Tolvajok társasága - 12. rész

Egy titok

 Nem volt túl kellemes ébrednem. Összetörve, mintha egész éjjel ütöttek volna, és fáradtan, mintha végigkergettek volna egy városon gyalog. Így éreztem magam.

 Ránéztem az órára. Négy kemény óra. Megtiszteltem magam egy főemeléssel, majd mivel éreztem, hogy ebből nem lesz újra alvás, ülésig tornáztam magam. Alig múlt délután kettő, rendszerint ilyenkor keltem. Így már érthetővé vált számomra az ébredés.

 Fél órája ültem az ágy szélén, mikor rájöttem, hogy fel kéne öltözni, és ki kéne menni a szobából.  Fejem iszonyúan sajgott ismét, de nem törődtem vele. Ha igazak lettek volna Lina és Kaijin állításai már a második képességnek is jelentkeznie kellett volna. Ki kellett volna már fejlődnie. Ez se izgatott úgy igazán.

 Miután összekaptam magam és elég erőt valamint bátorságot gyűjtöttem, kimentem a nappaliba. Elaine nem volt sehol, így a hűtőt vettem célba és „reggeliztem.”

 Felvettem mobilom, és tárcsáztam.

 - Halló? – szólt bele az ismerős hang.

 - Szia Carmi. Ráérsz?

 - A szomszéd városban vagyok. Mi kéne?

 - Információ egy bizonyos Egbert nevű démonoidról. Alacsony rangú, de köcsög. Tegnap majdnem elkapott.

 - Ennyire leadtál, hogy mindenféle jött-ment megszívat? – szurkálódott. – Mindegy. Meglátom mit tehetek.

 - Köszi. Viszlát.

 - Visz hall.

 Ez is elintézve. Lementem a földszintre, s beültem kocsimba. Elég észbontó ötlet vezérelt, de úgy gondoltam jó hecc lesz.

 A rendőrséggel szemben álltam meg. Jól emlékeztem, majdnem teljesen a bejárattal szemben volt egy telefonfülke. Tárcsáztam a gyorshívót, és kértem mindenki kedvenc tolvajvadászát, Dante nyomozót.

 - Igen? – szólt bele morcos hangon, mintha megzavarták volna valamiben. Talán éppen ebédelt.

 - Üdv – köszöntem. – Felismered még a hangom pajti?

 - Alen? Hol vagy most?

 - Mert olyan hülyének nézel, hogy el is mondom? – röhögtem. – Nem messze tőled. Mondhatni látótávban. De nem ez a lényeg. Infóra van szükségem.

 - Mert olyan hülyének nézel, hogy segítek is egy tolvajnak? – vágott vissza. – Na ne szórakoztass. Épp ebédszünetem van.

 - Csak volt – nevettem ismét. – Két perce lejárt – néztem karórámat.

 - Te rohadék. Direkt csináltad mi? – háborodott fel.

 - Na de nekem mennem kell. Még van pár másodpercem mielőtt bemértek. Viszlát.

 Lecsaptam, s gyorsan beültem kocsimba.

 Tök jó látvány volt, ahogy kiözönlött egy osztagnyi rendőr és körbe-köre néztek, valószínűleg engem keresve. Dante végül odament a fülkéhez, amiből hívtam. Itt láttam alkalmat arra, hogy mobilján is felhívjam.

 - Na? Tetszik a műsor? – kérdeztem kajánul.

 - Te rohadék. Tudom hogy itt vagy valahol. Gyere elő különben…

 - Különben? Bántod a kutyámat? Megfenyegeted a hörcsögömet? – Komolyra fordítottam a szót: - Kellenek információk egy bizonyos Egbertről. Démonoid. Holnap hívlak.

 Lecsaptam, de szavaim úgy tűntek megtették a hatásukat. Dühösen ütött egyet a fülke falán, majd bement az őrsre.

 Én is beizzítottam a motort, s elhajtottam. A tetőre mentem, ahol kicsit hűvös volt, de jól esett újra ott lenni. Fülemben Icon for Hire csengett, jól esett. Jól esett a zene, jól esett újra ott lenni, ahol általában minden bajom elfelejtem egyéb tudatmódosító szerek nélkül.

 Néztem, ahogy az emberek nyüzsögnek. Ahogy önös céljaik után rohangálnak, csak hogy nekik kicsit is jobb legyen, közben nem érdekli őket az, hogy másokkal mi van. Oly sok betegségtől szenvednek, melyeknek mind önnön maguk az okozói. Depresszió, tudathasadás, skizofrénia… Mind olyan problémák, amikről maguk tehetnek. Mint ahogy én is a jelenlegi helyzetemről többé-kevésbé.

 Ha nem kötök bele olyan hatalmakba, amik könnyen megkeseríthetik életem, talán nem lennék ebben az elbaszott helyzetben. Ugyanakkor mégis megtettem ezeket a lépéseket. Számíthattam volna arra, hogy problémák lesznek, és mégse törődtem vele. Talán meg is fordultak ezek a gondolatok a fejemben, de valami elvakított.

 Több mint egy órája állhattam ott, már kezdtek áthűlni a lábaim mikor nyílt az ajtó. Szokásomtól eltérően megfordultam. Nem vártam senkit, és semmit idefent.

 Carmilla volt az meglehetősen viseltes állapotban. Már nem másnaposan, hanem mintha bajba keveredett volna.

 - Mi történt veled? – kérdeztem rögtön.

 - Néhány angeloid ki akart csinálni. Valószínűleg ez is Krieg és Pavel műve. Nem tetszik nekik hogy melletted állok. De sikerült találnom infót Egbertről.

 - Hálás vagyok.

 - Majd leháljuk – vetette oda félvállról. – Egbert egy kisstílű pojáca. Találkoztam is már vele. Jóképű azt aláírom, de egyébként semmi értékeset nem tud felmutatni. A képessége ami van neki, az is kimerül apróbb szellők keltésében.

 - Értem. A múltjáról nem tudtál meg semmit?

 - Piti gengszter. Semmi említésre méltó eset ami mögött ő állhat.

 - Tényleg? – néztem meglepetten. – Ahhoz képest felrobbantott egy házat. Velem együtt akarta a levegőbe repíteni.

 - Váó. Miért tette? Bár gondolom nem mondta el. Lényegtelen is. A démonoidod hogy bírja a helyzetet?

 - Ő nem az enyém. Olyan, mint egy társ – szúrtam le. – Egyébként jól. Talán jobban, mint én.

 - Te hülye.

 - Ezt miért kaptam?

 - Beleestél. Nem is tagadhatod. A hanghordozásod, ahogy felkaptad a fejed csak az említésére. Látszik rajtad.

 - Jogos – sütöttem le szemem egy suta mosollyal. – Nem akarok mást, csak biztonságban tudni őt és mosolyogni látni. Boldoggá tenni őt…

 - Ő tud erről?

 - Ki tudja? De kit érdekel? – feleltem kérdéssel kérdésére.

 - Talán érdekelhetne. A végén még tönkreteszed magad. Megint…

 - Kedves hogy aggódsz értem. Szükséged van valamire?

 - Egy biztonságos helyre ahol pihenhetek.

 - Menj a régi lakásomra. Ott nyugi an. Figyelik a zsaruk, de nem fognak beléd kötni. Ha pedig egy Dante nevű nyomozó kérdez felőlem, add át neki szívélyes üdvözletem és lépj le. Viszlát Carmi.

 - Viszlát Al.

 Szárnyat bontottam, és felreppentem, magasra, a tetőn lévő nő is csak annyira látszott, mint a tetőről a földön lévő emberek.

 Hirtelen újra a fejembe nyilallt az éktelen fájdalom, s én magatehetetlenül zuhantam alá a mélységbe. Fejjel lefelé zuhantam, így méterről méterre vehettem szemügyre az egyre közeledő flaszter növekedését. Nem tűnt túl csábító lehetőségnek, de szárnyaim nem tudtam kibontani. Ahhoz túlságosan fájt a fejem.

 Nagyjából az irodaház felénél járhattam, mikor valaki elkapta a lábam, s felrángatott a tetőre kicsit nehézkes, de tapasztalatra utaló mozgással.

 Aki felrángatott nem más volt, mint Lina. Örömteli mosollyal borultam nyakába, ő kicsit meglepetten viszonozta gesztusom.

 - Köszönöm – suttogtam fülébe.

 - Megint a fejed? – kérdett.

 - Igen. De most tűnjünk innen. Nem hiszem, hogy ez a mutatvány nem keltette fel a figyelmet.

 - Renden.

 Gyorsan haladtunk lefelé, a lépcsőkön siettünk nehogy valami olyan helyzetbe kerüljünk, ami esetleg problémákhoz vezethet.

 Érzéseim beváltak, lent már üres rendőrautók álltak. Az egyikben felismertem Dante BMW-jét. Gonosz vigyor húzódott végig arcomon, s egy csavarhúzót előkapva hátimból kiszurkáltam a négy gumit a meglepett közönség előtt, majd megkértem Linát, hogy vigye haza a kocsit. Tájékoztattam még Carmiról is, erre ő elmondta, hogy már találkoztak, és ő irányította ide.

 Miután elindult én is megindultam, szögegyenest az ellenkező irányba, gyalog. Újra felhívtam a nyomozót, s közöltem vele a jó hírt, miszerint haza valószínűleg vagy gyalog, vagy egy vontatón fog menni. Epés és hosszú káromkodás jött válaszul, és ígéretek a kicsinálásomra.

 Befordultam egy sarkon, s egy hatalmas mellkasnak ütköztem.

 - Megvagy! – kiáltott az öblös hang, ami a testhez tartozott.

 Felemeltem fejem. Kétség kívül démonoid, a denevérszárnyakból ítélve amik oly hatalmasok voltak, hogy az enyémek ketten nem tették volna ki azok felét.

 - Velem jössz. Barathustra látni kíván.

 - Talán kérlek.

 Ökölbe szorult keze, de higgadt maradt.

 - Nem akarlak itt mindenki előtt péppé verni, és az uram óhajának is ellenére lenne, miszerint épségben és egyben vigyelek oda. Szóval ha lennél szíves beleegyezni…

 - Van más választásom? Gondolom nincs. – Csak bólintott. – Ám legyen.

 Mit volt mit tenni, a kolosszus oldalán megindultam az egyik leghíresebb és legerősebb démonoid úr udvarába.