Genezis 8. rész - Fél lábbal a pokolban

 Dreamfall környékén vertünk tábort. A város bár tele volt mindenfélével, semlegesnek tűnt. Már csak azért is, mert mindenfélével tele volt. Nazekannal, démonnal, angyallal, és emberrel. Nem voltunk biztosak benne, hogy hírem nem jutott el még idáig, vagy egyáltalán jó lenne-e bemenni a városba.

 - Mi legyen? – kérdezte egyszer Clair.

 - Hmmm – hümmögtem rá.

 - Együnk! – rikkantott Dante, és mivel tetszetős volt az ötlet, így is tettünk.

 Nem messze volt egy benzinkút, ahol meg tudtunk tankolni, és találtunk még kaját és innivalót is. Utóbbi igaz többnyire bor és pezsgő, de ez nem zavart különösebben.

 - Hogy akarod majd kinyitni Gehenna kapuját? – kérdezett ezúttal Dan kaja közben. – Emlékeim szerint véráldozatra meg sok démonvérre van szükség ehhez.

 - Nem feltétlenül. Ha mi akarjuk kinyitni, akkor valóban, így van. Ha viszont Lu nyitja ki, akkor már más a helyzet. Rá kell venni, hogy ő nyissa ki – válaszolt Carmi.

 - Ezekről én nem tudtam… - vallottam őszintén.

 - Lehet még valaki olyan gyökér, hogy le akar menni a démoni síkra a nélkül, hogy tudná a lehetőségeit a bejutásra?

 - Kapd be Dan – kacagtam én is velük. – Minden esetre, előbbit semmiképp sem akarom. Ha viszont Lu kaput nyit, az se vezethet túl sok jóhoz. Lehet hogy békét kötött a szentekkel, de az csak átmeneti. Nem lehet tartós, már csak a két vezér közti folyamatos ellenségeskedés, és szög egyenest szemközt álló nézetek miatt se.

 - Tehát a lényeg, hogy rávegyük Luciust, hogy jöjjön fel, de ne akarjon gyilkolni, és engedjen le téged. Beszéljen veled, majd engedjen is vissza.

 - Igen Carmi.

 - Te tényleg beteg vagy Al. Hogy akarod ezt te elérni?

 - Nos. Ha idefent nem mágikus úton ölsz meg egy démonidot vagy engelidet, akkor azt csak haza küldöd. A Világ Peremére, vagy Gehennába. Vagyis minden amit tennem kell, hogy keresek egy csatlóst, aki rögtön apucihoz szalad ha megverem, és átadja az üzenetem. A probléma csak annyi, hogy lövésem nincs, hogy hol találhatnánk egy ilyen hülyét.

 Csendes gondolkodás borult ránk. Valóban, egyikünknek se volt olyan démonoid ismerőse, aki önként és dalolva hagyta volna, hogy laposra verjék, aztán még teljesítette is volna az üzenetkézbesítést.

 - Barathustra – villant be Danténak.

 - Mi van vele? – néztem rá.

 - Ki az?

 - Egy régi barátja Altemornak – felelt barátom. – Ha jól emlékszek, azóta is rühell és ha hazavágnád, tutira szólna Sátán bának, hogy ugyan már le akarsz menni, miért nem basz át és tart végleg ott? Tuti biztos vagyok benne, hogy bejönne.

 - Nem rossz ötlet – helyeselt az egyetlen nő is. – Viszont tuti hogy át akarnak majd verni. Ezt hogy oldod meg?

 - Öööö… Majd improvizálok – vakargattam tarkóm. – Az elsődleges problémánk most úgyis az, hogy Barathustra. Nem tudjuk hol van, kikkel van, és hogy miként hozzuk ide.

 - Amiatt ne aggódj Al. Azt meg tudom oldani, hogy Barathustra ide kerüljön – vigyorgott Dan. Újfent aggódni kezdtem érte. – A többi már a ti dolgotok lesz.

 - Rendben. Akkor ezt meg is beszéltük. Dante megy a Suprával Barathustra után, mi meg majd elfoglaljuk magunkat Dreamfall környékén valamivel – adta ki az utasításokat Carmi.

 Elgondolkodva bámultam az égre.

 Félve néztem az elporzó autó után. Majdnem annyira aggódtam érte, mint azért, aki a volánnál ült. Az egyetlen emléktárgyam két évvel ez előttről. Dante meg különösen sokat jelentett, onnantól kezdve, hogy megmentett. Nemcsak hogy jövök neki egyel, elég közel kerül hozzám ahhoz, hogy barátomként kezeljem, és bizalmasamként tekintsek rá.

 A megbeszélttel ellentétben inkább este indult el. Kiváló érzéke volt a vezetéshez, és nem akart feltűnősködni. A sötét autó pedig a sötétben világítás nélkül kevésbé feltűnő.

 Megvetettem magamnak az „ágyam.” Ez állt egy, a fejem alá gyűrt-gyötört hálózsákból, és egy plédből. Így bámultam a csillagokra, mint régen, gyerekkoromban az árvaházban. Gondolataim most kivételesen nem kavarogtak. Higgadt voltam.

 - Nézd mim van – huppant mellém Carmi. – Egy üveg finom Jager.

 - Honnan? – lepődtem meg. – És hogyan?

 - Azóta őrizgetem, hogy lementél Tartaroszba. Gondoltam, ha visszajössz onnan majd megiszogatjuk, de nem volt rá megfelelő alkalom. Tudom hogy ez a kedvenced, szóval ne is tagadd, hogy nem örülsz.

 Felültem. Valóban a kedvenc piám volt, és mióta visszajöttem, alig ittam. Pontosabban csak egyszer egy keveset Dantéval. Nem mintha annyira problémát okozott volna.

 - Tedd el – kértem hirtelen.

 - Miért? – nézett rám meglepődve Carmi. – Azt hittem örülni fogsz – szontyolodott el.

 - Örülök is – vigasztaltam mosolyogva. – De tartogassuk arra, ha már vége ennek az egész baromságnak. Sokkal jobban fog esni.

 - Hülye vagy. Régen kapva-kaptál az alkalmon, hogy igyál valakivel. Most meg itt az alkalom és azt mondod, hogy majd később. Tartarosz nagyon rossz hatással volt rád Al.

 - Nem. Egyszerűen csak jobb a győzelemre, a normális életre inni, mint csak úgy hobbiból.

 - Hobbiból mindig mókásabb berúgni, és soha nem tudhatod mi fog történni. Ilyenkor jönnek a legjobb poénok és a legnagyobb hülyeségek. Ezt még te mondtad nekem.

 Való igaz. Így gondolkodtam, és még most is így gondolkodok. De mi van, ha valami baj történik? Féltettem. Nem akartam semmilyen bajba se keverni, pláne így a lovas incidense után.

 - Na? Mit mondasz? – Letette az üveget, és önmaga felé húzta az arcom. Mélyen nézett a szemembe. – Nem lehetsz ennyire hülye – mondta, majd megcsókolt. Finom, édes csók volt, nem is tudom mikor éreztem utoljára hasonlót. – Vak és hülye vagy Alen.

 Nem tudtam mit mondani. Talán nem is akartam. Jobbom magától mozdult tarkója felé, s finoman visszahúztam ajkát az enyémhez. Óvatos voltam a lánc miatt, bár az fel volt tekerve. Mégse akartam megkockáztatni hogy megsértsem. Illata elragadott, bőre puhaságát élveztem. Még a saját, kérges, szinte érzéketlen tenyeremmel is éreztem, hogy mily sima az.

 - És én még más után hajtottam. Tényleg egy hülye vagyok – mondtam, mikor ismét elváltak ajkaink.

 - Akkor iszunk? – kérdezte újfent.

 - Legyen – mosolyogtam rá.

 Enyhe fejfájással ébredtem Clairt ölelve. Jó érzés volt, hogy nem egyedül kelek, hogy van valaki mellettem. Finoman kibújtam mellőle, s felöltöztem. Dante két napot kért tőlünk, maximum. Őt ismerve még az előtt visszaér, hogy ebédre kerülhetne a sor. Ránéztem telefonomra, s az kilenc órát mutatott. Nem túl késő, nem is túl korán. Kitártam szárnyaim, s felnéztem az égre. Rögtön meg is szédültem, s inkább visszahúzódtam az árnyékba.

 Kávéra vágytam, bár az új világban esélytelen lett volna. Jobb híján vizet ittam, s megmostam az arcom, mikor is meghallottam a kocsim motorjának bőgését. Sietve jött, nem olyan tempóban, mint ahogy azt elvártam volna. Tehát üldözik, és ezért ért ilyen hamar ide.

 - Mi ez a hangzavar? – kelt fel Clair.

 - Szedj össze pár cuccot, és bújj el. Jön Dante egy kisebb kísérettel. Nem lenne jó, ha itt lennél.

 - Alen…

 - Semmi ellenvetés. Kérlek.

 Nem szólt semmit, csak bólintott. Vett magához ételt és italt, majd eltűnt a fák között „Egy óra múlva jövök.” mondattal.

 Felkészültem az elkövetkező balhéra. Ha már menekülnie kell, akkor valószínűleg túlerőben vannak. Mindezt úgy megnyerni, hogy nem használok semmilyen erőt, szinte már túl egyszerűnek tűnt. Tartaroszi edzésemnek hála jóval felette álltam minden egyszerű démonoidnak és angeloidnak, sőt még a legtöbb fekete vizet ivott egyednek is. Végül is, én se voltam más, csak egy a sok nazekan közül. Mégis mindenki tőlem várt megváltásra. Nyomasztó érzés volt.

 Az Supra mellettem farolt el. A saját autóm. Mellettem. Milliméterekre. Most vagy nagyon mázlim volt, vagy Dante vezetett nagyon jól. Lényeg, hogy nem kaszált el.

 Mögötte szinte rögtön egy csapat dühödt démonoid jött, és leghátul egy ismerős arc.

 - Meghoztam őket – mondta kipattanva a kocsiból.

 - Kicsit békésebb dologra számítottam… - jegyeztem meg.

 - Hát, így jött össze. A lényeg, hogy itt vannak.

 - Mivel hergelted fel őket? – érdeklődtem.

 - Nem volt nehéz. Elég volt a te neved megemlíteni. Barathustra még mindig orrol rád az öccse, Barak miatt – vigyorgott. – Egészen szép celeb lettél a démonok világában.

 - Remek – dohogtam, s már további társalgásra nem volt idő, mivel érkeztek a hírnökjelöltek. – Nem is tudtam hogy az a benga állat az öccse…

 Nem volt több időnk traccsolni, mert beérkeztek az első démonidok is. Pofonváltás kezdődött, méghozzá nem a „barátságos” fajta. Vérre menő verekedés és szabdalkozás kellős közepén találtam magam, amint ütöttem-vágtam mindenkit, aki óvatlanul kar, láb és egyéb távolságokon belülre merészkedett.

 Akiért az egész műsor ment, az viszont nem mutatta magát. Barathustra nem volt sehol, s engem aggódás fogott el. Ha ő nincs itt, akkor egyrészt nem tudunk üzenni Gehennába. Ilyen kis alacsony dögöket Lu bácsi úgyse hallgatna meg. Másrészt, ha csak nem mutatja magát, akkor valami aljasságra készül, amit nem volt kedvem se kivárni, se megtapasztalni.

 - Te Dan! – kiáltottam barátomnak verekedés közben. – Mit mondtál te ezeknek?

 - Nem akarod tudni Al! – kacagott hangosan csépelődés közben.

 És végül színre lépett maga a keresett is. Kicsit lihegtem már, mivel erőmre nem támaszkodhattam most. Nem akartam elkövetni egy hibát sem. Barathustra viszont nem aggódott. Ugyanazok a fekete lángok ölelték, mint korábban Vargolt, s kezében egy lágy ívű katana volt.

 Megjelenése visszakozásra késztette a többi démonidot, utat nyitva neki azzal közvetlenül hozzám. Biccentettem neki, mire ő is visszaintett, majd nekem rontott.

 Az egész küzdelem nem volt több mint két másodperc. Kitértem csapása elől, majd hátulról kaptam el.

 - Üzenem a főnöködnek, hogy beszélni akarok vele. Ha lehet nála – mondtam, majd kitörtem a nyakát.

 A többi démon fejvesztve menekült, nem foglalkoztunk velük. Tervünk első része megvalósításra került, és ez volt a fontos. A következő lépés szerint nekem be kell jutnom Dreamfallba, ahol majd megnyitja Lu a kaput. Bár ebben nem voltunk teljesen biztosak.

 Átöltöztem fekete szerelésembe, és a város felé vettem az irányt. Barettám az övemben, a hátimból a maradék két tárat is zsebre vágtam. Pengém a hátamon függött. Dante mellém zárkózott, de elé tartottam jobbom.

 - Most nem kell két évet várni hogy előkerüljek. Ígérem. Vigyázz Carmira.

 - Te rohadék – sziszegett. – Megint azt csinálod mint akkor. Egyedül akarsz kiállni mindenki ellen.

 - Nem tehetek mást. Eddig segítettél, tedd azt most is, de a szerint, ahogy én kérem. Légy szíves – fordultam szembe vele. Egy rövid pillanatig farkasszemet néztünk.

 - Ám legyen.

 Visszafordult, elindult megkeresni Carmillát. Én pedig folytattam utam Dreamfall felé.