment.

 - Ez mire volt jó? – Kérdezte Shin.

 - Csak nem volt kedvem a hülyeségeit hallgatni. Fáradt vagyok most hozzá. – Mosolygott erőtlenül Elran.

 A nap hátralévő részét együtt töltötték mesélgetve egymásnak kivel mi történt. Este aztán ki-ki a maga szobájába elment aludni.