Genezis 7. rész - Irány Gehenna.

 Rodhar felém lendült, s én készségesen vártam. Oldalra húzta kardját, a hatalmas pallost, ami mindig is hűen szolgálta harcai során, és ami padlóra küldött. De hátán ott volt az én pengém is.

 Vad düh lobogott szemében, ölni akart. Nem játszott, komolyan vett minden egyes apró rezdülést. Talán ideje lenne nekem is. Egyszerűen nem tudtam. Se komolyan venni, se mozdulni. Ha ő teljes erejéből jön nekem, akkor én is megmutatom neki a teljes erőmet. Nem szórakozásból. Pusztán azért, hogy érezze: nála is vannak erősebbek.

 Tehát csak álltam ott, minden további nélkül. Mikor megindította a csapást, feltartottam balom, s megfogtam a pengét.

 - Fél kézzel? – nézett elhűlten. – Lehetetlen. Nem éreztem ekkora erőt benned.

 Átszökkentem felette hátratekerve ezzel a kezét, s a saját fegyverem is kihúztam a helyéről.

 - Nem láttam értelmét használni. Azt mondtad nem győzhetek ellened, mert minden harcművészet tőled ered. De Tartaroszban megtanultam valamit: ha meg akarok védeni másokat, a saját erőmre kell támaszkodnom. Így képeztem magam. Két év hosszú idő, különösen ha nincs szükséged alvásra, evésre, vagy egyáltalán pihenésre. Míg te itt játszottad a nagymenő megmentőt, a hadurat, én edzettem.

 Másik kezével is megragadta fegyvere markolatát, s kirántotta a pengéjét kezemből, ami így megvágta kezem.

 - De nem vagy sebezhetetlen.

 - Valóban – bámultam a tenyeremből csordogáló vérre. – A fegyvered úgy tervezték és kovácsolták, hogy míg küzdenek vele, a sebek amiket okozott ne gyógyulhassanak. Mészárszék. Lássuk mennyire mész vele.

 Fordulatból csaptam felé, s ő hárított. A zene még csak az elején járt. Láttam a félelmet a szemében, amit én okoztam. Nem örültem neki. Rodhar erős szövetséges volt, ketten talán megtehettük volna, amire mindig is vágyott mindenki: béke. A maga világi módján. Ha mást nem is, ezt az eszement, bolond harcot megállíthattuk volna.

 Védekezni is alig tudott.

 - Hogy lehetsz ilyen erős, mikor legutóbb…

 - Legutóbb még nem voltam tisztában azzal, hogy hogy használjam amit odalent szereztem meg. Nem is akartam használni soha. Te kényszerítettél rá ezzel a helyzettel. Nem vállaltam soha felelősséget azért, amit teszek, vagy tettem. Ha megöllek, azzal se megyek semmire, mert újjászületsz. De demonstrálhatom a fentieknek és a lentieknek, hogy kivel állnak szemben. Ha már belekényszerültem ebbe a helyzetbe, megteszem.

 Kuncogni kezdett. A zene a felénél járt.

 - Azt hiszed, csak te vagy itt nagyágyú?! – kiáltott eszelős nevetés közepette. Ezt követően ereje láthatóan is nőni kezdett. Izmai megduzzadtak, reflexei gyorsabbak lettek. Igaz utóbbiról nem volt fizikai bizonyosság, kivéve, hogy szeme pattogott mint a gumilabda. Ugyanakkor fényéből veszített. – Gyere!

 Ordítása nem lepett meg, kicsit feldühíthettem. De nem foglalkoztam vele. Háromnegyedénél tartott a szám. Felnéztem a felül dúló csatára, s ezzel időt adtam Rodnak, hogy támadhasson. Jóval gyorsabban jött, mint eddig bármikor. Ismét csak álltam vele szemben, pengém átvettem a balomba. Üres tekintettel néztem halványuló szemébe. Őrület kezdett eluralkodni rajta, s itt jöttem rá, hogy ezt egy szám alatt nem fejezzük be.

 - Tévedtem – suttogtam. A következő pillanatban felém lendült a gyilokeszköz, s én teljes jobb alkarom tettem útjába.

 A lánc többé-kevésbé megvédett. Hallottam, ahogy a csapás erejétől összedől mögöttem az épület.

 - EZT AKARTAD?! TE NEM MEGGVÉDENI AKARTAD ŐKET?! – ordítottam dühödten a képébe.

 - Én csak a kihívás miatt csinálom.

 Válaszán ledöbbentem, balom leengedtem tiszta utat engedve ezzel a jobb egyenesnek, amit az összeomló ház törmeléke közé vágódásom követett. Zenelejátszóm összetört. Bepipultam. A romok alól szinte kirobbantam kék lángjaimban, szemközt találva magam a lovas örömittas fejével. Én is elvigyorodtam. Ha neki nem fontos ki sérül meg, akkor nekem miért legyen?

 Egymásnak estünk. Csapásaink alatt dőltek a falak, pusztultak a házak, felhőkarcolók, kráterek keletkeztek a talajban. Az égben küzdők is felfigyeltek ránk, így odafent alábbhagyott a csata. Bátorító szavak hangzottak el mindkettőnk részére – többnyire inkább csak Rodharnak. Nem tudott érdekelni.

 Magasabb szintre emeltem a csatát, mikoris kitártam szárnyaim, és felemelkedtem a levegőbe csalva ezzel a dühödt lovast. Látszott rajta, hogy már csak a pusztítás érdekli. Elméjét megmérgezte valami, amit jellemezni se tudnék, nemhogy megmondani mi az. Levágott mindenkit, aki közé és közém állt legyen az nazekan, démonoid, vagy angeloid. Mindent porrá zúzott, ketté vágott, összetört ami kettőnk közé állhatott. Valahol romantikus lett volna ez az egész, ha nem megölni akart volna.

 Dörgött az ég mikor pengéink összecsaptak, rengett a talaj, ha egyikünk a másikat beleverte. Már szinte két elemként csaptunk össze, nem is két emberefelettiként.

 - Hé Alen. Ideje lenne befejezni a műsort. Megvallom jól szórakoztam, de végül eluntattál te is. – Igen. Rodharon teljes mértékig az őrület jelei tükröződtek. Gyilkos kacaj, élettelen szemek. Valami nem stimmelt, de nem állt módomban megkérdezni tőle, hogy mi történt vele. Ehelyett izmai dagadtak tovább, s ő is méggyorsabb lett. – Gyere csak, mert ha nem jössz, én megyek le érted!

 Lentről néztem fel rá, mert a legutóbbi aki becsapódott a talajba az én voltam. Merev higgadtsággal figyeltem, ahogy a lovas közelít. Pengém oldalra dobtam. Ha ő öl meg, ugyanmindegy, ki viszi el. Ha én győzök, akkor meg még mindig magammal vihetem, miután szétrúgtam még pár segget.

 Szóval közelített. Megéreztem az aggódást, amit két ember igen erősen, egy pedig kevésbé, de még érezhetően árasztott magában. Tehát Dante nem hallgatott rám, és látni akarta a végkimenetelét a harcnak. Bár Carmiról sem volt nehéz elképzelni a hasonló gondolkodásmódot. Elaine már más kérdés volt.

 Nem volt több időm, Rod megfelelő távba ért, s én elrugaszkodtam a talajtól. Koncentrálni kezdtem, s leengedtem a láncot jobbomról. Mindez a pillanat törtrésze alatt. Ékszerem még csak éppen ellazult karomtól – az a része, amelyik nem a húsba volt maródva -, de már a lángokkal átitatott jobbom kint volt, s lendítette a gyilkos eszközt.

 Összegabalyodtunk, s úgy zuhantunk a föld felé igen nagy sebességgel. A kívülállók annyit láttak az egészből, hogy elrugaszkodtam, majd egy hangos csattanás volt a levegőben, és újra becsapódott valami a földbe.

 Valójában azonban az történt, hogy a lánc Rod testére tekeredett, s én mögé kerülvén, térdeimmel a hátában landoltam, mintha csak valami szivacs lett volna. Az ő testébe is belevájódott a lánc, ám azt szét is szaggatta, mert lerángattam róla. Ezen felül nem lehetett kellemes a saját kardodba zuhanni olyan erővel, ami a csatornák talajába is lyukat vert. A penge a lábaim között jött fel és centiméterekre haladt testem előtt, hegyével farkasszemet néztem.

 Tudtam, a lovas halott. És azt is, hogy már újjá is született.

 Eloszlott a porfelhő, s én a fekete ruhában, a láncot magam után húzva, kicsit kimerülten, de ugyanazzal a rideg tekintettel és laza tartással, amivel mindig szoktam, kimásztam a gödörből, és elindultam fegyverem után. Fent a peremnél már egy erős kar nyúlt le az enyémért, s én elfogadtam segítségét. Pengém is ott volt már Dante hátán.

 Vissza akarta nyújtani, de eltoltam. Felnéztem a tömegre láncom tekergetve. Döbbenet, csodálat, félelem, gyűlölet, szinte minden érzelem tükröződött az arcokon. Nem is volt meglepő, szinte az egész város a földdel volt egyenlő.

 - És most merre? – kérdett Dan.

 - Clair. Mit tudsz a Világ Pereméről? – kérdeztem.

 - Hogy a másodlagos anyagi síkon van, ahol Gehenna is. Csak nem oda készülsz?

 - Mindkét helyre. Gehennáról tudtam, Lu már amúgy is régóta vár engem, hát meglátogatom.

 - Akkor miért akarsz eljutni a Világ Peremére? – kérdett ismét barátom.

 - Azt mondják, ott van a paradicsom. A bazinagy simsjátékos otthona.

 - Az rendben, hogy városok, kontinensek között utazgatsz. DE SÍKOK KÖZÖTT NEM TUDSZ ALEN! – tört ki Elaine.

 Ránéztem, és elmosolyodtam.

 Két hete volt, hogy megütköztem ismét a háború lovasával, és erősebbnek bizonyultam. A jelenlévő tanúk szó nélkül végignézték, ahogy elszáguldunk a kocsimmal, amit ezóttal már ismét én vezethettem. Minő felemelő érzés.

 - Tényleg elmész Gehennába, és a Világ Peremére? – kérdezte Elaine.

 - Mindennek van itt is bejárata. Ahogy Tartarosznak volt, úgy azoknak is kell legyen. Azt szeretném, ha ezek keresésével foglalkoznánk most egy darabig. Hogy hogyan nyithatnánk meg.

 - Alen – szólt újra a lány. Néma, kínos, nyomasztó csend borult a kocsira. Lelassítottam, és kiszálltam. Lina követett. – Tudod. Mikor még nem volt ez a kataklizma, mikor még nem volt két világvége egy nap alatt. Kedveltelek. De mióta feljöttél onnan megváltoztál. Két év nem tudom milyen lehet gondolkodással eltöltve. Nem is akarom. De te már nem az vagy, akit megismertem.

 - Nem az vagyok, vagy csak félreismertél? – kérdeztem most én. – Nem azért akarok látogatást tenni a nagyágyúknál, mert annyira meg akarom őket verni. Meg akarom győzni őket, hogy elég vér folyt már, hagyjuk abba ezt a hülyeséget és kezdjünk egy új világba. Annyira nagy hiba, hogy én csak békét és nyugalmat akarok? A maga sajátos, régi módján?

 Higgadt voltam, végig az eget néztem közben. A nap lemenőben volt, vörösre festette vele a felhőket, a kékség peremét. A fák árnyéka már messzire nyúlt, annak ellenére, hogy délre tartottunk. Úgy hallottam valahol Dreamfall-ban van az egyik hely bejárata.

 - Valóban? – nézett rám. Továbbra se voltam képes rá nézni. Valahol talán igaza volt, talán megváltoztam a két év alatt. – Már régóta meg akartam mondani neked. De… - Egy pillanatra megakadt hangja, talán gondolkodott. – Élveztem a veled töltött időket. Mókás volt, és izgalmas. Többnyire csak az utóbbi. De én most lelépek. Az ellenállók most úgyis vezető nélkül maradtak.

 - Valakinek velük is foglalkozni kell – bólintottam, és bár fájt, el kellett engednem. Nem tehettem mást.

 Szárnyra kapott, és elsuhant, míg én visszaszálltam a volán mögé.

 - Hova ment? – kérdett Clair.

 - Mindegy.

 - És mi?

 - Dreamfallba.

 - Gehenna kapujához? – hüledezett Dante.

 - Príma. Már azt is tudjuk, hogy az van ott – mondtam vidáman, és a gázra tapostam.