Baltar - 9. fejezet

 Az éjszakák megszokott hangjait most a harc zajai váltották fel: fegyvercsörgés, parancsszavak kiabálása, és halálhörgés. Kerülők, ezek a nem e világi, nem eriemi szörnyek - morkenek, tarkenek, harszenek és látók -, csaptak össze a gileádi gárdával és még hat emberrel, a kószákkal.
 Utóbbiak meglehetősen hatékonyan léptek fel a lények ellen. Vezetőjük jó munkát végzett az ifjak kitanításával, s ő maga is kivette a részét a  harcból. Szinte versengtek egymással, hogy ki mennyit tesz el láb alól a végeláthatatlan özönéből a dögöknek.
 Nem volt nehéz az árulót sem nyomon követni, jellegzetes képességei fáklyaként világították meg helyzetét a forgatagban.
 - És ím - kezdte Renwent, a Pusztítás Rózsáinak vezetője -, ahol a fény elbukik...
 - Ott a halál lészen az úr - fejezte be mögötte egy különösen ismerős hang, majd a balján álló három társát egy hatalmas lángcsóva nyelte el.
 A tűz alig egy centiméterre mellette haladt el. Jól tudta,  hogy ez szándékos volt, h ogy ő is ott állhatna az örvénylő hőségben. Még végig se gondolta mindezt, mikor másik két  társa is holtan esett össze, mindkettő mellkasából egy-egy morken éles, kaszaszerű végtagja állt ki. Egy pillanatra megijedt, meglepődött, de gyorsan úrrá lett magán.
 - Legutóbb - kezdte Baltar - nem sok kedved volt beszélgetni, sőt ami azt illeti, elég durván viselkedtél. Most itt az alkalom, szóval fussunk neki még egyszer. Baltar Krohn vagyok, a farkaskölyök. San Sorrow egyik leendő kószája. És te?
 - A nevek - szólt lassan a másik kis szünet után -, mint olyanok számodra nem számítanak. - Nem fordult felé, még amikor az mellé lépett se. - Nem sokára úgyis meghaltok. - A portált bámulta, ami még elég sok ideig nyitva maradhatott még ha meg hal akkor is, hála a belé pumpált hatalmas energiáknak. Csakhogy nem  tervezte meghalni. - Elég, ha annyit tudsz, hogy a Pusztítás Rózsája vagyok. Rouge árulásával immár az utolsó.
 Nézték az áradatot, ahogy újabb és újabb hullámokban törtek a kerülők az emberek világába. Tudta, hogy a kósza mellette is csodálattal bámulja az eseményeket, s azt is, hogy annak a célja mégis a megállítása. Ezt nem engedhette neki, de még megküzdeni sem akart  vele. Most még nem.
 - Gyönyörű, nem gondolod? - kérdezte lassan.
 - A maga módján biztosan - felelt az. - Nem kell ezt csinálnod - szólt hirtelen újra a fiú. - Rajtam kívül csak egy valaki tudja hogy ki is vagy  valójában. Csatlakozz hozzánk, és egy másik élet vár rád.
 - Huszonöt évig koptattam ezt a világot - mondta hidegen -, mikor két éve végképp feladtam az egészet. Meg akartam ölni magam, de az utolsó pillanatban rám talált valaki, aki  hatalmat és pusztítást ígért, melyet saját kezemmel vihetek végbe. - Elgondolkodott, bár látszott, hogy csak a hatás kedvéért hallgatott el. Mikor újra megszólalt,  hangja - ha lehet - még hidegebb volt: - Ti fel tudjátok ezt ajánlani? Ha jól  hiszem nem.
 Baltar feszengett. Az özön nélküle lassan kezdett felülkerekedni társain, s ő minél hamarabb vissza akarta vetni magát a  harcba, mivel úgy tűnt Ilmari továbbra se veti be a  speciális osztagát. Már éppen lépett volna, de a  szerzet újra megszólalt:
 - Honnan ismeret a Gyűlölet könyvét? - kérdezte valamivel élettel telibben. - Igen kevés példány volt benne, a meglévőket is tűzzel és vassal pusztítják a tílieli birodalomban. San Sorrow pedig úgy tudom oda esik.
 - Nagyapám, így apám öröksége. A tizennégy példányból egy ott porosodik a könyvespolcomon. - A fiú hangja meglepően közönyös volt. Renwent remélte, hogy azért ennél több érzelmet vált ki belőle a fóliáns emlegetése. - Igazából - folytatta -, valamilyen szintig egyet értek az alkotójával. Az ő szemszögéből tökéletesen logikus, sőt még igen keveset is követel. De az élő világ szemszögéből ez a parazita faj, a kerülők, csak felélnék ezt a világot is, és vándorolnának tovább a pusztítást keresve. Kaidan, a nagyapám is beléjük bukott. Rossz lóra tett. - Vállat vont, s Renwent azon kapta magát, hogy csodálattal hallgatja a fiút. - Nem értem ti mire számítotok.
 - Nem lenne csodás megannyi világot bejárni és elpusztítani? - csodálkozott rá az ifjúra.
 - Mi értelme a hatalomnak, ha nem oszthatod meg senkivel? - kérdett erre az. - Mi értelme az emléknek, ha egyedül kell megélned és visszaemlékezned rá? Mi értelme a szónak, ha nincs kihez szólnod? - nézett hirtelen a szemébe, majd levetette magát a magaslatról a portál elé, éppen mikor egy nagyobb démon átlépett rajta.
 Nem fontos gondolta Renwent. Ez a fiú érdemes lett volna a hatalmadra nagyuram, de eldobta magától. Valóban Kairen fia, ahogy mondtad, nem pedig Kaidan unokája.


 Baltar már elég régóta nem mutatta magát, általában használt képességei közül egyik se villant fel már túl rég óta, ráadásul iszonyatosan rossz előérzete támadt. Rouge mindig megérezte, ha valami nagy gikszer veszi kezdetét, és most se volt másképp. Látta a kapu vélt helyének környékén feltápászkodó hatalmas démont, és rögtön tudta, hogy arra kell venniük az irányt, elpusztítva a kaput. Jelzett Karazardnak is, aki szabályos harci formába állva a fiatalokkal megindult a véres útján a mutatott irányba csonkokat és dögöket maguk mögött hagyva.
 A látvány nem volt éppen kellemes a külső szemeknek, de hála az égnek a civil áldozatok száma kevés volt, még időben elkezdték őket kimenekíteni. Katonák viszont már annál többen voltak. A kószákat láthatóan ez nem rendítette meg, még Katarinát sem, akinek a népe alkotta a hullahegyeket körülöttük - már ami  emberi volt belőle. Rouget viszont most először rémítette el a dolog, és képtelen volt felfogni, hogy hogy is lehetett képes hosszú ideig ezt tenni az emberekkel, mikor ő is közülük való. Gyorsan hessegette el ezeket a gondolatokat, most mellettük harcolt, és nem szabadott lankadnia egy pillanatra sem: le kellett csapnia mindenre, amire csak tudott.
 Hatalmas robajjal remegett meg a föld, s az alakzat  egy pillanatra megtorpant, míg visszanyerte az egyensúlyát.
 - Mi a fenét művelhet ez a rohadék - dohogott Baldrik. - A végén még minket is megölne.
 J.D. akaratlanul is arra  gondolt, mikor meglátta Baltar arzenálját.
 - Neeeem - mondta lassan, vigyorogva Karazard. - Az a lény ki fogja fárasztani, el fogja venni az erejét. Gyorsnak kell lennünk, ha még egy darabban össze akarjuk kaparni a kis vajákost. Sally most pihen, úgyhogy mire oda kerül a sor tuti lesz annyi ereje,  hogy rendbe hozza. Húzzunk bele!
 A csatakiáltás jót tett a harcosok moráljának, még elszántabban, még gyorsabban vágott le mindent a kis ék a széles utcán, mögöttük pedig még csak tisztogatni sem kellett, ha mégis, Rouge egy-két gyors lövéssel elintézte a dolgot. Újabb és újabb rengések rázták meg őket, de mivel már számítottak rájuk nem okozott gondot a haladásban, maximum egy kicsit lelassultak, majd mikor elnyugodott a talaj újra gyorsultak.
 Bár már kezdtek szétszéledni a kerülők, a legjava még mindig azon a széles utcán volt, így a katonáknak csak az eltévelyedetteket kellett levadászniuk, becserkészniük, egyéb módon likvidálniuk. Gileád már rég nem látott ilyen vérfürdőt, hát a kószák úgy gondolták, alaposan kiveszik ebből is a részüket, mint oly sok dologból.


 Nem az első nála jóval nagyobb dög volt, amivel szemben állt - itt még csak olyanokkal találkozott, s korábban is volt már dolga hatalmas lényekkel. Apja tanácsa most azonban nem  volt helyén való meglátása szerint. Ettől igenis illett volna félni bárkinek, még Karazardnak is, ha egyedül néz vele szembe. Egyértelműen a lény is őt akarta, különben ütései nem ott csapódtak volna be, ahol pillanatokkal az előtt még állt. Hatalmas dög volt, el kellett ismernie, ő maga talán az öklét ha kitette magasságra.
 - Ez hülyeség - morogta magának. - Még növésben vagyok.
 Felnézett a lényre. Tudta, hogy mivel a bokájáig ér csak fel, addig pedig eléggé nehézkés a megsebzése, feljebb kell jutnia, lehetőleg a nyakáig. Éjpengével a kezében másolta le egy eltévedt morken kaszáját, s azokat döfködve az oszló bőrbe megindult felfelé a lény testén. Szerencséjére az túl lassú és túl buta is volt ahhoz, hogy elkapja, így gyakorlatilag átkapaszkodott annak a karjára, ahonnan a mellkasa közepére lökte magát. Innen viszont nem tudta, hogyan tovább, s túl kiszolgáltatott helyzetben is volt, hogy sokáig maradjon. Aztán meghallotta a hatalmas szív dobhártyaszaggató dörrenését.
 - Hát legyen - mondta, majd meglebbent a haja, s kopottas zöld szeme egy pillanatra mintha felizzott volna. - Rekviem! - ordította torka  szakadtából.
 A lángcsóva ereje ellökte a mellkastól, égett hús szagát égetve az orrába zuhanása közben, de kezeit nem engedte le. Az örvény úgy lett egyre nagyobb, s végül már nem csak azt a foltot égette, hanem az egész felsőtestét elfedte a lénynek, mögötte pedig a kaput alkotó követ is hevíteni kezdte. A fiú viszont tudta, hogy reménytelenül és igen nagy sebességgel zuhan a talaj felé, ráadásul a képességét se sokáig tudja már fenntartani. Behunyta  szemét, és önkéntelenül zuhant a föld felé. Lelkiekben már felkészült a kellemetlen találkozásra, és arra is, hogy talán ez lesz az utolsó, hogy padlót fog.
 Aztán a tűzcsóva nem állt el, s körülötte kődarabok pattogtak mindenfelé. Érezte az ütődést, a súrlódást, a halálos erőt, amivel a földbe döngölődött. Aztán öt másodperccel később újra ura volt mozgásának. Felült, és körül nézett. Nem messze előtte a társai alkottak sorfalat.
 - Élsz még Balti?! - kiáltott hátra Sladenar. - Nagyon remélem hogy nem azért verekedtük magunkat idáig, hogy megnézzünk kimúlni Baltar!
 - Még mozgok! - kiáltotta vissza. Érezte, hogy ereje végére ért, így örült, hogy egyáltalán még fel tudott ülni. Tekintete a hatalmas démonra szegeződött, aminek szeme már fénytelen volt, s most lomhán dőlt hátrafelé a kapura, amelyiken átbújt. Majd összetörte. - Siker - suttogta, mielőtt megint hátradőlt volna, hogy elnyújtózzon a kemény kövön, de meglepetésére egy puha ölbe érkezett. Feltekintve Rouge rózsaszín tincseit látta. A sötétben eltakarták a lány arcát.
 - Igen - suttogta a lány is. Aztán pofon csapta, hogy Krohn csillagokat látott. - Te teljesen megzakkantál? Meg is halhattál volna.
 - De nem haltam - mosolygott a pofon ellenére a fiú felfelé. - Hála neked. Köszönöm.
 Kapta a másik oldalról a párját.
 - Talpra tudsz állni? - kérdezte Rouge.
 - Segíts, és alávetem magam akaratának nagyasszony. - Megjegyzéséét ezúttal nem kapott pofont, inkább a lány ülésig  húzta, s magához szorította. Kicsit fulladt, de nem szólt egy szót sem a fiú.
 - Aggódtam érted te rohadék. Úgyhogy ilyet még egyszer ne tegyél velem jó?
 Választ már nem kapott, mert Baltar elájult a kimerültségtől, és a levegőhiánytól. Karazard  egyértelmű parancsba adta neki a biztonságba helyezését, míg ők "feltakarítanak utána", tehát úgy döntött, hogy elvonszolja Sallyhez. Csak mikor megemelte a fiút, akkor vette észre, hogy a hátába egy morken végtagja van törve. Talán még se olyan tökéletes, mosolygott, aztán hirtelen döbbent rá, hogy az nem jó jel, ha az ott van, mert az vérezni fog, így minél hamarabb el kell távolítani onnan.


 - Tehát azt mondod, hogy csak egy maradt életben két nappal ez előtt? - kérdezte Karazard. Meglepte, hogy egy is meg tudott lógni a farkaskölyök elől a Pusztítás Rózsái közül, de nem firtatta a dolgot. - A másik öt?
 - Hármat elpörköltem rekviemmel. A másik kettőt meg átszúrtam egy-egy kaszával.
 - Aztán? - kérdett a spártai.
 - Idézett a  Gyűlölet könyvéből, és azon filozofálgattunk, meg hogy mennyire nagy királyság lenne bejárni dimenziókat és világokat, elpusztítva azokat. Nemigen kértem belőle.
 - Hmmm - gondolkozott el a spártai. Ketten voltak a szobában, de jól tudta, hogy a többiek az ajtóra tapasztott füllel hallgatóznak. Aztán végül úgy döntött, hogy mégis elmondja, hadd hallják azok is. - A kerülők tudod honnan kapták ezt az általános gyűjtőnevet? - Krohn csak ingatta a fejét. - A világok között egy üres dimenzió van, ami kemény fallal választja el azokat egymástól. Ők képesek ezt a falat valahogy megkerülni. Nem tudni, hogy az őket irányító démonok miatt-e vagy sem, de képesek rá.
 - Értem. Tehát ezek a mocskok ha meguntak mivelünk packázni, csak úgy keresnek egy másik világot, és azt támadják meg?
 - Akár. - Feszengett, nem akarta most elmondani. - Apád haláláról is kérdeztél mindenkit ugye?
 - Igen. De senki nem adott választ, csak annyit, hogy Elrannal az oldalán halt meg, miközben Kaidannal küzdöttek. Anyu és te viszont többet tudtok erről az egészről, mint mások. Látszik a szemeteken. Elég érettnek találtattam rá hogy elmeséld?
 Karazard bólintott, s elmondta, mit láttak, mikor bementek abba a terembe. Kaidan ki volt fordulva magából, elméjét félig már egy démon irányította, szemben a sérült apjával, és a Novára készülő nagybátyjával. Aztán kiszállt a tetőn lyukat hagyva, de még látta, ahogy Kai a testével védi öccsét, győzelemittas vigyorral a képén, azzal a jellegzetes Kairen Krohn, a tusázó mosollyal, ami az elborult elmebetegségekre utal. Aztán a fényes robbanás, ami mindent beborított, és a két ereklye, amik most mindketten a fiú tulajdonát képezte. A lélekkő, és a rúnakard maradványai.
 - Elran és Kairen... - kezdte a harcos, mintha könnyekkel küszködött volna. - Nos ők ketten voltak a legerősebbek. Túltettek mindenkin míg te nem érkeztél. Te erősebb vagy mint apád, okosabb mint a nagybátyád, és mindkettejük harcérzékét magasan felülmúlod. Ezt mindig is tudta anyád is, Sento is, és én is. Mikor néha rád nézek mindig egyiküket látom. Úgyhogy Baltar. Mint San Sorrow kószáinak a vezetője, felszólítalak, hogy állítsd össze az új csapatodat mint csapatvezér, és azzal folytasd a jelenlegi küldetésed.
 A fiú habozni látszott. Sokkolta az egész. De emlékezett még a szavakra: a csapat megvéd téged, ahogy te őket; együtt elérhettek olyan dolgokat, amiket egyedül talán soha.
 - Sladenar Katarn! Sally Long! Baldrik Yensen! Katarina Amaresu! Rouge J.D.! - sorolta a neveket, mire azok bejöttek. - Mivel mindent hallottatok úgyis, egyetlen kérdésem van hozzátok. Hajlandóak vagytok elfogadni engem mint vezetőtök, és egy csapat címe alatt mellettem harcolni San Sorrow kószái között?
 Slade, Sally, Baldrik, és még Kata is boldogan, örömmel telve kiáltották, hogy igen. Rouge viszont elsőre talán megilletődött, lépett kettőt hátra, majd kifordult volna, de Baltar már ott volt, megragadta a karját, megpördítette, majd magához húzta.
 - Közénk tartozol. A minapi cselekedeteddel mindent bizonyítottál amit bizonyítanod kellett. - Slade rosszalló pillantását csak ő láthatta, mert a lány háttal volt neki, de Baltar egy éles válaszpillantással elrendezte, mire csak egy "Hát legyen" szemforgatás volt a válasz. - Elfogadod? A kedvemért... - suttogta az utolsó két mondatot úgy, hogy csak a lány hallhassa.
 - Te hülye - suttogta vissza az. - De meg ne halj.
 - És ím, hivatalosan is ti lettetek az új, a Négyes Csapat, San Sorrow negyedik legerősebb csapata - jelentette be ünnepélyes hangon Karazard. Soha új csapat nem került ennyire magasra, és soha nem állt ennyire fiatal felhozatalból, hiszen Sladenaron kívül senki se lehetett volna még kósza. De érezte, hogy döntése helyes, és hogy ennek így kell lennie a helyzetre való tekintettel is.