Genezis 11. rész - Kamion

December 12-én lenne hivatalosan a születésnapja ennek a történetnek, de fuck it. Most teszem ki az akkorra szánt részt. Mert megtehetem, és mert imádom írni, és addig nem kezdek új részbe, míg a legutóbbit ki nem tettem. Szóval élvezzétek szenvedéseit és örömeit kedvenc extolvajotoknak az új, extra részben. ^^

Ui.: A címért elnézést, nem volt ötletem, és külsős segítséget kértem. Lehet előfordul még párszor... :D

 Lövésem nem volt merre tartunk, mert idelent nemhogy az idő, az irány és a térérzékem is teljesen tökéletesen megzavarodott. Ezzel szemben úgy tűnt Elaine remekül kiismeri itt magát, így rábíztam magam. Utólag belegondolva én csak bolyongtam idelent magamban, egy közel száz százalékig megbízhatatlan forrásra hagyatkozva.

 - Hogy jutunk ki? – kérdeztem a nőt.

 - Nem apa az egyetlen, aki kaput tud nyitni az anyagi síkok között. Csak a megfelelő helyen kell lenni a megfelelő időben.

 Döbbentemben földbe gyökerezett a lában. Elaine „Lina” Cassidy, a nő, aki mindig támogatott, mellettem volt amikor kellett nem más, mint a pokol urának lánya. Ami még inkább sokkolt, hogy én ezt nem vettem észre, igen egységnyi idő alatt.

 - Gyere már – húzott. – Hosszú az egész, és most nincs időnk. Ha Lu észreveszi, hogy a trófeája nincs a helyén, utánunk jön. Azt pedig nem ússzuk meg.

 Úgy tettem, ahogy kért. Mégse hagyott nyugodni a gondolat, hogy ennyire balfék és érzéketlen voltam. Pedig több mint valószínű, hogy voltak teljesen erre utaló nyomok. Még így belegondolva se jöttem rá, hogy mik, de minden bizonnyal voltak.

 Egyszer csak megálljt parancsolt, majd számomra halandzsa nyelven kántálni kezdett: „In home del escurn tresni rengar ossomi.” ismételgette. Lassan pedig egy ahhoz hasonló kapu jelent meg, mint amilyenen át ide jöttem. Ennek a közepe sokkal képlékenyebb volt, már ránézésre is látszott hogy puhább.

 - Valami jön – mondtam, s kirántva fegyvereim megfordultam. – Nyisd ki a kaput és menj át. Mindjárt megyek én is.

 Nem fordult meg, csak bólintott, s úgy tett ahogy kértem. Nem sokkal az átkelte után a keresztezett pengéimen akadt meg Barathustra fegyvere, ami már nem a régi, lágy-kéken ragyogó katana volt, hanem egy pallos. Nagyjából olyan harminc kilót nyomhatott, könnyített penge, de érződött azon is, és forgatóján is a vér utáni vágy.

 Vigyorogtam. A démonoid dühös volt rám, én pedig már vártam az alkalmat, hogy visszavághassak neki azért, mert átvert anno. Nem is fecséreltük az időt bármiféle csevejre hiszen mindketten tudtuk a másik miért van jelen. Villogtak a pengék, szikrázott az acél és nem élveztem. Pedig kellemes kis harc volt, de mégse ment. Erőfölényem egyszerűen akkora volt, hogy nem tudtam kiélvezni a harcot, csak játszottam vele, mígnem hirtelen megállt.

 - Miért? – kérdett. – Miért csak játszol velem? Miért nem ölsz meg?

 - Hmmm – elgondolkodtam. – Talán mert nem akarlak megölni. A halálból már elegem van. A gyilkolás nem vezet sehova. Csak ki akartam cseszni veled, de már eluntam. Viszont én is kérdeznék valamit: Miért álltál ki velem, ha tudtad eleve hogy az erőkülönbségek túl nagyok kettőnk között ahhoz, hogy nyerj?

 - Mert kíváncsi voltam. Kíváncsi arra, hogy mekkora hatalmad van. Hallottam, hogy Rodhart is leverted, de nem akartam elhinni, hogy a nyeszlett kis tolvaj ennyire megerősödött volna. De így van. Most pedig menj, mielőtt a főnök is ideér.

 Megfordultam és elindultam, de még mielőtt átléptem, hallottam, ahogy saját fegyverébe dől. Valószínűleg azért, mert Baltazár sokkal brutálisabb büntetést adna neki, vagy csak mert egyszerűen a büszkesége nem engedi hogy éljen tovább. A magam részéről valamilyen szinten sajnáltam, de nem volt több időm mélázni, átléptem.

 Fényes nappal volt, bár jóval melegebb, mint mikor utoljára jártam Dreamfallban. A lakók továbbra se szenteltek nekem figyelmet, maximum annyit, hogy megnézzék: élek és virulok, és visszatértem Gehennából. Igaz két hónap után.

 Voltak új arcok, voltak ismerősök is. Az első akin megakadt a szemem mégis Lina volt, neki is a háta. Sietett elfelé. Biztosan nem akart a közelben maradni, vagy nem akart beszélni a múltjáról, a családfájáról. Nem mintha érdekelt volna, mégis ha szóba került volna talán akarva-akaratlanul is feltettem volna egy kérdést, ami neki esetleg fáj. Azt pedig nem akartam.

 A templomra tévedt tekintetem. Az oldalán még meglátszottak a karmolás nyomok, amiket a kapunyitáskor átözönlő démonok és fajzatok okoztak talán. Megmosolyogtam, hogy milyen jól helytállt a kisközösség ahhoz képest, hogy mennyire más volt a hozzáállásuk.

 A kávézó felé vettem az irányt, ahol Brodyr várt kérdésekkel telve. Tekintettel nazekan létére nem is csodálom, hogy érdekelte Gehenna és az ottani élményeim. Kíváncsian itta szavaim egy pohár forró, fekete nedű mellett, s pár óra múlva, mikor végére értem a beszámolónak megemlített két idegent, egy nőt és egy férfit akik kerestek úgy egy héttel a kapunyitás után.

 - Merre vannak most? – kérdeztem.

 - Nem tudom. Azt mondták a környéken lesznek, és ha előkerülsz biztosan tudni fognak róla. Mikor megnyílni kezdődött ismét a kapu gyorsan körbejártam Dreamfallt de sehol se találtam őket, így úgy döntöttem, hogy idejövök, mert velük is először itt találkoztam. A nő aggódott érted. A férfi nem tudom. Idegesnek tűnt talán.

 - Jellemző – mosolyogtam. – Dante nem mutatja az érzéseit. Megpróbálja elleplezni őket. Carmi meg…

 - Mi van velem? – hallottam a hangot, ami boldogabbá tett még a kávé szürcsölésénél is. – Mondjad csak nyugodtan Alen.

 - Mindegy – húztam ölembe, s úgy karoltam át. – Már mindegy.

 - Még jó hogy nem kell sokat várnunk mi? Több mint két hónapra tűntél el – szúrt le Dan, de hangjában kajánság volt.

 - Hé. Azt nem mondtam. Azt mondtam, hogy most nem kell két évet várni arra, hogy előkerüljek. Különben is, az időm jórészét bezárva vagy egy keresztre szögezve töltöttem. – Elkerekedett a szemük. – Hosszú. Majd elmondom. De legalább a lánc új tulajra lelt – vigyorogtam gonoszan.

 - Lucifer mi? – kérdett Brodyr. – Ezek szerint nem lesz nyugtod egy darabig. Meg akar majd öletni.

 - Nem újdonság – sóhajtottam. – Most viszont el kell találnom a Világ Pereméhez is.

 - Azt beszélik csak akkor nyílik ki a bejárata, ha rásüt a nap a bejáratra.

 - Nem is olyan necces Clair.

 - Meg azt is, hogy ott mindig esik… - tette hozzá a nő. – Így már azért kicsit más nem?

 - Végül is… Majd csak megoldjuk. Gehennába is lejutottam. Oda se lehet majd nehezebb. Onnan már sima az út Ahennába, a mennyekbe. Deee…

 - Nem tudod, hol keresd a világ peremét mi?

 - Nem – sóhajtottam megadóan. – Reméltem, hogy mire visszaérek nektek sikerül kideríteni valamit Dan. De úgy látom még a borotvát se találtad meg.

 - Nicsak ki beszél… - vágott vissza.

 - Neked ott a katanád. Én meg nem értem rá.

 - Kölcsön adom ha nagyon szeretnéd – feccintette ki a hüvelyből a pengét.

 - Jajj fiúk hagyjátok már abba! – szólt Clair. – Kezdenek elsilányodni a poénjaitok.

 - De ha ő is borostás – nézett kiskutya szemekkel Dante. A válasz csak egy felvont szemöldök volt a lánytól. - Minden esetre a kocsi készen áll. Egy utcával arrébb parkoltunk. Indulhatunk is akár.

 Kezet ráztam Brodyrral, s útnak indultunk. Nem töltöttünk együtt sok időt, nem is alakult ki köztünk az a hű de nagy barátság, de elnyertük egymás bizalmát.

 Északra indultam. Padlóig nyomtam a gázt, ha lehetett volna még tovább tutira megtettem volna, de így inkább hanyagoltam a további brutalitást autómmal szemben. Szabad voltam újra, s ezúttal csak kéthónapnyi rabság után. Mintha meg sem történt volna így Tartarosz után. Gehennában harcoltam, beszélgettem, fogságba estem, alkudoztam, majd kifüggesztettek elrettentő példának. A titánok börtönében ezzel szemben csak edzhettem, a kedvenc dallamaim dúdolhattam, s ha beszélgettem is elvétve valakivel, az a halál lovasa volt, aki nem feltétlenül a legmegfelelőbb beszélgetőtárs.

 Lu igaz, hogy átvert, hogy lent tartson, de tudtam, hogy szavaim nyomot hagytak benne. Egyértelműen vágyott arra, hogy még több emberi lelket kínozhasson meg, hogy még többen gyötrődjenek és váljanak később az ő torz, morbid szolgájává.

 Vele szemben Ahennába nem volt ötletem hogy miként kéne érvelnem. Ott is természetesen jöhettem a tiszta lelkekkel, meg hogy elég már a harcból. De úgy éreztem, hogy oda kell még egy ütőkártya. Valami, ami mindent visz. Ha őket is sikerül meggyőznöm, az alvilági is biztosan kötélnek áll. Mert dacolni mer az Ő akaratával, de ellent még ő sem mondhat neki. Végül úgyis úgy lesz, ahogy a nagy simsjátékos eltervezte. Nekem nem volt más dolgom, semmint hatni a döntésére.

 A kopár, sivatagi környezetet lassacskán füves rétek, majd egy-egy fa, végül erdők váltották fel, s én mire észbe kaptam egy kihalt város utcáin száguldottam keresztül. Meglepetésemre elég sokat jöttünk, de kutatók vagy egyáltalán szövetségiek nem akadtak az utunkba. A benzintank kifogyófélbent mutatott, így megálltam egy benzinkútnál, s szinte csodával határos módon tele tudtam tankolni a Suprát.

 Némán haladtunk már napok óta. Keveset beszélgettünk, kerestünk bármilyen kapcsolatot is bárkivel, aki esetleg tudja merre van a Világ Pereme, vagy hogy hogy jutunk oda. Nem sok sikerünkre való tekintettel egy hónapnyi keresgetés után megálltunk pihenni végre. Egy üres nyaralót szemelt ki Dan a parton, s nekem sem volt ellenemre az ötlet, Carmi pedig egyenesen örömlázban tört ki.

 Bikiniben valami eszméletlen látványt nyújtott, idomai számomra tökéletesek voltak. El is akadt a lélegzetünk Dantéval, mikor is a vízben bírkóztunk és bohóckodtunk, majd egyszercsak feltűnt a lány. Abban a nyakatekert pózban álltunk meg, s úgy bámultuk őt. Majd mikor ráeszméltünk, hogy mit is csináltunk tulajdonképpen, folytattuk a bírkózást.

 Este deja vu érzésem támadt. Hasonlóan a gehennai álmomhoz most is a szirten ültem. A szél simogatta arcom, lengette hajam, s én hátratámaszkodva ültem és bámultam a horizontot, miközben a hullámtörés muzsikáját hallgattam s gondolkodtam. A nagy égimeszelő mindent lát elvileg, és mindenről tud. Tehát tudja, hogy mire készülök és hogy mit akarok. Mégse próbál megakadályozni benne, de nem is ad választ. Ez így bonyolultnak hatott, de akárhonnan is közelítettem, mindig arra a válaszra jutottam, hogy az elszántságom és a kitartásom teszteli. Nem lehetett másképp. Különben miért szívatott volna ennyit. És miért hagyná, hogy mindez megtörténjen velem.

 - Min gondolkodsz? – ült le mellém Clair egy lenge ruhában.

 - Hajh – sóhajtottam lassan. – Tudod a nagy játékos. Csak szívat engem. Tesztel, hogy méltó vagyok-e arra, hogy meghallgasson. Egyre inkább olyan érzésem támad, hogy feleslegesen gyűröm magam.

 - Nem felesleges. – Megfogta a kezem. – Amíg értelmesnek találod, addig nem felesleges. Ha pedig nem hajlana a jó szóra, még mindig verekedhetsz egy jót.

 - Nem. Nem akarok. Ha Ő úgy dönt, hogy az érveim nem megfelelőek, vagy egyszerűen csak nem tetszek neki, akkor minden mindegy. De erre is van egy B tervem.

 - Neked mindig van egy mi? – bújt hozzám.

 Finoman megcsókoltam. Lassan, hosszan. A hosszúak végén apró csókokkal kényeztette ajkam. Ha létezett is Ahennában a tökéletes boldogság, úgy éreztem nem fogható ehhez.

 - Fogjuk rá. Van pár ismerősöm akik már régóta szeretnék tiszteletüket tenni itt.

 - Azt ne mondd… - hűlt el egy kicsit.

 - A titánok. Igen. Az elsődleges anyagi síkon a félistenek képesek legyőzni őket. Azaz mi, nazekanok simán elboldogulunk velük. Elvileg… Mindegy. A lényeg az az, hogy a további síkokon, ahol Ahenna és Gehenna is elhelyezkedik, ők jóval erősebbek az isteneknél, démonoknál, miegymásoknál.

 - És mi a garancia arra, hogy visszajönnek majd ide?

 - Én – feleltem nemes egyszerűséggel. – És az, hogy el akarják majd pusztítani mindazt, amit nem ők alkottak. Számukra a tökéletes káosz az, ami természetes közeg. Így ha végeztek azokkal, akik egy korlátolt helyen vannak, sokkal nagyobb térre vágynak majd. És eljönnek majd ide.

 - Veszélyesnek hangzik. De Tartaroszt már nem lehet csak úgy megnyitni. A kulcsa a Világ Peremén van, és úgy hírlik kerúbok őrzik.

 - Loptam már nehezebb helyzetben is – mosolyogtam rá most én. – Ne aggódj. Minden rendben lesz.

 Még sokáig ültünk ott kint csendben, majd én törtem meg a hallgatást:

 - Tudod… Jól esett, hogy nem borultatok a nyakamba és nem ujjongtatok mikor a kávézóban találkoztunk.

 - Ez csak természetes – bújt hozzám. – Tudjuk hogy nem szereted se a felhajtást, se ha te vagy a középpontban. – Fejét a vállamra hajtotta, majd újra eltávolodott mellőllem.

 Nem sokára Dante is csatlakozott, s ahogy alkonyodott, úgy lett egyre gyönyörűbb a táj, majd a csillagok borította ég. Nem húzódott senki senkihez. Nem csak azért, mert Dannek esetleg rosszul esett volna a Carmi és köztem alakulófélben lévő kapcsolat, hanem mert egyszerűen így gyönyörűbb volt minden.

 Azokra az időkre emlékeztetett, amikor még a tetőre jártam gondolkodni. Persze egyedül. Csendes, békés, és gyönyörű. Elérhetetlen, ugyanakkor szinte karnyújtásnyira lévő.

 Pár nappal később szó nélkül léptem le mikor úgy éreztem végre kipihentem magam. Hajnal volt még, így nem ébredhettek fel a motor bőgésére. Erre nagyban rásegített, hogy visszatértem óta először nem bőgettem, hanem finoman, úriember módjára hagytam el a helyszínt.

 Nem tudtam, hogy hova kellene mennem. Talán le délre az őserdőkbe. Talán északra a jég és hó birodalmába. Talán csak egy házzal odébb. Talán el se kellett volna mozdulnom. Nyugodtan élhettük volna ott a bujdosók életét. Egy elhagyatott város a tengerparton, annak is a szélén fekvő apartman. Minden bizonnyal évekig ellehettünk volna ott. De közben háború dúlt, ami egyszer véget ér. Amikor pedig véget ér egy háború, újra benépesítik a nagyvárosokat, újra előkerül minden és mindenki, úgy azok, akik végigharcolták, mint ahogy azok is, akik elrejtőztek a borzadalmak elől.

 Legszívesebben az utóbbi tábort erősítettem volna. Nem a gyávaság miatt. Pusztán azért, mert nem szerettem azt, amivé tett ez az egész: egy harcossá. Nem szerettem a kezembe venni a fegyvereket, vagy egyáltalán megütni valakit. Jobban szerettem mikor békésen besurrantam valahova, és maximum leütöttem egy-két őrt.

 Mégis, mikor oda került a sor, valamilyen oknál fogva az élvezetet kerestem az egészben. Lehet, hogy csak azért, hogy érdekesebb legyen, és ha már ez van, akkor ne unalmas vérengzés legyen, hanem legyen eleganciája és szépsége. Természetesen a maga módján. De felötlött bennem az a gondolat is, hogy félvér vagyok. Ez a vívódás, a vérontás ellenesség az angyali felem miatt lehet, az öröm érzése közben pedig a démon felemé.

 És ezen a ponton jutottam el oda, hogy életemben először szerettem volna ismerni a szüleim. Szerettem volna többet tudni róluk. Hogy kik is ők? Hogyan találkoztak? Mindent, amit egy gyermek csak tudhatott róluk. Vagy ha ezeket nem is, legalább azt, hogy hogyan néztek ki.

 Ezt elvetettem. Már nem élnek. Nem volt rájuk soha szükségem, mindig meg tudtam állni a saját lábamon, és ez ezután is így lesz.

 Csörgött a telefonom. A kijelzőre pillantva a Carmilla nevet írta ki a ketyere. Nem vettem fel. Nem mintha nem akartam volna, de nem akartam semmit se. Aztán elhallgatott, és még sokszor újra felcsörrent. Aztán lassacskán figyelmem teljesen ignorálta az eszközt. Vezettem, üresen és gondolatok nélkül. Talán ezért is vettem észre túl későn a felém tartó kutatókat.

 Hirtelen ért a támadás, fel is borította autóm s én csak az övnek köszönhettem, hogy megúsztam pár fejbeveréssel a kormányba és egyebekbe. Kioldottam az övet, s kiestem a fejre állt autóból. Nem volt nehéz, az ajtót valahol arrébb elhagytam.

 - A kocsim. A francba.

 Ami ez után jött, nem nevezhető harcnak, még verekedésnek sem. Nemcsak hogy bedühödtem amiatt ami járművemmel történt, egyenesen tomboltam. Érzések, emlékek fájdalmas árját zúdítottam a négy szerencsétlenre.

 Egy hete jártam gyalog. Autóm elvesztése egyfajta gyermeki szomorúságot és zárkózottságot idézett elő, így nem kerítettem újabbat. A régit akartam vissza.

 Egy hátiba volt belepakolva kaja és innivaló, s onnantól kezdve mindig figyeltem a környezetemre, nem lankadtam. Egy nagyobb városban találkoztam Lina nyomaival. Ez ötletet adott.

 Hívtam a démonoid lányt, s fel is vette.

 - Tessék? – vette fel.

 - Itt Alen. Segítség kell. Most.

 - Gyere Buckshotba. Itt bevárlak és megbeszéljük a dolgot.

 - Két nap és ott vagyok.

 Nem folytattuk a társalgást. Tisztában voltunk vele, hogy amikor majd személyesen is találkozunk mindenre lesz időnk, mindent részletezhetünk a terveinkről és elképzeléseinkről a másiknak.

 Nem tudom, hogy villogásaim miatt, vagy csak azért mert már annyira megritkítottuk soraikat, de a kutatók elkerültek messzire. Hírüket se hallottam, színüket se láttam a két nap alatt míg Buckshotba értem.

 Ott már vártak rám. Egy fiatal angeloid jött elém, s elvezetett Elainehez.

 - Üdv – köszöntem előre.

 - Ez új – mondta. – Kövess.

 - Hová megyünk? – kérdeztem, amint egy alagsori folyosón vezetett végigfelé.

 - Mint már tudod, a megfelelő vérvonal a megfelelő erő és tudás birtokában közvetlen kaput nyithat Gehennába. Ugyan ez a helyzet Ahennával is. A jó személy kell.

 - Az pediiig… A legutóbbi Krisztus volt. Ő meg tuti nem jön le. Az még egy apokalipszist jelent, és bármennyire is legyek erős, vele nem harcolhatok.

 - Hülye vagy. Ki mondta, hogy ez lesz. Természetesen a Világ Peremére megyünk el…

 - Álljunk meg egy pillanatra – perdítettem meg a karjánál fogva. – Csak én megyek. Mit gondolsz miért nincs velem Dan vagy Clair?

 - Ezt majd később megbeszéljük. A lényeg, hogy a Világ Pereme egy olyan hely, ahol mindig esik az eső, de csak akkor nyílik meg a bejárata, ha rásüt a nap. És mint tudjuk, az eső fellegekből esik, amik eltakarják a napot.

 - Nem kértem elemi sulis földrajzoktatást. Ennyire nem vagyok hülye – morogtam.

 - Ha bejutottál, onnan több út vezet majd. Mindegyik más és más síkra. Van, amelyik egy másik helyre itt az elsődlegesen, van amelyik Ahennába, és van amelyik Gehennába. – Úgy folytatta, mintha meg se hallott volna. – A baj az, hogy ezeken kívül még rengeteg sík van, és hidd el, van olyan hely ami még Gehennánál is durvább.

 - Tartarosznál nem lehet rosszabb – jegyeztem meg.

 - Figyelsz te rám?! – háborodott fel.

 - Naná hogy figyelek. Te nem értesz meg még mindig. Nem érdekel hol kötök ki, nekem csak annyit tégy meg, hogy elvezetsz a Peremhez. A többit bízd rám.

 - Te teljesen hülye vagy Alen. Ez volt mindig a baj. Hogy nem gondolkodtál. Mi van, ha rossz kapun mész át? Vagy ha visszatévedsz apámékhoz? Neked mindenképpen a mennyekbe kell eljutnod. Ha nem így lesz ez az egész soha nem ér véget.

 Nem szóltam semmit. Mélyen nézett a szemembe, mintha egyenesen a gondolataimba, lelkembe, szívembe, májamba, és egyéb testrészeimbe látna. Végig simítottam az arcán, ő kezével megfogtam enyém és ott tartotta kicsit.

 - Van más terved is mi? Nem ilyen egyszerű, kis könnyed sétagalopp. Valami nagy és monumentális.

 - A Peremen őrzik Tartarosz kapujának a kulcsát. Azt is ellopom. Ha nem jön be ez az egész, elpusztítok mindent.

 - De… - elgondolkodott. Még fogta a kezem, megszorította. – A titánok…

 - A titánokkal ezen a síkon egy félisten simán elbír.

 - Meg akarsz ütközni velük? – keze szorosabban fogta az enyém.

 - Khronosznak még amúgy is jövök egy verekedéssel – fordítottam félre a fejem. – Ne kérlek… - előztem meg kitörését. – Így kell lennie, amennyiben Ahenna nem fogadja el a helyzetet és nem hallgat meg.

 - Ez túl sok Alen. Még neked is. De nem tehetünk mást – mondta lassan. Szomorú volt. Fájt neki. – Ha úgy látod ez a legjobb megoldás, így kell tennünk…

 - A legjobb? – keserűen nevettem. – A legjobb az lett volna, ha a Fekete Vizet el sem hozom. Ha nem fogadom el azt a munkát. Tőre csaltak, de nem tudom ki volt az. – Még jobban szorította a kezem, s lehajtotta fejét. Sírt. Halkan, mintha nem akarta volna hogy tudjam. – Mit tudsz? – kérdeztem.

 - Rex. És Lisanna. Ők vertek át. Miután lementél Tartaroszba ez nyilvánvalóvá vált. Elárultak minket, és önmagukat is leleplezték. Segítettek téged eltenni láb alól, hogy Lu és Ő újra birtokukba vehessék az itteni világot.

 Éktelen haragra gerjedtem. Az egyik, aki felnevelt, a másik, aki miatt oly sok szenvedésen mentem keresztül. Mindkettő elárult és eladott. Mindkettő közelebb állt hozzám, mint bármikor bárki. Mindkettőért képes lettem volna az életemet adni.

 - Miért? – kérdeztem enyhe dühvel. – Mit kaptak cserébe?

 - Nem tudom. – Hangja rémült volt. Talán tőlem ijedt meg, hogy elkezdek tombolni, pusztítani. - Miután elárultak téged és leleplezték magukat eltűntek. Azóta semmi hír felőlük. Semmi jel, vagy nyom ami rájuk utalna.

 Gyorsan vettem a levegőt. Próbáltam megnyugodni, s mikor ez helyjel közzel sikerült is, egy hosszú sóhajjal lehajtottam a fejem, majd újra felemeltem.

 - Hová megyünk most? – szűrtem a kérdést a fogaim között Elaine-nek.

 - Egy látnokhoz. Ő majd elmondja az utat a Világ Peremére. Ő tanított meg engem is arra, hogy hogyan utazhatok haza és jöhetek vissza.

 - Vezess hát – bontottam ki kezem a fogásából, s ő szó nélkül fordult meg, hogy utat mutasson.

 Egy szűk, mondhatni lyuknyi szobába vezetett a folyosó. Két geyrtyával volt megvilágítva két oldalt, és még kettő volt az íróasztal két szélén. Az ágy mondhatni szerzetesi egyszerűséggel bírt. Egy párna, egy lepedő, és egy pléd. Az asztal előtt egy rozoga széken görnyedt, csuhás alak ült, és írt.

 Nem láttam rá mit ír, de különösebben nem is érdekelt. Sokkal inkább érdekelt az, amiért idejöttem, vagyis az úti célom. Előre léptem volna, de Elaine elém tartotta kezét akadályozva engem. Ránéztem, majd eltoltam kezét és a csuhás mögé léptem. Nem néztem át a válla felett, mivel a legtöbb író míg nem publikálja, féltve őrizgeti – néha még jobban félti mint életét – az alkotását.

 - Hé szerzetes – kezdtem békésen. – Azt mondják látnok vagy.

 - Talán – jött a válasz. – Talán nem.

 - Tudod hova kell mennem?

 - Talán – jött ismét a válasz. – Talán nem.

 Hátranéztem, a lány csak vállat vont.

 - Alen Chain vagyok…

 - Tudom – vágott a szavamba.

 - Nanáhogy, most mondtam – dohogtam.

 - Nyugodj le Altemor. Attól, hogy dühöngeni kezdesz, még nem leszel sem több, sem kevesebb. Nézz magadba, és megtalálod a válaszaid.

 - Na jó én kinyírom – fordítottam meg ballal a vállánál fogva, s jobbom az egyik penge markolatára csúszott. Meglepetésszerűen ért, hogy vak. Nem látott, szemei fénytelenek voltak, és mindkettőn éktelen függőleges heg mutogatta magát.

 Mielőtt még magamhoz térhettem volna mozdult az öreg, és én a levegőben pörögve találtam magam, majd egy nyekkenés kíséretében a kőpadlón landoltam. Lábai is telve voltak sebekkel, hegek tarkították mindenhol.

 - Bárki is legyél öreg… Annyi biztos hogy te sem ma kezdted az ipart, és hogy számos csatát megéltél – mondtam némi alázattal a lábainak.

 - Ha velem beszélsz állj fel és rám nézz. Ne a lábaimnak dumálj kölyök. Jézus Krisztus ki a fenének képzeled te magad? Attól mert legyőzted a két erősebb lovast, még nem kéne ennyire nyeregben érezned magad.

 - Még mindig meg akarlak ölni – mondtam miután felálltam. Jutalmul zacskón rúgott, én pedig térdre rogytam előtte. Halk kuncogást hallottam hátulról. – Most már tutira kinyírlak öreg – álltam fel a térdemre támaszkodva. Ismételte az előző műveletet hasonló erővel, én pedig a földön fetrengtem.

 - Erőszak erőszakot szül – csicseregte.

 - Te fogsz megszülni ha egyszer a kezeim közé kaplak.

 Újra felé indultam, de már számítottam az újabb orvtámadásra, így azt könnyedén hárítottam. Nem okozott a látnoknak problémát, új ötlettel állt elő: előre vetette magát, és a nyakamba kapaszkodva a fülembe harapott.

 - Aaaaaaaaargh – ordítottam dühösen, s a falhoz csapkodtam magam. Csak magam. Az öreg addigra visszaült a helyére, és valahonnan egy csészét szervált, amiből kényelmesen iszogatott valamit.

 - Nem ízlesz – vetette nekem.

 - Akkor mi a kurva életnek kell harapdálnod? – fakadtam ki legyőzötten.

 - Látod? Még csak komolyan se vettem az egészet, és mégis megadtad magad. És még te akarsz eljutni Ahennába… Fiam neked esélyed se lenne a Peremhez való eljutásnál. Túl sok a düh benned. Épp ezért nem mondom el, hacsak nem hagyod, hogy tanítsalak.

 - Nincs annyi időm… Időnk… - Ingerült voltam, de alázattal szóltam az öreghez. Másként nem is mertem már… - Ha nem jutok el elég hamar a mennyekbe, Lucifer meggondolja magát, és akkor kurvára cseszhetem az egész kibaszott kéthónapos kiruccanásomat Gehennába.

 - Jaj ne legyél már dühös csak mert kiszögeztek a saját fegyvereiddel. Lu azóta is nyögi a láncot. – Itt megengedtem magamnak egy gonosz mosolyt. – De a káröröm se vezet sehova tolvaj.

 Hablatyolt nekem sok dologról ezután az öreg, a felét nem értettem, a másik felére meg nem figyeltem. Lina pedig végig mosolygott. Dörzsöltem a halántékom már, megfájdult a fejem a sok szövegeléstől.

 - Öreg. Tisztelettel kérlek. Mondd el az utat a Világ Pereméhez, és hogy melyik kapu vezet Tartarosz kulcsához, és melyik Ahennához.

 - Szóval ha nem jön be ez az egész beszélgetősdi, radikálisabb dolgokhoz nyúlnál… - vakargatta hirtelen nőtt szakállas állát, majd az üres tekintetével úgy bámult rám, mintha a lelkemig látna. – Nem, nem tennéd meg. Csak blöffölni akarsz majd vele, így elérheted a célod. Szerinted. De hadd meséljek el valamit. Ahenna nem tárgyal betolakodókkal. Olyan leszel nekik mint valami terrorista. Szépen végigdumáltatják veled a hülyeségeid, aztán megvakítanak, és ledobnak azzal az adottsággal, hogy tisztán lásd mi lesz a vége a dolgoknak. Tapasztalat fiam. Tapasztalat.

 - Tehát te már jártál odafent. És ezt tették veled. – Elgondolkodtam. Ha rám is ez a sors vár, inkább kérdés és minden előzetes nélkül kieresztem a titánokat. De az rengeteg hallállal járna. Azt pedig nem akartam. – Hol van a kulcs öreg?

 Elvigyorodott.

 - Bevállalod a vakságot. Ha nem tudod meggyőzni őket, attól még megvakíthatnak, de ki tudod nyitni a kaput. Kár hogy nekem nem volt hozzá bátorságom… - Talán tévedtem, de szomorúságot véltem felfedezni a hangjában. – Ne is kérdezd, igen. Én is egy vagyok a tolvajoknak. Scarra. Talán még emlékszel. – Keserű mosoly jelent meg az arcán.

 - Hát hogy ne emlékeznék rád. A háború előtt te voltál és Carmi aki mindig mellettem állt nyíltan és feltétel nélkül.

 - Nos, sikerült a kutatóktól Fekete Vizet lopnom, és eljutottam a Világ Peremére. Vagy talán ők vezettek el. Ez már lényegtelen. Elloptam a Tartarosz kulcsát – a csuha alá nyúlt, és egy egyszerű, háromágú fémdarabot húzott elő. Forgatgatta már érzéketlen szemei előtt, mintha csak gyönyörködne benne. – Eltaláltam Ő elé is. Pontosabban csak a hírnöke elé. Meghallgatott, majd elutasított, s mikor felkeltem, már ebben a kis gyönyörűséges kecóban voltam a csuhában, minden további fény érzékelése nélkül. – Nem tévedtem, arca is tükrözte a szomorúságát. – De nem volt bátorságom sohase használni ezt a nyomorult kulcsot. – Felém nyújtotta, s én meredten néztem. – Vedd, és használd, ha kell. Te fel fogod. Lesz elég bátorságod, és erő terében is túlteszel rajtam bármikor.

 Nem tudom miért, de átöleltem. Régi barát, és mondhatni már a sírban volt. Mégis segített nekem. Igaz először még össze-vissza szívatott, de így utólag belegondolva az elmúlt lassan három évet kaptam meg egyben. Eszembe jutott a mondás, miszerint: Nem tudod mit veszíthetsz, amíg el nem veszíted. Ezt kibővítettem még annyival, hogy: és míg újra meg nem találod.

 - Köszönöm Connor.

 Nem lepődött meg azon, hogy a valódi nevén szólítottam. Talán még jól is esett neki, mert elmosolyodott.

 - És most. Az út a Világ Pereméhez, amin én is végig mentem….