Dreamfall nem volt olyan nagy, inkább egy
nagyobb, békés falura emlékeztetett semmint városra. Nem szóltak meg, szinte
meg se ügyeltek, ahogy az utcákon sétáltam. Éppen rám pillantottak, de
egyébként nem foglalkoztak velem. Az élet itt nyugis volt. Már-már idilli.
Többnyire csereberéltek, talán más, nagyobb semleges telepről szereztek be
dolgokat.
A sivatag peremén voltunk, tökéletes hely egy
démonkapunak. Csendes, mindentől viszonylag távol eső kisközösség mit sem sejtő
lakosokkal. A legvalószínűbb hely a kapu megnyitásához pedig a közvetlenül a
templom mellett elhelyezkedő tér volt. Nem mintha sok hívő járt volna az
épületbe a közösségből.
- Üdv idegen – köszönt rám valaki, ahogy a
templom ajtaja előtt álltam. – Nazekan vagy ugye?
- Ü..üdv – köszöntem vissza tétován. – Igen.
Alen Chain. De honnan?...
- Brodyr Johnson – nyújtott kezet. Elfogadtam.
– Lesüt rólad. – Akaratlanul is hátam mögé húztam jobbom. – Nem, nem az miatt –
nevetett. – Megelégelted a sok harcot, az üldöztetést. A szemed sok mindent elárul
rólad.
- Valóban?
- Igen. Mi hozott ide? – kérdezett.
Haboztam. Nem tudtam, hogy mit válthat ki
valódi célom elárulása, ugyanakkor éreztem: tudná, hogy hazudok-e avagy sem.
- Talán máskor elmondom – tértem ki végül. –
Kellemes, csendes kis hely itt ahol éltek – tereltem a témát.
- Valóban. Dreamfallt békén hagyja mindenki.
Minden lényeges helytől távolt esik. Nem szolgál semmilyen stratégiai célt az,
hogy elfoglalják, így egy darabig még biztonságban vagyunk. Más ilyen városokat
már feldúltak és elpusztítottak a Szövetség emberei. A legutóbbi azt hiszem
pont Saranith volt. – Összerándultam. Oly sok ártatlan, a semmiért. Ez se
kerülte el kísérőm figyelmét. – Talán oda tartoztál, Alen? Már ha hívhatlak
így…
- Természetesen hívhatsz – feleltem. – Régen
oda tartoztam. Ott születtem és nőttem fel. Mindenem ott volt amit életnek
nevezhetek.
- Sajnálom – mondta együtt érzően. – Gyere.
Ismerek errefelé egy jó kávézót.
- Kávét mondtál? – néztem rá hitetlenkedve.
- Iiigen miért? Csak nem nem szereted?
- Mióta beütött ez a katasztrófa nem ittam
kávét. Az pedig már két és fél éve…
Több nazekan is megnézett magának a kávézóban,
de inkább érdeklődve semmint méregetve. Alig vártam már, hogy az ízletes fekete
folyadék, amit kértem elém kerüljön. Éreztem illatát, ízét, zamatát, pedig még
éppen csak leadtuk a rendelést.
Figyelgettem, nézegettem közben én is akik
körülöttem vannak, de nem túl nagy sikerrel. Többnyire a kávé ragadta el
figyelmem. A többiekből csak annyi tűnt fel, hogy férfi, nő, alacsony, magas,
sovány, molett, vagy túlsúlyos-e. Ezeknél mélyebb részletekbe már nem sikerült
belemennem, mert minduntalan elkalandoztam a sötét nedű felé.
- Vicces hogy pont tebeléd nem kötnek beléd. –
Meglepett Brodyr megjegyzése, s kérdő tekintetemre folytatta: - Emlékszek ám
rád. Híres tolvaj voltál. Egyike a hercegeknek. Aztán a két lovassal együtt
leléptél Tartaroszba.
- Az nem épp egy nyaralás… - morogtam.
- Sokan haragudnak rád amiatt, hogy csak úgy
eltűntél. Sokan meg téged okolnak az egész kialakult helyzet miatt. Most meg
itt vagy, és bennük ég a gyűlölet ilyen vagy olyan okból. Mégse tesznek semmit.
- Talán tudják, hogy nagy fába vágnák a
fejszéjüket. A minap küldtem haza Barathustrát minden további nélkül. –
Csendesen beszélgettünk, de mégis mindenki felfigyelt ránk. – Nem akartam
elárulni, de muszáj vagyok. Azt várom, hogy az a rohadék szóljon a
nagyfőnöknek, hogy le akarok menni.
- És mit akarsz ott tenni?
- Még nem tudom. Talán szétrúgok pár segget,
és lefagyasztom Gehennát. Meglenne hozzá az erőm. Minden csak azon múlik, hogy
Lu hogy áll hozzá. – Elgondolkodtam, majd halkan, fojtott indulattal ezt
mondtam: - Nem akartam hogy ez legyen, és nem akarom hogy maradjon. Befejezem
ezt a semmire se jó mészárosdit, még ha belepusztulok is. Ha szét kell rúgnom
érte a két legnagyobb segget, legyen, szétrúgom. Vagy elszabadítom Tartarosz
foglyait hogy tegyék meg helyettem. Vagy mit tutodom én. Majd improvizálok
valamit.
- Meghalnál az elveidért ugye?
- Igen.
- Erős lehetsz – mosolyodott el. – Ugyanakkor
idióta. Általában csak az ezzel a két jellemzővel rendelkezők dobják el az
életüket az elveikért. A céljaikért – válaszolt felvont szemöldökömre.
- Igazad lehet. Miattam tört ki a kataklizma,
és én voltam az, aki megállította Vargolt, majd levitte a lovasokat
Tartaroszba. Aztán meg is öltem a háború lovasát. De az erő magában nem elég.
- Valóban?
- Igen. Mindezt csak a barátaimért teszem.
Azokért, akiket szeretek. Akik nem tudják megvédeni magukat. Ők adnak okot
arra, hogy használjam ezeket – böktem a kardomra és a láncra.
- Te tényleg idióta vagy. De lemenni Gehennába
már őrültség. Nem tudhatod milyen erős démonok és fattyak vannak ott lent. Biztosan
ezt akarod?
Vállat vontam. Nem volt fontos, hogy én mit
akarok tenni. Csak az leegett a szemem előtt, hogy másokat megvédhetek a
tetteimmel, így megcselekedtem, amit megkövetelt tőlem a szívem.
A kávé után azt mondta, hogy elvisz valahova,
ahol kedvemet lelem majd. Egy csendes kis háznál álltunk meg, nem messze a
tértől. Ahogy haladtunk egyre hátrébb a kertben ritmikus kopácsolás, fém
ütődése fémmel ütötte meg a fülem. Valaki kalapált valami vasat.
Egy leginkább valami ősi kőépületre
emlékeztető kis házikó volt a hátsó kertben. Kör alapú, nem túl magas tetejű
vastag ajtóval, és erős ablakokkal. Mikor bementünk, egy kovácsműhely tárult
elénk. Vékony, gizda fiút állt háttal, és önmagát meghazudtoló könnyedséggel
emelgette a hatalmas fémeszközt ami a kezében volt, s egyéb védőfelszereléssel
se nagyon élt ami védte volna a szikráktól meg ilyesmiktől. Nem féltette magát,
az biztos.
Annál meglepőbb volt, hogy nem egy gizda srác
az, aki kalapálta a pengét, hanem egy lány. Szintén nazekan, akárcsak én, de
vele valami nem stimmelt.
- Te egy kovács lennél? – néztem rá meglepve.
- Te se úgy nézel ki, mint az az Altemor akit
emlegetnek. Nem vagy sem daliás, se szőke és kékszemű, se izompacsirta. – jött az
éles válasz. – Viszont a modorodról cseppet sem tévednek a pletykák…
Meglepődtem. Tehát itt mindenki tudja, hogy ki
is vagyok, de senkit se érdekel. Tényleg egy békés hely Dreamfall.
- Gwen vagyok. Gwen Stockheart – Mutatkozott be,
mire én is ezt tettem. – Azok a láncok Gehennából valóak. Nem akartad még
kiszedni őket?
- Egyszer. De akkor csak mélyebbre vájták
magukat. Mintha saját akaratából vájná magát belém. Idegesítő hogy a jobbom
szinte minden csatában vérzik, de a lánc több szempontból is hasznos.
Védekezésre…
- Ja és még mélyebbre nyomják a húsodba. A
támadásnál meg széthúzzák azt, így megint vérzel. Nagyon hasznos mondhatom. A
Fekete Víz miatt vagy csak életben még mindig.
- Mi? – néztem rá megdöbbenve.
- Az a lánc az én munkám. Még mielőtt
bekövetkezett a kataklizma, megkértek, hogy kovácsoljak egy láncot, ami képes
egy nazekant megállítani. Nem tudtam kinek kell, meg hogy mire, de jól fizető
meló volt. Tehát a fém Gehennából volt hozzá, azt adták. Nekem csak annyira
kellett ügyelni, hogy megőrizze az erejét. A lánc maga visszafogja a
regenerálódás lehetőségét, és igen, egy démon ereje van belekovácsolva, aminek
a célja a gyilkolás, így ne csodálkozz, hogy csak még mélyebbre ássa magát
benned.
- Ki tudod venni? – kértem hirtelen. – A kardom
adom érte.
- Az túl értékes. De talán megegyezhetünk.
Először ki kell szednem belőled, anélkül, hogy elérne a csontig bárhol is.
Fájni fog.
- Nem mondod… - jegyeztem meg komoran.
Lu késlekedett a kapu nyitásával, így
belevetettem magam a lánc kiszedésébe. Az egész procedúra úgy egy óráig
tarthatott. Gwen először erős fonalakkal kikötözött minden egyes szemet. Ez
beletelt egy kis időbe. Majd a fonalak másik végét egyetlen csörlőre kötötte, s
megkért hogy engedjem le a szabad végét, nehogy az is hirtelen maradni akarjon.
Engedelmeskedtem.
Ezt követően hihetetlen erővel kezdte tekerni
a csörlőt. Meglepően erős volt alkatához képest, bár ezen nem igazán volt időm
gondolkodni, mivel iszonyatos fájdalommal járt a kitépődő lánc maradni akarása.
Mindenfelé én spricceltem, s alattam is csinos tócsa gyűlt már össze a
véremből. A lánc leengedett vége valahogy ahhoz vonzódott.
Félig kint voltak a szemek, mikor a lány
megakasztotta a csigát. Jobbom alá tett egy edényt, abba gyűjtve a vérem.
Rájött arra, amire én is: a lánc a vérre vadul csak igazán meg, és minél
nagyobb tömegben érzi valahol a gazdatest vérét, annál inkább arra igyekszik.
Ilyen formán már jóval könnyebben engedett az
ékszer, bár még mindig iszonyúan fájt, ahogy jött kifelé. Végül mégiscsak
megszületett, s kikerült karomból, ami nem oda illett. A vérrel teli edénybe
engedtük az egészet, s azt lezártuk.
- Kész is.
- Köszönöm – mondtam erőtlenül. – És bocsánat,
ha kicsit hangosan ordítottam.
- Nem gond. Nem lehetett túl kellemes azzal az
izével a testedben. Most pedig akkor ahogy megállapodtunk, tiéd ami ígértem,
enyém amit ígértél.
- Igen. De ha lehet a láncot megtartanám –
mondtam.
- Ennyire a szívedhez nőtt? Ha gondolod
visszatehetjük – vigyorgott kajánul.
- Neem dehogy – siettem a válasszal. – Csak meg
akarok lepni vele majd valakit. Biztos örülni fog neki.
Elköszöntünk, s én az edénnyel a hónom alatt
távoztam. Másnap reggel két penge volt Brodyr ajtaja elé rakva. Megemeltem
őket. Egykezesek, de súlyuk nagyobb volt az előző fegyveremnél. A tokjuk úgy
volt kialakítva, hogy könnyedén ki tudjam húzni a pengéket, de ne
akadályozzanak, és ne fogják le a ruhám. Minden olyan volt, mint előtte. Ismét
két fegyverem volt, egy hófehér, és egy éjfekete.
Átgondolva az eddigi harcstílusom, rájöttem,
hogy ebben a stílusban sokkal offenzívabb tudok lenni, mint eddig. A védelmem
pedig alapozhatom a reflexeimre és a gyorsaságomra. Sokkal inkább veszélyes
voltam így.
Egy nap telt el még Dreamfallban békésen,
aztán hirtelen megremegett minden. Tudtam, hogy eljött az én időm, hogy
jelenésem van a templom melletti téren. Rögtön oda is siettem.
Egy nagy, fekete massza borította már a teret.
A kapu még nem állt teljesen készen. Éreztem, hogy bejutni nehezebb lesz majd,
mint Gehennában eligazodni és megtalálni Lut.
Elkezdett kirajzolódni és kiépülni a kapu
kerete is. Majd mikor befejeződött, elszabadult a pokol. Több, kisebb vagy
nagyobb fajzat rajzott keresztül rajta. Nem volt más választásom, aprítani
kezdtem őket. Meglepetésemre a többi lakos is ott volt, és ki-ki a maga módján
hozzá látott a kártevő-mentesítéshez.
Kezdtek az emberibb formájúak is szállingózni.
Voltam olyan kegyes, és velük kezdtem el foglalkozni, egyre közelebb jutva a
kapuhoz. Már vagy fél órája máson sem voltam, csak hogy átjussak. Lassan, de
biztosan haladtam, és tudtam, hogy ha átjutok, bezáródik mögöttem az átjáró és
megszűnik a rajzás.
Brodyr került mellém, mikor már csak pár méter
választott el.
- Engedd meg, hogy megadjam a kezdőlöketet –
mondta, majd ahogy csak erejéből telt meglökött.
Pofára estem, nem volt túl kellemes. Gehenna
átjárója szilárdabb volt, mint számítottam, de lassan magába szívott, s én egy
teljesen más helyen ébredtem. Egy olyan helyen, ahol az ég lángba volt borulva,
és mindenfelé csak kiszáradt pusztaságot láttam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése