Tolvajok társasága /Genezis/ - 2. rész, Új hullám

 Hajtottam. Tolvaj vagyok, a szakmám, hogy csendesen besurranok, és ellopom ami kell. Feltűnés nélkül. Vért soha nem ontottam. Egy-két kivétel természetesen volt, mikor összetűzésbe keveredtem őrökkel, ilyesmikkel, de soha az eddigi életemben nem öltem meg senkit pár kivétellel – bár azok mind megérdemelték, vagy csak önvédelem volt. Most se állt másképp a helyzet. Kihoztak, hogy öljek. Hogy öljem meg azokat, akik egyesek céljainak nem felelnek meg. Nem tehetem meg, hogy nem állok ki. Nem bújhatok csak úgy el.

 Megcsörrent a telefonom. Jellegzetes hangjára összerezzentem elmélyült gondolataim közepette, de mégse szenteltem neki nagyobb figyelmet. Tudtam ki az, tudtam mit akar, és nem volt kedvem sem veszekedni, sem letolások özönét hallgatni. Csak vezetni akartam, száguldani, és gondolkodni. Minden... Vagy mindenki más? A lényeg, hogy semmi sem érdekelt, minden mindegy volt.

 Észre sem vettem, hogy egy Corvette zárkózik mellém. Az út pedig széles és kihalt volt. Nem tűnt fel egészen addig, míg finoman az én kocsim jobb oldalához nem koccantotta az övét. Reflexből rántottam rá a kormányom, váltottam, s még jobban nyomtam a gázt.

 Ismét megcsörrent a telefonom. Ezúttal már fel is vettem.

 - Lassíts már hülye – szólt egy ismerős hang.

 - Miért tenném? Te mit akarsz tőlem? – vetettem oda ingerülten.

 - Tíz percre innen van egy mellékút. Menj le oda, és elmondom. Utána arra robogsz tovább amerre nem állítanak meg a kutatók meg az egyéb rohadékságok.

 Leálltam. Poros út volt, autóm feketesége meghalványult, csak úgy, ahogy az aranybarna Corvette is fakult, pláne, hogy mögöttem jött.

 Női alak szállt ki belőle. Könnyed short, egy mély kivágású top. Vállig érő, vörös haj, és méregzöld szemek. Carmilla nem változott. Az egyetlen tolvaj volt a hercegek közül, akiknek nem tudtam a valódi nevét is.

 - Helló Alen. – Köszöntése kellemes volt, hangja kedves, hasonlítani nem tudnám mihez, de nyugtatott. – Látom kihoztak Tartaroszból.

 - Már pár napja. Szia Carmi – köszöntöttem én is. Nem akartam megbántani, ezért kivételesen modorom is barátságos volt.

 - Gondolom az érdekel, miért állítottalak félre…

 - Nem egészen. Először is, hogy hogy, s mint vagy. Mi történt veled az elmúlt két évben míg… „Nyaraltam.”

 Elmosolyodott. Meleg, baráti mosoly. Nem is számítottam másra. Az egyetlen herceg volt, aki nyíltan, és mindig is mellettem állt. Nem voltak kételyeim afelől, hogy bármikor segít, még ha sajátosan is. Feltéve ha úgy ítéli, hogy tényleg szükségem an a segítségére.

 - Nem tudod az igazi nevem ugye?

 - Nem igazán. Bár az enyémet se tudták míg ki nem tört az őrület.

 - A Tolvajok társaságának történetéről se tudsz ugye?

 - De igen. Néhány saranithi tolvaj felosztotta maguk közt a várost, és volt egy vezéregyéniség. Az fogadta el az alvilági megbízásokat, és osztotta el a város egyes területein tevékenykedő legényeknek. Idővel ez a szervezet bővült, befolyása nőtt, mígnem már a legnagyobb maffiások is velük csináltatták a munkákat, akár más városokban. Saranith ki lett nőve, hát tovább terjeszkedtek. Lassan a környező városokat és településeket is magukba kebelezték, a tolvajok pedig annyian lettek, hogy a legjobbaknak vizsgát állítottak, s köztük osztották fel a területeket. És itt tartottunk mi, mielőtt kitört volna a parasztgyalázat.

 - Igen. Helyes. De nem is érdekel az igazi nevem?

 - Őszintén? Miért érdekelne?

 - Mert mindenkiét tudtad? Mert még Vargolét is tudtad? Mert te voltál mindőnk közül a legjobb?

 - És? – hajtottam le a fejem. – Számít ez már valamit? A világ rendje megváltozott. Már soha nem lesz ugyanaz. Akkor meg? Nem mindegy, ha Carmillának, vagy tudom is én minek hívlak?

 Elgondolkodott. Tudta: igazam van. Ugyanakkor valami mást is akart. Talán csak megosztani valakivel amire talán már csak ő emlékezett, amiről talán már csak ő tudott? Még ha ilyen apróság is, elég nyomasztó tud lenni. Talán csak beszélgetni akart. Talán csak kellett neki valaki, aki meghallgatja. Minden esetre a következőt mondta:

 - Clair. Clair Stevens.

 - Mit kezdjek vele?

 - Ez az igazi nevem. Szeretném, ha ezúttal Clair-nek szólítanál.

 Mi tagadás. Meglepett. Nem gondoltam volna, hogy az oly alapos, oly remek Carmilla ezt kéri valaha is valakitől, nemhogy tőlem, egy senkiházi nazekantól.

 - Ahham – vakargattam állam. – De gondolom nem csak azért jöttél, hogy ezt közöld velem.

 - Miből gondolod? – kérdett.

 - Mindig van másik célod is.

 Bólintott.

 Hirtelen furcsa hang ütötte meg a fülünket. Magamhoz rántottam, s átszorítottam.

 - Mit csinálsz? – sopoánkodott.

 - Csend. Ezek kutatók. El tudom rejteni magunkat egy rövid időre előlük. Pár percre. Míg elmennek.

 Felettünk szinte rögtön el is szállt néhány a környéket fürkészve. Acélos fényű szárnyaikat először láttam, de rögtön félelmet csiholtak bennem. Nem éreztem hogy félnék, csak a szagát éreztem, s tudtam, hogy belőlem árad.

 - Te remegsz – szólt meglepetten a nő, mikor elillant a veszély, s elengedtük egymást. – Nem is. Rettegsz. De mitől?

 Legyintettem. Nem kell mindenről tudnia, úgy voltam vele.

 Egy óra múlva már mellettem ült, s úgy téptünk újra Saranith felé. Könnyed öltözékéhez kapcsolódtam én is: fekete térdnadrág és póló, valamint egy sötét, kockás kapucnis pulcsi.

 A táj nagyban megváltozott. A területen mintha bombák robbantak volna, a természet maga kihalódni látszott. Elvétve egy-két fa és bokor küzdött még az elsivatagosodott földön.

 Az utat is alig láttam, a por úgy belepte. Jószerével a kordonhoz viszonyítottam a helyzetünket több-kevesebb sikerrel.

 A város messziről látszott. Hatalmas falakkal vették körül, orbitális kapu várt az út végén. Az egész olyan érzést keltett bennem, mintha öt-hatszáz évvel ezelőtt élnénk, s én egy lovag lennék, aki éppen befut a megmentett nővel. Ezen érzéseimet útitársam tudtára is hoztam, aki egy mosollyal vegyített fejingatást adott jutalmul. Szavak nélkül is leszánalmasított, meglehetősen csúnyán. A rádióval is próbáltam babrálni, de azon már rég nem sugároztak. Azt mondták úgy egy éve beszűnt a műsor.

 A kapuhoz érve dudáltam, bebocsájtást kértem. Mogorva, meglehetőst érdekes személy jött elénk. Végigmérte először a nőt, majd engem.

 - Osz hunnan gyüttetek? – kérdett. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne kezdjem el szívatni, és ne kezdjek el dőlni a nevetéstől.

 - Tyrnarból szöktünk el. Volt ott egy kis zűrzavar, mikor Alen Chaint kiengedték. Mi ezt használtuk ki, hogy meglógjunk. Szerencsére ott elég nagy bált rendeztek így velünk egyáltalán nem foglalkoztak – felelt helyettem Clair. Furcsamód egyből megszoktam, hogy így hívjam, nem kellett „szoktatni.” – Menekültek vagyunk, akik menedéket kérnek.

 - Étem én aztat. De most ilyen karám vagy mifene van a városon. Nem gyüszhettek béjebb.

 - Karanténra gondolsz? Miféle karantén? – vettem át a szót.

 - Há amolyan nagyfőnökös engedély kell hogy gyühessetek belülre.

 Elgondolkodtam. Éjjel simán besurranhatnék, megszerezhetném ami kell nekem, és már itt sem lennék. Ám Clairnek is volt valami dolga odabenn, így nem tehettem meg. Más utat kellett keresni befelé, ráadásul úgy nézett ki, hogy csak az az egy van, amit a kapuőr mondott.

 - Nincs valami más módja? – nézett rá a nő kiskutya szemekkel. Nem csodálom, hogy talált más módot a fickó, ilyen szemek láttán még én is képes lette m volna megenyhülni és más megoldást keresni.

 - Hát, a főnöknek meggyűtt a baja pár ilyen fehér csirkeszárnyas repkedőizével.

 - Angyallal? – kérdeztem.

 - Igen avval. Innen egy óra a négykerékkel. Amerre kél a nap. Arra kő menni. Oszt ott lesz egy ilyen táborféleség. Oszt ott leszen a sok fehércsirkeizé.

 - Köszönjük. Viszlát.

 Beültünk a kocsiba, és az adott irányba vettük utunkat.

 - Nem fogod engedni hogy az angeloidok megtámadják szeretett városkádat ugye? – kezdeményezett a nő.

 - Nézd Carmi…

 - Clair. Megkértelek, hogy így szólíts Altemor.

 - Alen. Visszatérve a lényegre: tényleg nem fogom engedni, még ha onnan oly sokszor ki is kergettek, kiutáltak, kitiltottak, stb. Az az én városom. Rajtam kívül senki nem randalírozhat ott.

 - Mélyek az érzéseid. De miért?

 - Miért akarsz bejutni oda?

 - Te miért?

 - Kérdésre nem illik kérdéssel felelni – szúrtam le.

 - Te kezdted…

 Igaza volt, én kezdtem, így elé tártam, hogy a tolvajok tornyába akarok elmenni, és elhozni onnan pár cuccot, többek között azokat az iratokat és feljegyzéseket, amelyek a munkásságomról szólnak, amik a megbízásaim listáját képezik, a fizetést értük, és minden egyebet ami velem kapcsolatos.

 Valami hasonlót akart ő is, nyomot eltüntetni. Csak a maga sajátos módján: robbantásokkal, gyújtogatásokkal. Nem igazán zavart. Nem ütközött a célomba, és őt ismervén úgyis megteszi, amit eldönt magában.

 Rövidesen megláttuk az a tábort. Leállítottam az autót, s kiszálltam. Hiába bíztam Carmiban, megkértem, hogy maradjon a kocsiban, esetleges kutatók miatt. Még én csak-csak elbírok velük, de ő már valószínűleg nem. És egy harcban, legyen az bármilyen, mindig a gyengébbeket pécézik ki először. Nem akartam, hogy bántódása essen.

 Ahogy közeledtem a táborhoz, jókedv hangjait hallottam. Vagy felöntöttek a garatra, vagy nagyon jól szórakoztak valamin. Amint kicsit közelebb értem, kiderült, hogy ezek renegát angeloidok. A szórakozásuk témája viszont már annál inkább érdekelt, és idegesített. Egy kisgyerek, és a korukból nézve a nővére lehetett ott a gyűrűjükben. Ruháik szakadozottak voltak, szemük félelmet sugárzott. Látszott, hogy nem ma kezdődött ez a mizéria.

 Közelebb osontam, s próbáltam felbecsülni ellenfeleim számát, felmérni erejüket. Arra jutottam, hogy túlságosan is hasonlítanak egymásra, és túl sok sátor van, amibe ki s be járkálnak, így pontosan nem tudtam megállapítani számukat.

 Közelebb léptem, páran felfigyeltek rám, és oldalba bökték egymást. Végül már érdekesebb voltam számukra, mint a műsort nyújtó srác és lány.

 - Mit akarsz? – dörrent az egyik szokatlanul mély hangon. Hát persze. Bukottak. Árnyai önnön maguknak. – Takarodj innen.

 - Baj lesz ha nem teszed – tetézte egy másik.

 - Hmmm… - morrantam, s leakasztottam hátamról a kardom. – Két választásotok van. Az első, a békésebb: elhúzzátok a beletek a környékről és soha többé nem teszitek azt, amit ezzel a két szerencsétlennel. A másik a kevésbé békés: laposra verek egy tábornyi angelidet, és én magam veszem vissza a két szerencsétlent.

 Hatalmas, robajló kacagás suhant végig a tömegen. Egy-kettő fegyvert is rántott, s körbezártak.

 Kibontottam szárnyaim.

 - Utoljára figyelmeztettelek titeket: tűnjetek el.

 Páran meglepődtek. Rögtön tudták hogy nazekan vagyok, ennek ellenére mégis nekem rontottak, tudatában a túlerejüknek. Azt nem tudták csak, hogy én ittam Fekete Vizet, így erőm jóval felette állt túlerejüknek. Hullottak akár a legyek, egyik a másik után. Gyorsaságomhoz, erőmhöz talán csak akkor értek volna fel, ha mindegyikük képességei egy testbe gyúródnak. Mivel ez nem történt meg, röviden és gyorsan elrendeztem a dolgot.

 A lány és a fiú az első pengeváltáskor egymásra borultak, s lekuporodtak. Alig hittek a szemüknek, mikor én álltam mellettük megérintve az idősebbik vállát.

 - Ki vagy te? – kérdezte remegő hangon.

 - Az lényegtelen. Visszaviszlek titeket Saranithba. Ha szeretnétek.

 Sűrű bólogatás közepette felálltak, s én a kocsimhoz vezettem őket.

 - Ezek kik? – kérdezett Carmi. – Alen ugye tudod, hogy nem cipelhetjük magunkkal őket mindenhová?

 - Csak a városig visszük őket – feleltem, s a gázra léptem beindítván a motort.

 Az őr elképedt. Tudta, hogy a két fiatalt pár napja rabolták el. Nem hitte olna, hogy pont az angelidek, azt meg mégúgy se, hogy egy darabban térünk vissza.

 - Há, lényeg a lényeg, hogy megtettétek ami feltítel vót. Gyühettek be.

 A kapu kitárult, s behajtottam. Kicsivel beljebb ketten kiszálltak, Mi pedig Clairrel hajtottunk tovább, lévén dolgunk. A toronynál különváltunk. Megegyeztünk, hogy másnap reggel itt találkozunk, s indulunk dolgunkra.

 Nagylelkű voltam, s autóm odaadtam neki két kikötéssel: egyben hozza vissza, és minden tank tele lesz.

 Jómagam végignéztem, ahogy az első kanyarban eltűnik, majd a régi lakásomra mentem. Mit ne mondjak, elég poros volt. A rejtekfiókok azonban érintetlennek tűntek. Azok is voltak, tartalmuk ott volt, ahol hagytam. Valaki még a hátimat is visszahozta miután eltűntem, így most volt mibe pakolnom. Betettem pár tárat barettámhoz, egy-két tolvaj kütyüt, menekülő eszközt, ilyesmit.

 Napszálltakor aztán besurrantam a tolvajok tornyába, s tönkretettem a számítógépek merevlemezeit, az írásos vagy nyomtatott dokumentumokat pedig táskámba süllyesztettem. Ez nem telt egy órámba se, így hazafelé vettem utam.

 Otthon aztán lezuhanyoztam. Olyan érzésem volt, mintha egy baromi hosszú kirándulásról értem volna haza. Jól esett újra saját ágyamban feküdni, aludni. Az idillt a telefonom ébresztése törte meg, ami a reggelt jelezte, és hogy találkozóm van Clairrel. A kapuőr biztosított, hogy ezután szabad bejárásunk lesz a városba, aztán a maga módján elbúcsúzott: „Oszt gyüszjetek máskó’ is ám.”