Genezis 14. rész - Playback

 Rex. A kecskeszakállas, ősz öreg, aki felnevelt. Arcán már otthagyta a nyomát a hosszú élet: hegek és ráncok tarkították nem csak arcát. Állandóan cinikus képe érthetetlen volt, mert nyoma se volt benne cinizmusnak.
 - Dante és Clair halott - mondta kifejezéstelen hanggal.
 - Jó vicc - feleltem szkeptikusan.
 - Nem az. - Elővette Clair függőjét és Dante óráját. Mindkettő vérbe volt ázva. Aztán elővett egy zenelejátszót is. - Az mp4-et Clair találta a nyaralóban. Neked akarta adni mikor visszatérsz hozzá.
 Felém hajította, én elkaptam. Megkövülve bámultam rá.
 - Miért? - kérdeztem újra Rexre pillantva.
 - Hát nem gyönyörű a káosz? - kérdett Lisanna. - Az anarchia, mikor senki sem biztos semmiben, és mindenki azt teszi amihez kedve van. Senki nem bízik senkiben, mindenki megölhet mindenkit.
 - Csak ennyiért? - mondtam halkan, miközben installáltam magamra a nagyothalló készüléket. Az első szám, ami megszólalt a kedvencem volt, a Linkin Parktól az Across the Line... Hát még erre is emlékezett Carmi. Emlékek öntötték el fejem: kocsmázás és egymás oltogatása Clairrel, Dante szívatása, mikor lecsukott a rendőr és felolvasta jogaim, közös munkák a nővel, vállt vállnak vetve küzdünk barátommal a lovasok ellen, majd a viszontlátás mikor előkerülök Tartaroszból. Ölelések, kézfogások, az első csók amit Clairtől kaptam. Aztán az utolsó. Fájdalmas düh öntött el mikor tudatosult bennem, hogy az a két személy aki a legközelebb állt hozzám, halott. S mindez az egész katasztrófa két ember miatt tört ki. Képtelen voltam elfogadni ezt. - Csak ennyiért?! - törtem ki végül, s lángba borulván Rexnek ugrottam.
 Azonban Lisanna se csak nézelődni jött, egyből bekapcsolódott a küzdelembe, így nekem kettő az egy ellenben kellett küzdenem. Nem izgatott. Vörös köd... Még hogy köd? Egész lavina, cunami, förgeteg, égszakadás  volt az a vörös ami elöntötte elmém, és szinte nem is láttam tőle. Ennek ellenére koordináltam mozgásom, ura voltam annak. Csak hagytam, hogy a testem cselekedjen a tudatom teljes kontrollja alatt. Érdekes volt, annyi szent.
 Rex és Lisa mozgása azonban remekül összehangolt volt, és bármennyire is gyors és erős voltam, egy lépéssel mindig előttem jártak és blokkolták, vagy kikerülték támadásaim. Sőt, talán soha nem is irányítottam ezt a harcot.
 Megpróbáltam felreppenni, ám az öreg elkapta a lábam, s földhöz csapott. Eszméletlen ereje volt. Elgurulva a támadások elől fél kézzel kardot rántottam s míg azzal távolságot tartottam, elővettem a másik fegyvert is. A pengéken vígan cikáztak végig a kék lángok, s én küzdöttem. Bosszúért, életemért, mindegy volt már.
 Nem tudom hogy, de ismét én kerültem padlóra. Hiába, most nem volt itt se Dante, hogy fedezzen, se Clair hogy lelépjünk, se Elaine, hogy megmentsen. Elain. Egyszer őt is szerettem... Talán. Már nem tudom. Teljesen összezavarodtak az érzéseim. S velük együtt én is, minek következtében falhoz szorítottak.
 Egy könyök nyomódott torkomhoz. Aztán újra egy penge szaladt a jobb vállamba, tövig, teljesen a falhoz szegezve. Dühösen rúgtam el magamtól Rexet, de már semmit se tehettem, nem bírtam mozdulni. Aztán a bal lábfejembe is fájdalom nyilallt, jelezve, hogy egy másik fegyver szúródott oda, szintén tövig.
 - Tudod Al... - kezdte az öreg. - Sose akartuk, hogy ez legyen az egészből. Aztán rájöttem, hogy nazekan vagy, és hogy mi mindent tehetünk így. Bújkálni, tervezni, titkolózni, és várni kellett. Igen. Mindezt a káoszért. Nézz körül: mit látsz?
 - Egy halott öreget. Csak még nem tud róla - vetettem oda.
 - Naaa. - Lisa hangja nyugtatólag hatott, de nem tudtam megnyugodni.
 - Nézzetek ti körül! - ordítottam. - Hány életet oltottatok ki ezzel a faszsággal? Hány lélek szárad a ti kezeiteken? Mennyi vér tapad rátok közvetve?
 - ALEN! - kiáltott rám Rex. Elhallgattam, s elfordítottam a fejem. - Ez az egész arra ment ki, hogy megdöntsük Ahenna és Gehenna uralmát. Hát még mindig nem érted? Vargol megtehette volna. Aztán nem kellett volna mást tennünk, mint szimplán megölni, és a világ végre saját irányítása alá kerülhetett volna. Ezt te áthúztad azzal, hogy megölted, aztán azzal, hogy eltűntél. Te vagy a másik olyan személy aki alkalmas erre az egészre. Tartarosz kulcsát csak te tudod megszerezni.
 - Lekésted - vágtam rá rögtön blöffölve. - Mikor a mennyekbe mentem, előtte el akartam hozni azt. De már nem volt ott. Valaki járt ott előttem és megfújta a kulcsot. Ergó nem csak én vagyok képes rá.
 - Érdekes. De blöffölsz. Nálad jobb tolvaj nincs.
 - Nem találkoztál még Carmillával - folytattam a dacolást. - Na ő aztán jó volt.
 - Óh az a gyenge nő. Mibe vagy már vele? Csak humán megbízásokat végzett, semmi többet - felelt ingerülten Rex.
 - Mert neki volt esze és nem ártotta bele magád az angelid-démonid csatározásba.
 - Mindegy. Mivel ezt az egészet már bebuktuk, és ezek szerint nincs nálad a kulcs, rád már nincs tovább szükségünk. - Baljósan indult meg felém.
 - A halál csak megváltás. De ha nem ölsz meg, tudod hogy végig a nyomodban leszek és levadászlak - néztem eszelősen a szemébe. Ezúttal komolyan is gondoltam minden szavam. Fejembe a Simple Plan Last One Standing-je csörrent meg. Mókásnak találtam, s elvigyorodtam. Rex tétován megállt, engem fürkészett. - Csak nem megijedtél? Az előbb még nagyon meg akartál ölni.
 Még egy penge vágódott belém, ezúttal bal tenyerem szögezve a falhoz. Kezdtem érezni a vérveszteséget, és kellemetlen is volt a kialakult helyzet. De nem volt mit tenni, tűrni kellett.
 - Ébredj Alen - mondta végül az öreg.


 - Ó ember... Hol vagyok? - kérdeztem magamtól felébredve. Nem voltam benne biztos, hogy mi történt, de ott voltam, ahol minden bajom elkezdődött. Az ágyamban feküdtem, azon a reggelen, mikor Elaine megmentett. Csak egy álom lett volna? Nem voltam benne biztos. Kótyagosnak éreztem magam, talán azért, mert előző este berúgtam. Lehet a miatt álmodtam ezt az egészet? Hát jó hosszú álom volt.
 Ránéztem az órára, delet mutatott. Valami nagyon durva lehetett az egész, ha két napig aludtam.
 Még mindig nem értve az egészet kimentem a fürdőbe, s láttam a vállig érő hajam. Láttam a zöld szemeim a tükörben. Láttam arcom minden szegletét. Láttam a mellkasom, ahogy duzzadt az energiától és az élettől. Hajamba túrtam, s akkor láttam, hogy a lánc nyomai viszont ott voltak. A hegek a kezemen pontosan olyanok voltak, mint a lánc hegei az álomból. Mi folyik itt? - kérdeztem magamtól.
 Megmosdottam, és egy furcsa dolog tűnt fel, ami eddig nem. Hajam tejfehér volt. Ettől már kishíjján sokkot kaptam, bár sikeresen rázuttyantam a toalettre. Mikor kicsit összeszedtem magam, rátámaszkodtam a kallantyújára, így sikeresen a szívbajt hoztam magamra, mikor az lehúzódott. Ennek hatására elvesztettem egyensúlyom és irdatlan nagy ölelést kapott a föld. Meg egy puszit is. Vérző orral álltam fel.
 - Mi a faszom történt? - mondtam ki hangosan is a gondolataim. - Mi a kurva élet folyik itt?
 Lezuhanyoztam, jó hideg vízzel, ami magamhoz is térített egyrészt, másrészt kitisztította a fejem. Egy törölközővel a derekamon másztam ki a nappaliba, s tévét kapcsoltam. Valami film ment egy Kairen nevű ipséről meg a társairól. Kávét tettem oda főni, és bementem felöltözni. Farmernaci és egy méz sárga póló. Benéztem szekrényembe is, ahol a munkaeszközeim tároltam, s hiánytalan volt. Viszont nem két wakazashi volt ott, hanem a fekete és a fehér kard. Ezen megint csak meglepődtem, ám a kávéfőző jelzése visszatérített eredeti célomhoz, s a nappali felé vettem az irányt, hogy elszürcsölhessem hőn szeretett fekete nedűm, cukor nélkül, ahogy illik. Ott azonban újabb meglepetés fogadott: Carmi.
 - Mi a franc? - mondtam ki halkan amit gondoltam.
 - Neked is szia Al...
 - Bocsáss meg. Szervusz Carmilla. Mi járatban? - vettem kedvesebbre.
 Hozzám lépett és megölelt. Egy halk "Clair"-t súgott a fülembe. Ezzel sikeresen elérte, hogy magamhoz szorítsam, és óráknak tűnő percekig, egy-két könnycseppet is elejtve a karjaimba zárjam. Tehát ő is emlékezett a történtekre. Vagy talán nem. Emlékeim szerint ezen a reggelen korán otthagytam a házam, s a tetőn csesztem el az időm.
 - Nem is tudod mióta várok erre - mondta, mikor kicsit engedtünk egymáson. Tehát nem emlékezett. Én viszont emlékeztem a tiszta érzésekre, a boldogságra, amit okozni tudott nekem. Ez picit elszomorított, de nem engedtem, hogy észrevegye. - Nem volt soha elég bátorságom hozzá Altemor.
 Tehát az igazi nevem még nem tudta.
 - Alen - néztem közelről a szemébe. Szőke tincse az arcába hullott, jobbommal simítottam ki onnan, majd az arcán is végig húztam ujjaim finoman. Már majdnem meg is csókoltam, mikor megcsörrent a telefonom. - A francba - nyögtem, s elengedtem a lányt.
 Felvettem a csilingelő vackot, az egy smst jelzett.
 - A tolvajok hercegeinek ma gyűlése van - jeleztem a lány felé is. - Fél óra múlva.
 A lány csak bólintott, majd egy szemvillanás alatt eltűnt. Nem tudtam mire vélni igazáól az előbbieket, de jól esett, hogy a helyzet ugyanaz, mint Tartarosz után.


 A toronynál voltam. Bemehettem volna a lifttel is, mert legutóbb bejutottam simán, mégse tettem. Hűen besurranó mivoltomhoz ügyeskedtem át magam a biztonsági rendszeren, s újra a körben álltam, a hat fős félkörben Vargol emelvénye előtt. Krieg, Pavel, Carmi, Scarra, J.D. és én, a hat herceg, a tolvajok királyával. Volt egy érzésem, hogy mit akar, de nem szóltam egy szót se. Eldöntöttem mit fogok tenni és hogy hogy fogom tenni, nem volt apelláta. Nem hagyhattam, hogy a dolgok ugyanabba az irányba terelődjenek mint legutóbb.
 - Hé Altemor - jött a gúnyos megszólítás Kriegtől. - Téged még beengednek ide?
 - Dugulj el masztodon. Nem ezért jöttünk ide - vetettem oda fél  vállról, hidegen.
 - Te rohadék - lépett felém, ám fekete pengém egy szemvillanás alatt a torkának szegeződött.
 - Mint mondtam, nem ezért jöttünk ide.
 Vargol csendben figyelt, nem tett semmit. Nem akadályozott minket, valószínűleg élvezte a viszályt. A The Dirty Youth Fight-ja szólt a fülembe. Szájról olvastam továbbra is. Valahol élveztem ezt az egészet, hogy újra annak élhetek, amit szerettem és imádtam, s nem csak egy elcseszett harcigép voltam amit mások irányítanak.
 - Nos - kezdte Vargol. - Mint tudjátok, visszavonulok. Először is új királyt kell választanunk. Halljam  hát javaslataitok.
 - Előbb a tiéd, ha lehet - mondtam tisztelettudóan.
 - Altemor. Te  vagy  hát az én  választásom. Kiváló munkákat végzel majdnem mindig hibátlanul, ha mégis ejtesz egyet, a nyomokat eltakarítod. Te legyél az új tolvaj király.
 Ez után a hercegek jöttek, s természetesen mindenki önmagára szavazott. Végül rám került a sor.
 - Legyen hát - mondtam lassan. - Én, Altemor, Saranith körzetének tolvaja önmagamat javaslom. - Halk moraj a többieken. Vargol őrei előreébb léptek, s lassan  hozzám sétáltak, közre fogtak.
 Többet nem kellett kardot rántanom. Krieg ugyanis rám támadott. Ám a képzett őrök ellen nem volt esélye, gyorsan lenyomták, s ki is végezték. Ennek mondjuk nem láttam okát.
 - Tehát a hercegek most már csak négyen vannak. - Vargol lelépkedett a trónjáról, mellém állt, vállaimra tette kezeit. - Óvd őket és jól végezd a dolgod.
 Végül is, az öreg nem tudta, amit én. Nem emlékezett semmire. Én hivatalosan is eltűntem. Dante nem kergetett, csak mint Altemort.
 - Altemor. A tolvajok királya. Nem is hangzik rosszul - mondtam.
 Az öreg lelépett. Senki se tudta,  hogy nazekan vagyok. Senki se tudta,  hogy az életem huszonöt éves koromban megáll. Csak én. És ennyi elég is volt.


 Évek teltek el azóta, hogy átvettem a Tolvajok tornyának irányítását. Carmillával összeházasodtunk, s megosztottam vele, és csa kvele a titkot. Értesítettem Dantét is, hogy tudom hogy mi, és hogy várom szeretettel oldalamon mint testőrt és barátot. Először hitetlenkedett, aztán megmutattam neki négy szem között a képességem és a szárnyaim amit idő közen önnön magam edzettem ki.
 És a kataklizma nem következett be.

Genezis 13. rész - Genezis

 Mióta megjött Mihály, olyan furcsa érzésem volt. Gábriel mellett nem volt ez, bár vele nem is itt találkoztam. Talán csak a paranoia szólt belőlem, de nem bíztam benne attól tartva, hogy ha  nem figyelek történik valami aminek nem igazán kéne hogy történjen - már amennyiben el akarom érni a célom.
 Hablatyolt ott össze-vissza arról, hogy mennyi problémát jelentek és hogy mennyi galibát okoztam. Nem igazán figyeltem oda arra, amit beszél, jobban lekötött a környezetem. Ennek ellenére nem esett ki a látóteremből, és hallottam ami mond. Csak nem érdekelt.
 - Figyelsz te rám? - kérdett mikor észrevette érdektelenségem.
 - Bocsi. Nem azért jöttem, hogy szemrehányásokat hallgassak naphosszat, hanem hogy tárgyaljak.
 - Miről?
 - Jaj ne tegyél már úgy , mintha nem tudnád... - Csendben nézett szenvtelen arccal rám. - Jó, legyen. Azért jöttem, hogy befejezzük ezt a háborúsdit.
 - Ezt hogy képzelted el?
 - Lent is jártam, és ott meggyőztem Lut... Asszem... A pokolba  egyre kevesebb bűnös lélek érkezik, egyre kevesebb kínzódik el, hogy aztán démonná és egyéb torz döggé változzon. Ez azért van, mert ezzel a hadjárattal fogyatkoznak a hívők. Már nem hisznek bennetek, hanem tudják hogy léteztek. Ez különbség. Lefogadom, hogy Szent Péternek sem sok dolga van mostanában a kapunyitogatással. Elvesztitek ti is őket.
 - Amíg nem örök kárhozatra jutnak, addig jó.
 - Mondod te. De ne gyere már ezzel a sületlenséggel te hülye. Ha nincsenek lelkeitek nincs erőtök, tudom jól. Jelen helyzetben én elég lennék ahhoz, hogy elpusztítsam Ahennát. - A kezek a markolatokra csúsztak, én zsebre vágtam a sajátjaim. - Ezt ti se akarjátok, én mégúgyse - vetettem oda. - Én csak nem akarom, hogy több vér folyjon értelmetlenül. Vonjátok ki az angelideket és a kutatókat, és garantálom, hogy a Sátán is így tesz majd.
 - És ti? Nazekanok?
 - Béke. Nem avatkozunk a dolgaitokba, ti pedig békén hagytok minket.
 - Nem érted. A nazekanokkal alapból nincs baj. Bújkálnak,vadászgatunk rájuk, meghalnak, stb. Itt a probléma veled, és Dantéval van. Ti ketten túl nagy veszélyforrás vagytok ahhoz, hogy maradjatok.
 - Dantéval nem lesz gond. Ha megkérem eltűnik.
 - És te?
 - Még meggondolom. Ha visszavonultok, és úgy látom vége ennek az egésznek, én is eltűnök. A Világ Peremén van még pár ajtó, amire kíváncsi vagyok.
 - Nos Alen - kezdte egységnyi csend után lassan. - Az érvelésed jó, helyes, de... Időről időre meg kell tisztítani a világot. Az özönvíz, a pestisjárvány, ez mind erre szolgált, ahogy ez is most.
 - Tartarosz - sóhajtottam.
 - Mi van vele?
 - Kinyithatom, és rátok szabadíthatom a titánokat. Örülni fognak egy kis kirucccanásnak.
 - Blöffölsz - mondta kicsit óvatosabban.
 - Valóban? - vettem elő az eszelős tekintetem. Hatása nem maradt el. - Tudom hol a kulcs a kapujának, és tudom hol a kapuja a kulcsnak. A helyetekben meggondolnám ezt az egészet. Mert most gyakorlatiilag mindegy mit teszek, Őt nem pusztíthatom el, sem Lut, még ha le is tudnám győzni őket. Ők viszont kinyírhatnak bárkit, és Khronosz a bosszútól és dühtől elvakulva biztosan meg is tenné. Lásd be Mihály: így, vagy úgy, de véget vetek ennek az egésznek. De én a mindenki számára előnyössel jobban megbékélnék.
 - Nem akarsz úgy bevonulni a történelembe mint aki elpusztított mindent és midnenkit mi? - kérdezte gonoszan.
 - Ugyan kérlek. Ez engem egyáltalán nem izgat. Csak rühellem a felesleges vérontást.
 Egy szakálla, hosszú hajó, harminc körüli emer lépett közénk.
 - Krisztusom te mit akarsz itt? Tűnj el hülye Nem veled van dolgom - vetettem oda, mivel nem tudtam ki az.
 - Ő vagyok, igen - felelt szelíden.
 - Remek - forgattam a szemeim. - Mit akarsz?
 - Köszönöm Mihály, elmehetsz - fordult az arkangyalhoz. - Tehát Alen. Azt mondod, hogy vagy kötélnek állunk, vagy elpusztítasz mindent. Utóbbi ellenkezik azon állításoddal, hogy nem szereted a vérontást. Még egy nazekanhoz képest is... Igen pofátlan vagy. - Igen, megvolt miért utálom az ipsét: az idegesítően szelíd stílusáért.
 - Tolvaj vagyok, mit vársz? - kérdeztem. - Mellesleg mi is apád teremtményei vagyunk. Ha nem akarja, akkor nem szület meg egyetlen nazekan sem. Életet a helyiek teremtenek, nem Sátán. Ő elveszi azt - tettem még hozzá, mikor a földre kezdett mutogatni mondatom végén. - Most meg azt akarjátok tenni velem mint Scarrával? Megvakítotok és egy lyukba zártok?
 Megfordultam és arra indultam, amerről bejöttem.
 - Most hová mész? - kérdett utánam a Fiú.
 - Megyek, megnyitom Tartarosz kapuját. Itt feleslegesen téptem a számat...
 - Azt nem engedhetjük.
 A csapat angyal előttem termett, Mihály mögöttük várt. Kivont fegyverek és csúnya tekintetek szegeződtek rám.
 - Basszátok meg - nyomtam el egy káromkodást, s kihúztam kezeim a zsebekből. - Gyertek csak!
 Küzdőállást vettem fel. Erre ők szárnyat bontottak, s úgy kezdtek le-le csapni. Ezek elől könnyűszerrel lépkedtem félre és forogtam el, miközben haladtam tovább.
 Furcsán az az érzés fogott el, hogy ezek osztódnak, most szülnek, vagy valami, mert egyre többen lettek. Már nem hagytak időt a haladásra, muszály voltam előhúzni egyik pengém, és meg-meg sebesíteni egy-egy merészebb angyalt. Ettől függetlenül "állóháborúvá" vált az egész, nem tudtam előrefelé lépdelni. Sőt. Visszafelé szorítottak a folyamatos csapások, mígnem már mindkét pengémmel vagdalkoztam.
 Aztán egyszer elpattant a húr, és már nem érdekelt ki, mi, hol, nekiálltam szabdalni mindent ami túl közel merészkedett hozzám. Hullottak az angyalok, pedig még annyira nem is vadultam be. Számuk mégse fogyatkozott, viszont egészen szép, vörös utat hagytam magam után. Akár a sárga út is lehetett volna Óz birodalmában. De nem az volt.
 Egyetlen lélegzetnyi pillanathoz jutottam, s én nem haboztam: két kardommal keresztbe csaptam magam előtt, s a lökéshullám utat nyitott nekem.
 - Még mindig nem értitek?! - kiáltottam a zavarba. - Nem akarom ezt, de nem állíthattok meg!
 Nem, valóban nem tudtak. Folytattam véres utam a sejtett kijárat felé, és ha már ennyire fel akartak tartani, valószínűleg jó felé mentem. Bármennyire is nem tetszett ez a módszer, nem hagytak más választást. Muszáj volt megtennem.
 Órák óta vagdalkozhattam, de még mindig úgy éreztem, hogy nem jutok sehova, és feltűnt, hogy itt ha megölök valakit, az ne mtűnik el, mint Gehennában. Itt egy kis idő után újra feltámad. Szóval ez lenne az a bizonyos örök élet, és bár nem feszítenek keresztre, örökre itt tarthatnak ilyen módon, mivel ide csak a Peremen keresztül lehet eljutni jelenlegi állás szerint, ott pedig már ismét esik, és ha valaki mégis fel akarna jönni, annak nagyon nehéz dolga lenne a dögökkel is. Nem, nem számíthattam ezúttal semmiféle mentőosztagra vagy személyre.
 - Nem akarok megölni senkit nem tűnt fel?! - ordítottam újra közéjük, de szakadatlanul jöttek a csapások. Nem volt egy pillanatnyi szünet se amit hagytak volna, s végül elérték, hogy komolyan vegyem.
 Fellobbantak a lángjaim, és egy lángorkánhoz hasonlatos jelenséggé változtam. Pörögtem, forogtam, kéken világítottam. Mint egy bazi nagy csillagszóró, csak jobb mert én nem fogytam ki olyan hamar. A sebek ezentúl már nem gyógyultak, a létszám is csökkenni látszott. Ismétlődő arcok már nem voltak, s én is ismét egyenesen előre haladtam. Aztán egyszer csak elfogytak az angyalok, s az én utam igaz, kicsit lihegve, de már nyugodtan vezetett.
 Az ajtó, amin átléptem egy konkrét helyre vezetett Ahennában, így mikor oda értem, semmi nem volt ott. Ellenben a kapu amit Péter őriz már látszott. Arrafelé vettem az irányt hát, hogy kijussak Ahennából.
 - Várj! - kiáltott utánam Mihály.
 Megálltam, de nem fordultam meg.
 - Mit akarsz? - kérdeztem.
 - Meggondoltuk magunkat. Te tényleg képes lennél elszabadítani a titánokat, nem úgy mint Scarra. Elfogadjuk a megállapodást, amennyiben tényleg el fogod hagyni az elsődleges anyagi síkot és nem ide vagy Gehennába mész.


 Újra a földön jártam. Mondjuk mindig is azon jártam, de most azon a földön, ahol születtem elvileg. Saranith romjai között járkáltam. Kölyök korom jutott eszembe, mikor szinte még járni se tudtam, de már csentem el ezt-azt. Aztán hamar tíz éves lettem, és megszöktem az árvaházból ahol odáig nevelkedtem. Az utcai élet kemény volt egy gyereknek, de jól feltaláltam magam, és elvoltam a magam módján. Lehetett volna rosszabb is.
 Olyan tizenöt éves lehettem, mikor Rexszel először találkoztam. Nem volt túl kellemes, tekintettel arra a tényezőre, hogy akkoriban ő is egyike volt a hercegeknek, én pedig megpróbáltam lenyúlni a tárcáját. Persze nem dőlt be, de valami miatt megtetszettem neki, és rövid vita után magához vett. Tőle kaptam az Altemor nevet is. Elkezdett nevelgetni. Zárnyitásra tanítgatni, a zsebmetszés fortélyaiba vezetett be, lopakodásra okított. Még egy külön edzőpályát is épített nekem a tizenhatodik születésnapomra. Nem sokkal ez után ismerkedtem meg Lisannával.
 Szokványos nap volt az is, már a társasághoz tartoztam én is. Be kellett törnöm egy oltári nagy kúriába és ellopni valami papírokat. A meló kudarc lett, mert egy lány lakott egyedül a kúriában az inassal meg minden egyébbel. Viszont ahogy behatoltam éjjel, ő nem tudott aludni és lement a konyhába egy pohár akármiért. Konkrétan rámbaszta a villanyt, aztán az egész hűtőt. Csak hogy utána bocsánatért esedezzen nekem. Vicces volt a maga módján, bár mikor megtudtam, hogy buktam a melót és az egész hamis volt, kicsit kiakadtam. Később többször összefutottunk, jó barátok lettünk. A kettőnk élete ugyanis nemigazán fért össze: az okos, szép, gazdag lány, és a hülye, csapzott, tolvaj srác. Nem is akartunk többet.
 Egy év ismeret után kezdtem önállósodni hála Lisának. Finanszírozott, sőt párszor még tőle is kaptam megbízást. Ekkor már tizenhét voltam javában, és haladtam felfelé a Tolvajok társaságának elitje felé. Párszor ő is velem jött, ha neccesebb melóm volt, hogy segítsen. Már közel álltam ahhoz, hogy a hercegek közé avanzsáljanak, vagy legalábbis megpróbálkozhassak a vizsgával. Vagyis hogy megpróbálhassak bejutni egy gyűlésükre. Aztán jött az a bizonyos őr, és egy évre teljesen visszaestem. A legegyszerűbb munkákat is képes voltam elbaltázni, és a legnehezebb munkákat voltam képes megoldani mint egy gyatra fejtörőt. Teljesen összezavarodtam. Húsz éves voltam, mire teljesen helyre rázódtam, s bejutottam a hercegek közé. Rex ekkor vonult vissza.
 Saranith romjai között lépkedtem. Felfogtam hol vagyok, tudtam hogy mi történt. Láttam minden csapást, robbanást, mintha csak előttem történtek volna meg. Mégis szemem - vagy talán elmém? ki tudja - a régi, nyüzsgő, szép várost látta. Emberek mentek el mellettem, autók rohangáltak az úton, napfény csillant meg a nyári délutánban a felhőkarcolók és lakóházak ablakain. Igen. Még a Vargollal vívott nagy csata előtti képek voltak a fejemben. A játszótér mellett haladtam, ami anno az álmomban is szerepelt. Rozsdás vasak, széttört fa és elmállott műanyag a hintákon. A libikóka valamilyen úton-módon vízszintben volt tökéletes egyensúlyt mutatva. Ugyanakkor arról is lekorhadt már a fa, és a vörös méreg ette testét.
 A tolvajok tornya felé vettem az irányt. Immár harmadjára mentem végig ezen az útvonalon - először ugye álmomba - és most is másként volt. Most teljesen tökéletesen üres volt az egész. Nem számított, nem is akartam találkozni senkivel és semmivel már. Talán Carmival és Dantéval, esetleg Linával még egyszer. Számomra már csak egy volt a lényeg: elértem a célom és az angelidek, démonidok és kutatók eltűntek ebből a világból. Persze szépen lassan visszaszivárognak majd, hogy uruk kedve szerint próbálják manipulálni az embereket, de azzal már nem lesz dolgom, és persze ígéretemhez híven nem is leszek itt. Vagy ki tudja még.
 Mire a torony elé értem már esteledett. Vagy nagyobb volt a város mint emlékeztem rá, vagy lassabban sétáltam mint ahogy gondoltam. A torony érdekes módon nem változott. Még mindig abban a kettévágott állapotban volt, amiben anno hagytam. Persze ezt is elkezdte enni az idő, de mintha a torony felett nem úgy múlt volna mint más felett.
 Újabb emlékek ütötték fel a fejüket: megbeszélések, viták, összezörrenések más hercegekkel, territóriumok felosztása és sok más még. Végül pedig a Vargollal vívott első harc.
 - Látom nosztalgiázol.
 A hang, mely mögöttem szólalt meg mennykőcsapás szerűen ért. Ismertem, túlságosan is jól. Hosszú időt töltöttem együtt a tulajával.
 - Mi a faszt keresel itt? - nyögtem.
 - Téged. Nem egyértelmű? - jött egy nő hangja is.
 - El akarjátok mondani, hogy miért árultatok el? - kérdeztem.
 - Nem egészen. De megtehetjük azt is - felelt Rex ezúttal a kérdésemre.

Genezis 12. rész - Ahenna

 A könnyek továbbra is hullanak. Mindig is hullottak, és ez után is hullani fognak, ha sikerrel járok, ha nem. Négy napja voltunk úton és lövésem nem volt merre lehetünk. Időm nagy részét ugyanis azzal töltöttem, hogy kifelé bámultam az Ason Martin ablakán, és az előzőhöz hasonló, vagy teljesen eltérő gondolatok kergették egymást a fejemben.
 - Aludnod kéne - szólt meg Elaine, kizökkentve elmélkedésemből.
 - Aludtam ám - vetettem oda fél vállról.
 - Mikor?
 - Múlt héten.
 - Hülye.
 - Tudod mi a jó ebben az egész kibaszott helyzetben? - fordultam hozzá. Megvonta vállát. - Hogy azt a kocsit kötöd el, amelyiket akarod. Úgy vezet, ahogy akarsz. Senki nem von felelősségre és büntet meg vagy zár be.
 - Már amennyiben nem botlunk kutatókba - jegyezte meg savanyúan.
 A beszélgetés itt véget ért, én pedig visszatértem korábbi elfoglaltságomhoz. Nem nagyon vonzott a tudat, hogy talán nagy csetepatét kell rendeznem, hogy eljuthassak a Peremhez. Jobban élveztem volna egy pizza és pár sör mellett Tom és Jerryt nézni, de ez sajnos nem volt opció.Estére megálltunk és tábort vertünk. A csillagokat bámultam, és tovább gondoltam az egészet. Ha Ahenna kötélnek is áll, nem lesz könnyű. Kezdve azzal, hogy egyezséget kell kötnie Gehennával, és a szövetség ügyein kívül egyről se tudok, amiben valaha is dűlőre jutottak volna, vagy legalább ne egy vérfürdő lett volna a vége.
 - Mondd csak - kezdte Lina a tábortűz mellett. - Mire kell neked Rodhar pallosa? Jó, tudom, erős fegyver meg minden, de neked két közel ezzel egy szinten lévő pengéd van, amiknek az együttes ereje meghaladja azét.
 - Emlékszel a bemutatkozásomra Vargolnál?
 - Amelyiknél Dan mentett meg, amelyiknél megkergetett és laposra vert eltörve a gerinced, vagy amelyiknél kinyírtad?
 Elmosolyodtam, hosszú ideje talán először. Tudtam, hogy csak poénból és szívatásból sorolta fel mindhárom alkalmat, és hogy érti mire célzok. Így nemes egyszerűséggel csak ennyit feleltem:
 - Utóbbi.
 - Kettévágtál egy felhőkarcolót. És?
 - Iiigeeen - mondtam gonosz hangsúllyal. - Most az eget fogom.
 - Szóval egy csapással szét akarod majd vágni a felhőket. De erre miért nem elegek a sajátjaid?
 - Megmutatom - feleltem. Elővettem egyik kardom, és a kezébe nyomtam. - Üss meg teljes erődből a lapjával.
 Furán nézett rám, de megtette. Az eredmény: éppen beleremegtem. Aztán a pallost adtam oda neki. Nehezen emelte fel elsőre, de azzal már sokkal impresszívebb hatást ért el. A csapás ugyanis még engem is meglepett erejével, s a kidöntött fából kászálódva kifelé így szóltam:
 - Na. Ezért.
 Lina kacagott.


 Esett. Tudtam, éreztem, hogy már csak percek kérdése, így megállítottam az autót, és kiszálltam. Ő is kiszállt.
 - Tűnj el. Ne lássalak a közelben.
 - De..
 - Tűnj! El! - ordítottam le. Nem akartam, hogy a közelemben legyen. Nem akartam, hogy baja essen. Azt akartam, hogy boldog legyen, és ne legyen több baja. Hogy mindig csak mosolyogjon. Tudtam, hogy mellettem képtelen lenne erre.
 Az autó motorja felbőgött, s hallottam, ahogy megfordul, majd eltűnik, s én egyedül maradtam a szakadó esőben. Jó volt. Szerettem az esőt. Megnyugtatott. Illata elfelejtette velem illatát. Elázott testem feledtette velem ölelését. Csendes, békés kopogása pedig elnyomta a hangját a fejemben. Elindultam a Scarra által említett helyre vállamon a pallossal. Tocsogtam, vizes volt minden, hajam az arcomra, homlokomra tapadt. Megráztam fejem, bár nem sok értelme volt, de jól esett, hogy hajam csapódik jobbra balra, arról pedig a víz.
 Egy órát gyalogolhattam. Kicsaptam jobbommal a pallost.
 - Hé odafent! - kiabáltam a semmibe. - Még mindig nem akartok megállítani?! - Nem jött semminemű válasznak mondható jelzés. Megfogtam a markolatot balommal is, s megfordítottam a pengét, hogy felfelé indíthassam a csapást. - Akkor készüljetek mert jövök!
 Megsuhintottam a fegyvert felfelé, majd lefelé is rántottam. A hatás nem maradt el: a felhők szétrebbentek, az ég kitisztult - gyönyörű kék volt. Ezzel egy időben megjelentek a lények, akiket Scarra említett. A gehennaiakhoz hasonló lények voltak, azzal a különbséggel, hogy ezek mindent és mindenkit megtámadtak, aki élt és mozgott. Következik ebből, hogy ők már nem éltek, de mozogtak és nagyon is gyorsak voltak. Mindegyik felém lendült, de nem tudtam eldönteni, hogy melyik ér majd először hozzám. Ennek örömére feléjük hajítottam a fegyvert, ami nem kis káoszt és pusztítást okozott.
 - Meg akartok ölni?! RAJTAA! - ordítottam, s előrántottam a másik két pengét majd elkezdtem utat vágni köztük a kapu felé.
 Idejét se tudtam, hogy mikor kezdtem el a szabdalkozást, de annyiban biztos voltam, hogy nem tíz perce. Végül már csak egyetlen egy lény választott el a kaputól.
 - Te mi a faszt keresel itt? Takarodj vissza a kutadhoz. - Dühös voltam. A Fekete Víz őrzője nem feltétlenül az a dolog volt, amivel itt találkozni akartam. Erő tekintetében ugyanis jóval túltett rajtam mindenkor.
 - Altemor. Ennek nem kell így lennie. Nem kell elmenned Ahennába, és úgy is minden rendben lesz. Nem kell többet harcolnod. Nem kell több vért...
 - Elég! - törtem ki. - Ez az egész nem más, mint egy csapda. Nem akarják, hogy béke legyen, ahogy azt se, hogy eljussak Ahennába. De miért? Mondd meg nekem miért nem akarják, hogy feljussak a mennyekbe? Félnek tőlem? Felborítanám az egyensúlyt? Ha igen, akkor már azzal megtettem, hogy lementem Gehennába.
 - ALEN! - mennydörgött kettős hangján a lény. - Hallgass végig. Ha nem mész fel, pár év alatt visszaáll az élet a rendes kerékvágásba és nem lesz több gond. Ha felmész, azzal mindent elronthatsz.
 - Ezzel csak egy baj van - néztem eszelősen. - Már régen elromlott minden. Ha azt tudod, hogy mi lesz pár éven belül, akkor ezt az egész gyászságot is láttad. És felmerül a kérdés: miért nem állítottad meg? Miért engedted, hogy elhozzam a Fekete Vizet. Talán, mert te akartad ezt az egészet. Vagy talán mert félsz tőlem, tudod, hogy képes vagyok legyűrni téged. És nem akarsz meghalni. Márpedig ha nem akarsz meghalni, akkor takarodj az utamból, mielőtt apró darabokban viszem egyik feled Ahennába, a másikat meg leküldöm Gehennába.
 Nem jött válasz. Farkas szemet néztem két fejének egy-egy szemével, ami komikusan hatott. Végül elindultam a kapu felé kényelmesen sétálva, a pengéim a helyükre csúsztatva. Lassan sétáltam el az őrző mellett. Egy lába akkora volt mint én. Mégis valami miatt nem tartóztatott fel. Pedig könnyűszerrel módjában állt volna. A Világ Peremének kapuja felé tartva egyre inkább azon járt az eszem, hogy mégis mi a francot keres itt.
 Megfordultam, jobb karom lángra lobbantottam.
 - Hé te. Behemót - mondtam a kétfejűnek. - Miért is vagy te itt pontosan?
 Felém fordult, de nem válaszolt. Két feje elvigyorodott, kivillantak agyarai. Tehát ennyin áll a vásár. Elrugaszkodtam, ami vagy meglepte, vagy csak túl gyors voltam, de karom teljesen belefúródott a mellkasába.
 - Nocsak mi van itt. Ordított dühében, és a hátam kezdte marcangolni, széttépve kabátom és sálam amik cafatokban hullottak a földre a véremmel együtt, de csak pár ilyen csapásra futotta neki, mert markom összeszorult a szíve körül, s kitépte a szervet helyéről. A hüvelyek szerencsére nem sérültek, így azokat visszavettem a kardjaimmal. - Hajjaj. Vajon ez mi a francot keresett itt? - néztem a még meleg szervet a kezemben. Igen. Talán tényleg bekattantam. Jó érzés volt.


 A Világ Pereme. Nem volt nagy szám. Csak egy nagy, kör alakú szoba pontosan tizennégy ajtóval. Egy, amin bejöttem, és még három másik vezetett a mi síkunkra. Egy Gehennának és egy Ahennának. A többi meg különféle síkokra. Késztetést éreztem arra, hogy lemenjek megint Gehennába verekedni, vagy egy másik síkra hasonló célból, de akkor eszembe jutott, hogy más miatt vagyok itt. Beléptem hát a megfelelő kapun úgy véresen, immár csak hegekkel a hátamon, félmeztelenül.
 Hirtelen fény vakított el, de lassan kitisztult a látásom, s én egy virágos mezőn találtam magam. Idilli. Pillangók, pitypang, meg pipacs, és gyerekek. Sok gyerek, néhány felnőtt, és pár szárnyas is volt. Ide került lelkek és angyalok.
 Arkangyalt láttam pihenni egy bazi nagy fa árnyékában. Arra vettem az irányt. Mielőtt elé léptem volna, két másik angyal keresztbe tette előttem a kardját.
 - Srácok ezt ti sem gondoltátok komolyan - mondtam nekik. Mégse húzták el a fegyvereket. - Hé gyökér! - kiáltottam erre az arkangyalnak. - Beszédem van a főnököddel. Lennél olyan kedves és elé vezetnél?
 Válasz nem jött, de úgy tűnt hallott. Lassan felállt, kihúzta magát, és elmormogta nevét: "Garen." Az ő vezetésével indultunk meg egy kis ösvényen, ami akár a sárga út is lehetett volna felőlem Óz, a nagy varázsló kastélyába, csak vezessen el a célomhoz. Saját síkjukon csak angyalok, illetve démonok voltak. Nem voltak angeloidok, vagy démonoidok, akik nem oda tartoztak.
 Nem nagyon bízhattak meg bennem, mivel előttem is és mögöttem is két-két angyal haladt, s legelöl Garen. Talán azért kaptam a díszkíséretet, mert attól tartottak, hogy tombolni, gyilkolni, verekedni, pusztítani kezdek. Féljenek csak, gondoltam, mivel nem volt mitől. Nem harcolni, nem pusztítani jöttem Ahennába. Ha pedig ők nem tudták elfogadni ezt, az nem az én hibám.
 - Közvetlenül nem fog fogadni. Mihály szeráfot fogja megszállni, és úgy tárgyal veled.
 - Közvetlenül senki előtt nem jelenik meg mi?
 - De. A szeráfok előtt.
 Felvontam szemöldököm, de nem izgatott. Ennyi volt egyébként az összes társalgás a gyalogtúrán, ami köztem és Garen között, vagy a többi angyal között lezajlott. Kellemes környék volt ez, bár a maga módján a pokol is tetszett.
 Egy egyszerű házhoz vezettek. Semmi cicoma, semmi dísz. Egy ajtó, a két oldalán két ablak. Egyszobás lehetett, mert nem néztem nagyobbnak. Amolyan zárkaféle lehetett amibe Scarrát is zárták. Garen kinyitotta az ajtót, és betessékelt. Tényleg olyan volt mint ahova barátom zárták: egy ágy, egy íróasztal, egy szék, egy ajtó, néhány gyertya. A különbség csak az ablakok adta fény volt. De ez üres volt.
 - Hé! - kiáltottam hátra. - Mi a gyász folyik itt?
 - Várnod kell. Mihály most éppen felkészül - jött a válasz.
 - De mégis mennyit?
 - Tartaroszban nem tanultál meg várni?
 Lassan emelni kezdtem jobbom. Hallottam, ahogy fegyvert rántanak, és hátrálnak pár lépést. Ez már elég volt, hogy tudjam hogy félnek tőlem, s nem is kellett több. Megvakartam a tarkkóm.
 - Tartaroszban két évet voltam. Itt nem akarok annyit tölteni. - Sóhajtottam egyet. - De mégis mennyit kell Mihályra várnom?
 Nem jött válasz, csak behúzták az ajtót. Az ablakhoz lépkedtem, és kinéztem. Aztán teljes erőmből futni kezdtem a hátsó fal felé, s átszakítva azt a földre estem. Kicsivel ez után felrobbant a ház a becsapódó energiáktól. Nem erre számítottam, pláne nem a mennyek küldötteitől. Alattomosan csapdába akarnak csalni, és meg akarnak ölni. Soha nem szerettem az ilyet.
 Fellobbantottam jobbom, s néztem a tenyerem, ahogy a kék lángok táncoltak. Nem akartam harcolni, annak ellenére hogy agresszívnek és elmebetegnek mutattam magam. Továbbra se akartam, addig, amíg meg nem támadnak. Szóval csak álltam ott a füst és por mögött kezemre meredve. Nem lepődtek meg azon, hogy túléltem. Talán tudták is, hogy ennyi közel sem elég, még ha telibe is trafál.
 - Tehát igaz. Többször játszod ki a halált, mint bárki más.
 - Tárgyalhatunk?! - kiáltottam. - Mert ez így már baromi unalmas és nem akarom szétverni fél Ahennát!
 Kürt harsant, hasonló ahhoz, ami akkor szólt mikor a lovasok érkeztek Saranithbe. Majd egy fénysugárban alászállva, féltérden, hófehér öltönyben megjelent maga Mihály is.
 - Üdvözöllek Altemor.
 - Ha tudom hogy suit control van én is kiöltözök és nem meztelenkedek... - jegyeztem meg szarkasztikusan.

Genezis 11. rész - Kamion

December 12-én lenne hivatalosan a születésnapja ennek a történetnek, de fuck it. Most teszem ki az akkorra szánt részt. Mert megtehetem, és mert imádom írni, és addig nem kezdek új részbe, míg a legutóbbit ki nem tettem. Szóval élvezzétek szenvedéseit és örömeit kedvenc extolvajotoknak az új, extra részben. ^^

Ui.: A címért elnézést, nem volt ötletem, és külsős segítséget kértem. Lehet előfordul még párszor... :D

 Lövésem nem volt merre tartunk, mert idelent nemhogy az idő, az irány és a térérzékem is teljesen tökéletesen megzavarodott. Ezzel szemben úgy tűnt Elaine remekül kiismeri itt magát, így rábíztam magam. Utólag belegondolva én csak bolyongtam idelent magamban, egy közel száz százalékig megbízhatatlan forrásra hagyatkozva.

 - Hogy jutunk ki? – kérdeztem a nőt.

 - Nem apa az egyetlen, aki kaput tud nyitni az anyagi síkok között. Csak a megfelelő helyen kell lenni a megfelelő időben.

 Döbbentemben földbe gyökerezett a lában. Elaine „Lina” Cassidy, a nő, aki mindig támogatott, mellettem volt amikor kellett nem más, mint a pokol urának lánya. Ami még inkább sokkolt, hogy én ezt nem vettem észre, igen egységnyi idő alatt.

 - Gyere már – húzott. – Hosszú az egész, és most nincs időnk. Ha Lu észreveszi, hogy a trófeája nincs a helyén, utánunk jön. Azt pedig nem ússzuk meg.

 Úgy tettem, ahogy kért. Mégse hagyott nyugodni a gondolat, hogy ennyire balfék és érzéketlen voltam. Pedig több mint valószínű, hogy voltak teljesen erre utaló nyomok. Még így belegondolva se jöttem rá, hogy mik, de minden bizonnyal voltak.

 Egyszer csak megálljt parancsolt, majd számomra halandzsa nyelven kántálni kezdett: „In home del escurn tresni rengar ossomi.” ismételgette. Lassan pedig egy ahhoz hasonló kapu jelent meg, mint amilyenen át ide jöttem. Ennek a közepe sokkal képlékenyebb volt, már ránézésre is látszott hogy puhább.

 - Valami jön – mondtam, s kirántva fegyvereim megfordultam. – Nyisd ki a kaput és menj át. Mindjárt megyek én is.

 Nem fordult meg, csak bólintott, s úgy tett ahogy kértem. Nem sokkal az átkelte után a keresztezett pengéimen akadt meg Barathustra fegyvere, ami már nem a régi, lágy-kéken ragyogó katana volt, hanem egy pallos. Nagyjából olyan harminc kilót nyomhatott, könnyített penge, de érződött azon is, és forgatóján is a vér utáni vágy.

 Vigyorogtam. A démonoid dühös volt rám, én pedig már vártam az alkalmat, hogy visszavághassak neki azért, mert átvert anno. Nem is fecséreltük az időt bármiféle csevejre hiszen mindketten tudtuk a másik miért van jelen. Villogtak a pengék, szikrázott az acél és nem élveztem. Pedig kellemes kis harc volt, de mégse ment. Erőfölényem egyszerűen akkora volt, hogy nem tudtam kiélvezni a harcot, csak játszottam vele, mígnem hirtelen megállt.

 - Miért? – kérdett. – Miért csak játszol velem? Miért nem ölsz meg?

 - Hmmm – elgondolkodtam. – Talán mert nem akarlak megölni. A halálból már elegem van. A gyilkolás nem vezet sehova. Csak ki akartam cseszni veled, de már eluntam. Viszont én is kérdeznék valamit: Miért álltál ki velem, ha tudtad eleve hogy az erőkülönbségek túl nagyok kettőnk között ahhoz, hogy nyerj?

 - Mert kíváncsi voltam. Kíváncsi arra, hogy mekkora hatalmad van. Hallottam, hogy Rodhart is leverted, de nem akartam elhinni, hogy a nyeszlett kis tolvaj ennyire megerősödött volna. De így van. Most pedig menj, mielőtt a főnök is ideér.

 Megfordultam és elindultam, de még mielőtt átléptem, hallottam, ahogy saját fegyverébe dől. Valószínűleg azért, mert Baltazár sokkal brutálisabb büntetést adna neki, vagy csak mert egyszerűen a büszkesége nem engedi hogy éljen tovább. A magam részéről valamilyen szinten sajnáltam, de nem volt több időm mélázni, átléptem.

 Fényes nappal volt, bár jóval melegebb, mint mikor utoljára jártam Dreamfallban. A lakók továbbra se szenteltek nekem figyelmet, maximum annyit, hogy megnézzék: élek és virulok, és visszatértem Gehennából. Igaz két hónap után.

 Voltak új arcok, voltak ismerősök is. Az első akin megakadt a szemem mégis Lina volt, neki is a háta. Sietett elfelé. Biztosan nem akart a közelben maradni, vagy nem akart beszélni a múltjáról, a családfájáról. Nem mintha érdekelt volna, mégis ha szóba került volna talán akarva-akaratlanul is feltettem volna egy kérdést, ami neki esetleg fáj. Azt pedig nem akartam.

 A templomra tévedt tekintetem. Az oldalán még meglátszottak a karmolás nyomok, amiket a kapunyitáskor átözönlő démonok és fajzatok okoztak talán. Megmosolyogtam, hogy milyen jól helytállt a kisközösség ahhoz képest, hogy mennyire más volt a hozzáállásuk.

 A kávézó felé vettem az irányt, ahol Brodyr várt kérdésekkel telve. Tekintettel nazekan létére nem is csodálom, hogy érdekelte Gehenna és az ottani élményeim. Kíváncsian itta szavaim egy pohár forró, fekete nedű mellett, s pár óra múlva, mikor végére értem a beszámolónak megemlített két idegent, egy nőt és egy férfit akik kerestek úgy egy héttel a kapunyitás után.

 - Merre vannak most? – kérdeztem.

 - Nem tudom. Azt mondták a környéken lesznek, és ha előkerülsz biztosan tudni fognak róla. Mikor megnyílni kezdődött ismét a kapu gyorsan körbejártam Dreamfallt de sehol se találtam őket, így úgy döntöttem, hogy idejövök, mert velük is először itt találkoztam. A nő aggódott érted. A férfi nem tudom. Idegesnek tűnt talán.

 - Jellemző – mosolyogtam. – Dante nem mutatja az érzéseit. Megpróbálja elleplezni őket. Carmi meg…

 - Mi van velem? – hallottam a hangot, ami boldogabbá tett még a kávé szürcsölésénél is. – Mondjad csak nyugodtan Alen.

 - Mindegy – húztam ölembe, s úgy karoltam át. – Már mindegy.

 - Még jó hogy nem kell sokat várnunk mi? Több mint két hónapra tűntél el – szúrt le Dan, de hangjában kajánság volt.

 - Hé. Azt nem mondtam. Azt mondtam, hogy most nem kell két évet várni arra, hogy előkerüljek. Különben is, az időm jórészét bezárva vagy egy keresztre szögezve töltöttem. – Elkerekedett a szemük. – Hosszú. Majd elmondom. De legalább a lánc új tulajra lelt – vigyorogtam gonoszan.

 - Lucifer mi? – kérdett Brodyr. – Ezek szerint nem lesz nyugtod egy darabig. Meg akar majd öletni.

 - Nem újdonság – sóhajtottam. – Most viszont el kell találnom a Világ Pereméhez is.

 - Azt beszélik csak akkor nyílik ki a bejárata, ha rásüt a nap a bejáratra.

 - Nem is olyan necces Clair.

 - Meg azt is, hogy ott mindig esik… - tette hozzá a nő. – Így már azért kicsit más nem?

 - Végül is… Majd csak megoldjuk. Gehennába is lejutottam. Oda se lehet majd nehezebb. Onnan már sima az út Ahennába, a mennyekbe. Deee…

 - Nem tudod, hol keresd a világ peremét mi?

 - Nem – sóhajtottam megadóan. – Reméltem, hogy mire visszaérek nektek sikerül kideríteni valamit Dan. De úgy látom még a borotvát se találtad meg.

 - Nicsak ki beszél… - vágott vissza.

 - Neked ott a katanád. Én meg nem értem rá.

 - Kölcsön adom ha nagyon szeretnéd – feccintette ki a hüvelyből a pengét.

 - Jajj fiúk hagyjátok már abba! – szólt Clair. – Kezdenek elsilányodni a poénjaitok.

 - De ha ő is borostás – nézett kiskutya szemekkel Dante. A válasz csak egy felvont szemöldök volt a lánytól. - Minden esetre a kocsi készen áll. Egy utcával arrébb parkoltunk. Indulhatunk is akár.

 Kezet ráztam Brodyrral, s útnak indultunk. Nem töltöttünk együtt sok időt, nem is alakult ki köztünk az a hű de nagy barátság, de elnyertük egymás bizalmát.

 Északra indultam. Padlóig nyomtam a gázt, ha lehetett volna még tovább tutira megtettem volna, de így inkább hanyagoltam a további brutalitást autómmal szemben. Szabad voltam újra, s ezúttal csak kéthónapnyi rabság után. Mintha meg sem történt volna így Tartarosz után. Gehennában harcoltam, beszélgettem, fogságba estem, alkudoztam, majd kifüggesztettek elrettentő példának. A titánok börtönében ezzel szemben csak edzhettem, a kedvenc dallamaim dúdolhattam, s ha beszélgettem is elvétve valakivel, az a halál lovasa volt, aki nem feltétlenül a legmegfelelőbb beszélgetőtárs.

 Lu igaz, hogy átvert, hogy lent tartson, de tudtam, hogy szavaim nyomot hagytak benne. Egyértelműen vágyott arra, hogy még több emberi lelket kínozhasson meg, hogy még többen gyötrődjenek és váljanak később az ő torz, morbid szolgájává.

 Vele szemben Ahennába nem volt ötletem hogy miként kéne érvelnem. Ott is természetesen jöhettem a tiszta lelkekkel, meg hogy elég már a harcból. De úgy éreztem, hogy oda kell még egy ütőkártya. Valami, ami mindent visz. Ha őket is sikerül meggyőznöm, az alvilági is biztosan kötélnek áll. Mert dacolni mer az Ő akaratával, de ellent még ő sem mondhat neki. Végül úgyis úgy lesz, ahogy a nagy simsjátékos eltervezte. Nekem nem volt más dolgom, semmint hatni a döntésére.

 A kopár, sivatagi környezetet lassacskán füves rétek, majd egy-egy fa, végül erdők váltották fel, s én mire észbe kaptam egy kihalt város utcáin száguldottam keresztül. Meglepetésemre elég sokat jöttünk, de kutatók vagy egyáltalán szövetségiek nem akadtak az utunkba. A benzintank kifogyófélbent mutatott, így megálltam egy benzinkútnál, s szinte csodával határos módon tele tudtam tankolni a Suprát.

 Némán haladtunk már napok óta. Keveset beszélgettünk, kerestünk bármilyen kapcsolatot is bárkivel, aki esetleg tudja merre van a Világ Pereme, vagy hogy hogy jutunk oda. Nem sok sikerünkre való tekintettel egy hónapnyi keresgetés után megálltunk pihenni végre. Egy üres nyaralót szemelt ki Dan a parton, s nekem sem volt ellenemre az ötlet, Carmi pedig egyenesen örömlázban tört ki.

 Bikiniben valami eszméletlen látványt nyújtott, idomai számomra tökéletesek voltak. El is akadt a lélegzetünk Dantéval, mikor is a vízben bírkóztunk és bohóckodtunk, majd egyszercsak feltűnt a lány. Abban a nyakatekert pózban álltunk meg, s úgy bámultuk őt. Majd mikor ráeszméltünk, hogy mit is csináltunk tulajdonképpen, folytattuk a bírkózást.

 Este deja vu érzésem támadt. Hasonlóan a gehennai álmomhoz most is a szirten ültem. A szél simogatta arcom, lengette hajam, s én hátratámaszkodva ültem és bámultam a horizontot, miközben a hullámtörés muzsikáját hallgattam s gondolkodtam. A nagy égimeszelő mindent lát elvileg, és mindenről tud. Tehát tudja, hogy mire készülök és hogy mit akarok. Mégse próbál megakadályozni benne, de nem is ad választ. Ez így bonyolultnak hatott, de akárhonnan is közelítettem, mindig arra a válaszra jutottam, hogy az elszántságom és a kitartásom teszteli. Nem lehetett másképp. Különben miért szívatott volna ennyit. És miért hagyná, hogy mindez megtörténjen velem.

 - Min gondolkodsz? – ült le mellém Clair egy lenge ruhában.

 - Hajh – sóhajtottam lassan. – Tudod a nagy játékos. Csak szívat engem. Tesztel, hogy méltó vagyok-e arra, hogy meghallgasson. Egyre inkább olyan érzésem támad, hogy feleslegesen gyűröm magam.

 - Nem felesleges. – Megfogta a kezem. – Amíg értelmesnek találod, addig nem felesleges. Ha pedig nem hajlana a jó szóra, még mindig verekedhetsz egy jót.

 - Nem. Nem akarok. Ha Ő úgy dönt, hogy az érveim nem megfelelőek, vagy egyszerűen csak nem tetszek neki, akkor minden mindegy. De erre is van egy B tervem.

 - Neked mindig van egy mi? – bújt hozzám.

 Finoman megcsókoltam. Lassan, hosszan. A hosszúak végén apró csókokkal kényeztette ajkam. Ha létezett is Ahennában a tökéletes boldogság, úgy éreztem nem fogható ehhez.

 - Fogjuk rá. Van pár ismerősöm akik már régóta szeretnék tiszteletüket tenni itt.

 - Azt ne mondd… - hűlt el egy kicsit.

 - A titánok. Igen. Az elsődleges anyagi síkon a félistenek képesek legyőzni őket. Azaz mi, nazekanok simán elboldogulunk velük. Elvileg… Mindegy. A lényeg az az, hogy a további síkokon, ahol Ahenna és Gehenna is elhelyezkedik, ők jóval erősebbek az isteneknél, démonoknál, miegymásoknál.

 - És mi a garancia arra, hogy visszajönnek majd ide?

 - Én – feleltem nemes egyszerűséggel. – És az, hogy el akarják majd pusztítani mindazt, amit nem ők alkottak. Számukra a tökéletes káosz az, ami természetes közeg. Így ha végeztek azokkal, akik egy korlátolt helyen vannak, sokkal nagyobb térre vágynak majd. És eljönnek majd ide.

 - Veszélyesnek hangzik. De Tartaroszt már nem lehet csak úgy megnyitni. A kulcsa a Világ Peremén van, és úgy hírlik kerúbok őrzik.

 - Loptam már nehezebb helyzetben is – mosolyogtam rá most én. – Ne aggódj. Minden rendben lesz.

 Még sokáig ültünk ott kint csendben, majd én törtem meg a hallgatást:

 - Tudod… Jól esett, hogy nem borultatok a nyakamba és nem ujjongtatok mikor a kávézóban találkoztunk.

 - Ez csak természetes – bújt hozzám. – Tudjuk hogy nem szereted se a felhajtást, se ha te vagy a középpontban. – Fejét a vállamra hajtotta, majd újra eltávolodott mellőllem.

 Nem sokára Dante is csatlakozott, s ahogy alkonyodott, úgy lett egyre gyönyörűbb a táj, majd a csillagok borította ég. Nem húzódott senki senkihez. Nem csak azért, mert Dannek esetleg rosszul esett volna a Carmi és köztem alakulófélben lévő kapcsolat, hanem mert egyszerűen így gyönyörűbb volt minden.

 Azokra az időkre emlékeztetett, amikor még a tetőre jártam gondolkodni. Persze egyedül. Csendes, békés, és gyönyörű. Elérhetetlen, ugyanakkor szinte karnyújtásnyira lévő.

 Pár nappal később szó nélkül léptem le mikor úgy éreztem végre kipihentem magam. Hajnal volt még, így nem ébredhettek fel a motor bőgésére. Erre nagyban rásegített, hogy visszatértem óta először nem bőgettem, hanem finoman, úriember módjára hagytam el a helyszínt.

 Nem tudtam, hogy hova kellene mennem. Talán le délre az őserdőkbe. Talán északra a jég és hó birodalmába. Talán csak egy házzal odébb. Talán el se kellett volna mozdulnom. Nyugodtan élhettük volna ott a bujdosók életét. Egy elhagyatott város a tengerparton, annak is a szélén fekvő apartman. Minden bizonnyal évekig ellehettünk volna ott. De közben háború dúlt, ami egyszer véget ér. Amikor pedig véget ér egy háború, újra benépesítik a nagyvárosokat, újra előkerül minden és mindenki, úgy azok, akik végigharcolták, mint ahogy azok is, akik elrejtőztek a borzadalmak elől.

 Legszívesebben az utóbbi tábort erősítettem volna. Nem a gyávaság miatt. Pusztán azért, mert nem szerettem azt, amivé tett ez az egész: egy harcossá. Nem szerettem a kezembe venni a fegyvereket, vagy egyáltalán megütni valakit. Jobban szerettem mikor békésen besurrantam valahova, és maximum leütöttem egy-két őrt.

 Mégis, mikor oda került a sor, valamilyen oknál fogva az élvezetet kerestem az egészben. Lehet, hogy csak azért, hogy érdekesebb legyen, és ha már ez van, akkor ne unalmas vérengzés legyen, hanem legyen eleganciája és szépsége. Természetesen a maga módján. De felötlött bennem az a gondolat is, hogy félvér vagyok. Ez a vívódás, a vérontás ellenesség az angyali felem miatt lehet, az öröm érzése közben pedig a démon felemé.

 És ezen a ponton jutottam el oda, hogy életemben először szerettem volna ismerni a szüleim. Szerettem volna többet tudni róluk. Hogy kik is ők? Hogyan találkoztak? Mindent, amit egy gyermek csak tudhatott róluk. Vagy ha ezeket nem is, legalább azt, hogy hogyan néztek ki.

 Ezt elvetettem. Már nem élnek. Nem volt rájuk soha szükségem, mindig meg tudtam állni a saját lábamon, és ez ezután is így lesz.

 Csörgött a telefonom. A kijelzőre pillantva a Carmilla nevet írta ki a ketyere. Nem vettem fel. Nem mintha nem akartam volna, de nem akartam semmit se. Aztán elhallgatott, és még sokszor újra felcsörrent. Aztán lassacskán figyelmem teljesen ignorálta az eszközt. Vezettem, üresen és gondolatok nélkül. Talán ezért is vettem észre túl későn a felém tartó kutatókat.

 Hirtelen ért a támadás, fel is borította autóm s én csak az övnek köszönhettem, hogy megúsztam pár fejbeveréssel a kormányba és egyebekbe. Kioldottam az övet, s kiestem a fejre állt autóból. Nem volt nehéz, az ajtót valahol arrébb elhagytam.

 - A kocsim. A francba.

 Ami ez után jött, nem nevezhető harcnak, még verekedésnek sem. Nemcsak hogy bedühödtem amiatt ami járművemmel történt, egyenesen tomboltam. Érzések, emlékek fájdalmas árját zúdítottam a négy szerencsétlenre.

 Egy hete jártam gyalog. Autóm elvesztése egyfajta gyermeki szomorúságot és zárkózottságot idézett elő, így nem kerítettem újabbat. A régit akartam vissza.

 Egy hátiba volt belepakolva kaja és innivaló, s onnantól kezdve mindig figyeltem a környezetemre, nem lankadtam. Egy nagyobb városban találkoztam Lina nyomaival. Ez ötletet adott.

 Hívtam a démonoid lányt, s fel is vette.

 - Tessék? – vette fel.

 - Itt Alen. Segítség kell. Most.

 - Gyere Buckshotba. Itt bevárlak és megbeszéljük a dolgot.

 - Két nap és ott vagyok.

 Nem folytattuk a társalgást. Tisztában voltunk vele, hogy amikor majd személyesen is találkozunk mindenre lesz időnk, mindent részletezhetünk a terveinkről és elképzeléseinkről a másiknak.

 Nem tudom, hogy villogásaim miatt, vagy csak azért mert már annyira megritkítottuk soraikat, de a kutatók elkerültek messzire. Hírüket se hallottam, színüket se láttam a két nap alatt míg Buckshotba értem.

 Ott már vártak rám. Egy fiatal angeloid jött elém, s elvezetett Elainehez.

 - Üdv – köszöntem előre.

 - Ez új – mondta. – Kövess.

 - Hová megyünk? – kérdeztem, amint egy alagsori folyosón vezetett végigfelé.

 - Mint már tudod, a megfelelő vérvonal a megfelelő erő és tudás birtokában közvetlen kaput nyithat Gehennába. Ugyan ez a helyzet Ahennával is. A jó személy kell.

 - Az pediiig… A legutóbbi Krisztus volt. Ő meg tuti nem jön le. Az még egy apokalipszist jelent, és bármennyire is legyek erős, vele nem harcolhatok.

 - Hülye vagy. Ki mondta, hogy ez lesz. Természetesen a Világ Peremére megyünk el…

 - Álljunk meg egy pillanatra – perdítettem meg a karjánál fogva. – Csak én megyek. Mit gondolsz miért nincs velem Dan vagy Clair?

 - Ezt majd később megbeszéljük. A lényeg, hogy a Világ Pereme egy olyan hely, ahol mindig esik az eső, de csak akkor nyílik meg a bejárata, ha rásüt a nap. És mint tudjuk, az eső fellegekből esik, amik eltakarják a napot.

 - Nem kértem elemi sulis földrajzoktatást. Ennyire nem vagyok hülye – morogtam.

 - Ha bejutottál, onnan több út vezet majd. Mindegyik más és más síkra. Van, amelyik egy másik helyre itt az elsődlegesen, van amelyik Ahennába, és van amelyik Gehennába. – Úgy folytatta, mintha meg se hallott volna. – A baj az, hogy ezeken kívül még rengeteg sík van, és hidd el, van olyan hely ami még Gehennánál is durvább.

 - Tartarosznál nem lehet rosszabb – jegyeztem meg.

 - Figyelsz te rám?! – háborodott fel.

 - Naná hogy figyelek. Te nem értesz meg még mindig. Nem érdekel hol kötök ki, nekem csak annyit tégy meg, hogy elvezetsz a Peremhez. A többit bízd rám.

 - Te teljesen hülye vagy Alen. Ez volt mindig a baj. Hogy nem gondolkodtál. Mi van, ha rossz kapun mész át? Vagy ha visszatévedsz apámékhoz? Neked mindenképpen a mennyekbe kell eljutnod. Ha nem így lesz ez az egész soha nem ér véget.

 Nem szóltam semmit. Mélyen nézett a szemembe, mintha egyenesen a gondolataimba, lelkembe, szívembe, májamba, és egyéb testrészeimbe látna. Végig simítottam az arcán, ő kezével megfogtam enyém és ott tartotta kicsit.

 - Van más terved is mi? Nem ilyen egyszerű, kis könnyed sétagalopp. Valami nagy és monumentális.

 - A Peremen őrzik Tartarosz kapujának a kulcsát. Azt is ellopom. Ha nem jön be ez az egész, elpusztítok mindent.

 - De… - elgondolkodott. Még fogta a kezem, megszorította. – A titánok…

 - A titánokkal ezen a síkon egy félisten simán elbír.

 - Meg akarsz ütközni velük? – keze szorosabban fogta az enyém.

 - Khronosznak még amúgy is jövök egy verekedéssel – fordítottam félre a fejem. – Ne kérlek… - előztem meg kitörését. – Így kell lennie, amennyiben Ahenna nem fogadja el a helyzetet és nem hallgat meg.

 - Ez túl sok Alen. Még neked is. De nem tehetünk mást – mondta lassan. Szomorú volt. Fájt neki. – Ha úgy látod ez a legjobb megoldás, így kell tennünk…

 - A legjobb? – keserűen nevettem. – A legjobb az lett volna, ha a Fekete Vizet el sem hozom. Ha nem fogadom el azt a munkát. Tőre csaltak, de nem tudom ki volt az. – Még jobban szorította a kezem, s lehajtotta fejét. Sírt. Halkan, mintha nem akarta volna hogy tudjam. – Mit tudsz? – kérdeztem.

 - Rex. És Lisanna. Ők vertek át. Miután lementél Tartaroszba ez nyilvánvalóvá vált. Elárultak minket, és önmagukat is leleplezték. Segítettek téged eltenni láb alól, hogy Lu és Ő újra birtokukba vehessék az itteni világot.

 Éktelen haragra gerjedtem. Az egyik, aki felnevelt, a másik, aki miatt oly sok szenvedésen mentem keresztül. Mindkettő elárult és eladott. Mindkettő közelebb állt hozzám, mint bármikor bárki. Mindkettőért képes lettem volna az életemet adni.

 - Miért? – kérdeztem enyhe dühvel. – Mit kaptak cserébe?

 - Nem tudom. – Hangja rémült volt. Talán tőlem ijedt meg, hogy elkezdek tombolni, pusztítani. - Miután elárultak téged és leleplezték magukat eltűntek. Azóta semmi hír felőlük. Semmi jel, vagy nyom ami rájuk utalna.

 Gyorsan vettem a levegőt. Próbáltam megnyugodni, s mikor ez helyjel közzel sikerült is, egy hosszú sóhajjal lehajtottam a fejem, majd újra felemeltem.

 - Hová megyünk most? – szűrtem a kérdést a fogaim között Elaine-nek.

 - Egy látnokhoz. Ő majd elmondja az utat a Világ Peremére. Ő tanított meg engem is arra, hogy hogyan utazhatok haza és jöhetek vissza.

 - Vezess hát – bontottam ki kezem a fogásából, s ő szó nélkül fordult meg, hogy utat mutasson.

 Egy szűk, mondhatni lyuknyi szobába vezetett a folyosó. Két geyrtyával volt megvilágítva két oldalt, és még kettő volt az íróasztal két szélén. Az ágy mondhatni szerzetesi egyszerűséggel bírt. Egy párna, egy lepedő, és egy pléd. Az asztal előtt egy rozoga széken görnyedt, csuhás alak ült, és írt.

 Nem láttam rá mit ír, de különösebben nem is érdekelt. Sokkal inkább érdekelt az, amiért idejöttem, vagyis az úti célom. Előre léptem volna, de Elaine elém tartotta kezét akadályozva engem. Ránéztem, majd eltoltam kezét és a csuhás mögé léptem. Nem néztem át a válla felett, mivel a legtöbb író míg nem publikálja, féltve őrizgeti – néha még jobban félti mint életét – az alkotását.

 - Hé szerzetes – kezdtem békésen. – Azt mondják látnok vagy.

 - Talán – jött a válasz. – Talán nem.

 - Tudod hova kell mennem?

 - Talán – jött ismét a válasz. – Talán nem.

 Hátranéztem, a lány csak vállat vont.

 - Alen Chain vagyok…

 - Tudom – vágott a szavamba.

 - Nanáhogy, most mondtam – dohogtam.

 - Nyugodj le Altemor. Attól, hogy dühöngeni kezdesz, még nem leszel sem több, sem kevesebb. Nézz magadba, és megtalálod a válaszaid.

 - Na jó én kinyírom – fordítottam meg ballal a vállánál fogva, s jobbom az egyik penge markolatára csúszott. Meglepetésszerűen ért, hogy vak. Nem látott, szemei fénytelenek voltak, és mindkettőn éktelen függőleges heg mutogatta magát.

 Mielőtt még magamhoz térhettem volna mozdult az öreg, és én a levegőben pörögve találtam magam, majd egy nyekkenés kíséretében a kőpadlón landoltam. Lábai is telve voltak sebekkel, hegek tarkították mindenhol.

 - Bárki is legyél öreg… Annyi biztos hogy te sem ma kezdted az ipart, és hogy számos csatát megéltél – mondtam némi alázattal a lábainak.

 - Ha velem beszélsz állj fel és rám nézz. Ne a lábaimnak dumálj kölyök. Jézus Krisztus ki a fenének képzeled te magad? Attól mert legyőzted a két erősebb lovast, még nem kéne ennyire nyeregben érezned magad.

 - Még mindig meg akarlak ölni – mondtam miután felálltam. Jutalmul zacskón rúgott, én pedig térdre rogytam előtte. Halk kuncogást hallottam hátulról. – Most már tutira kinyírlak öreg – álltam fel a térdemre támaszkodva. Ismételte az előző műveletet hasonló erővel, én pedig a földön fetrengtem.

 - Erőszak erőszakot szül – csicseregte.

 - Te fogsz megszülni ha egyszer a kezeim közé kaplak.

 Újra felé indultam, de már számítottam az újabb orvtámadásra, így azt könnyedén hárítottam. Nem okozott a látnoknak problémát, új ötlettel állt elő: előre vetette magát, és a nyakamba kapaszkodva a fülembe harapott.

 - Aaaaaaaaargh – ordítottam dühösen, s a falhoz csapkodtam magam. Csak magam. Az öreg addigra visszaült a helyére, és valahonnan egy csészét szervált, amiből kényelmesen iszogatott valamit.

 - Nem ízlesz – vetette nekem.

 - Akkor mi a kurva életnek kell harapdálnod? – fakadtam ki legyőzötten.

 - Látod? Még csak komolyan se vettem az egészet, és mégis megadtad magad. És még te akarsz eljutni Ahennába… Fiam neked esélyed se lenne a Peremhez való eljutásnál. Túl sok a düh benned. Épp ezért nem mondom el, hacsak nem hagyod, hogy tanítsalak.

 - Nincs annyi időm… Időnk… - Ingerült voltam, de alázattal szóltam az öreghez. Másként nem is mertem már… - Ha nem jutok el elég hamar a mennyekbe, Lucifer meggondolja magát, és akkor kurvára cseszhetem az egész kibaszott kéthónapos kiruccanásomat Gehennába.

 - Jaj ne legyél már dühös csak mert kiszögeztek a saját fegyvereiddel. Lu azóta is nyögi a láncot. – Itt megengedtem magamnak egy gonosz mosolyt. – De a káröröm se vezet sehova tolvaj.

 Hablatyolt nekem sok dologról ezután az öreg, a felét nem értettem, a másik felére meg nem figyeltem. Lina pedig végig mosolygott. Dörzsöltem a halántékom már, megfájdult a fejem a sok szövegeléstől.

 - Öreg. Tisztelettel kérlek. Mondd el az utat a Világ Pereméhez, és hogy melyik kapu vezet Tartarosz kulcsához, és melyik Ahennához.

 - Szóval ha nem jön be ez az egész beszélgetősdi, radikálisabb dolgokhoz nyúlnál… - vakargatta hirtelen nőtt szakállas állát, majd az üres tekintetével úgy bámult rám, mintha a lelkemig látna. – Nem, nem tennéd meg. Csak blöffölni akarsz majd vele, így elérheted a célod. Szerinted. De hadd meséljek el valamit. Ahenna nem tárgyal betolakodókkal. Olyan leszel nekik mint valami terrorista. Szépen végigdumáltatják veled a hülyeségeid, aztán megvakítanak, és ledobnak azzal az adottsággal, hogy tisztán lásd mi lesz a vége a dolgoknak. Tapasztalat fiam. Tapasztalat.

 - Tehát te már jártál odafent. És ezt tették veled. – Elgondolkodtam. Ha rám is ez a sors vár, inkább kérdés és minden előzetes nélkül kieresztem a titánokat. De az rengeteg hallállal járna. Azt pedig nem akartam. – Hol van a kulcs öreg?

 Elvigyorodott.

 - Bevállalod a vakságot. Ha nem tudod meggyőzni őket, attól még megvakíthatnak, de ki tudod nyitni a kaput. Kár hogy nekem nem volt hozzá bátorságom… - Talán tévedtem, de szomorúságot véltem felfedezni a hangjában. – Ne is kérdezd, igen. Én is egy vagyok a tolvajoknak. Scarra. Talán még emlékszel. – Keserű mosoly jelent meg az arcán.

 - Hát hogy ne emlékeznék rád. A háború előtt te voltál és Carmi aki mindig mellettem állt nyíltan és feltétel nélkül.

 - Nos, sikerült a kutatóktól Fekete Vizet lopnom, és eljutottam a Világ Peremére. Vagy talán ők vezettek el. Ez már lényegtelen. Elloptam a Tartarosz kulcsát – a csuha alá nyúlt, és egy egyszerű, háromágú fémdarabot húzott elő. Forgatgatta már érzéketlen szemei előtt, mintha csak gyönyörködne benne. – Eltaláltam Ő elé is. Pontosabban csak a hírnöke elé. Meghallgatott, majd elutasított, s mikor felkeltem, már ebben a kis gyönyörűséges kecóban voltam a csuhában, minden további fény érzékelése nélkül. – Nem tévedtem, arca is tükrözte a szomorúságát. – De nem volt bátorságom sohase használni ezt a nyomorult kulcsot. – Felém nyújtotta, s én meredten néztem. – Vedd, és használd, ha kell. Te fel fogod. Lesz elég bátorságod, és erő terében is túlteszel rajtam bármikor.

 Nem tudom miért, de átöleltem. Régi barát, és mondhatni már a sírban volt. Mégis segített nekem. Igaz először még össze-vissza szívatott, de így utólag belegondolva az elmúlt lassan három évet kaptam meg egyben. Eszembe jutott a mondás, miszerint: Nem tudod mit veszíthetsz, amíg el nem veszíted. Ezt kibővítettem még annyival, hogy: és míg újra meg nem találod.

 - Köszönöm Connor.

 Nem lepődött meg azon, hogy a valódi nevén szólítottam. Talán még jól is esett neki, mert elmosolyodott.

 - És most. Az út a Világ Pereméhez, amin én is végig mentem….