Genezis 14. rész - Playback

 Rex. A kecskeszakállas, ősz öreg, aki felnevelt. Arcán már otthagyta a nyomát a hosszú élet: hegek és ráncok tarkították nem csak arcát. Állandóan cinikus képe érthetetlen volt, mert nyoma se volt benne cinizmusnak.
 - Dante és Clair halott - mondta kifejezéstelen hanggal.
 - Jó vicc - feleltem szkeptikusan.
 - Nem az. - Elővette Clair függőjét és Dante óráját. Mindkettő vérbe volt ázva. Aztán elővett egy zenelejátszót is. - Az mp4-et Clair találta a nyaralóban. Neked akarta adni mikor visszatérsz hozzá.
 Felém hajította, én elkaptam. Megkövülve bámultam rá.
 - Miért? - kérdeztem újra Rexre pillantva.
 - Hát nem gyönyörű a káosz? - kérdett Lisanna. - Az anarchia, mikor senki sem biztos semmiben, és mindenki azt teszi amihez kedve van. Senki nem bízik senkiben, mindenki megölhet mindenkit.
 - Csak ennyiért? - mondtam halkan, miközben installáltam magamra a nagyothalló készüléket. Az első szám, ami megszólalt a kedvencem volt, a Linkin Parktól az Across the Line... Hát még erre is emlékezett Carmi. Emlékek öntötték el fejem: kocsmázás és egymás oltogatása Clairrel, Dante szívatása, mikor lecsukott a rendőr és felolvasta jogaim, közös munkák a nővel, vállt vállnak vetve küzdünk barátommal a lovasok ellen, majd a viszontlátás mikor előkerülök Tartaroszból. Ölelések, kézfogások, az első csók amit Clairtől kaptam. Aztán az utolsó. Fájdalmas düh öntött el mikor tudatosult bennem, hogy az a két személy aki a legközelebb állt hozzám, halott. S mindez az egész katasztrófa két ember miatt tört ki. Képtelen voltam elfogadni ezt. - Csak ennyiért?! - törtem ki végül, s lángba borulván Rexnek ugrottam.
 Azonban Lisanna se csak nézelődni jött, egyből bekapcsolódott a küzdelembe, így nekem kettő az egy ellenben kellett küzdenem. Nem izgatott. Vörös köd... Még hogy köd? Egész lavina, cunami, förgeteg, égszakadás  volt az a vörös ami elöntötte elmém, és szinte nem is láttam tőle. Ennek ellenére koordináltam mozgásom, ura voltam annak. Csak hagytam, hogy a testem cselekedjen a tudatom teljes kontrollja alatt. Érdekes volt, annyi szent.
 Rex és Lisa mozgása azonban remekül összehangolt volt, és bármennyire is gyors és erős voltam, egy lépéssel mindig előttem jártak és blokkolták, vagy kikerülték támadásaim. Sőt, talán soha nem is irányítottam ezt a harcot.
 Megpróbáltam felreppenni, ám az öreg elkapta a lábam, s földhöz csapott. Eszméletlen ereje volt. Elgurulva a támadások elől fél kézzel kardot rántottam s míg azzal távolságot tartottam, elővettem a másik fegyvert is. A pengéken vígan cikáztak végig a kék lángok, s én küzdöttem. Bosszúért, életemért, mindegy volt már.
 Nem tudom hogy, de ismét én kerültem padlóra. Hiába, most nem volt itt se Dante, hogy fedezzen, se Clair hogy lelépjünk, se Elaine, hogy megmentsen. Elain. Egyszer őt is szerettem... Talán. Már nem tudom. Teljesen összezavarodtak az érzéseim. S velük együtt én is, minek következtében falhoz szorítottak.
 Egy könyök nyomódott torkomhoz. Aztán újra egy penge szaladt a jobb vállamba, tövig, teljesen a falhoz szegezve. Dühösen rúgtam el magamtól Rexet, de már semmit se tehettem, nem bírtam mozdulni. Aztán a bal lábfejembe is fájdalom nyilallt, jelezve, hogy egy másik fegyver szúródott oda, szintén tövig.
 - Tudod Al... - kezdte az öreg. - Sose akartuk, hogy ez legyen az egészből. Aztán rájöttem, hogy nazekan vagy, és hogy mi mindent tehetünk így. Bújkálni, tervezni, titkolózni, és várni kellett. Igen. Mindezt a káoszért. Nézz körül: mit látsz?
 - Egy halott öreget. Csak még nem tud róla - vetettem oda.
 - Naaa. - Lisa hangja nyugtatólag hatott, de nem tudtam megnyugodni.
 - Nézzetek ti körül! - ordítottam. - Hány életet oltottatok ki ezzel a faszsággal? Hány lélek szárad a ti kezeiteken? Mennyi vér tapad rátok közvetve?
 - ALEN! - kiáltott rám Rex. Elhallgattam, s elfordítottam a fejem. - Ez az egész arra ment ki, hogy megdöntsük Ahenna és Gehenna uralmát. Hát még mindig nem érted? Vargol megtehette volna. Aztán nem kellett volna mást tennünk, mint szimplán megölni, és a világ végre saját irányítása alá kerülhetett volna. Ezt te áthúztad azzal, hogy megölted, aztán azzal, hogy eltűntél. Te vagy a másik olyan személy aki alkalmas erre az egészre. Tartarosz kulcsát csak te tudod megszerezni.
 - Lekésted - vágtam rá rögtön blöffölve. - Mikor a mennyekbe mentem, előtte el akartam hozni azt. De már nem volt ott. Valaki járt ott előttem és megfújta a kulcsot. Ergó nem csak én vagyok képes rá.
 - Érdekes. De blöffölsz. Nálad jobb tolvaj nincs.
 - Nem találkoztál még Carmillával - folytattam a dacolást. - Na ő aztán jó volt.
 - Óh az a gyenge nő. Mibe vagy már vele? Csak humán megbízásokat végzett, semmi többet - felelt ingerülten Rex.
 - Mert neki volt esze és nem ártotta bele magád az angelid-démonid csatározásba.
 - Mindegy. Mivel ezt az egészet már bebuktuk, és ezek szerint nincs nálad a kulcs, rád már nincs tovább szükségünk. - Baljósan indult meg felém.
 - A halál csak megváltás. De ha nem ölsz meg, tudod hogy végig a nyomodban leszek és levadászlak - néztem eszelősen a szemébe. Ezúttal komolyan is gondoltam minden szavam. Fejembe a Simple Plan Last One Standing-je csörrent meg. Mókásnak találtam, s elvigyorodtam. Rex tétován megállt, engem fürkészett. - Csak nem megijedtél? Az előbb még nagyon meg akartál ölni.
 Még egy penge vágódott belém, ezúttal bal tenyerem szögezve a falhoz. Kezdtem érezni a vérveszteséget, és kellemetlen is volt a kialakult helyzet. De nem volt mit tenni, tűrni kellett.
 - Ébredj Alen - mondta végül az öreg.


 - Ó ember... Hol vagyok? - kérdeztem magamtól felébredve. Nem voltam benne biztos, hogy mi történt, de ott voltam, ahol minden bajom elkezdődött. Az ágyamban feküdtem, azon a reggelen, mikor Elaine megmentett. Csak egy álom lett volna? Nem voltam benne biztos. Kótyagosnak éreztem magam, talán azért, mert előző este berúgtam. Lehet a miatt álmodtam ezt az egészet? Hát jó hosszú álom volt.
 Ránéztem az órára, delet mutatott. Valami nagyon durva lehetett az egész, ha két napig aludtam.
 Még mindig nem értve az egészet kimentem a fürdőbe, s láttam a vállig érő hajam. Láttam a zöld szemeim a tükörben. Láttam arcom minden szegletét. Láttam a mellkasom, ahogy duzzadt az energiától és az élettől. Hajamba túrtam, s akkor láttam, hogy a lánc nyomai viszont ott voltak. A hegek a kezemen pontosan olyanok voltak, mint a lánc hegei az álomból. Mi folyik itt? - kérdeztem magamtól.
 Megmosdottam, és egy furcsa dolog tűnt fel, ami eddig nem. Hajam tejfehér volt. Ettől már kishíjján sokkot kaptam, bár sikeresen rázuttyantam a toalettre. Mikor kicsit összeszedtem magam, rátámaszkodtam a kallantyújára, így sikeresen a szívbajt hoztam magamra, mikor az lehúzódott. Ennek hatására elvesztettem egyensúlyom és irdatlan nagy ölelést kapott a föld. Meg egy puszit is. Vérző orral álltam fel.
 - Mi a faszom történt? - mondtam ki hangosan is a gondolataim. - Mi a kurva élet folyik itt?
 Lezuhanyoztam, jó hideg vízzel, ami magamhoz is térített egyrészt, másrészt kitisztította a fejem. Egy törölközővel a derekamon másztam ki a nappaliba, s tévét kapcsoltam. Valami film ment egy Kairen nevű ipséről meg a társairól. Kávét tettem oda főni, és bementem felöltözni. Farmernaci és egy méz sárga póló. Benéztem szekrényembe is, ahol a munkaeszközeim tároltam, s hiánytalan volt. Viszont nem két wakazashi volt ott, hanem a fekete és a fehér kard. Ezen megint csak meglepődtem, ám a kávéfőző jelzése visszatérített eredeti célomhoz, s a nappali felé vettem az irányt, hogy elszürcsölhessem hőn szeretett fekete nedűm, cukor nélkül, ahogy illik. Ott azonban újabb meglepetés fogadott: Carmi.
 - Mi a franc? - mondtam ki halkan amit gondoltam.
 - Neked is szia Al...
 - Bocsáss meg. Szervusz Carmilla. Mi járatban? - vettem kedvesebbre.
 Hozzám lépett és megölelt. Egy halk "Clair"-t súgott a fülembe. Ezzel sikeresen elérte, hogy magamhoz szorítsam, és óráknak tűnő percekig, egy-két könnycseppet is elejtve a karjaimba zárjam. Tehát ő is emlékezett a történtekre. Vagy talán nem. Emlékeim szerint ezen a reggelen korán otthagytam a házam, s a tetőn csesztem el az időm.
 - Nem is tudod mióta várok erre - mondta, mikor kicsit engedtünk egymáson. Tehát nem emlékezett. Én viszont emlékeztem a tiszta érzésekre, a boldogságra, amit okozni tudott nekem. Ez picit elszomorított, de nem engedtem, hogy észrevegye. - Nem volt soha elég bátorságom hozzá Altemor.
 Tehát az igazi nevem még nem tudta.
 - Alen - néztem közelről a szemébe. Szőke tincse az arcába hullott, jobbommal simítottam ki onnan, majd az arcán is végig húztam ujjaim finoman. Már majdnem meg is csókoltam, mikor megcsörrent a telefonom. - A francba - nyögtem, s elengedtem a lányt.
 Felvettem a csilingelő vackot, az egy smst jelzett.
 - A tolvajok hercegeinek ma gyűlése van - jeleztem a lány felé is. - Fél óra múlva.
 A lány csak bólintott, majd egy szemvillanás alatt eltűnt. Nem tudtam mire vélni igazáól az előbbieket, de jól esett, hogy a helyzet ugyanaz, mint Tartarosz után.


 A toronynál voltam. Bemehettem volna a lifttel is, mert legutóbb bejutottam simán, mégse tettem. Hűen besurranó mivoltomhoz ügyeskedtem át magam a biztonsági rendszeren, s újra a körben álltam, a hat fős félkörben Vargol emelvénye előtt. Krieg, Pavel, Carmi, Scarra, J.D. és én, a hat herceg, a tolvajok királyával. Volt egy érzésem, hogy mit akar, de nem szóltam egy szót se. Eldöntöttem mit fogok tenni és hogy hogy fogom tenni, nem volt apelláta. Nem hagyhattam, hogy a dolgok ugyanabba az irányba terelődjenek mint legutóbb.
 - Hé Altemor - jött a gúnyos megszólítás Kriegtől. - Téged még beengednek ide?
 - Dugulj el masztodon. Nem ezért jöttünk ide - vetettem oda fél  vállról, hidegen.
 - Te rohadék - lépett felém, ám fekete pengém egy szemvillanás alatt a torkának szegeződött.
 - Mint mondtam, nem ezért jöttünk ide.
 Vargol csendben figyelt, nem tett semmit. Nem akadályozott minket, valószínűleg élvezte a viszályt. A The Dirty Youth Fight-ja szólt a fülembe. Szájról olvastam továbbra is. Valahol élveztem ezt az egészet, hogy újra annak élhetek, amit szerettem és imádtam, s nem csak egy elcseszett harcigép voltam amit mások irányítanak.
 - Nos - kezdte Vargol. - Mint tudjátok, visszavonulok. Először is új királyt kell választanunk. Halljam  hát javaslataitok.
 - Előbb a tiéd, ha lehet - mondtam tisztelettudóan.
 - Altemor. Te  vagy  hát az én  választásom. Kiváló munkákat végzel majdnem mindig hibátlanul, ha mégis ejtesz egyet, a nyomokat eltakarítod. Te legyél az új tolvaj király.
 Ez után a hercegek jöttek, s természetesen mindenki önmagára szavazott. Végül rám került a sor.
 - Legyen hát - mondtam lassan. - Én, Altemor, Saranith körzetének tolvaja önmagamat javaslom. - Halk moraj a többieken. Vargol őrei előreébb léptek, s lassan  hozzám sétáltak, közre fogtak.
 Többet nem kellett kardot rántanom. Krieg ugyanis rám támadott. Ám a képzett őrök ellen nem volt esélye, gyorsan lenyomták, s ki is végezték. Ennek mondjuk nem láttam okát.
 - Tehát a hercegek most már csak négyen vannak. - Vargol lelépkedett a trónjáról, mellém állt, vállaimra tette kezeit. - Óvd őket és jól végezd a dolgod.
 Végül is, az öreg nem tudta, amit én. Nem emlékezett semmire. Én hivatalosan is eltűntem. Dante nem kergetett, csak mint Altemort.
 - Altemor. A tolvajok királya. Nem is hangzik rosszul - mondtam.
 Az öreg lelépett. Senki se tudta,  hogy nazekan vagyok. Senki se tudta,  hogy az életem huszonöt éves koromban megáll. Csak én. És ennyi elég is volt.


 Évek teltek el azóta, hogy átvettem a Tolvajok tornyának irányítását. Carmillával összeházasodtunk, s megosztottam vele, és csa kvele a titkot. Értesítettem Dantét is, hogy tudom hogy mi, és hogy várom szeretettel oldalamon mint testőrt és barátot. Először hitetlenkedett, aztán megmutattam neki négy szem között a képességem és a szárnyaim amit idő közen önnön magam edzettem ki.
 És a kataklizma nem következett be.