Tolvajok társasága 13. rész

Hideg tűz

 Bementem a lakásba. Egy hétig távol voltam, nem tudtam mi hogy áll. Üres volt.

 Bal vállam még mindig fájt, nem hiába eltörték pár napja. Bár gyorsan meggyógyították.

 A feladaton gondolkozva ledobtam magam a kanapéra, és televíziót kapcsoltam. Tom & Jerry ment éppen, a kedvencem. Gondolataim meglehetősen zavarosak voltak, és féltem attól is, hogy mit kapok majd a fejemre, ha előkerül Lina. Carmiról már nem is beszélve. Mobilom megnézve huszonhét nem fogadott hívás, és tizenkilenc sms volt, amikről nem tudtam. Hanyag mozdulattal töröltem mindet.

 A hűtőhöz vánszorogtam vállam nyomogatva jobbommal, s kinyitottam az ajtót. Egy doboz pizza volt benne, egy üzenettel: „Ha előkerültél edd meg. Úgyis tudom, hogy éhes leszel. Lina.”

 Megmosolyogtam a dolgot, s megmelegítve a dolgot jóízűen hozzá is láttam a kajáláshoz, továbbra is Tom & Jerryt nézve.

 A jóllakottság örömével a hasamban elnyomott az álom. Hiába, nem sokat pihentem az elmúlt héten.

 Halk suttogásra ébredtem. Felnyitottam szemem, s észrevettem, hogy valaki betakart. A suttogás elhallgatott, csak a mese vicces hangjait hallottam.

 Körbenézve Lina és Carmi ült az asztalnál. Szemük rám szegeződött. Felálltam, s abban a pillanatban Lina átölelt.

 - Aggódtam érted. Merre voltál?

 „Merre is?” kérdeztem magamtól.

Egy héttel korábban:

 A nagy démon a város széléig sétált velem. Ott autóba ültünk, és messze kimentünk a semmibe. Hó fedett még mindent, pedig már tavaszodni kezdett.

 Kiszálltunk a semmi kellős közepén egy bunker előtt. Szúrást éreztem a hátamban.

 - Ez meg mi a faszom volt?! – ordítottam a démonoidra.

 - Egy órád van bejutni a bunker legalsó szintjére minden eszközzel ami nálad van. Ott találod az ellenszérumot a méregre amit beléd nyomtam. Lent találkozunk.

 Lesokkolva álltam, míg a nagydarab bement a hatalmas vasajtókon. Nagy dörrenéssel záródtak.

Négy nappal korában:

 - Még mindig nem jó! – hallottam Barathustra hangját a semmiből. – Gyerünk Al ennél jobb vagy.

 Hirtelen erős nyomást, majd fájdalmat éreztem bal vállamban, aztán nem tudtam mozgatni a kezem. Düh öntötte el a fejem. Hirtelen ezüstös lángokba borult a két alkarom, öklöm, és térdig a lábaim. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen történjen.

 - Á végre. – Kéjes kacaj hallatszott. – Nem hiába vagy az, ami.

 - Mert mi vagyok?! – kiáltottam ingerülten.

 - Mára ennyi elég. Lássátok el. Holnap folytatjuk.

 Kialudtak a fények. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mióta vagyok ott, ahol, mivel természetes fény nem volt, Elektromos dolgok pedig nem igazán működtek ott. Legalábbis humanoid keze által készültek.

 Tarkómon ütést éreztem, a földre rogytam fáradtan, de nem eszméletlenül. Valami melegség érte a bal vállam, s éreztem, újra képes vagyok mozgatni a karom. Tehát gyógyítottak.

 Mivel szobát nem kaptam külön, így kerestem magamnak mindig egy sarkot, ahogy most is, hogy nyugovóra hajtsam a fejem.

 Másnap arra ébredtem, hogy már nem alszok. Térdig érő víz volt mindenütt.

 - Ideje volt már magadhoz térni. Kezdtem aggódni hogy megfulladsz.

 - Én örültem volna neki – ironizáltam.

 Sötét volt, de érzékeim nem hagytak cserben, oldalt léptem és hallottam, ahogy valami a vízbe csapódik ott, ahol az előbb voltam. Ösztönösen visszaütöttem oda, ahol annak a forrása lehetett, de levegőt találtam.

 - Tegnap már láthattál a sötétben mikor eltörtem a vállad. Most nem megy? – kacagott Barathustra.

 - Mi értelme ennek az egésznek? – dühödtem.

 - Azt hittem így ötödik napja már rájöttél: a második képességed ébresztjük fel.

 - Akkor tegnap már az az volt? – hűltem el, minek következtében bordáimra hatalmas csapás érkezett.

 Ám most megfogtam a fegyvert, meglepett nyikkanás hallatszott a végéről. Egy katana volt, mindig a tompa végével sújtottak le eddig. Erre onnan jöttem rá, hogy éreztem a penge ívét, ami nem mellékesen mélyen belevágott húsomba.

 Fénybe borultak karjaim, ezüstös lángok csaptak volna fel lábaimból is, de ott csak forrni kezdett a víz.

 Megláttam az eddig ismeretlen démonoidot. Szakállas, mélyen ülő barna szemek, többször eltört orr. Kétség kívül saját erejéből küzdötte fel magát idáig.

 - Ugye tudod, hogy a tűz nem árt a démonoknak?

 Válasz helyett inkább oldalba vágtam szabad kezemmel. Az eredmény meglepő volt, mert megégett igen csúnyán. Mindkettőnket sokkolta a helyzet. Én elengedtem a pengét, ő pedig újra eltűnt a homályban.

 - Mára ennyi. Engedjétek le a vizet.

Tegnap:

 A szoba, ahova vezettek egyszerű irodának tűnt. Köre polcokon könyvek, középen egy íróasztal, két oldalán egy-egy székkel.

 - Nos Altemor. Örülök hogy segíthettünk.

 - Ne kertelj. Azt mondd mi kell cserébe.

 - Tárgyias vagy mint mindig. De igazad van. Hallottál már a Fekete Vízről? – Ingattam fejem, így folytatta. – Nem tudunk róla sokat. Csak annyit, hogy semleges lények őrzik valahol a kontinensen. Szerezd meg nekem, és jutalmad nem marad el.

 - Nos, ha ennyire kell, valószínűleg többet tudsz róla, mint amennyit elárulsz, de rendben van. Nem kérdezősködök.

 - Ergus vidd fel őt. Adj neki egy kocsit és kulcsokat is hozzá. Nem akarom hogy még a végén lopottnak titulálják.

 - Ez sértő rám nézve ugye tudod? – vontam fel a szemöldököm.

 Válasz már nem jött, csak egy erélyes lökés a hátamra, a még fájó vállam felől. Reflexből visszafordultam s ütöttem volna, aztán eszembe jutott, hol vagyok, és nem tettem, csak elvigyorodtam:

 - Ugye tudod, hogy ezt még elrendezzük?

 - Állok elébe taknyos. – Döngő hangja színtelen volt. Kétség kívül felettem állt erő tekintetében, és valószínűleg tapasztalt harcos is volt, de engem se kellett félteni. Jó problémamegoldó készséggel rendelkeztem.

Most:

 Még mindig a karjaiban álltam szótlanul. Carmilla is felállt már közben, s minket nézett. A reakcióm várta. A percek, amiket ölelkezve töltöttünk felbecsülhetetlen értékűen voltak. Örültem, hogy újra vele lehetek. Örültem, hogy újra szabad vagyok.

 Ám egy másik gondolat is befúrta magát a fejembe lerombolva a szabadság érzetet: el kell végeznem egy munkát.

 - Mi baj? – suttogta a fülembe Lina.  – Ne terelj. Érzem.

 - Ömmm… Majd máskor. Most hadd élvezzem ki ezt a pár pillanatot még a karjaidban – kértem, s finoman újra átszorítottam.

 Kimondatlan gondolatok kavarogtak a fejemben. Szerettem volna örömömben könnyeket hullatni, de nem akartam tetézni kíváncsiságukat, így erőt vettem magamon. Feltűnt nekem is, hogy szívem felgyorsult, légzésem ugyanakkor lelassult, megnyugodott.

 Nem tudtam parancsolni az érzéseimnek, oly sokáig nyomtam el őket, hogy most kontrollálhatatlanul törtek fel.

 Pulzusom az egekben volt, mikor elengedtük egymást.

 Ekkor Carmi következett, bár ő éppen csak megszorított, már el is tolt magától.

 - Jól vagy? – nézett rám a tolvaj.

 - Fogjuk rá. De most más a helyzet. Egy új munkát kaptam.

 - Mit? – csapott le Lina, mielőtt még Carmilla ellenkezni próbált volna.

 - El kell lopnom a Fekete Vizet.

 Néma csend borult a szobára. Carmi szó nélkül távozott, Lina elképedve nézett rám. Nem tudtam mi az, amit ők tudhattak vele kapcsolatban, de elég erőteljesen öngyilkosságnak hangozhatott a reakcióikból ítélve.

 - Erre készülsz? – nézett félre Elaine, s elkezdett valami mással foglalkozni. – Ez tudod, hogy akár az életedbe is kerülhet. Azok a lények több angeloidot és démonoidot tettek már el láb alól, mint az összes civakodás eddig. Még a legerősebbeket is összetörték és megölték. – Hangja lassú, halk volt. Érződött belőle az aggódás.

 - Ez nem annak a kérdése, hogy akarom-e vagy sem. Ezt meg kell tennem.

 - De belehalsz! – fakadt ki. – Akkor mi lesz?

 - Dante lezárhatja az aktámat. – Válaszom hideg volt. Nem akartam, hogy lebeszéljen róla, mert tudtam, hogy ő képes lenne rá. Képes lenne rávenni bármire, vagy lebeszélni bármiről. – Ez nem kedv, vagy akarat kérdése.

 - E mögött is érzelmek állnak. De milyenek?

 - Megtudhatom a múltam.

 Megdöbbent Arc volt a válaszom, egy felkapott kabát, és egy csapódó ajtó. Újra egyedül maradtam a lakásban.

 Talán nem érzéseim szerint cselekedtem, de továbbra is csak biztonságban akartam tudni Linát. Ha pedig ehhez el kell taszítani magamtól, ám legyen, eltaszítom.

 Intéztem pár telefonhívást az informátoraim felé, de ők se tudtak semmit a Fekete ízről. Így maradt Rex.

 Bepattantam Suprámba, s padlógázzal zenével a fülemben döngettem kedvenc tetőm felé.