Genezis 4. rész - Husi

4. rész

Husi

 - Egy hős vagy – szólítottak meg újabb pár nap elteltével. Meglepetésemre egy  gyerek volt az, aki mellém zárkózott mikor – újfent – céltalanul lődörögtem. – Egy nagy hős számunkra.

 Átölelte a derekam, éppen felért addig a tíz éves forma kissrác.

 - Nem szeretek hős lenni – feleltem neki.

 - De miért? – kérdett könnybe lábadó szemekkel.

 - Nos… Vegyük például, ha neked van egy nagy húsod, és hős vagy, akkor megosztod másokkal. Én akarom az egész húst. Nem osztozok.

 Hangnemem annyira játékos és kedves volt, hogy a gyereket megmosolyogtatta, s könnyei immár inkább a nevetéstől, mint a szomorúságtól potyogtak.

 - Vicces vagy! – kiáltott, majd elszaladt.

 Az érzés azonban maradt. Nem is az osztozkodós dolog zavart abban, hogy ekként tekintenek rám. Azt még valahogy kibírnám, ha adni kéne valakinek a húsomból. Hanem egyszerűen nem akartam, hogy ennyi sokan érezzenek közel magukhoz. Vegyük például a kutatókat. Csak én és Clair voltunk kint, én mégis gondolkodás nélkül nekik vetettem magam esélyt adva a lánynak ezzel arra, hogy eltűnjön. Szerencsémen múlott csak, hogy segítségért ment.

 Szembesültem azzal, hogy én se vagyok győzhetetlen. Egy az egy ellenben természetesen bárkivel felveszem jelenleg a versenyt, de ékes példája volt a kutatókkal vívott párharcom annak, hogy akár egy kisebb túlerő ellenében is elbukhatok. Túl könnyedén.

 Újra a nagyteremben voltunk, terveink szerint pár nap, maximum egy hét, és elhagyjuk a várost, a következőbe költözünk. A lázadók, akik mellénk álltak berendezkedtek, alkalom adtán meg tudják magukat védeni, tehát a mi dolgunk itt véget ért.

 - Hallom nem szereted ha osztozni kell a húson Al – mondta végül Rodhar.

 - Mit vársz egy tolvajtól lovasom? – kérdezte őt Dante, azzal a csillogással a szemében, amivel anno engem üldözött az utcákon és más egyéb helyeken. – Kutyából nem lesz szalonna.

 A mondás annyira témába vágott, hogy kicsiny gyülekezetünk nem állhatta nevetés nélkül.

 - Éhes fajta vagyok na – mondtam fásultan. – De neked talán odadobnám a csontot Dan. Csak mert olyan szép kiskutyaszemeid vannak.

 Így indult a baráti társalgás és csipkelődés, és elég sokáig kitartott a jó hangulatban, a mosolygásban. Talán először voltam önfeledten boldog, mióta kijöttem „börtönömből.” Jól esett.

 Ami még jobban esett, hogy Lina már kevésbé neheztelt rám a tetőn lefolytatott diskurzus miatt, bár továbbra is távolságtartó volt.

 Szintén kellemes meglepetésként ért, hogy Clair még maradt velünk egy kicsit, így nem éreztem magam annyira egyedül, hiszen ha észrevette hogy egyedül ténfergek, lecsapott rám, és lefoglalt, szórakoztatott, beszéltetett. Eleinte nem volt túl príma a dolog, aztán szépen lassan rájöttem: ő is aggódik értem. Csak ő másként, és másként is fejezi ki. Meg ő nem a testi épségemért – mint annyian -, hanem a fejemért. Különösen a húsos megnyilvánulásom óta.

 Szó mi szó, napokat töltöttem azzal, hogy neki meséltem. Mindegy volt miről, csak beszélgessünk mottóval érkezett a nő.

 Aztán eljött az indulás napja. Saját autóm ilyenkor én soha nem vezethettem. Sőt általában nem vezethettem, mondván túl labilis vagyok, és életveszélyes a vezetési stílusom. Ezen megsértődtem, s inkább fölöttük szállva közlekedtem ilyenkor. Riogatásaik ellenére többnyire gond és feltűnés nélkül sikerült helyet változtatnunk. Azt mondták ez azért van, mert direkt olyan időpontokat választanak, amikor ez így lehetséges. Valahogy nem érdekeltek a magyarázatok. Ha már fent voltam, legalább tudtam gyönyörködni a tájban. Ha volt miben, és egy-egy ádázabb összecsapás nem pusztított le mindent. Furcsa mód az elemekkel felruházott angelidek és démonoidok kevesebbet mutatkoztak, mint az állítólag oly alacsony létszámú kutatók.

 Beértünk végül Rangervillebe, ahonnan szőnyeget, ilyesmit loptam még pályafutásom kezdetén, mikor még nem voltam herceg. Gyorsan mozogtunk, amint tudtunk lementünk a föld alá hogy eltűnjünk szem elől. Én szokásomhoz híven ledobáltam a cuccai ma számomra kijelölt szobába, majd felmentem egy magas tetőre bámészkodni, memorizálni a város utcáit, épületeit, ilyesmiket.

 Majd – mily nosztalgikus -, levetettem magam a tetőről, s átadtam magam a zuhanás kellemes érzésének Tudtam, ha becsapódok attól még éppen meg nem halok, de nagyon fájna, és hetekbe telne teljesen felépülnöm míg annak ellenére is, ami vagyok. Így az utolsó pillanatban szárnyakat bontottam, s csak siklottam a talaj felett pár centire. Eszméletlenül felemelő érzés volt, ahogy a zuhanás, majd a fékevesztett száguldás közben az adrenalin elárasztotta a testem. Minden porcikám remegett az izgalomtól, s én kedvtelve adtam meg nekik amire vágytak. Gyors egymásutánban száguldottak betontömbök, otthagyott autók, kereszteződések mellettem, s mindezt olyan közel a talajhoz, hogy ha David Hasselhoff lennék akkor valószínűleg lekopott volna a mellszőröm a mellkasomról a cowboyinggel együtt. De mivel nem ő vagyok, ezek a veszélyek nem fenyegettek.

 Rangerville amúgy egy kisebb metropolis volt régen. Felhőkarcolóktól megkezdve hiper-, szuper-, ultra-, és egyébmarketek bőséggel megtalálhatóak voltak, sőt többségük még most is áll. Száguldozásom közepette egy óvatlan, éles kanyar után sikerült az egyik még álló relikvia üvegtábláit szilánkos formába önteni, majd a lendülettől továbbhordva a szilánkokon szánkázva egészen az első pultig csúszni, amit sikeres telibefejeléssel koronázván végül megálltam, nem mozogtam.

 Mindenem fájt. Még tán az is, amim nem volt. Nem volt se kedvem, se erőm felállni, így csak feküdtem az apró tűkként és hatalmas késekként bántó üvegdarabokkal testemben, lassan, de biztosan csordogáló véremben.

 Mikor elég elszántságot és miegymást szedtem össze ahhoz, hogy felálljak, a felületi karcolások, zúzódások már sehol se voltak. Ha mázlim van, akkor mire visszajutok a bázisra, semmi se látszik majd – gondolkodtam.

 Körbenézvén semmit se láttam. Állítólag ez egy emberek lakta város, ergó számomra evidens, hogy ilyen nagyobb épületekben húzódnak meg, összetömörülve egységbe. Munkamegosztás, meg egyebek. Talán csak rossz brutálmarket üvegébe csapódtam.

 Kifelé fordultam, mikor egy árnyalak futott keresztül egy butikon. Éppen szemem sarkából láttam, ám eléggé láttam ahhoz, hogy biztos legyek benne: ott volt, és élő volt.

 Óvatosan lépkedtem a boltba. Lassan, készen arra, hogy ugorjak, üssek, rúgjak, harapjak, csokit kínáljak. Balszerencsémre a zenehallgatási szokásom most akadályozott: Skillet döngött a fülembe így a külvilágot csak két szám között, a pár másodperces szünetben hallhattam. Eleddig nem éreztem zavarónak. Most is csak azért, mert egy kés kezdte lassan, ám határozottan nyomni a hátam.

 - Nem épp a legmegfelelőbb módja az ismerkedésnek – mondtam lassan, miután kifittyentette egyik fülemből a döngő zenét. – Esetleg ha megbeszélhetnénk…

 - Minek? – Női hang, a derekamhoz szúrt pisztolyt húzta kifelé, pengémmel nem törődött. – Lőfegyver… Kíváncsi vagyok hogy két évvel a kataklizma után és egy évvel a bevonásuk után egy: hogy jutottál hozzá, kettő: mi a francnak van még nálad?

 - Ha visszaadod, és normális körülmények között beszélgetünk, még tán el is mondom.

 Hallottam ahogy elereszt egy sóhajt, majd éreztem, hogy a bökő kevésbé nyomja a hátam. Megfordultam, s egy húsz év körüli, fiatal nő állt ott. Majd’ derékig érő, fekete, egyenes szálú haja kopottas volt, írisze kívül tengerkék, befelé átmenetet képzett a zölddel, míg legbelül már méregzöld volt. Tojásdad fején azok a szemek kicsit oldalra lettek elhelyezve, míg orra annyira pici volt, hogy már nem is kelhetett versenyre a figyelemfelkeltésért, akárcsak keskeny ajkai. A természet mellmagasságban is szűkösen bánt vele, bár ez utóbbit bő ruháiból nehéz volt megítélni.

 - Kristen Adams – mutatkozott be. – Exzsaru, exfeleség, exminden. Éppen anya még nem voltam.

 - Alen Chain – viszonoztam a gesztust. – Lássuk csak. Nem voltam házas, de tolvajnak tolvaj voltam. A kataklizma, ahogy nevezted anno miattam váltódott ki. Aztán most két év után előkerültem Tartarosz fogságából, s ím, itt leledzek mint extolvaj.

 Felvonta szemöldökét.

 - Bilincset nem akarsz adni? – tartottam megadóan csuklóim. Kapott az alkalmon, rájuk is pattintotta a karpereceket. – Köszönöm. Most megyünk a bíróságra? – kérdeztem könnyedén, majd szétfeszítettem az ékszereim.

 - Nos Alen, amennyire emlékszek téged Dante Jobson letartóztatott egy parádés autókázás után.

 - Bocsi nincs nálam igazolvány. Manapság már nemigen van rá szükségem. De régebben akár öt-hatot is tudtam volna mutatni kiskegyednek, hogy kielégíthessem igényeit.

 A penge élces megjegyzésem hatására a gyomromba szaladt.

 - Anyáddal szórakozz – vetette a képembe, én pedig egy pillanatra összeestem.

 Majd ahogy elszorítottam a vérzést, amit nem mellékesen a recés pengéjű vadásztőrrel okozott, a seb elkezdett hegedni.

 - Hát ez nem volt túl szép – mondtam immár a nő hátának. – Nem elég, hogy egy kirakaton keresztül érkeztem be, végigcsúsztam minden szaron, üvegszilánkon, most még egy kibaszott kést is a hasamba böknek. Vendéglátásból mindenképpen megbuktatom hölgyem.

 Lassan fordult meg, szemén egy pillanatig őrület villant át. Nem tudtam, mi lesz a következő lépése, bár arra számítottam, hogy iménti cselekedetét megismétli még párszor, és én napestig itt fetrenghetek a saját véremben. Nem volt túl kecsegtető kilátás.

 - Hallottam, hogy Altemor képes túlélni ilyesmit. Hallottam, hogy ereje vetekszik a kutatókéval. De nem hittem el, mikor rebesgetni kezdték hogy visszatért – térdre rogyott, így fejünk nagyjából egy magasságba került. – Sajnálom. – Ezután sírva fakadt.

 Ekkor pillantottam meg a fehér szárnyakat a háta mögött. Különösmód eddig észre se vettem őket.

 - Semmi gond. Gyere Kristen. Megyünk haza. Amennyiben felsegítesz és támogatsz egy darabig… - vígasztaltam. – Hazád ott, ahol a lázadók. Vagy mik is vagyunk.

 Haza is támogatott, ahol új szerzeményem érdekesen fogadták. Nem kértek magyarázatot, csak egy rozzant és kisírt szemű angeloidot láttak. Igaz, kaptam elismerő, szúró, vágó, egyéb módon sebző pillantást is.

 Másnap Rodhar érdeklődött csak az felől, hogy hogyan sikerült összeszednem egy angeloidot, és hogy miként maradtam észrevétlen a városban lapulók előtt. Az angeloid történetét el tudtam mondani, de a másik kérdésre már nem válaszoltam.

 Dante megveregette a vállam, és kért, hogy legközelebb őt is vigyem magammal. Megígértem neki, hogy így lesz, mire azt felelte, hogy fenemód ki akarja próbálni az új landolási technikám. Középső ujjammal jutalmaztam érte.

 Később kimentem ismét a tetőre, bár nem terveztem újra száguldozni szárnyaimon. Autózni akartam, de nem engedték, így csak gondolkodtam.

 A minap végre sikerült többé válnom, mint amiért visszahoztak. Nem öltem meg valakit, aki egyértelműen az életemre tört. Ez jó érzéssel töltött el. Embernek éreztem magam tőle. Végül is, minden jogom megvolt hozzá, hiszen emberként nevelkedtem fel. Arról már nem tehetek, hogy kiderült: mégse az vagyok.

 Ráeszmélvén erre kedvem jobb lett, mígnem Dante megjelent mellettem.

 - Hé Alen.

 - Mondd.

 - Az az angeloid. Husi kis alakokat tud felvenni. De amiért most utánad jöttem már más tészta. Mesélte, hogy egyszer már találkozott veled, csak akkor nagy örömében elfelejtette az arcod. Valami olyasmit mondott, hogy ajándékba adták neked, és hogy te felruháztad, aztán szélnek eresztetted.

 - Tényleg – mosolyodtam el. – Akkor nagyon bepöccentem. Az asszem a koronaékszeres balhé után volt. Valamikor. Az már elég régen volt. Lassan három éve…

 - Igen. De híreket is hozott. Egy kutatócsoportot követve jutott el hozzád. Pontosabban amíg te kergemarha módjára röpködtél, ő nyomod vesztette ott körül, aztán bement, hátha bent vagy, végül beszakadtál az üvegen. Azt mondja egy csapat kutató kergetett. Nem egy-kettő, vagy négy, ahogy szoktak. Egyenesen egy csapat. Nyolcan vagy tízen voltak, nem tudta megszámolni.

 - Ezek szerint nem csak én tudok előlük elrejtőzni, hanem ők is előlem. De miért nem támadtak meg? Miért nem végeztek velem addig, amíg az áruházban a földön fetrengtem az üvegen? Könnyedén megtehették volna, néggyel se bírtam, nemhogy többel.

 - Nem tudom testvér. Tudom, hogy szabad jellem vagy, ezért nem mondom hogy ne mozdulj ki. De vigyázz magadra ha kint vagy.

 Elgondolkodtam. Reális esélyem maximum két kutató ellen lenne, máskülönben csak repkedhetnék, futkoshatnék, fogócska-bújócskázhatnék velük. Nem tetszettek a kilátások.

 - Francba. Hozz egy üveg piát. Vagy többet. Töményet.