Genezis 13. rész - Genezis

 Mióta megjött Mihály, olyan furcsa érzésem volt. Gábriel mellett nem volt ez, bár vele nem is itt találkoztam. Talán csak a paranoia szólt belőlem, de nem bíztam benne attól tartva, hogy ha  nem figyelek történik valami aminek nem igazán kéne hogy történjen - már amennyiben el akarom érni a célom.
 Hablatyolt ott össze-vissza arról, hogy mennyi problémát jelentek és hogy mennyi galibát okoztam. Nem igazán figyeltem oda arra, amit beszél, jobban lekötött a környezetem. Ennek ellenére nem esett ki a látóteremből, és hallottam ami mond. Csak nem érdekelt.
 - Figyelsz te rám? - kérdett mikor észrevette érdektelenségem.
 - Bocsi. Nem azért jöttem, hogy szemrehányásokat hallgassak naphosszat, hanem hogy tárgyaljak.
 - Miről?
 - Jaj ne tegyél már úgy , mintha nem tudnád... - Csendben nézett szenvtelen arccal rám. - Jó, legyen. Azért jöttem, hogy befejezzük ezt a háborúsdit.
 - Ezt hogy képzelted el?
 - Lent is jártam, és ott meggyőztem Lut... Asszem... A pokolba  egyre kevesebb bűnös lélek érkezik, egyre kevesebb kínzódik el, hogy aztán démonná és egyéb torz döggé változzon. Ez azért van, mert ezzel a hadjárattal fogyatkoznak a hívők. Már nem hisznek bennetek, hanem tudják hogy léteztek. Ez különbség. Lefogadom, hogy Szent Péternek sem sok dolga van mostanában a kapunyitogatással. Elvesztitek ti is őket.
 - Amíg nem örök kárhozatra jutnak, addig jó.
 - Mondod te. De ne gyere már ezzel a sületlenséggel te hülye. Ha nincsenek lelkeitek nincs erőtök, tudom jól. Jelen helyzetben én elég lennék ahhoz, hogy elpusztítsam Ahennát. - A kezek a markolatokra csúsztak, én zsebre vágtam a sajátjaim. - Ezt ti se akarjátok, én mégúgyse - vetettem oda. - Én csak nem akarom, hogy több vér folyjon értelmetlenül. Vonjátok ki az angelideket és a kutatókat, és garantálom, hogy a Sátán is így tesz majd.
 - És ti? Nazekanok?
 - Béke. Nem avatkozunk a dolgaitokba, ti pedig békén hagytok minket.
 - Nem érted. A nazekanokkal alapból nincs baj. Bújkálnak,vadászgatunk rájuk, meghalnak, stb. Itt a probléma veled, és Dantéval van. Ti ketten túl nagy veszélyforrás vagytok ahhoz, hogy maradjatok.
 - Dantéval nem lesz gond. Ha megkérem eltűnik.
 - És te?
 - Még meggondolom. Ha visszavonultok, és úgy látom vége ennek az egésznek, én is eltűnök. A Világ Peremén van még pár ajtó, amire kíváncsi vagyok.
 - Nos Alen - kezdte egységnyi csend után lassan. - Az érvelésed jó, helyes, de... Időről időre meg kell tisztítani a világot. Az özönvíz, a pestisjárvány, ez mind erre szolgált, ahogy ez is most.
 - Tartarosz - sóhajtottam.
 - Mi van vele?
 - Kinyithatom, és rátok szabadíthatom a titánokat. Örülni fognak egy kis kirucccanásnak.
 - Blöffölsz - mondta kicsit óvatosabban.
 - Valóban? - vettem elő az eszelős tekintetem. Hatása nem maradt el. - Tudom hol a kulcs a kapujának, és tudom hol a kapuja a kulcsnak. A helyetekben meggondolnám ezt az egészet. Mert most gyakorlatiilag mindegy mit teszek, Őt nem pusztíthatom el, sem Lut, még ha le is tudnám győzni őket. Ők viszont kinyírhatnak bárkit, és Khronosz a bosszútól és dühtől elvakulva biztosan meg is tenné. Lásd be Mihály: így, vagy úgy, de véget vetek ennek az egésznek. De én a mindenki számára előnyössel jobban megbékélnék.
 - Nem akarsz úgy bevonulni a történelembe mint aki elpusztított mindent és midnenkit mi? - kérdezte gonoszan.
 - Ugyan kérlek. Ez engem egyáltalán nem izgat. Csak rühellem a felesleges vérontást.
 Egy szakálla, hosszú hajó, harminc körüli emer lépett közénk.
 - Krisztusom te mit akarsz itt? Tűnj el hülye Nem veled van dolgom - vetettem oda, mivel nem tudtam ki az.
 - Ő vagyok, igen - felelt szelíden.
 - Remek - forgattam a szemeim. - Mit akarsz?
 - Köszönöm Mihály, elmehetsz - fordult az arkangyalhoz. - Tehát Alen. Azt mondod, hogy vagy kötélnek állunk, vagy elpusztítasz mindent. Utóbbi ellenkezik azon állításoddal, hogy nem szereted a vérontást. Még egy nazekanhoz képest is... Igen pofátlan vagy. - Igen, megvolt miért utálom az ipsét: az idegesítően szelíd stílusáért.
 - Tolvaj vagyok, mit vársz? - kérdeztem. - Mellesleg mi is apád teremtményei vagyunk. Ha nem akarja, akkor nem szület meg egyetlen nazekan sem. Életet a helyiek teremtenek, nem Sátán. Ő elveszi azt - tettem még hozzá, mikor a földre kezdett mutogatni mondatom végén. - Most meg azt akarjátok tenni velem mint Scarrával? Megvakítotok és egy lyukba zártok?
 Megfordultam és arra indultam, amerről bejöttem.
 - Most hová mész? - kérdett utánam a Fiú.
 - Megyek, megnyitom Tartarosz kapuját. Itt feleslegesen téptem a számat...
 - Azt nem engedhetjük.
 A csapat angyal előttem termett, Mihály mögöttük várt. Kivont fegyverek és csúnya tekintetek szegeződtek rám.
 - Basszátok meg - nyomtam el egy káromkodást, s kihúztam kezeim a zsebekből. - Gyertek csak!
 Küzdőállást vettem fel. Erre ők szárnyat bontottak, s úgy kezdtek le-le csapni. Ezek elől könnyűszerrel lépkedtem félre és forogtam el, miközben haladtam tovább.
 Furcsán az az érzés fogott el, hogy ezek osztódnak, most szülnek, vagy valami, mert egyre többen lettek. Már nem hagytak időt a haladásra, muszály voltam előhúzni egyik pengém, és meg-meg sebesíteni egy-egy merészebb angyalt. Ettől függetlenül "állóháborúvá" vált az egész, nem tudtam előrefelé lépdelni. Sőt. Visszafelé szorítottak a folyamatos csapások, mígnem már mindkét pengémmel vagdalkoztam.
 Aztán egyszer elpattant a húr, és már nem érdekelt ki, mi, hol, nekiálltam szabdalni mindent ami túl közel merészkedett hozzám. Hullottak az angyalok, pedig még annyira nem is vadultam be. Számuk mégse fogyatkozott, viszont egészen szép, vörös utat hagytam magam után. Akár a sárga út is lehetett volna Óz birodalmában. De nem az volt.
 Egyetlen lélegzetnyi pillanathoz jutottam, s én nem haboztam: két kardommal keresztbe csaptam magam előtt, s a lökéshullám utat nyitott nekem.
 - Még mindig nem értitek?! - kiáltottam a zavarba. - Nem akarom ezt, de nem állíthattok meg!
 Nem, valóban nem tudtak. Folytattam véres utam a sejtett kijárat felé, és ha már ennyire fel akartak tartani, valószínűleg jó felé mentem. Bármennyire is nem tetszett ez a módszer, nem hagytak más választást. Muszáj volt megtennem.
 Órák óta vagdalkozhattam, de még mindig úgy éreztem, hogy nem jutok sehova, és feltűnt, hogy itt ha megölök valakit, az ne mtűnik el, mint Gehennában. Itt egy kis idő után újra feltámad. Szóval ez lenne az a bizonyos örök élet, és bár nem feszítenek keresztre, örökre itt tarthatnak ilyen módon, mivel ide csak a Peremen keresztül lehet eljutni jelenlegi állás szerint, ott pedig már ismét esik, és ha valaki mégis fel akarna jönni, annak nagyon nehéz dolga lenne a dögökkel is. Nem, nem számíthattam ezúttal semmiféle mentőosztagra vagy személyre.
 - Nem akarok megölni senkit nem tűnt fel?! - ordítottam újra közéjük, de szakadatlanul jöttek a csapások. Nem volt egy pillanatnyi szünet se amit hagytak volna, s végül elérték, hogy komolyan vegyem.
 Fellobbantak a lángjaim, és egy lángorkánhoz hasonlatos jelenséggé változtam. Pörögtem, forogtam, kéken világítottam. Mint egy bazi nagy csillagszóró, csak jobb mert én nem fogytam ki olyan hamar. A sebek ezentúl már nem gyógyultak, a létszám is csökkenni látszott. Ismétlődő arcok már nem voltak, s én is ismét egyenesen előre haladtam. Aztán egyszer csak elfogytak az angyalok, s az én utam igaz, kicsit lihegve, de már nyugodtan vezetett.
 Az ajtó, amin átléptem egy konkrét helyre vezetett Ahennában, így mikor oda értem, semmi nem volt ott. Ellenben a kapu amit Péter őriz már látszott. Arrafelé vettem az irányt hát, hogy kijussak Ahennából.
 - Várj! - kiáltott utánam Mihály.
 Megálltam, de nem fordultam meg.
 - Mit akarsz? - kérdeztem.
 - Meggondoltuk magunkat. Te tényleg képes lennél elszabadítani a titánokat, nem úgy mint Scarra. Elfogadjuk a megállapodást, amennyiben tényleg el fogod hagyni az elsődleges anyagi síkot és nem ide vagy Gehennába mész.


 Újra a földön jártam. Mondjuk mindig is azon jártam, de most azon a földön, ahol születtem elvileg. Saranith romjai között járkáltam. Kölyök korom jutott eszembe, mikor szinte még járni se tudtam, de már csentem el ezt-azt. Aztán hamar tíz éves lettem, és megszöktem az árvaházból ahol odáig nevelkedtem. Az utcai élet kemény volt egy gyereknek, de jól feltaláltam magam, és elvoltam a magam módján. Lehetett volna rosszabb is.
 Olyan tizenöt éves lehettem, mikor Rexszel először találkoztam. Nem volt túl kellemes, tekintettel arra a tényezőre, hogy akkoriban ő is egyike volt a hercegeknek, én pedig megpróbáltam lenyúlni a tárcáját. Persze nem dőlt be, de valami miatt megtetszettem neki, és rövid vita után magához vett. Tőle kaptam az Altemor nevet is. Elkezdett nevelgetni. Zárnyitásra tanítgatni, a zsebmetszés fortélyaiba vezetett be, lopakodásra okított. Még egy külön edzőpályát is épített nekem a tizenhatodik születésnapomra. Nem sokkal ez után ismerkedtem meg Lisannával.
 Szokványos nap volt az is, már a társasághoz tartoztam én is. Be kellett törnöm egy oltári nagy kúriába és ellopni valami papírokat. A meló kudarc lett, mert egy lány lakott egyedül a kúriában az inassal meg minden egyébbel. Viszont ahogy behatoltam éjjel, ő nem tudott aludni és lement a konyhába egy pohár akármiért. Konkrétan rámbaszta a villanyt, aztán az egész hűtőt. Csak hogy utána bocsánatért esedezzen nekem. Vicces volt a maga módján, bár mikor megtudtam, hogy buktam a melót és az egész hamis volt, kicsit kiakadtam. Később többször összefutottunk, jó barátok lettünk. A kettőnk élete ugyanis nemigazán fért össze: az okos, szép, gazdag lány, és a hülye, csapzott, tolvaj srác. Nem is akartunk többet.
 Egy év ismeret után kezdtem önállósodni hála Lisának. Finanszírozott, sőt párszor még tőle is kaptam megbízást. Ekkor már tizenhét voltam javában, és haladtam felfelé a Tolvajok társaságának elitje felé. Párszor ő is velem jött, ha neccesebb melóm volt, hogy segítsen. Már közel álltam ahhoz, hogy a hercegek közé avanzsáljanak, vagy legalábbis megpróbálkozhassak a vizsgával. Vagyis hogy megpróbálhassak bejutni egy gyűlésükre. Aztán jött az a bizonyos őr, és egy évre teljesen visszaestem. A legegyszerűbb munkákat is képes voltam elbaltázni, és a legnehezebb munkákat voltam képes megoldani mint egy gyatra fejtörőt. Teljesen összezavarodtam. Húsz éves voltam, mire teljesen helyre rázódtam, s bejutottam a hercegek közé. Rex ekkor vonult vissza.
 Saranith romjai között lépkedtem. Felfogtam hol vagyok, tudtam hogy mi történt. Láttam minden csapást, robbanást, mintha csak előttem történtek volna meg. Mégis szemem - vagy talán elmém? ki tudja - a régi, nyüzsgő, szép várost látta. Emberek mentek el mellettem, autók rohangáltak az úton, napfény csillant meg a nyári délutánban a felhőkarcolók és lakóházak ablakain. Igen. Még a Vargollal vívott nagy csata előtti képek voltak a fejemben. A játszótér mellett haladtam, ami anno az álmomban is szerepelt. Rozsdás vasak, széttört fa és elmállott műanyag a hintákon. A libikóka valamilyen úton-módon vízszintben volt tökéletes egyensúlyt mutatva. Ugyanakkor arról is lekorhadt már a fa, és a vörös méreg ette testét.
 A tolvajok tornya felé vettem az irányt. Immár harmadjára mentem végig ezen az útvonalon - először ugye álmomba - és most is másként volt. Most teljesen tökéletesen üres volt az egész. Nem számított, nem is akartam találkozni senkivel és semmivel már. Talán Carmival és Dantéval, esetleg Linával még egyszer. Számomra már csak egy volt a lényeg: elértem a célom és az angelidek, démonidok és kutatók eltűntek ebből a világból. Persze szépen lassan visszaszivárognak majd, hogy uruk kedve szerint próbálják manipulálni az embereket, de azzal már nem lesz dolgom, és persze ígéretemhez híven nem is leszek itt. Vagy ki tudja még.
 Mire a torony elé értem már esteledett. Vagy nagyobb volt a város mint emlékeztem rá, vagy lassabban sétáltam mint ahogy gondoltam. A torony érdekes módon nem változott. Még mindig abban a kettévágott állapotban volt, amiben anno hagytam. Persze ezt is elkezdte enni az idő, de mintha a torony felett nem úgy múlt volna mint más felett.
 Újabb emlékek ütötték fel a fejüket: megbeszélések, viták, összezörrenések más hercegekkel, territóriumok felosztása és sok más még. Végül pedig a Vargollal vívott első harc.
 - Látom nosztalgiázol.
 A hang, mely mögöttem szólalt meg mennykőcsapás szerűen ért. Ismertem, túlságosan is jól. Hosszú időt töltöttem együtt a tulajával.
 - Mi a faszt keresel itt? - nyögtem.
 - Téged. Nem egyértelmű? - jött egy nő hangja is.
 - El akarjátok mondani, hogy miért árultatok el? - kérdeztem.
 - Nem egészen. De megtehetjük azt is - felelt Rex ezúttal a kérdésemre.