Kietlen puszták voltak amerre a szem ellátott.
Kiszáradt fák, hatalmas repedések a hasonló állapotban lévő talajon. Mint
ahonnan minden élet elszállt.
Fogalmam sem volt merre kellene mennem.
Ránéztem jobb karomra, amin a lánc okozta sérülések ugyan szokás szerint hamar
begyógyultak, de a hegek nem tűntek el. Elmosolyodtam. Régóta az első alkalom
volt, hogy ilyesmit láttam magamon, és epikus bambaságomra utalt az is, hogy
csak most vettem észre.
A lánc megremegett az erszényben amibe tettem,
s én ráfektettem tenyerem. Bizsergett. Körbefordultam, s azt tapasztaltam, hogy
az egyik irányba különösen remeg kezem alatt a táska.
- Vezess hát – mondtam rápillantva.
Nem siettem, mivel tisztában voltam
helyzetemmel. Nem hazai pályán játszottam, még csak ismerős sem voltam a
környéken ezért óvatosnak kellett lennem. E mellett bármikor rám ugorhatott egy
hasadékból valami, s ha sietek, nehezebb elkerülni is, meg nagyobbat is
kenődök. Mindennek a tetejében az időérzékem is megzakkant, tehát az is másképp
telt itt, mint fent.
Mintha Gehenna csak alá akarta volna
támasztani a gondolataim, egy hatalmas szikla mozogni kezdett, majd felém
dobott egy feleakkora követ, ami simán ki is lapít, ha nem ugrok el. Megnéztem
magamnak a valamit. Úgy egy-két lábbal lehetett nagyobb mint én magasságban.
Szélességre viszont megvolt kétszer is és tömör kő volt az egész teste. Feje
valahol a mellkasán helyezkedett el, mint valami kitüremkedés. Aránylag kicsi
lábai mellé aránytalanul hatalmas karok párosultak hólapátnyi tenyerekkel
ellátva, amik a földig lógtak. Torz üvöltés tört fel torkából, majd gorilla
módjára mozgásba lendült.
Ökölbe rándultak ökleim puszta reflexből, de
nem mozdultam. Vártam higgadtan a csapását, s mikor az meg is indult én is
megindítottam jobbom. A két végtag találkozott egymással, alattam berepedt és
megsüllyedt a talaj, mintha csak valami nagy golyó pattant volna.
- Érdekes. Ennél több kell – jegyeztem meg magamnak,
majd a fej rossz elhelyezkedése miatt egy hasonló erejű bal egyenest intéztem
arra, minek következtében a lény elporladt. – Nafene. Megint csak megleptél.
Ennél azért többre számítottam az után az ütés után.
Megnéztem jobbom. Talán megzúzódott, nem
tudtam eldönteni. Mindenesetre nem fájt, csak lehorzsolódott a felszínen.
Nem tudom mióta bolyongtam már a lánc vezetése
által, de az elsőhöz hasonló találkozáson kívül még számos hasonlóval volt
dolgom. Hol ugyanolyan rövid, hol pár ütéssel hosszabb verekedésekbe
keveredtem. Kezdtem azon gondolkodni, hogy a lánc talán nem is a jó irányba
visz, hanem csak vérre szomjazik és vezetget engem mindenféle jött-ment apróság
felé.
Újra körbenéztem. Nem láttam egy olyan pontot
sem, ami jó kilátást biztosított volna, így muszáj voltam szárnyat bontani és
felröppenni. El is emelkedtem a talajtól, s már ugyancsak magasan jártam, mikor
hirtelen felülről valami nekem csapódott, s én irdatlan sebességgel kezdtem el
a föld felé közelíteni. Fejem elé emeltem karjaim, s reméltem a legjobbakat.
Még volt erőm, hogy felemeljem a fejem, de az
érzékeim fokozatosan elhagytak, s csak dünnyögést hallottam, foltokat láttam.
Fájt a fejem, karjaim ernyedten lógtak
mellettem. A lábaimra voltam ültetve, jöttem rá a velem szemező térdeimből
mikor kinyitottam a szemem. Vércseppek voltak előttem, valószínűleg a
sajátjaim. A becsapódáskor betörhettem a fejem. Fájt is rendesen.
- Ó ember. Hol vagyok? – emeltem fel
tekintetem, mint régen másnaposan.
Egy sötét szoba. Karjaim leláncolva mellettem,
bokáimon is éreztem a bilincseket, ahogy fejem mozgatására is csörgött valami
és húzta a nyakam. A helyhez képest hideg volt, és nyirkos.
Nem tudom mennyit vártam, mire kinyílt az
ajtó. Nem volt túl vastag, bár a láncok gondoskodtak arról, hogy ne jusson
eszébe betörni valakinek. Két nyegle, görnyedt valami jött be, majd két
kolosszusszerű behemót. Végül öltönyben, elegánsan, sétapálcával és kalappal
maga a főnök.
- Nem kell bemutatkoznod, hogy tudjam ki vagy
Lucifer… Baltazár… Sátán… vagy tudom is én melyiket használod éppen.
- A Lu megteszi Alen Chain, azaz Altemor ha
nem tévedek. Nyers személyiség, egyszerű megjelenés, nagy pusztítás. A hírneved
megelőzött. Már régóta vártam arra, hogy ide kerülj, de nem hittem volna hogy
magadtól lejössz. Barathustra mondta, hogy beszélni akarsz velem, de sejtelmem
sincs arról, hogy mit akarsz. Szóval, ha lennél olyan kedves, és előadnád az
okát annak, hogy miért merészkedtél le ide Gehennába.
A stílusa is elegáns volt, nem csak az
öltözködése. Hangja sugallta, hogy megbízhatatlan, és minden tette, mondata
mögött bizonyosan van egy mögöttes szándék is.
- Ha elengednél és visszaadnád a cuccaim
örülnék – sziszegtem.
- Ó… Arról sajnos szó sem lehet Alen.
- Csak nem félsz tőlem? Te, a pokol ura, a
kibaszott ördögök ördöge, démonok démona fél egy egyszerű nazekantól. –
Felkacagtam. Nem tudom miért, de ez megnevettetett. – Ezt nem hittem volna
rólad Lu.
- Dehogy is. Nincs okom arra, hogy féljek
tőled Alen. Csak nem akarom hogy egy ilyen értékes vendég mint te, megszökjön
innen. Képes lennél rá, tudom jól.
Fellobbantottam lángjaim finoman.
Elgyönyörködtem a viszonylag sötét szobában táncoló fényekben. Mélyen beszívtam
a levegőt, s lassan engedtem ki.
- Gehennából csak te nyithatsz kaput a mi világunkba.
Mi okom lenne innen meglógni? Hacsak… - gondolkodtam el. – Nem csak te vagy rá
képes. Van más út is ki innen, de te nem akarsz elengedni, és félsz, hogy
megtalálom. Másrészt te az átverések, ármányok, cselszövések mestere vagy.
Tőled ered mind ez a „szép és jó” dolog. De továbbra is félsz tőlem, holott
átlátnád egyből, ha mást terveznék, mint amit mondtam. És mint mondtam, csak
beszélgetni akarok.
Állát vakargatta a vezér. Aranyos kis
kecskeszakállát kiemelte keselyűszerű arca, hegyes álla, és a meglehetősen
lefelé ívelő arca. Mindezt csak még komikusabbá tette a szintén horgas orra.
- Tudod. A nazekanok nem kerülnek se ide, se oda
fel. Ők a purgatóriumba kerülnek, ahol mindenkit láthatnak, de őket senki se
látja vagy hallja. Így lassan megőrülnek, majd elveszítik önnön magukat és
elfeledve kik is ők, elenyésznek, a semmibe vesznek. Neked azonban más sorsot
terveztem. Te annál brutálisabbat érdemelsz. Rengeteg csatlósom ölted meg, vagy
küldted vissza. És már jó régóta meg kellett volna halnod. Szóval számomra az
csak győzelem, ha itt tartalak mind idelent, mind odafent. Túl veszélyes vagy egy
köcsög tolvajhoz képest.
- Ohhohó. Mégis fél tőlem a nagy köcsög
szarkavaró? – szarkasztikus kifejezésem nem váltott ki látható érzelmi
reakciót, már ha voltak neki ilyenek. – Végül is, amit elindítottam ezzel a
kábé fél évvel amit újra fent töltöttem, csak még több talpnyalót veszítesz.
Már kevésbé félnek tőled, és visszafoglaltuk az egyik forrást is, így a
kutatóitok is végesek immár. Nem lenne egyszerűbb csak abbahagyni ezt a
gyerekes civakodást? Különben is. Nézz magadra Lu. Hová süllyedtél? Angyalokkal
közösködsz? Vagy már elfelejtetted Gábriel árulását?
Nem vártam tovább, a láncok eléggé kitágultak,
hogy kezeim kicsússzanak, s én kitéptem őket. Az erszényt a lánccal
balszerencséjükre nálam hagyták, így bele nyúltam a tasakba, s őrült módon
pörgetni kezdtem a fegyvert. A két szolga gyorsan áldozatul is esett, s az
egyik darabosnak is feltéptem a mellkasát. A másik megijedni látszott, mert
hátrált pár lépést. Lu azonban nem lépett semmit, vígan élvezte a szellőt amit
a lánccal csaptam.
- Látod pontosan erről beszéltem – kezdte felháborodva.
- Beszámíthatatlan vagy, és ezért veszélyes. Azt hittem, a lángokat csak a fény
miatt gyújtottad fel. E helyett arra használtad, hogy a bilincsek kitáguljanak.
Leengedtem a láncot, és egyenesen a szemébe
néztem.
- Nem hiányzik a további pusztítás. Sem nekem,
sem nektek. Mennyi lélek jött az elmúlt két évben ide, a pokolba? Meglehetősen
kevés démonnal találkoztam idelent, és még kevesebb kínzott lélekkel. Nem lenne
egyszerűbb csak befejezni, és hagyni hogy az élet menjen tovább a régi módon?
- Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezett megalkuvón.
– Hívjam vissza az embereim? Az angyalok még ott maradnak.
- Ez lenne a kérésem. Ezért jöttem el ide.
Hogy megmutasd az utat Ahennába. A mennyekbe.
- Ám legyen – mondta lassan az állát
vakargatva ismét.
Jobban éreztem magam mikor már újra a két
kardommal mászkálhatok mindenféle bilincs nélkül. Jobb volt úgy, valamilyen
szinten nagyobb biztonságérzetet adott.
- Még valami – szólt Lu, de már nem volt időm
reagálni. Valami kiütött, de még volt annyi bennem, hogy a láncot a démonúrba
vágjam.
Sötét volt. Láttam a csillagokat az égen a
szirtről, a parton voltam egyedül. A hullámok hangját hallgattam, ahogy
rendíthetetlenül ostromolták a kemény sziklafalat. Ahogy ültem, a szél borzolta
a hajam, ami jól esett. Kellemes, langyos szellő volt. Nem akartam itt hagyni a
helyet, de valaki a nevemen kezdett el szólítgatni.
Nem akartam odafigyelni a kiabálásra, de az
egyre hangosabb lett, és egyéb jajszók is elhangzottak. Ekkor lassan, résnyire
kinyílt a szemem, s az álom szertefoszlott. Két kulcscsontom alatt fájt, valamint
valami meleget éreztem lefelé folyni onnan. A szél tényleg lengedezett, de egy
kicsit magasan voltam. Konkrétan egy kibaszott keresztre voltam felszögezve a
saját két kardommal. Ez lett volna hát Lu terve végig? Hogy itt tartson örökre?
- Alen! Alen élsz még?! – jöttek a
kétségbeesett kiáltások. – Kérlek szólalj meg! Alen!
Száraz volt a szám, és erőtlen testem. Minden
amire futotta, hogy megmozdítsam egy picit az egyik ujjam. Úgy látszik a hang
tulaja nem vette észre se a fejem, se az ujjam. Visszahunytam hát szemeim.
Valaki a ruhámat rángatta, tenyerébe vette
arcom, majd kihúzta az egyik kardot. Aztán a másikat. Mielőtt leestem volna
átkarolt, majd lassan, óvatosan ereszkedni kezdtünk. Először mindig picit
feljebb, aztán valamivel többet lefelé. Valaki, akinek szárnyai voltak levitt,
és lefektetett. Ott helyben vissza tudtam volna zuhanni az álomba, amit nem is
láttam rossz kilátásnak, de vizet csepegtettek a számba, s én valamilyen
szinten jobban lettem.
- Hol vagyok? – nyögtem.
- Ó te jó ég. Még élsz. – Mintha eső esett
volna. Vagy csak könnyek potyogtak az arcomra? Nem tudtam eldönteni,
kinyitottam hát újra a szemeim. Lina fordult el gyorsan. – Jobban vagy? –
kérdett továbbra is.
- Fogjuk rá – feleltem nyeglén. Felnéztem a
keresztre, ami felettünk volt nem sokkal, s láttam a két penge hegye által
ütött lyukakat. – Ott voltam fent?
- Igen – fordult vissza immár könnyek nélkül,
de kisírt szemekkel. Ülésbe segített, s tartott.
- Jó volt a kilátás onnan? – próbálkoztam egy
gyenge poénnal.
- Igen – nevetett a könnyeivel küszködve a
lány.
- Hogy kerülsz ide?
- Egy hónapja jöttél le ide. Dante és Carmilla
aggódott miattad, így amikor megtudtam hogy lejöttél, de még nem tértél vissza,
rögtön visszajöttem ide. És ott találtalak felszögezve a saját fegyvereiddel.
Ne aggódj. Kiviszlek innen.
- Ahogy mindig – mosolyogtam. – Te mented meg
a hülye fejem megint.
- Igen – mosolygott immár küszködés nélkül. –
Tudsz járni?
- Megpróbáljuk – mondtam, s talpra segített. A
sérülések elkezdtek összehúzódni, de a vérveszteség miatt kába voltam, és
ténferegtem. Végül Linára támaszkodva indultunk el. – De még nem mehetek vissza
a mi síkunkra. El kell jutnom a Világ Peremére. Ahennába.
- A mennyekbe? Nem volt elég amit itt kaptál? –
kérdett elkerekedett szemekkel.
- Közel sem. Baltazárt meggyőztem, még ha nem
is úgy tűnt. De a nagy égimeszelőt is meg kell.
- Értem. Tudom hogyan juthatsz el Ahennába. De
ahhoz vissza kell mennünk. És valakik úgyis látni akarnak.
- Egy ilyen pokoli buli után remélem nem kapok
nagy fejmosást – eresztettem el még egy rossz poént.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése