Genezis 12. rész - Ahenna

 A könnyek továbbra is hullanak. Mindig is hullottak, és ez után is hullani fognak, ha sikerrel járok, ha nem. Négy napja voltunk úton és lövésem nem volt merre lehetünk. Időm nagy részét ugyanis azzal töltöttem, hogy kifelé bámultam az Ason Martin ablakán, és az előzőhöz hasonló, vagy teljesen eltérő gondolatok kergették egymást a fejemben.
 - Aludnod kéne - szólt meg Elaine, kizökkentve elmélkedésemből.
 - Aludtam ám - vetettem oda fél vállról.
 - Mikor?
 - Múlt héten.
 - Hülye.
 - Tudod mi a jó ebben az egész kibaszott helyzetben? - fordultam hozzá. Megvonta vállát. - Hogy azt a kocsit kötöd el, amelyiket akarod. Úgy vezet, ahogy akarsz. Senki nem von felelősségre és büntet meg vagy zár be.
 - Már amennyiben nem botlunk kutatókba - jegyezte meg savanyúan.
 A beszélgetés itt véget ért, én pedig visszatértem korábbi elfoglaltságomhoz. Nem nagyon vonzott a tudat, hogy talán nagy csetepatét kell rendeznem, hogy eljuthassak a Peremhez. Jobban élveztem volna egy pizza és pár sör mellett Tom és Jerryt nézni, de ez sajnos nem volt opció.Estére megálltunk és tábort vertünk. A csillagokat bámultam, és tovább gondoltam az egészet. Ha Ahenna kötélnek is áll, nem lesz könnyű. Kezdve azzal, hogy egyezséget kell kötnie Gehennával, és a szövetség ügyein kívül egyről se tudok, amiben valaha is dűlőre jutottak volna, vagy legalább ne egy vérfürdő lett volna a vége.
 - Mondd csak - kezdte Lina a tábortűz mellett. - Mire kell neked Rodhar pallosa? Jó, tudom, erős fegyver meg minden, de neked két közel ezzel egy szinten lévő pengéd van, amiknek az együttes ereje meghaladja azét.
 - Emlékszel a bemutatkozásomra Vargolnál?
 - Amelyiknél Dan mentett meg, amelyiknél megkergetett és laposra vert eltörve a gerinced, vagy amelyiknél kinyírtad?
 Elmosolyodtam, hosszú ideje talán először. Tudtam, hogy csak poénból és szívatásból sorolta fel mindhárom alkalmat, és hogy érti mire célzok. Így nemes egyszerűséggel csak ennyit feleltem:
 - Utóbbi.
 - Kettévágtál egy felhőkarcolót. És?
 - Iiigeeen - mondtam gonosz hangsúllyal. - Most az eget fogom.
 - Szóval egy csapással szét akarod majd vágni a felhőket. De erre miért nem elegek a sajátjaid?
 - Megmutatom - feleltem. Elővettem egyik kardom, és a kezébe nyomtam. - Üss meg teljes erődből a lapjával.
 Furán nézett rám, de megtette. Az eredmény: éppen beleremegtem. Aztán a pallost adtam oda neki. Nehezen emelte fel elsőre, de azzal már sokkal impresszívebb hatást ért el. A csapás ugyanis még engem is meglepett erejével, s a kidöntött fából kászálódva kifelé így szóltam:
 - Na. Ezért.
 Lina kacagott.


 Esett. Tudtam, éreztem, hogy már csak percek kérdése, így megállítottam az autót, és kiszálltam. Ő is kiszállt.
 - Tűnj el. Ne lássalak a közelben.
 - De..
 - Tűnj! El! - ordítottam le. Nem akartam, hogy a közelemben legyen. Nem akartam, hogy baja essen. Azt akartam, hogy boldog legyen, és ne legyen több baja. Hogy mindig csak mosolyogjon. Tudtam, hogy mellettem képtelen lenne erre.
 Az autó motorja felbőgött, s hallottam, ahogy megfordul, majd eltűnik, s én egyedül maradtam a szakadó esőben. Jó volt. Szerettem az esőt. Megnyugtatott. Illata elfelejtette velem illatát. Elázott testem feledtette velem ölelését. Csendes, békés kopogása pedig elnyomta a hangját a fejemben. Elindultam a Scarra által említett helyre vállamon a pallossal. Tocsogtam, vizes volt minden, hajam az arcomra, homlokomra tapadt. Megráztam fejem, bár nem sok értelme volt, de jól esett, hogy hajam csapódik jobbra balra, arról pedig a víz.
 Egy órát gyalogolhattam. Kicsaptam jobbommal a pallost.
 - Hé odafent! - kiabáltam a semmibe. - Még mindig nem akartok megállítani?! - Nem jött semminemű válasznak mondható jelzés. Megfogtam a markolatot balommal is, s megfordítottam a pengét, hogy felfelé indíthassam a csapást. - Akkor készüljetek mert jövök!
 Megsuhintottam a fegyvert felfelé, majd lefelé is rántottam. A hatás nem maradt el: a felhők szétrebbentek, az ég kitisztult - gyönyörű kék volt. Ezzel egy időben megjelentek a lények, akiket Scarra említett. A gehennaiakhoz hasonló lények voltak, azzal a különbséggel, hogy ezek mindent és mindenkit megtámadtak, aki élt és mozgott. Következik ebből, hogy ők már nem éltek, de mozogtak és nagyon is gyorsak voltak. Mindegyik felém lendült, de nem tudtam eldönteni, hogy melyik ér majd először hozzám. Ennek örömére feléjük hajítottam a fegyvert, ami nem kis káoszt és pusztítást okozott.
 - Meg akartok ölni?! RAJTAA! - ordítottam, s előrántottam a másik két pengét majd elkezdtem utat vágni köztük a kapu felé.
 Idejét se tudtam, hogy mikor kezdtem el a szabdalkozást, de annyiban biztos voltam, hogy nem tíz perce. Végül már csak egyetlen egy lény választott el a kaputól.
 - Te mi a faszt keresel itt? Takarodj vissza a kutadhoz. - Dühös voltam. A Fekete Víz őrzője nem feltétlenül az a dolog volt, amivel itt találkozni akartam. Erő tekintetében ugyanis jóval túltett rajtam mindenkor.
 - Altemor. Ennek nem kell így lennie. Nem kell elmenned Ahennába, és úgy is minden rendben lesz. Nem kell többet harcolnod. Nem kell több vért...
 - Elég! - törtem ki. - Ez az egész nem más, mint egy csapda. Nem akarják, hogy béke legyen, ahogy azt se, hogy eljussak Ahennába. De miért? Mondd meg nekem miért nem akarják, hogy feljussak a mennyekbe? Félnek tőlem? Felborítanám az egyensúlyt? Ha igen, akkor már azzal megtettem, hogy lementem Gehennába.
 - ALEN! - mennydörgött kettős hangján a lény. - Hallgass végig. Ha nem mész fel, pár év alatt visszaáll az élet a rendes kerékvágásba és nem lesz több gond. Ha felmész, azzal mindent elronthatsz.
 - Ezzel csak egy baj van - néztem eszelősen. - Már régen elromlott minden. Ha azt tudod, hogy mi lesz pár éven belül, akkor ezt az egész gyászságot is láttad. És felmerül a kérdés: miért nem állítottad meg? Miért engedted, hogy elhozzam a Fekete Vizet. Talán, mert te akartad ezt az egészet. Vagy talán mert félsz tőlem, tudod, hogy képes vagyok legyűrni téged. És nem akarsz meghalni. Márpedig ha nem akarsz meghalni, akkor takarodj az utamból, mielőtt apró darabokban viszem egyik feled Ahennába, a másikat meg leküldöm Gehennába.
 Nem jött válasz. Farkas szemet néztem két fejének egy-egy szemével, ami komikusan hatott. Végül elindultam a kapu felé kényelmesen sétálva, a pengéim a helyükre csúsztatva. Lassan sétáltam el az őrző mellett. Egy lába akkora volt mint én. Mégis valami miatt nem tartóztatott fel. Pedig könnyűszerrel módjában állt volna. A Világ Peremének kapuja felé tartva egyre inkább azon járt az eszem, hogy mégis mi a francot keres itt.
 Megfordultam, jobb karom lángra lobbantottam.
 - Hé te. Behemót - mondtam a kétfejűnek. - Miért is vagy te itt pontosan?
 Felém fordult, de nem válaszolt. Két feje elvigyorodott, kivillantak agyarai. Tehát ennyin áll a vásár. Elrugaszkodtam, ami vagy meglepte, vagy csak túl gyors voltam, de karom teljesen belefúródott a mellkasába.
 - Nocsak mi van itt. Ordított dühében, és a hátam kezdte marcangolni, széttépve kabátom és sálam amik cafatokban hullottak a földre a véremmel együtt, de csak pár ilyen csapásra futotta neki, mert markom összeszorult a szíve körül, s kitépte a szervet helyéről. A hüvelyek szerencsére nem sérültek, így azokat visszavettem a kardjaimmal. - Hajjaj. Vajon ez mi a francot keresett itt? - néztem a még meleg szervet a kezemben. Igen. Talán tényleg bekattantam. Jó érzés volt.


 A Világ Pereme. Nem volt nagy szám. Csak egy nagy, kör alakú szoba pontosan tizennégy ajtóval. Egy, amin bejöttem, és még három másik vezetett a mi síkunkra. Egy Gehennának és egy Ahennának. A többi meg különféle síkokra. Késztetést éreztem arra, hogy lemenjek megint Gehennába verekedni, vagy egy másik síkra hasonló célból, de akkor eszembe jutott, hogy más miatt vagyok itt. Beléptem hát a megfelelő kapun úgy véresen, immár csak hegekkel a hátamon, félmeztelenül.
 Hirtelen fény vakított el, de lassan kitisztult a látásom, s én egy virágos mezőn találtam magam. Idilli. Pillangók, pitypang, meg pipacs, és gyerekek. Sok gyerek, néhány felnőtt, és pár szárnyas is volt. Ide került lelkek és angyalok.
 Arkangyalt láttam pihenni egy bazi nagy fa árnyékában. Arra vettem az irányt. Mielőtt elé léptem volna, két másik angyal keresztbe tette előttem a kardját.
 - Srácok ezt ti sem gondoltátok komolyan - mondtam nekik. Mégse húzták el a fegyvereket. - Hé gyökér! - kiáltottam erre az arkangyalnak. - Beszédem van a főnököddel. Lennél olyan kedves és elé vezetnél?
 Válasz nem jött, de úgy tűnt hallott. Lassan felállt, kihúzta magát, és elmormogta nevét: "Garen." Az ő vezetésével indultunk meg egy kis ösvényen, ami akár a sárga út is lehetett volna felőlem Óz, a nagy varázsló kastélyába, csak vezessen el a célomhoz. Saját síkjukon csak angyalok, illetve démonok voltak. Nem voltak angeloidok, vagy démonoidok, akik nem oda tartoztak.
 Nem nagyon bízhattak meg bennem, mivel előttem is és mögöttem is két-két angyal haladt, s legelöl Garen. Talán azért kaptam a díszkíséretet, mert attól tartottak, hogy tombolni, gyilkolni, verekedni, pusztítani kezdek. Féljenek csak, gondoltam, mivel nem volt mitől. Nem harcolni, nem pusztítani jöttem Ahennába. Ha pedig ők nem tudták elfogadni ezt, az nem az én hibám.
 - Közvetlenül nem fog fogadni. Mihály szeráfot fogja megszállni, és úgy tárgyal veled.
 - Közvetlenül senki előtt nem jelenik meg mi?
 - De. A szeráfok előtt.
 Felvontam szemöldököm, de nem izgatott. Ennyi volt egyébként az összes társalgás a gyalogtúrán, ami köztem és Garen között, vagy a többi angyal között lezajlott. Kellemes környék volt ez, bár a maga módján a pokol is tetszett.
 Egy egyszerű házhoz vezettek. Semmi cicoma, semmi dísz. Egy ajtó, a két oldalán két ablak. Egyszobás lehetett, mert nem néztem nagyobbnak. Amolyan zárkaféle lehetett amibe Scarrát is zárták. Garen kinyitotta az ajtót, és betessékelt. Tényleg olyan volt mint ahova barátom zárták: egy ágy, egy íróasztal, egy szék, egy ajtó, néhány gyertya. A különbség csak az ablakok adta fény volt. De ez üres volt.
 - Hé! - kiáltottam hátra. - Mi a gyász folyik itt?
 - Várnod kell. Mihály most éppen felkészül - jött a válasz.
 - De mégis mennyit?
 - Tartaroszban nem tanultál meg várni?
 Lassan emelni kezdtem jobbom. Hallottam, ahogy fegyvert rántanak, és hátrálnak pár lépést. Ez már elég volt, hogy tudjam hogy félnek tőlem, s nem is kellett több. Megvakartam a tarkkóm.
 - Tartaroszban két évet voltam. Itt nem akarok annyit tölteni. - Sóhajtottam egyet. - De mégis mennyit kell Mihályra várnom?
 Nem jött válasz, csak behúzták az ajtót. Az ablakhoz lépkedtem, és kinéztem. Aztán teljes erőmből futni kezdtem a hátsó fal felé, s átszakítva azt a földre estem. Kicsivel ez után felrobbant a ház a becsapódó energiáktól. Nem erre számítottam, pláne nem a mennyek küldötteitől. Alattomosan csapdába akarnak csalni, és meg akarnak ölni. Soha nem szerettem az ilyet.
 Fellobbantottam jobbom, s néztem a tenyerem, ahogy a kék lángok táncoltak. Nem akartam harcolni, annak ellenére hogy agresszívnek és elmebetegnek mutattam magam. Továbbra se akartam, addig, amíg meg nem támadnak. Szóval csak álltam ott a füst és por mögött kezemre meredve. Nem lepődtek meg azon, hogy túléltem. Talán tudták is, hogy ennyi közel sem elég, még ha telibe is trafál.
 - Tehát igaz. Többször játszod ki a halált, mint bárki más.
 - Tárgyalhatunk?! - kiáltottam. - Mert ez így már baromi unalmas és nem akarom szétverni fél Ahennát!
 Kürt harsant, hasonló ahhoz, ami akkor szólt mikor a lovasok érkeztek Saranithbe. Majd egy fénysugárban alászállva, féltérden, hófehér öltönyben megjelent maga Mihály is.
 - Üdvözöllek Altemor.
 - Ha tudom hogy suit control van én is kiöltözök és nem meztelenkedek... - jegyeztem meg szarkasztikusan.